Máray Sándor (1900-198): Halotti beszéd

Forrás: www.konyves.blog.hu

Márai Sándor Kassán született, tősgyökeres polgári családból, melynek hagyományai, életvitele és szokásai élete végéig meghatározták gondolkodásmódját. A polgári értékek elkötelezett híve volt, s a polgár szerepében, jövőjében akkor is makacsul hitt, amikor egyes társadalombölcselők a hanyatlásáról írtak.

Kassán végezte iskoláit, majd Budapestre került, tizennyolc éves fejjel már napilap kötelékébe. Török Gyula, a jeles regényíró mellett tanulgatta a szakmát. A forradalmak bukása után emigrációba vonult, több nyugat-európai városban megfordult, tanúja volt a háború utáni válságnak. A Frankfurter Zeitungban jelentek meg német nyelvű írásai (Alexander Márai néven jegyezte őket), ezek egy részét azonban átadta közlésre szülővárosa magyar lapjainak is. A 20-as évek közepén Párizsban telepedett le, s egyre rendszeresebben jelentkezett cikkeivel a Budapesti Újság című polgári radikális  napilapban.

A 20-as évek végén költözött haza, háta mögött egy meglehetős feltűnést keltett útirajzzal (Istenek nyomában), amelyben közel-keleti élményeiről számolt be. A Krisztinában lelt otthonra, közvetlenül Kosztolányi szomszédságában. Ezt akár jelképértékűnek is nevezhetjük, hiszen folytatója volt annak a prózai hagyománynak, melyet a Pacsirta, az Aranysárkány és a többi kitűnő regény és elbeszélés szerzője képviselt a legmagasabb színvonalon.

Állandó tárcaírója volt az Újságnak. Első igazi sikerét Egy polgár vallomásai (1934-35) című könyvével aratta. E szabálytalan önvallomása méltó társa Kassák Lajos és Illyés Gyula hasonló célzatú, de más társadalmi rétegeket bemutató önéletírásainak.

Bámulatos termékenységgel ontotta regényeit, elbeszéléseit, tárcáit és cikkeit. Egyre népszerűbb lett, rajongói áhítattal méltatták stílusának különös szépségét. Rendszerint az élet vagy a történelem egy-egy határhelyzetében ábrázolta hőseit. Az évtized végén jutott fel írói pályája újabb magaslati pontjára, Szindbád hazamegy című Krúdy-regénye – az író utolsó napját mutatja be – a beleélés ritka példája, a Vendégjáték Bolzanóban pedig nem mindennapi stílusbravúr. Ekkortól hanyatlásáról szóltak kritikusai, s következő regényei mintha igazolták volna e vészjelzéseket. A veszélyeztetett polgári értékek végleg eltűnni látszottak a második világháborúban, s ez Márai világát is zavarttá tette. Annál hitelesebb, izgalmasabb a háború alatt írt Naplója, amelyet már 1945 után adott ki, s heves ellenkezésre talált. Igaz, más alkotásait sem fogadták lelkesen. A kommunista kultúrpolitika két vezéralakja, Lukács György és Horváth Márton veszélyesnek minősítette polgári szemléletét.

1948-ban, miután Sértődöttek című regénye harmadik kötetét bezúzták, újra és immár véglegesen az emigrációt választotta. Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. A nyugati magyar irodalom legjelentősebb prózaírója lett, ám semmiféle kapcsolatot nem tartott ennek szervezetével. Több igen jelentős regénye mellett rendszeresen írta s adta ki naplóinak köteteit, Föld, föld… című önéletírása, pontosabban önanalízise pedig igazi remekmű, világirodalmi rangú alkotás. Kötetbe gyűjtötte verseit és hangjátékait is.

Élete végére teljesen elmagányosodott, megalázó körülmények között élt. Felmérve súlyos betegsége kilátásait, 1988-ban önkezével vetett véget életének.

**

Kalevala

Kép forrása: http://kalevalataidettakouluille.ateneum.fi

A finn nép nemzeti eposza, a világ legjelesebb eposzaihoz tartozó alkotás. Elias Lönnrot (1802-1884) által évtizedekig gyűjtött folklórénekekből összeszerkesztett, 22 795 sorból álló mű, amely a finnek őstörténetét beszéli el.

A XIX. század első fele a nemzeti öntudatra ébredés időszaka északon is. A romantikus érdeklődés a fölklór felé fordult, és a népköltészeti alkotások történetiségében, művésziségében vélte megtalálni a nemzeti azonosságtudat forrásait. Lönnrot 1828-ban jelentette meg addigi néprajzi gyűjtésének eredményeit Kantele címmel. Későbbi, kelet-karjalai gyűjtőútján hatalmas anyagot, kiváló énekmondókat talált, s az 1835-ben napvilágot látott Vansa-Kalevala (Régi Kalevala) már 32 énekből állott. Újabb kutatásai tovább bővítették az énekek sorát, s Lönnrot kiegészítésével az 1849-ben megjelent Uusi-Kalevala (Új Kalevala) 50 énekből állt. A gyűjtő – a korai folklorisztika „szokásjoga” alapján – a különböző helyeken és különböző énekesektől hallott történeteket egybeszerkesztette, átírta, kiegészítette saját eszményei szerint.

Lönnrot a korabeli finn történettudomány elképzeléseit követve a Kalevala eseményeit a Fehér-tengertől délre helyezi. A hősénekeket történeti és etnográfiai forrásnak tekintve, az eposz a finnség ősi társadalmát és egy történelmi korszakát kívánja megformázni. Az eposzteremtés kívánalma szerint összekapcsolja az egyébként alig érintkező és az egyes hősökről szóló különálló énekeket, és egyetlen történetbe foglalja az eltérő korokat. A teremtéstörténet, a tűz eredetének meséje, az ércek, a föld megmunkálásának leírása a legrégebbi időket idézi. Ám a Kalevala tükrözi a társadalom életének alakulását, az erkölcsök, a szokások változásait is. Az egységesítő szándék eredménye a teremtő Isten alakja, de a monoteizmus szellemiségének ellentmondanak az Ukko környezetét benépesítő tündérek. A Kalevala szerkezete szilárd, a három legfőbb hősének, Vejnemöjnennek, Ilmarinennek és Lemminkejnennek a története a különböző epizódokban jól illeszkedik. Ez a tény is csábíthatta a kutatók egy részét, hogy az egyes alakokat konkrét történelmi személyiségekhez kössék, illetve egyazon történelmi korban helyezzék el. A tudományos kutatás számára azonban ezek a rekonstrukciók elfogadhatatlanok.

Az első kiadás címlapján ez állt: „Kalevala, avagy régi karjalai énekek a finn nép hajdani történetéről”. A „Kalevala” szó a Kalevala-nemzetség lakóhelyét nevezi meg, ám ez földrajzilag nehezen behatárolható. Valószínűleg a finnség déli szállásterületeit jelölhette, hisz a műben szereplő másik helyszín, Pohjola, Észak földje. Az eposz nagyobb része a két nép, illetve hőseinek viadalait, háborúit meséli el. A Kaleva-nemzetség legnagyobb alakja Vejnemöjnen, az énekmondó, varázsló. Misztikus hős, együtt született a Földdel, a mű más helyein pedig maga is a teremtés részese. Gyógyító és rontó hatalommal, emberfeletti képességekkel rendelkezik, ám a világ legkiválóbb énekese is. Neve többféle alakban (Vejnö, Oszmojnen) előfordul, ahogy a többi szereplői is. Ilmarinen, a kovács ugyanúgy természetfeletti erővel is rendelkező hős, hisz a teremtés kezdetén az egek kikalapálása az ő műve. S ő szerkesztette meg a Szampót, a bőséget őrlő csodamalmot. Lemminkejnen, akinek állandó jelzője a „Messzivágyó”, a „léha”, s aki még az alvilágba is leszáll, figurájával már más nemzedéket képvisel.

A Kalevalá-ban gyakran szerepelnek az istenek; néven nevezik őket a fohászok, vagy maguk is megjelennek, mint az az eposzokban szokásos. A teremtő legfőbb isten Ukko. A rontó varázslatokban és néhány jelenetben feltűnő, félelmetes Manala Manának, az alvilág istenének birodalma. Vellamo a vizek asszonya, békés hajózásért, halzsákmányért hozzá és lányaihoz fohászkodnak a Kaleva-beliek. Tapio az erdők ura, Tapiola jó és gonosz szelleme, segítő és rontó tündérei az ő és ányai fennhatósága alatt állnak. A legrettegettebb istenek Hiszi és Lempo, akiknek mind tulajdonságaik, mind hatalmuk ereje félelmetes.

A Kalevala folklór eredetű alkotás. Számtalan archaikus szokás, hiedelem mellett a népélet jeles alkalmairól is képet kap az olvasó. Ilmarinen lakodalmának leírásában ráismerhetünk a magyar folklór bizonyos elemeire is. Ám a műben összeálló agy töredékesen előforduló balladák egyes motívumai, a siratók elemei, a nehéz sorsokat panaszló dalok is hasonlóságot mutatnak olykor a magyar népköltészet egyik vagy másik műfajával, típusával.

Magyar nyelven Reguly Antal fordításában jelent meg először a Kalevala néhány részlete. A korábbi kezdeményezések után Vikár Béla bravúros, a legjobb átültetések között számon tartott Kalevalá-ja (1909) nagy hatással volt a magyar irodalomra is. Azóta két teljes fordítás jelent meg: Nagy Kálmáné 1975-ben és Rácz Istváné 1980-ban. Vikár, aki a magyar folklór egyik legkiválóbb gyűjtője is, Lönnrot nyomán végigjárta a helyszíneket. A Kalevala gondolatritmusra épülő verselését, a párhuzamok és alliterációk jellemezte kifejezésmódot fordítása pontosan visszaadta.

**

Élt hajdan egy szépséges szűz, akit a szelek megkívántak, s a tenger gyermekkel áldotta meg. Kicsinyét szülvén, egy réce hét tojást rakott a térdére. Az asszony a tojásokat lelökte, és a tojáshéj alsó feléből lett a Föld, felsőből az ég, a sárgájából a Nap. A vizek asszonya, amerre ért, f9ldet, szigeteket, szirteket teremtett. Így haladt a világ, amikor Ilmatárnak, az ég leányának méhében töltött harminc év után világra jött Vejnemöjnen, a híres hős. Földjén egy hatalmas tölgyfa nőtt, amivel maga nem tudott megbirkózni. Szavára apró emberke pattant ki a vízből, s a víz vitéze szétforgácsolta a tölgyet. Most már vethetett magot Vejnemöjnen, és a vadont mind kiirtotta, csak a nyírfának kegyelmezett, hogy a kakukk kakukkolhasson. Kedvére élt Kaleva földjén, énekeinek híre messze szállott. Meghallotta ezt Joukahajnen, a lapp legényke, s énekversenyre hívta a vén Vejnőt. A világ kezdetéről vallj! – szólt az öreg, s kezdődött a viadal. A dalt a fegyverek szava követte, majd a varázs bűvereje. Vejnemöjnen legyőzte Joukahajnent, s csak a legény ígéretére kegyelmezett, hogy szépséges húgát, Ajnót feleségül nekiadja. A lány azonban az alkut elutasította, nem akart vénember vigasztalója lenni. Szomorú sorsát siratván, tengerbe ölte magát. Elbúsulva Vejnemöjnen, kereste a vízi tündérek lakhelyét, de a Vellamo lányává lett Ajnót fel nem találta. Hagyja el a búbánatot, tanácsolta sírból felkelt édesanyja, és Északról hozzon feleséget, Pohjola legszebb lányát.

József Attila (1905-1937): Tiszta szívvel, Kései sirat, Levegőt!, Nem emel föl, Flórának

Az ő születésnapján ünnepeljük a költészetet. Pedig Petőfi a legnagyobb nemzeti költőnk, és Ady a legnagyobb magyar költő. József Attila csak a legnagyobb költő, aki valaha magyarul írt.

Ő jött a legmélyebbről. József Áron szappanfőző munkás 1908-ban hagyja el feleségét, két lányát és hároméves kisfiát. Pőcze Borbála, a pestre szökött cselédlány a legembertelenebb önkizsákmányolással sem tudja fenntartani családját. Mindenüket elvesztik, állandóan éheznek, míg az anya végül feladja. Kisfia és kisebbik lánya lelencbe kerül, egy öcsödi paraszt háztartásában dolgoznak meg az életben maradásukért. Ha ott ragadnak, nincs visszaút.

De vannak csodák vagy legalábbis csodatévők. A mama érthetetlen makacssággal addig robotol és kuporgat, míg visszahozhatja gyerekeit, akik már alig emlékeztek rá. Az idősebbik nővér, Jolán saját erőből végzi el a polgári iskolát, tizenöt évesen már férjet talál, tizenkilenc évesen pedig megleli az igazit, akire a mama halála után ráterhelheti az egész család gondját. Dr. Makai Ödön, ha fogcsikorgatva is, hozzásegíti sógorát-gyámfiát, hogy tanuljon, érettségizzen, és még egyetemre is járhasson. Szabad az út a polgári karrierhez.

Ám erre a fiú alkalmatlan. Génjeiben túl sok jót és rosszat hozott magával ahhoz, hogy szabályszerű életet élhessen. Különleges agya félelmetes logikájával és korlátlan memóriájával olyan komputer, amelyben ott van az önmegsemmisítő programot hordozó „vírus” is. És az élet sajnos gondoskodik arról, hogy mindig az elviselhetetlenségig terhelje. Ebben az önfelgyorsító spirálmenetben minden új teher új kudarclehetőség és minden új kudarc új teher.

Az iskolákban mindig eminens diákként indult, és mindig kimaradt. Polgári munkahelyen sosincs esélye. Az irodalmi élet megélhetést nyújtó robotjait – mint az újságírást agy a műfordítást – sem győzi türelemmel. Csak belső parancsra dolgozik – elképesztő energiával, amíg tart a parancs.

Mindent egyszerre akar a világgal: megírni, megérteni és megváltani. Nagy tudós lehetett volna, ha kibírja az örökös feltételes módban élés bizonytalanságát. Ám ő nem tudott mit kezdeni rideg hipotézisekkel. Belülről élte végig a kor legkülönbözőbb eszmeáramlatait. Mindegyikben hitt, amíg el nem jutott az első vállalhatatlan gondolatig. A kompromisszumot nem ismerte, ezért előbb-utóbb mindenhonnan kizárta magát, viszont egy lélekpróbáló kor buktatói után neki nem kell utólag megmagyarázni a bizonyítványát.

A népiesekkel ő szakított, a kommunisták vele szakítottak, legjobban a fasizmus ellen tábort gyűjtő polgári humanisták fogadták el, de már későn találkozott velük.

Magánélete is kudarcok sorozata. Hiába remél tűzhelyet, családot magának is. Elveszik tőle, akit szeret. Meggyűlöli azt, aki őt szereti, és azt is, aki nem akarja szeretni. Az utolsó, beteljesedést ígérő szerelemre pedig már nincs ereje.

Csak a költészet marad meg számára, ez a fordított értékrendű világ, ahol győzelemmé változnak vereségei. Mint önmagán kísérletező orvos, elképzelhetetlen pontossággal rögzít mindent, ami körülötte, benne történik. Egy kivételes intellektus birkózik a „megőrült sátán” korával és saját őrületével, miközben egy abszolút zenei hallással és formakészséggel felvértezett költő formálja versekké küzdelmének dokumentumait. Talán ezért találjuk épp az ő életművében a legtöbb idézni érdemes örök igazságot, és ezért élnek tovább töredék sorai is.

A kortársak sajnos nem mertek  hinni a szemüknek és  a fülüknek. Ez a kis szerencsétlen ember valóban nem illet a verseihez. Csak amikor több öngyilkossági kísérlet után végül örökre félreállt művei elől, akkor ismerték fel benne a legnagyobbat.

Ezt a szemébe is megmondhatták volna.

TISZTA SZÍVVEL

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen

Tessék először elénekelni! Több dallam is kínálkozik hozzá, valószínű, hogy születése ahhoz a virágénekhez tapad, amelyet nemrég Bródy János elevenített fel a „Hej, tulipán, tulipán...” politizáló változatában. Énekelve könnyebben megértjük. A dal áttetsző szerkezetével rögtön átlátható és befogadható. Vitatkozni nem lehet vele, akinek nem tetszik, ne énekelje.

Az első szakasz puszta felsorolás. Negatív leltár, nyolc fogalmat tartalmaz, a vers hősének életéből valamennyi hiányzik. Mégsem a hiányzó dolgokon van a hangsúly, hanem magán a hiányon, a verset indító tagadószó és a tagadást továbbhordozó, mechanikusan ismétlődő kötőszó kerül többnyire hangsúlyos helyzetbe a magyaros – ütemes – vers jóvoltából.

Edmond Rostand (1868-1918): Cyrano de Bergerac

Edmond Rostand

Kép forrása: wikipedia.org

A Cyrano de Bergerac (1897) két franciahoni délvidéki költő megrendítő egymásra találása, természetesen némi időbeli eltolódással. Rostand hőse ugyanis valóságos alak: egy XVII. században élt és alkotott, korát messze megelőző gondolkodó, katonaköltő.

Maga Rostand szintén elütött korától, csak éppen ő visszakacsintott a már halódó romantikára. Marseille-ben született, polgári családban, tanulmányait Párizsban folytatta; jogot végzett, huszonkét éves, amikor első verskötete megjelenik, amely már előrevetíti darabjainak romantikus álomvilágát.

Mint életrajzából láthatjuk, jóval azután kezdte írói működését, mint hogy Hugo megírta utolsó drámáját (1841). Már új irányzat – a szimbolizmus – képviselői próbálták irodalmi álmaikat színpadra vinni, amikor – néhány nem túlságosan nevezetes, de remekül rímelő költemény közlése után – Rostand bekopogott első darabjaival a színházigazgatók ajtaján, s zajos sikert aratott velük.

Két világhírű drámáját tartjuk számon. A sasfiók Napóleon császár fiának édesbús története, minden valamirevaló színpadon eljátszották, így az 1908-as hazai bemutató óta nálunk is, többször.

A Cyrano de Bergerac írója a mintául szolgáló főhős mozgalmas életét, irodalmi tevékenységét – egyik színdarabjának legjobb jelenetét Moliére változtatás nélkül átvette a Scapin furfangjaiba, s a szerző erre büszke volt! – felelevenítő cselekményen kívül talán azzal bilincselte le a nézőt, hogy a romantikus dráma alapelveinek megfelelően olyan jellembeli ellentétpárokat választott – csúnyaság-nemes lélek, félszegség-bátorság -, amelyeknek feloldása mindannyiunkat meg tud nyugtatni. Vagyis azt sugallja a darab, hogy a természet kegyetlenségét ellensúlyozhatja az egyén lelki nagysága, emelkedett szelleme. Rostand valószínűleg törékeny egészsége okozta szorongásain szeretett volna úrrá lenni, s így álmodta meg az előnytelen külsejétől szenvedő, de harcosnak, írónak, barátnak egyaránt kiváló hősét. S Pazar (romantikus alexandrinusokba) szedett verses drámája, szerencsére, makacsul vissza-visszatér a világ színpadaira. A nagy orrú lovag szerepének megformálása minden drámai színész leghőbb vágya. S úgy látszik, a pesszimista irodalomtörténészek jóslatai ellenére a darab minden kornak tud újat mondani, káprázatos színeket felcsillantva.

A daloló, ragyogó francia sorok Ábrányi Emil fordításában (az 1900-as bemutató óta tucatnyi felújításban) hódították meg a magyar nézőket. Az „Orrmonológ” elejét meg a végét szívesen idézgetjük ma is, sokszor eszünkbe sem jut: honnan is származik, annyira közkincs ez az egy-két sor: „Mondhatta volna szebben, kis lovag” vagy: „.. magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” De legalább ennyire ismert Cyrano kesernyés megjegyzése: „Lázár vagyok a csókok lakomáján.”

A világhírű R. Petit balettet komponált a színmű alapján. Több film készült belőle, legutóbb a szinte tökéletes korfestő, drámai erejű francia változat eszményi Cyranóval, Depardieu-vel.

** 

CYRANO DE BERGERAC

Szereplők: CYRANO; CHRISTIAN; GUICHE; RAGUENEAU; ROXÁN

I. FELVONÁS

A Burgund Palota labdaházában színielőadásra készülnek. A gyülekező nézők közt vannak a bolondozó ifjú kadétok, példálul Christian, akinek a tekintete megakad egy szép ifjú hölgyön. A foglalkozására nézve pástétomsütő, mellesleg pedig fűzfapoéta Ragueneau elmondja, hogy Cyrano egy hónapig nem akarja Montfleuryt a színpadon látni, mert nem tudja elviselni ripacskodását. Abban mindenki megegyezik, hogy Cyrano kiváló költő, katona, muzsikus, tudós és páratlan párbajhős, egyetlen kifogásolnivaló rajta a nagy orra. – Christian megtudja, hogy a szép lány Cyrano unokahúga, Roxánnak hívják, és hogy Guiche gróf, a nagy hatalmú Richelieu bíboros unokaöccse is szemet vetett rá, és éppen hevesen udvarol neki.

Végre elkezdődik a várva várt előadás. Montfelury már a színpadon ágál, amikor Cyrano befut, és erélyesen leparancsolj a színről. A közönség eleinte a folytatás mellett van, de Cyrano kitart kívánsága mellett, s nevetségessé teszi a ripacsot. Cyranót figyelmeztetik, hogy a színésznek magas rangú pártfogója van. A heves szópárbaj kardpárbajba torkoll, mert Guiche egyik embere Cyrano orrát gúnyolja. Cyrano legyőzi ellenfelét, s közben még szellemes versikét is költ.

Cyrano bevallja barátjának, hogy szerelmes Roxanába, de nem mer közeledni hozzá, mert fél, hogy unokahúga kineveti. A barátja rábeszéli: írjon neki, hiszen nemcsak a karddal, a szóval is remekül bánik. Roxán maga üzen a lovagnak, hogy találkozni szeretne vele.