„A magyar nép zivataros századjaiból”*

 

(* Kölcsey Himnuszának eredeti címe csupán ez volt: Hymnus. Utána tette később a szerző ezt a magyarázatot is: „A magyar nép zivataros századjaiból.” E mögött az alcím mögött egész kis kortörténet rejlik; erről szólnak a következő sorok.)

    A József császár halálát követő hónapban, 1790. március 16-án a korona hazakerültének örömére Kovács Mihály plébános úr a nagyváradi templomban erről a szent igéről beszélt: „Tartsd meg, ami nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat.” (Jel. 3, 11.) beszédében”jól megmocskolta a nem magyarul beszélőket s idegen ruhában járókat.” A Te Deum után pedig a bihari nemesek tárogató sípokban ezt fúvatták:

Hej, Rákóczi, Bercsényi,
Vitéz magyarok vezéri!
Hová lettél Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagi?
Ocskai?

    Keresztes József jegyzette föl ezeket NAPLÓ-jában, a nagyváradi reformata eklézsia lelkipásztora. Sokszor elénekelte ő is azt a tilalmas Rákóczi-nótát még deákkorában Sárospatakon. Szíve szerint énekelhette, hiszen már tizenkilenc éves ifjacska korában magán tapasztalta a felséges ausztriai ház magyarok nyakára küldött katonáinak indulatját. Pontosan 1767 október 30-án keresztül akarta őt lőni Mária Teréziánk egyik vasas németje. Humanissimus Keresztesi csak úgy maradt életben, hogy jámbor teológus létére elette a vasas katonától a fegyvert, őt magát meg jól megverte elkergette. Pataki deák volt Kazinczy Ferenc is, Ferenc császár halálra ítéltje, majd kegyelemből vasra vert rabja. Bizony az ő följegyzéseiben is megtalálni a Rákóczi-nótát. Annak a szellemében nevelte fiait is, azért ítélte egyik fiát halálra Ferenc József: Lajost, a honvédtábornokot. Ferenc József végre is hajtatta az ítéletet a fiún, nem úgy, mint Ferenc császár az apán.
    Kazinczy keze írásában maradt fönn ennek a híres nótának a XVIII. század magyar nemzeti himnuszának, legteljesebb szövege (erről a kéziratról sem Thaly, sem általában az irodalomtörténet nem tud). Betű szerint így van:

Rákóczi nótája

1.
Jaj régi szép magyar nép
Az ellenség téged miként szaggat tép,
Mire jutott állapotod romlandó cserép!

Mint egy kedves eleven kép
Voltál olyan szép Magyar Nép,
De a Sasnak körme között fonnyadsz mint a lép
Szegény magyar nép,
Mikor léssz már ép,
Megromlottál mint cserép,
Jaj hát szegény Magyar Nemzet jóra mikor lépsz.

2.
Hajh Rákóczy, Bercsényi
Vitéz Magyarok vitézi, Bezerédy
Hova lettek Nemzetünknek első tüköri,
Magyaroknak hír szerzői
Fényes csillagi Ocskay!
Az ellenség minden felől őket emészti
Űzi kergeti
Búval epeszti
Országunk sem ereszti
Jaj hát szegény magyar Nemzetünket miként veszti!

3.
Jaj Országunk, jószágunk
De jaj hát már mi magunk
Mint nyavalgunk
Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk
Jaj meg kell halnunk
Meg sem maradunk
Mert idegen nemzetség uralkodik rajtunk.

4.
Tenger rajtunk a fegyver
Mert a Német nemzet köztünk hever
És igen vér
Mutogatja magát int egy erős Gavallér
Nemzetünket kinzó pallér
Nem szán mint hóhér s a kit ér
Addig vér
Mig az neki mindent nem igér.
Látod melly kövér
Bőrében sem fér
Még is mindég többet kér
Alig vagyon Országunkban miatta kenyér.

    Csokonai Vitéz Mihály a másik nagy református főiskolának, a debreceni kollégiumnak tógátusaitól tanulta meg a Rákóczi-nótát s megtanította a csurgói oskola nevendékeinek is. 1799-ben tanítványaival eléadatott színdarabba (a CULTURÁba) iktatta bele, mégpedig annak a játékbeli személynek szájába adva, egy ’öreg úri ember” „udvari gazdá”-jának, aki nagyon lelkesedik a debreceni tudós papok magyar viseletén: „Uram, mikor én a Tisza mellett jártam, mikor a fiamat bevittem Döbröcönbe, csak ee-néztem azokat a szép papokat, millen magyarosan jártak pedig asszondik, túl voltak azok az Impériumon is!” Ez a lelkes magyar mondja azt a Rákóczi nótájáról, hogy: „Kár azt nem tudni, mikor azt hallom, mingyárt pezseg bennem a magyar vér!” Meg is cselekszi maga a dallást evvel a szövegváltozattal:

Haj, Rákóczi, Bercsényi, Tököli!
Nemzetünknek válogatott magyar vitézi!
Hová lettek, hová mentek
Nemzetünknek régi híres magyar vitézi?
Szegény magyar nép
Mikor lesz már ép?
Mert a sasnak körme között, körme között
Fonnyad mint a lép!
Töredékeny, mint a cserép,
Szegény magyar nép!

    Debrecenből vitte magával Dunántúlra Pálóczi Horváth Ádám is azt a kuruc éneket, kuruclelkű nótázója a magyarszívű társaságoknak. Ő ezt a változatot jegyezte föl 1815-re összeállított gyűjteményében:

Haj, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi!
Magyar vitézek nemes vezéri!
Hová lettek hová mentek
Válogatott vitézi?

    Kölcsey Ferenc is debreceni deák volt, mély nyomot hagyott költészetében és politikájában a református kollégiumok ifjúságának kuruc szelleme. A Rákóczi-nótának „Hej, Rákóczi, Bercsényi”-je verődik  vissza Kölcsey FEJEDELMÜNK HAJ! Című költeményének ebben a kezdő sorában:

Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh!

    „Fejedelmünk” – ez Rákóczi. „Vezérünk” – ez Bercsényi. A „hajh” azonos azzal a „haj!” vagy „hajh!” kiáltó-szóval, mely a kuruc énekben Rákóczi és Bercsényi nevét előzi. Hogy az utolsó kurucvezért sóhajtja vissza azzal a Rákóczi-nótán költ sóhajtással, ez világosan megtetszik a további sorokból:

De bujdosóknak sírja te,
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajtás feléd
Hüv ének szárnyain!

    A bujdosóknak az a Pontus Euxinus-táji sírja: Rákóczi sírja Bercsényi sírja. Kuruc fejedelmünké, kuruc vezérünké.
    A XVII. századvég és a XVIII. századelő magyar világának költői mind ismerik és kedvelik azokat a szájról-szájra szálló, sőt magángyűjteményekben is följegyzett világi dalokat, melyeket, az idétt a kollégiumok ifjúsága maga mulatságára énekelgetett. Névtelen szerzők vagy irodalomtörténeti nevek viselői pedig régi énekszövegeket nemcsak jegyesztgettek, hanem sokszor meg is toldottak, kiegészítettek, változtattak, új művé alakítottak. 
    Balassa Bálintnak VITÉZEK, MI LEHET kezdető éneke – jól tudjuk – csak  1879-ben lett ismertté az irodalomtörténetben: abban az évben akadtak rá az azt tartalmazó Hartyáni-kódexre. De mindig volt olyan éneklő száj vagy másolgató kéz, mely századok folytában tovább-tovább hagyományozta a végbeli hősök hős költőjének ezt az élményből fakadt remekét. A XVIII. században pedig akadt olyan író is, ki újat, másat faragott belőle: megtaláljuk ezt a magyar múlton lelkesedő kegyesrendi Dugonicsnak énekgyűjteményében. Pálóczi Horváth Ádám 1815 előtt százszámra gyűjtötte a régi és népi éneket, igen soknak egy-két sornyi maradványához többszakos verset ragasztott. Mátyási József is, az úgynevezett magyaros iskola legnagyobb költője, 1823-ban hagyományos szövegű jókívánsággal kezdi egyik elterjedt költeményét: LEGYEN ÚGY, MINT RÉGEN VOLT!, de ami ez után az első buggyanás után buzog azt már önmagából önti Kölcsey „Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh” költeményének is csak első sorát adja a Rákóczi-nóta szövege a többi már a költőnek azok az érzései, melyeket az a régi, de mindig új sóhajtás keltett benne, őbenne, a XVIII. századeleji reformkor magyar költőjében és politiusában.
    Nagy történelmi gazság van abban a regényfejezetben, melyben Jókai, a MÉGIS MOZOG A FÖLD-ben, Rákóczi-nótán lelkesedő deákokból léteti a XIX. századeleji reformer írókat, művészeket.
    Megjegyzi Jókai, de látnivaló is, hogy a Rákóczi-nótának „maga a szóbeli értelme nem valami különös”. Puszta szövegül „kevés jelentőségű”. Minden változata ilyen, a Jókai-féle is.

Hejh, Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri!
Hová lettl Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagi?
Ocskai?

    „Biz ez együgyű versecske” – mondja rá Jókai és vele m is. Hanem mikor nem a puszta szöveget hallani, akkor már emígy ír róla: +Hanem mikor a tárogató MAGYARÁZNI kezdi a fiatal deák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek TÖRTÉNETÉT játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született a két élet között elfeledte az előbb történteket, hanem ezeknek a LÁTHATATLAN LÉNYEKNEK az érintésére, ezekre a hangokra, megint megzendül a lelkében a megelőző élet MINDEN EMLÉKE…!
    Megzendült Kölcseyben is és ő a múltat látván, a jelenből a jövőbe nézett amaz említettem költeményében. Vörösmarty szónoki erejét megelőző szónoki erővel hirdeti a „nemes bosszú” titkon érlelését, majdan határozott pontra kitörését:

S villámként csap, villámként sujt,
És tűzre, lángra kél,
s a honfiú s a honleány
Csak érez? Nem lát s fél.

És halni megyen,győzve jár
A vér szent mezején,
Vészek köritik homlokát,
Erő forr kebelén.

        Petőfi látomását:

És a zászlókon eme szent jelszóval:
Világszabadság!
S ezt elharsogják,
Elharsogják k e l e t t ő l   n y u g a t i g -

Petőfinek ezt a látomását megelőző látomással látja a szabadság diadalmas ütközetét:

S rohan, mint ár, a győzelem
K e l e t t ő l  n y u g o t i g,
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik.

És a „jobb kort”t „buzgó imádság”-gal váró Vörösmartynál bizonyosabb hittel hiszi, hogy:

… ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel…

És Petőfinek ujjongását: „A magyar NÉV megint SZÉP LESZ!” – Petőfinek magyar büszkeséggel fölcsapó ujjongását megelőzi Kölcsey büszke reménysége:

Egy SZÉP hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
NEVE zengésivel!

    1817-ben kelt ez a forradalmi költemény, két évvel ama bécsi kongresszus után, melyen Ferenc császár fényes bálok közepette újra eltemette a magyarok szabadságát. A huszonhét éves Kölcsey abban az őszinte költeményben a három emberölővel elébb volt kuruc bujdosástól az egy öltővel később gerjedő szabadságharcig elrepül képzeletében, vágyában.
    „Elszórt magvakból apródonként csírázik és nő fel a kor, mely változásokat hoz magával.” (PARAINESIS)
    Hogy ezt Kölcsey tudta, azt tudnia kell Kölcsey magyarázójának.
    Elszórt mag az a kuruckori „Haj, Rákóczi!”, mely a Kölcseyekben csírázott ki; elszórót mag a reformkori „Fejedelmünk haj!”, ez meg a Petőfiekben teljesedett ki.
    De Kölcsey azt is tudta, hogy a „koraelőtti küzdők többnyire életveszély közt fáradtanak”. (PARAINESIS) Tizenöt éves kis deák volt még, irodalmi kísérleteinek tárgya Hellas nagyjainak dicsőítése de már akkor meg kellett érnie a Martinoviccsal összeköttetésben levő reformerírók fejük vételét vagy börtönbe vetését. A bécsi kongresszus idején meg vizsgálatot rendelt el a bécsi kormány Pálóczi Horváth Ádám ellen is „sufflaminatoriá”-knak, azaz bujtogatásoknak nevezett „cantilenái” miatt.
    Ő, mint Tinódi Sebestyén szövegíró, nótaszerző, éneklő és muzsikáló volt egy személyben, s mint egykor Tinódi járta lantjával a végeket, úgy látogatta Horváth vármegyék-szerte a nemesi társaságokat, s egy-egy clavichordium vagy tele poharakkal telt asztal mellett nemcsak a régi kurucnótákkal, hanem a maga korszerű szerzeményeivel is élesztgette a hazafiúi tüzet. Elénekelgette meghitt körökben olyan énekeit is, melyekben – mint Kölcsey a „Fejedelmünk haj!”-ban – azt a reménységet öltögette a bús magyarokban, hogy egykor újra a szabadságért foghatnak fegyvert, nem a „szolgaláncra verő” Bécsért.
    Éppen a meghitt társaságokat kerülgették a besúgók (akkoriban AUSCULTANSOKNAK csúfolták őket, magyarul meg FÜLESBAGLYOKNAK). Egy ilyen fülesbagoly még írásban is fölküldte Bécsbe Horváthnak egyik kárhoztatott énekét,mely azon kesereg, hogy a „Muzsikás” (azaz a császár) „nem ismeri, nem veri a mi húrunkat”, hanem „stájert húz”, a gyáva magyar pedig erre az idegen nótára táncol, Árpád elfajult unokája.
    Pálóczi Horváth Ádámnak, a külső-somogyi és felső-baranyai református tractus ceuratorának, több nemes vármegye táblabírájának, több vármegyében is volt birtoka, feje pedig egy. Elérhette volna hát őt is a vagyonkobzás, sőt a Martinovics szenvedte büntetés is, az ilyen kiállott büntetést pedig nem teheti már létlenné semmiféle később kegyelem. Egy szál öregedő poéta ellen egy hatalmas császárnak szolgálatra kélsz idegen szolgahada: a magyar poétának tehát ésszel kellett élnie!
    Kapta magát: a bécsi német politika ellen írt költeményeit hirtelen átdolgozta franciaellenesekké, meg törökellenesekké; azt is franciaellenessé, amelynek eredeti Bécs-ellenes szövegét bűnjelül Bécsbe küldték. Azután a „csimbókos poéta” (így nevezte őt régies hajviseletéért Kazinczy) romlott szövegnek bélyegezte a Bécsbe küldött szöveget az átdolgozottakat pedig eredetiekül, hitelesekül mutatta elő. Így azután sem jószágának, sem fejének nem lett bántódása. A későbbi kor irodalomtörténet-írói is j ó száz esztendőn át nem tudtak ennek az átdolgozásnak megtörténtéről, s az átdolgozott énekeket, melyek ÖTÖDFÉLSZÁZ ÉNEKEK címen ismeretesek, eredetieknek tartották.
    A rejtve tartott, eredeti szövegű példányban ez volt az első ének címe: MENŐKE BUDÁRÓL BÉCSBE. Azokon a magyarokon gúnyolódott benne, akik Budát, azaz a magyar ügyet elhagyván, maguk külön hasznáért a bécsi császár kegyét hajhászták. Ilyen politikai gondolatok voltak abban a „menőké”-ben:
Menj el, szegény magyar!…
A víz-ész négy nagy folyóvizet megrekesztett,
Békózó lánc keríti a kettős keresztet stb.
Célzás ez a magyar címerre s ezáltal a magyar alkotmányra és szabadságra, melyet a Bécsnek hódoló, hiszékeny politika tönkretett. Tovább így szól a vers:

Te csak menj, nem újak már a terh-viselések,
Engedj a végzéseknek – ha ugyan végzések stb.
Célzás Ferenc császár törvénytelen és erőszakos katona- és adószedéseire.
Menj! Add egy olyan kézbe szabadságod fékít,
Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek:

A szabadság s a rabság miben különböznek!
Mintha csak Tompa abszolutizmus korabeli GÁLYARAB-jának fohászkodást hallanánk:

Csak azt, hogy rab vagyok, ne hagyd felejtenem!

    Tompa „Gályarab” c. költeményének is az az eszméje, hogy csak hadd legyen folyton tudatában a magyarságnak az, hogy elnyomja őt a bécsi császári önkény, mert csak így maradhat ébren a szabadságért való vágy, egykor így törhet majd diadalra. Ezt a múlt század ötvenes éveiben élt eszmét azonban csak úgy merte írásban hirdetni Tompa, hogy megtette régibb időkből vett költői tárgynak, egy gályarab szájába adta, és így korának és magának legőszintébb és legforróbb érzését helyzetdalban öntötte ki. Olyan helyzetdalban, mely csak külsőleg az, melyet csak az elnyomó idegen tartott annak, melyről a költő magyar közönsége tudta, hogy mégsem helyzetdal, hogy igazában mégsem régi századok képzelt hangja, hanem a jelennek érezve-érzett fájdalma.
    Pálóczi Horváth Ádám is mikor azt a tárgyaltam énekét közlésre szánta, előbb megtette több száz évvel régebbi kor eszméit hirdető helyzetdalnak. Megtette egyszerűen úgy, hogy a „Menőke Budáról Bécsbe” címet erre változtatta: „HUNYADY JÁNOS MAGYAR MARSSA, mikor a Magyar Uraknak nagy része, tőle Losoncnál alattomban elpártolt Giskra kedvéért.” Aki magyar hazafi frissiben olvasta ezt a csavargós című verset, a cím ellenére is megértette korszerű irányzatát, a besúgók és cenzorok pedig nem vettek észre benne semmi őfelsége kedve és méltósága ellen valót. Hogy egy-egy nemzeti célzatú, korszerű politikai költeményt már a címe által múlt időkben zengő helyzetdalnak színleljen a szerző, ez a sajátos történelmi viszonyainkból eredő sajátos irodalmi mesterkedés nem Tompa korában jelentkezik először, hanem már a XVIII. század elején.
    És most térjünk át a Himnuszra.
    Kölcsey evvel a kelettel látta el: „1823. jan. 22. d.” Címe, mikor 1828 végén a 1829-ra szóló Aurorában megjelent, ez volt: HYMNUS. Mikor azonban „Összegyüjtött Munkáji”-ban 1832-ben megjelent, akkorra már a szerző régibb időkbe visszavetett helyzetdallá tette meg ezzel a magyarázgató címmel: HYMNUS A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL.
Pálóczi Horváth Ádámnak annyira sikerült a címváltoztatás hogy nemcsak a korabeli cenzort tévesztette meg, hanem a később történetírót is: Mátray Gábor azt a Ferenc császár ellen szóló, XVIII századelőn kelt „menőkét” úgy adta ki mint XV. században kelt, Giskra ellen tüzelő „mars”-ot. Hogy tehát mi is úgy ne járjunk a Himnusz magyarázásában, tudnunk kell, hogy az eredeti „Hymnus” cím után ezt a pótlékot: „a magyar nép zivataros századaiból”, később csupán óvatosságból függesztette oda Kölcsey. Horváth János azonban ezt mondja (Napkelet 1923): Kölcsey „Himnuszát” „a magyar nép zivataros századaiból” kizengőnek képzelvén el, lélekben kortársává vetítődött vissza a távoli magyar századoknak. ÉN másképp vélekedem: Kölcsey nem lelkét vetíti vissza hazánk zivataros századaiba, hanem csak lelke megnyilvánulási eszközét Így Arany sem a Heródeskori Bethlehem fájdalmát sírja Rákhel siralmában, hanem Haynau korának magyarjaiét. Kölcsey „Zrínyi dala” és „Zrínyi második éneke” sem Zrínyi koráé, hanem Kölcseyé. A múltnak Huszt romjai fölött lebegő szelleme Kölcseyt a jelen föladataira figyelmezteti:

- Honfi! Mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort:
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!

    Kölcsey még a költészetet is úgy tartotta becsesnek, „ha a való, meleg élettel viszonylatba tétetik”, ha „vagy egyenesen tetté változik, vagy jövendő tettek kifejtésére és előhozására” törekedik. (A MAGYARÓVÁRI GAZD. INT.) Kölcsey a Himnuszt nem a régi kor árnya felé való merengésnek szánta, hanem jelenkorának szóló, jövendő tettek kifejtésére való tettnek. Látszólagos ellentmondás, de való, hogy a régi századokra utaló cím utal mentegetőzésével leginkább a szerző zivataros korára mely a Martinovics-pörrel kezdődött és a Wesselényi-pörrel végződött. S ha valaki nyomtatásban akarta látni művét, számolnia kellett a cenzorral, ki azt is megtette, hogy megtiltotta olyan mű kinyomását mely néhány évvel azelőtt még megkaphatta az engedélyt. Abban az évben már melyben a Himnuszt írja, nyomtatni küldött kéziratai mellé Szemerének ezt a tanácsot adja (1823 április): „A censorral vigyázva bánj!”
    1832-ben jelent meg a Himnusz a bővített címmel. 1832 az az év, melyben a kormány lefoglalta Kossuth tudósításainak sokszorosító gépét. 1832-ben írta Kölcsey a sajtószabadság eszméjének akkori fölfogásáról: „Nem, uraim, mi a sajtószabadságra meg nem értünk; és az éretlenül szakasztott gyümölcs vajmi fanyar és mulandó.”

MÉSZÖLY GEDEON

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 9. sz. 1939.

Nemzeti himnuszunk

    Kedves hallgatóim! Hazafiúi áhítattal szoktuk elmondani a Magyar Hiszekegyet, amelynek egyik sora ekképpen szól: „… hiszek Magyarország feltámadásában”. Isten meghallgatta hő imánkat s a feltámadás megkezdődött. Vér nélkül visszaadta a Felvidéknek azt a részét, amelyen a magyar lakosság van többségben. Nagy volt az öröm mindenütt a csonka hazában, de még nagyobb visszatérő testvéreink körében, akik boldogan borultak közös édesanyánk: a magyar haza kebelére, könnyeket fakasztó öröm, szinte az égig feltörő lelkesedés áradt ki minden felvidéki magyar, sőt az idegen ajkú honpolgárok szívéből is és újra meg újra felhangzott ajkukon az imádságos ének: „Isten, álld meg a magyart!… Ez a szívből fakadt ének nemcsak Istenhez fohászkodás volt, hanem egyúttal vallomástétel, hogy magyarnak érzik magukat. A húsz évi rabság nem tudta elfeledtetni velük a magyar himnuszt. Bizony könnyeket csalt a mi szemünkbe is, amikor a rádió közvetítette felvidéki véreink ajkán felcsendülő nemzeti imádságunkat. Féltve őrizték ezt a minden magyar előtt szent éneket szívüknek mélyén. Nyíltan nem énekelhették mert ez vallomás lett volna magyarságuk mellett, amit az idegen hatalom börtönnel sújtott.
    A magyar nemzeti himnuszról szólok előadásomban, nemcsak azért mert hazatérő testvéreink ezzel adtak kifejezést hálás örömüknek, hanem azért is, mert az 1938. év, Szent István esztendeje, századik évfordulója KÖLCSEY FERENC költőnk halálának, aki a himnuszt írta. Az ő emlékének is áldozni akarunk, amikor a Himnuszról szólunk.
    A HIMNUSZ idegen eredetű szó. A latin nyelvből került ami nyelvünkbe. Értelme: „dicsőítő ének”. Már az őskeresztények is latin szóval himnusznak nevezték Istent dicsőítő költeményeiket, amelyekhez rendszerint dallam is társult s így himnuszaikat énekelhették is. Ősrégi zsoltárainknak nagy része szintén himnusz De nemcsak a vallásos költeményeket nevezzük himnuszoknak, hanem azokat is, amelyek egy-egy nemzet vágyait, áhítatát, fohászkodását fejezik ki. Ezek NEMZETI HIMNUSZOK.
    Minden nemzetnek megvan a maga nemzeti himnusza amelyet hazafias ünnepein szokott énekelni. Más alkalmakkor zenekar játssza el. Ha például Magyarország kormányzója valahol megjelenik és ünnepélyesen fogadják, mindig felhangzik a zenekarban a magyar nemzeti himnusz. Ez tiszteletadás a magyar állam feje iránt. Amikor idegen országokban járt, az ottani zenekarok is a magyar himnusszal köszöntötték a legelső magyar embert.
    A magyar nemzeti himnuszt Kölcsey Ferenc 1823-ban írta. Ősrégi, törzsökös magyar család sarjadéka. A Kölcseyek a hagyomány szerint a honfoglaló hét vezér egyikétől származtak. Egyik versében írja a költő Kölcsey: „Büszke magyar vagyok én keleten nőtt törzsöke fámnak”. Arra céloz, hogy ősei még messze keleten, Ázsiában éltek. Büszkesége azonban – mint egy másik helyen írta – nem az előkelők büszkesége, hanem nemzeti büszkeség. Arra volt büszke, hogy magyarnak született és ez a büszkeség az ő lelkében egybeolvadt a haza és nemzet szeretetével. Tehát szinte családi örökségképpen is élt a költ lelkében ez az izzó hazaszeretet, lelkének egyik jellemző vonása.
    Gyermekkorában súlyos capások érték. Bal szemét még mint kisgyermek himlő következtében elvesztette; hatéves korában édesapját, tizenkét éves korában édesanyját veszítette el. A sorscsapások lelkének érzékenységét csak fokozták és zárkózottá tették. Nem élvezte sem a gyermekkor, sem az ifjúkor örömeit. Magába vonult fájdalmával, amelyre olvasmányaiban s a tanulásban keresett vigasztalást. Iskolái végeztével előbb az álmosdi birtokon, majd a Szatmár-megyei Csekén a családi birtokon gazdálkodott. Visszavonultan élt, nem vett részt az akkori nemes urak szórakozásaiban. Lelke más után vágyódott: az irodalom, az írók és költők világába. Ettől azonban el volt zárva, mert Cseke nagyon félreesett minden forgalomtól. Így csak levelezés útján tarthatott érintkezést író- és költőtársaival. Később Szatmár vármegye főjegyzője lett s 1832-ben őt választották a vármegye egyik követévé a pozsonyi országgyűlésre. Itt hamarosan feltűnt mély hazafiúi érzéstől áthatott beszédeivel. Különösen a magyar nyelv ügyében elmondott beszéde tett mély hatást. Felszólalt minden olyan kérdésben, amely a nemzet előrehaladását szolgálta. Felszólalt a szegény jobbágynép sorsán való könnyítés érdekében is Hazatérve elfoglalta korábbi hivatalát s idejét megosztotta hivatali teendői és gazdasága között. De azért tollát sem pihentette, költeményeket és másféle értékes műveket írogatott. 1838-ban, 48 éves korában halt meg. Nemzete nem feledte el kiváló költőjét és szónokát, aki mint ember is fajunknak egyik büszkesége.
    Csekei szomorú magányában sokat tépelődött a haza sorsán. Akár a múltba, akár a jelenbe nézett mindenütt csak a baj szenvedés tűnt szemébe. Nemcsak a múlt, hanem saját korának szenvedései, szomorú állapota is mélységes hazafiúi fájdalmat ébresztett lelkében. Végigéli hazájának minden bánatát. Maga mondja egyik írásában: „A haza háromszáz éves szenvedését ezerszer érzem megújulni lelkemben”. De a kor is, amelyben a költő élt, az elmúlt évszázad első tizedei sok okot adtak a hazafiúi aggodalomra.
    Ferenc császár és királynak a franciák ellen folytatott háborúja a magyaroknak is nagy véráldozatába került. Joggal remélhette a nemzet, hogy a nagy áldozatokat azzal hálálja meg az uralkodó, hogy tiszteletben tartja törvényeinket s a nemzet maga intézheti  sorsát. De nem ez történt. Az országgyűlést 14 éven keresztül össze sem hívták. A nemzet megkérdezése nélkül, önkényes rendeletekkel Bécsből kormányozták az országot. Adókat vetettek ki, katonát szedtek anélkül, hogy a magyar országgyűlés megszavazta volna. Azokba a vármegyékbe, amelyek a törvénytelen rendeleteket nem akarták végrehajtani, királyi biztosokat küldtek, akik engedelmes szolgái voltak a bécsi kormánynak. Pénzünk mindjárt a francia háborúk után elértéktelenedett. Kétszer is értékcsökkentést (devalvációt), a pénz értékének leszállítását kellett végrehajtani, hogy az állam pénzügyi helyzete rendbe jöjjön. Rendbe is jött, de a magyar nemzet nagy része anyagilag tönkrement. Siralmas volt a jobbágynép helyzete is. Adót ebben az időben csak ő fizetett s ez idő tájt oly nagy volt az adóteher, hogy a szegény földmívelő jobbágy alig élt. Az egész országot szoros ellenőrzés alatt tartották a bécsi megfigyelők, nehogy valahol valami megmozdulás, függetlenségre törekvés a bécsi hatalom ellen felüsse a fejét.
    Sajnos, akadtak a magyarok között is, akikben mintha megingott volna a hazaszeretet, nem törődtek a haza bajaival. Közömbösség vett erő a lelkeken s csak önmaguknak éltek. Még édes széphoni nyelvünk sem részesült a kellő megbecsülésben. A főrangúak leginkább franciául és németül beszélek. Igen sok köznemes meg latin nyelven beszélt és levelezett, mert az iskolákban szerzett műveltsége is latinos volt. Törvényeinket is latin nyelven szerkesztették. Hiába hirdették íróink és öltőnk, közöttük Kölcsey is hogy nyelvünk a mi legnagyobb kincsünk s a haladáshoz elengedhetetlen a nemzeti nyelv, mégis a magyar nyelv csak később tudott teljes diadalra jutni. És nem akadt férfiú, aki a nemzetet e siralmas állapotából kivezette volna. Tűrnie kellett, hogy nem maga intézi sorsát, tehát tulajdonképpen szabadsága sincs.
    A haza szomorú állapota mélyen beleszántott a nemzete sorsán annyit töprengő Kölcsey szívébe. Az ő érzékeny, búsongásra hajló lelkének kétszeresen fájt a haza minden keserűsége. Úgy látta, hogy árva nemzetünkön csak az Isten segíthet .A letűnt vérzivataros századok tenger szenvedésén keresztül is az Ő segítsége tartotta meg fajunkat, csak Ő fordíthat most i a haza sorsán. A költőnek ebből a hitéből született meg a Himnusz, ez a fenséges költemény. Feltárja benne a múlt szenvedéseit, bizalmat akar önteni a lelkekbe, hogy hadd lássa a saját kora is, hogy Isten segedelme mindent jóra fordíthat.
    Íme a költemény:

    (Teljes szövege megtalálható a népiskolák felsőbb osztályainak olvasókönyvében is. A költeményt elszavaljuk, elszavaltatjuk vagy felolvassuk, illetőleg csak félig olvassuk, félig könyv nélkül mondjuk, hogy a kellő helyeken hallgatóink szemébe nézhessünk. Ügyeljük az esdeklő, a derűs, majd a bánatos hangulat megéreztetésére, mert nem csupán a beszéd tartalma, hanem a hang színezete is fontos éppen az érzelemkeltés érdekében. Majd így folytathatjuk):

    Mélyedjünk el egy kissé azokban a gondolatokban, amiket a költő a himnuszban kifejez.
    Istenhez esdekel, áldja meg ezt a nemzetet. Hozzon rá a balsors után derűsebb időket, hiszen annyit szenvedett már, hogy nemcsak a múltat, hanem jövendőjét is megbűnhődte. Így tudjuk elképzelni a múlt szenvedéseinek nagyságát, tudniillik annyit szenvedett a múltban a magyar, hogy a jövendőre is elég volt és most már remélhetjük a szebb jövőt.
    Őseinket megáldotta az Isten. Elvezette Bendegúz ősapánk ivadékait a Kárpátokon át a Tisza-Duna rónaságára, ahol a honfoglaló Árpád népe erős nemzetté fejlődött. Árpád véréből származó első királyunk megszervezte a magyar államot s a nemzet virágzásnak indult. Isten megáldotta ezt a földet minden jóval. Rónaságain dús kalászokat érlelt, a tokaji hegyoldalakon pedig olyan bor termett: valóságos nektár, amilyet a pogány hitregék szerint csak az ő isteneik ihattak. Bátor szívvel acélos karral is megáldotta a magyart. Sok győzelmet aratott a törökön a Hunyadiak korában, sőt Mátyás király Bécset is elfoglalta és „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”.
    Hej, de bűneink miatt lesújtott ránk Isten büntető keze. Magunkra vontuk haragját a belső egyenetlenkedéssel, pártos széthúzással, testvérharccal. Elhatalmasodott főuraink nem egyszer a királlyal is szembefordultak. A széjjelszakadt nemzeti erő nem tudott ellenállni ellenségeinknek. Ránk zúdult a tatár s elpusztított mindent, ami útjába akadt. Majd a török kerítette hatalmába szép országunknak egész középső vidékét Buda várával együtt és másfél száz évig nyögtük a török igát De nemcsak a külső ellenség szorongatott bennünket, hanem – a költő szavai szerint: „hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre s lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre!” Saját fiai is egymás ellen szállottak harcba és még jobban tönkretették az országot.
    Az üldözötteknek bujkálniok kellett, de üldözőik ott is megriasztották őket. Nem volt honuk saját hazájukban. Bármerre néztek, vér és tűz mindenütt. Elpusztultak erős váraink s az öröm víg dala helyett halálhörgés, siralom zajlik mindenfelé. És hiába a pusztítás, „szabadság nem virul a holtnak véréből, kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből” – nyomorúság, szenvedés volt az élet.
    A rettentő süllyedésből csak Isten emelheti föl a magyar. Ebben a nagy hitében a költemény végszavaival újra Istenhez esdekel a költő, szánja meg ezt a nemzetet tenger szenvedéséért. Hiszi, hogy Isten újra kegyelmébe fogadja a magyart, aki keményen meglakolt bűneiért, sőt jövendőjét is megbűnhődte.
    Mélyen a szívünkbe markol a Himnusz egész tartalma. Az a belőle kiáradó hit, hogy Isten megsegíti ezt a nemzetet, ha Benne bízik s hazája iránt kötelességeit teljesíti: ez teszi Kölcsey Himnuszát a magyar nemzet imádságává.
    Ma is mélyen átérezzük azt a nagy hivatást, amit Isten bízott reánk, mikor őseinket erre a földre bevezette. Őrzőjéül rendelte a magyart a Kárpátoktól körülfogott Tisza-Duna medencéjének. És bár a múltban sokszor közel állott nemzetünk a pusztuláshoz Isten megóvta a megsemmisüléstől. És azóta sem tört meg ez a nemzet, mert hite mindig talpra állította. Bizakodva nézhetünk most is a magyar jövő felé. Nem pusztulhat el a magyar, amíg hisz és bízik Istenében, amíg hazáját szereti, nemzeti hagyományait megbecsüli s minden erejét hazájának szenteli.  Ez a jövőbe vetett hitünk lobog fel, valahányszor a Himnuszt énekeljük.
    Nemzeti himnuszunk dallamát ERKEL FERENC, egyik legkiválóbb zeneköltőnk írta 1845-ben s ugyanezen évben mutatták be először a pesti Nemzeti Színházban. Már a bemutatón is könnyekig meghatotta a közönséget. Valami olyan áhítat fogja el az ember lelkét a Himnusz dallamának hallatára, mint amikor a templomba lép. Harangzúgás, orgonabúgás, imádságos hangulat érződik a fenséges dallamban. A költő verse s Istenhez fohászkodik és imádság száll a dallamban is az örök Istenhez. Az ének szárnyain emelkedik lelkünk a Mindenhatóhoz: áldja meg annyi nehéz szenvedés után a magyar nemzetet.
    Ez a gyönyörű himnusz egyik legdrágább nemzeti kincsünk, valósággal szent ereklyénk. Éppen ezrét csak áhítatos tisztelettel, bensőséges hazafiúi érzéssel énekelhetjük. Iránta való tiszteletünknek és megbecsülésünknek külsőképpen is kifejezésre kell jutnia. Ennek jeléül, ha ültünk, fel kell állanunk, ha a Himnuszt énekeljük vagy ha csak  hallgatjuk is. A katonáknak, a levente- és diákifjúságnak eszes „vigyázz”-állásban kell állaniok, amíg elhangzik, de így kell végighallgatnia vagy énekelnie minden magyar embernek. Mozgolódás, beszélgetés megengedhetetlen nemzeti énekünk hangjai alatt.
    Aki az énekléshez a kezdő hangot megadja, ügyeljen arra, nehogy magasan kezdje. A Himnusz ugyanis nagy hangterjedelmű ének s éppen a vége felé (a „Megbűnhődte” szó első hangján) emelkedik legmagasabbra. Ha a kezdőhang magas volt, akkor a vége rendszerint rikácsolás lesz, ami különösen a tömegéneklésnél szokott megtörténni, mert sokan nem írják a magas hangot és eltorzítják gyönyörű nemzeti énekünket. Márpedig a Himnuszt csak szépen szabad énekelni. Ezrét lehetőleg zeneértő ember adja meg a kezdőhangot. (A tömegéneklés számára legalkalmasabb a B-dur; a Himnusz kezdőhangja a harmadik lépcső, ebben a hangnemben tehát a „d”.)
    Ezelőtt ismételni is szokták a Himnuszt, mégpedig onnan: „Balsors akit régen tép…”, vagy pedig csak az utolsó sorát: Megbűnhődte már e nép…” Így aztán gyakran megesett, hogy az egyik innen, a másik onnan kezdte az ismétlést, amiből dísztelen, bántó hangzavar keletkezett. Ilyesminek a Himnusz éneklése közben megtörténnie nem szabad. Éppen ezért a legutóbbi időben a döntésre illetékes helyen úgy rendelkeztek, hogy a Himnuszt egyáltalán nem kell, nem is szabad ismételni. Különben is elég hosszú a Himnusz ismétlés nélkül is. A jövőben tehát elejétől végig énekeljük el s ezzel be is fejezzük az éneklést.
    Nemzeti himnuszunk közel egy évszázad alatt összeforrt a magyar lélekkel. A mi himnuszunk nemcsak fohászkodás Istenhez, hanem egyúttal mély érzésből fakadó vallomás magyar voltunk mellett. Felhangzik a nemzeti öröm és bánat napjaiban egyaránt ,ünnepnapjainkon pedig áhítattal énekeljük az Isten házában.
    És most, amikor Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője emlékének áldozatunk: iránta érzett hálánk és kegyeletünk kifejezéséül énekeljük el a Himnuszt. Ez lesz a legszebb virág s babérkoszorú, amelyet a költőnek a szatmárcsekei temetőben domboruló százesztendős sírjára helyezhetünk.

NÉMETH SÁNDOR

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 1. sz. 1939.

Lantos költészet – RHAPSODIA

 
RÁKOS NYMPHÁJÁHOZ

Egy dalt, egy dalt,
O Nympha! Kedvesednek,
folyásod partjain.
Egy dalt, melly egyszerűen,
Egy dalt, melly égi hévvel
A szivhez szóljon és tehozzád!

Kettő szerelme kebelemnek,
Egy hon és egy leány.
Azt vérző szivvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolyogva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szívem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengenek felém.

Keggyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, e hon,
Mint Róma Caesar álmain,
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Melly rólad sugárzik reám.
De te mosolyogva jősz,
O lyány, mint Május reggelén
Az újjá szült nap ragyog.
És kebleden
Mint olvad el a bú,
És kebleden kívül
Mint nincs öröm!

O hon, ha egy pillanatig
Szétoszlik felleged,
S vigan mosolyogsz:
Olympig szállnak érzetim,
S láng, és erő keblembe.
S ha, lyánka, néked
Szelid bánat leng arczodon,
Könnyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.

O lyány, hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, e hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni,
Hazám, hazám!

KÖLCSEY FERENC

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845. 

Kölcsey Ferenc önéletrajzi levele Szemere Pálhoz. 1833. márc. 20.*

 

    1790. Aug. 8-d. Születtem Sződemeteren szépanyám, azaz, az anyám nagyanyja Bideskúti Zsigmondné házában. 1796. vittek Debrecenbe tanulni; azon évben holt meg apám; anyámat 1802. februárban temették el. Mind ő, mind apám Álmosdon temettetének el.
    Anyám halála után mindjárt érzetem a legelső mozdulatot keblemben (amennyire emlékezem). Bánatos vala az érzés, de szelíd. Egy papírosra írám fel a Bölöni Ágnes nevét, és még egyet, még egy nevet, mely nekem most is 43-ik évemben oly kedves, mint a 11 éves gyermeknek vala. De a név szentebb, mint ide írhassam; szentebb, mint a közönség e tárgytól valamit tudhasson. Talán valaha, midőn nem leszek, fog a maradék írásaim közt egy-két szót találni, ami legfelebb sak a psycholognak, vagy annak, ki dalaimat még akkor is olvasni örömmel fogja, lehet érdekes. Azonban e vonás a később kifejlett szentimentalismusra nézve neked kulcsot adhat. Tudnod kell, hogy anyám neve és az a másik egyforma, legalább egymásba olvadó érzést hoztak elő. Emlékezhetel verseimre, mikben valaha anyámat énekeltem; most még csak a „Búcsú B.-től” szolgálhat az elveszetteknek mustrául.
    Legelső versemet 13 éves koromban írtam; egy évvel előbb, mint a poesis mechanikáját tanultam. Jól emlékezem, hogy a thema nem szerelem, de haza és király iránti szeretet vala. Még akkor a Heltai magyar krónikáján, s Cornelius Neposon kívül alig ismertem valamit.
    A poetikában legelső nap a tanító példányokat olvasott Himfyből, Csokonaiból (Diaetiai M. Muzsa) és Mátyásiból. Attól fogva nehány tanuló társaimmal együtt kezdénk olvasgatni magyar és latin írókat.
    Kazinczy még akkor nem adta Marmontelt; régibb munkájit kincs gyanánt tartogattuk. Akkor én jobban tudtam latinul mint magyarul, s magyar verseket a kiadott tehemákon kívül, csak 2 esztendővel később később kezdettem csinálni, minek utána tanuló társaim már előbb példával mentek előttem. (1804, 1805).
    Csokonai 1805-ben meghalt; ott valék temetésén; halála után egymásra jöttek ki versei; azok valának bálványaink. Akkor tájban tanultam francziául, s olvastam a Henriadeot, Fridrich verseit, Bioleaut stb.
    Tudod, hogy 1810-ben még egészen franczia valék, mert első ifjúságom studiumi valának a francziák, s első kritikus, kit ismerék, Boileau és Voltaire (az epikusokról).
    1805-807. sok verset firkáltam; s ezek eleinte Blumaueri paródiák voltak. (egy bohóság Apoll és Daphne szerelméről stb.). Vígjátékot is írtam, később szomorút és egy didacticum poemát a lélek halhatatlanságáról. Ez időben kezdék kevés görög nyelvet tanulni; de csak Anakreont olvastam.
    1808-ban kezdék philosophiát tanulni, s ez megkapott. Másik évben is, midőn már jurista voltam, a philosophia történetével sok időt tölték. Ezen évben írtam legelébb Kazinczynak, mégpedig felvilágosításokat a közte és Kresznerics közt folyt pörben a Magyarország régi abrosza dolgában. Kazinczy magához fűzött, s ajánlá a görög nyelvet. Akkor kezdém olvasni Homert, Diogenes Laertiust (ki philosophi történeteket írt) stb. 1808 és 1809 sentimental-lyrisch voltam. Kazinczyval tett ismeretségem után előbbi verseimet egytől egyig semmivé tettem, s írám azokat, miket te 1810-ben láttál, s mikre Berzsenyi az ismeretes ítéleten mondá. Themáim voltak akkor anyám és szerelemt. De e versírás sokszor félbeszakadt. Akkor a philosphia történetein kívül a 16. és 17. század latin írójit, philologi írókat és compilatorokat forgattam, de akkor jött kezembe Bayle DICTIONNAIRE HIST. ET CRITIQUE, mely reám sok oldalról hatott. Kétség és mélység és sok ízlés a nagy ember oldalai közé tartoznak. S bár az ő mélysége a későbbi francziák felüleges voltától nagyon különböz: még is ez iránta való tisztelet nagyon erősített engem a franczia literatura iránti tiszteletben. Akkor tájban az egész franczia literatura, tudniillik XIV. és XV. Lajos idejebeli nyílva volt előttem. Németül csak 809-ben kezdék, csak sok ösztönzés után tanulni. Ezen időszakban írtam egy magyar literaria historiát is, csak a költőkre terjeszkedvén ki. Mindenik költőről külön articulus volt, s mindegyiknek műve kritikázva. Ezt, minekelőtte Debreczent elhagyaám, eltéptem; egyedül a Lilla és Himfy özt vont paralella(1) volt még írva, midőn Pestre jöttem, hozzád, nem tudom, ha emlékezel-e reá? Akkor tában írtam kritikát valami Kalchberg nevű német írócska Habsburgi Ágnes nevű drámájára is. Mustráim valának Boileau, Voltaire, mind az epicusokról írt munkájában, mind kivált a drámáji előtt és után álló kritikájiban.
    1809-diki őszen végeztem iskoláimat, 1810 január végivel mentem Pestre, hol egyfelől a jurateriai kaszárnyában(2) igen kedvem elleni, másfelől nálad igen kedves órákat töltöttem. Magyarul még jól, azaz grammatice még nem tudtam; Révai principiumaival,l s a német literaturával általad ismerkedtem; de a poesis technikájában már előre haladtam; a rythmust nagyon jókor felfogtam. Kazinczy első szonettjeire, hasonló rythmusban feleltem. Horvát és Berzsenyi tettek a lamentabilis tonra(3) figyelmessé, mely verseimben uralkodott.

(* Kölcsey Ferenc minden munkái. IX. kötet Bp.1887. 2. kiadás 385-389. l.)
(1) Párhuzamos egybevetés.
(2) Törvényszéken, a joggyakorlaton.
(3) Siránkozó hang.

Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László - 

Kölccsey Ferenc (1790-1838)

    KÖLCSEI KÖLCSEY FERENC, egy helv. hitvallású régi nemesház ivadéka, Szó-Demeterben, Közép-Szolnokban, augusztus 8. született 1790. Atyját igen gyenge korában elvesztvén, anyja, Bölöni Ágnes, a még csak hat éves fiút Debrecenbe küldte iskolába, hol egy földagyagú nádfedeles kis házba telepítve, tíz éven keresztül egy derék gondviselőné, ki szüléit is híven szolgálta, s Ferencet csecsemőkora óta nevelte, vitte az anyja és háziasszony szerepét, s akkor is, mikor Ferenc anyja, ennek tizenegy éves korában elhalt, úgy neki, mint a kisebb testvéreknek gondját viselte, miért a hálás fiú némi tiszteleti függéssel volt iránta, melyet mint felserdült ifjú sem tagadott meg tőle. Egyébiránt az árva testvérekre gyámatyjokon, egy Gulácsi nevű nemesen kívül Péchy Imre a collegium főgondnoka is némi felügyelettel volt. A kis Kölcsey e gondot mindenképp meg is érdemelte, szorgalommal és szeretettel teljesítvén iskolai teendőit. Tizennégy éves tanuló pályáján, 1809-ig t. i. a szentírás magyarázatán kívül, végig hallgatott minden, a debreceni collegiumban előadott tudományokat. Már tizenegyedik évében nagy kedvvel tanulgatta Cora. Nepost; s míg társai szünnapokon Debrecen h homokbuckáin labdáztak, ő egyik gyermek barátjával Athenaet vázolta a fövenybe, a görögök nagyjainak csontokból emlékoszlopokat állogatott, s felettök beszédeket tartott. Ez időben ismerkedett meg Haller László Hármas-Istóriájával, melyet a fiúk a iskolában, a tanító távolléte alatt, váltva s lelkesedéssel olvastak fel. 1803-ban a költészeti osztályba jutván, a latin verscsinálásban ugyan nem jeleskedett, de Csokonai, Virág, Kisfaludy Sándor munkáik, Kazinczy Gessnere, s Virgil és Theokrit pásztori költeményei az eredetiben, kedves olvasmányai voltak.
    Már ekkor kezdte Kölcsey a magányt keresni, mintha el kívánná rejteni a természet mostohaságát, mely őt a himlő által bal szemétől megfosztotta volt; s minden örömét, elvonulva, könyveiben kereste s találta fel. Ritka tehetségei mégis szembetűnőleg csak tizenhat éves korában jelentkeztek, midőn buzgósággal encyclopaediai stúdiumokat tett, s pár hason irányú társsal, kik között az utóbb ismeretessé lett Kállay Ferenc is, együtt tanult, olvasott, eszméket cserélt. Az idegen nyelvek közöl először a franciát sajátította el, s minden szeretetét a XIV. Lajos korabeli írók nyerték meg, a németnek megtanulására, mely még akkor, kivált Debrecenben, lenézetett, leginkább Kleist munkái bírták, kinek „Tavasz”-át Csokonai fordításából ismerte, Gessneréi, kit Kazinczy után szeretett meg, Hagedorn, Bürger, s kivált Klopstock, kiknek neveit részint Péczeli Mindenes Gyűjteménye és Kazinczy Orpheusából, részint Eschenburg Példatárából ismerte. A görögnek, az akkor fennállott iskolai törvényhez képest, elemeit tanulta csak, s olvasta ugyan Cebest és Anákreont, de egészben nem nagy előmenetelt tett;  nem lévén reá a sok mindenféle tárgytól érkezése; azonban Kazinczy sürgetésére nagyobb gondot kezdett reá fordítani(1), s úgy látszik,ekkor volt az, hogy midőn a tanár Pindaust magyarázta, Kölcsey a Heyne kiadását hozatta meg magának, mely, mennyire hathatott irányadólag philologiai stúdiumaira, gondolható. Szinte tizenhatodik éve óta írogatott verseket is, de maga iránti szigorában első dolgozatait megsemmisítette.
    A Kazinczy-Kresznerics-pör Magyarország legelső abrosza felett adott ürügyet és bátorságot Kölcseynek azon férfiú elibe járulni levéllel, ki a magyar irodalomban már rég vezércsillaga volt, s kit először 1805-en a Csokonai temetésén látott, de hozzá közelíteni nem mert. Most egy szerencsés véletlen által segítve, neki eldöntő adatokkal szolgálhatott, s megindult első levele Széphalomra május 19. 1808, melynek szíves fogadtatása őt annál boldogabbá tette, mert a collegium tanárainak ridegsége eddig inkább elidegenítőleg, mint vonzólag és buzdítólag hatott reá.(2) Ez időtül fogva Kazinczy oktatója, vezérlője lett a talentomos ifjúnak, ez pedig, mint Kállay írja, szinte egyedüli védője, tisztelője Debrecenben az „ujitónak, mint akkor ott szokás volt Kazinczyt nevezni”, ki Csokonai emléke felett a debreceniekkel volt pöre miatt ott különben sem kedveltetett, merész újításaiért pedig, melyeket nyelvrontásnak bélyegeztek, kárhoztatva volt.(3) Történetet Kölcsey Magyar Mihálytól philosophiát Ercsei Dánieltől hallgatott; s az ott divatozott mód a tanulót öngondolkodásra s vizsgálatra szoktatván, reá nézve nagy hasznú volt. Első tudományos kísérletei is ily, bizonyos feladatott tárgyak feletti vitairatok voltak, mikben az egyik társ az ügyet megtámadva, a másik védve tárgyalta. Ezek mellett nem csak szorgalmat olvasása folyt mindennemű tudományos és költői munkáknak, hanem főleg Kazinczy figyeltetésére, jegyzőkönyvet is vezetett, melybe mind kivonatokat iktatott be, mind némely tárgyakat ki is dolgozott. Így némely, utóbb Kállay Ferenc birtokában volt ily jegyzőkönyvi kötetekben Montesquieu, Bayle, Kollárból, s a Hármaskönyvből tett kivonatokon kívül, egy Verbőczi élete, egy értekezése a Poesisról (dec. 1808), s jegyzetek Az ióniai iskolárólL állanak, mely utóbbiak Kállay szerint Balye kritikai módja szerint dolgozvák, s azon nagy előkészületekről tanúskodnak, miket már tanulókorában a hellen bölcsészet szellemének felfogására tett. Szorgalmasan használta e collegium könyvtárát, de gyűjtött maga is, különösen a Weszprémi és Sinai könyvei árverési alkalmával, régi magyar könyveket, mik, mivelhogy a coll. Könyvtárban az ifjaknak magyar könyvek nem adattak ki, kettős hasznára voltak, s módot nyújtottak neki jókorán megismerkedni régibb irodalmunkkal. Így írhatta Kazinczy Magyar Régiségei megjelentével, aug. 1809. azon kis értekezést, melyet „Jegyzések az (1549-iki) Orthographia Hungaricáról” címmel „Jegyzőkönyve” IX. kötetéből Kállay (az id. könyvben 23-31. II.) kiadott. Legrégibb Veresi, melyeket bírunk, a Kazinczyhoz írt levelekben vannak elszórva, úgymint: A pávatoll, melynek ez általi megbíráltatás őt elcsüggesztette, A képzelethez című, melynek bátorító fogadtatása viszont emelte stb., s 1808-nál visszább nem mennek. Elvégezvén Kölcsey 1809-ben a collegiumi pályát, Pestre jött fel törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgálatra nem jelentkezett, hanem, miután itt az irodalom emberei közöl különösen a Kazinczy triászával, Horvát István, Vitkovics és főleg Szemere Pállal szoros barátságot kötött, az irodalom és függetlenség szeretetétől lelkesítve, lemondott a polgári pályáról úgy, mint a tanáriról, melyre Debrecenbe meghívatott, s Álmosdra, Biharba vonult, hol kicsiny vagyonával gazdálkodva tisztességesen, egyedül stúdiumainak élt(4). Ezek mellett öccseinek gondja is elfoglalta; majd szerelme tette szívbeteggé, melyből kora lemondással gyógyult ki. (5) 1815-ben testvéreivel osztozván (6), Csekére telepedett által, egy, Szatmár éjszaki szélein a Túrnak a Tiszába ömlése sarkában fekvő népes faluba, hol azonban szinte mint Álmosdon, a közlekedés nehézségei miatt jóformán elzárva azon világtól, mellyel, szellemileg legalább, folyvást érintkezni kívánt, s az irodalom jövendője iránt reménytelenségben élte le legszebb korát, mégpedig, fájdalom, az utóbbira nézve nem oly gyümölcsözőleg, mint azt gerjesztő viszonyok közt nagy ereje mellett teheté. Egyedüli örömei levelezése, ez időben főleg Kazinczyval és Döbrenteivel, és kirándulásai voltak Pécelre Szemeréhez, hol 1814-ben (Kazinczyval) és 1815-ben a nyárnak egy részét töltötte. Ez időbe esik költői első fellépése is a Horváth István által kiadott Magyar Dámák Kalendáriomában s az Erdélyi Múzeumban, mely azonban még nem gerjesztett figyelmet. Érdekesek e korból Döbrenteihez írt levelei (1813-16), mik utóbb az Élet és Literatúra II. kötetében (s a M. Munkák V. köt.) meg is jelentek, s önéletrajzi adatokon kívül széptani nézeteiről, de főleg a nyelvújítás és Kazinczy lelkes védelméről nevezetesek. A nagyobb közönség előtt neve először egy ily című gúnyirat előszava alatt jelent meg: Felelet a MondolatraA néhai Bohógyi Gedeon úrnak. Pest, 1815. (újra a M. Munk. V. köt.), mely részben Szemere munkája, részben az övé és közös. Ezóta költői munkásságát feltűnőleg háttérbe szorította a kritika(7), melyet Csokonai bírálatával kezdett meg, de Döbrentei, tartva attól, nehogy a közönség egy része által nagyon is kegyelt költő gáncsoltatása füzeteinek ártson, Erdélyi Múzeumába felvételével késett; s így csak 1817-ben indultak meg Kölcsey recensiói a Tud. Gyűjteményben, éspedig Kis Jánosé a II., Csokonaié a III., Berzsenyié (szerkesztőégi változtatásokkal) a VII. kötetben. Kis jó néven vette a gáncsokat is, a második mellett egy gunyor szólalt fel, a harmadik bíráltnak és bírálónak keserű órákat okozott, s a magyar költők szándéklott sorbani megvizsgálása, melyre a szerkesztőség által is többször felszólíttatott, abba maradt. S Kölcsey az idétt valóban lehetőleg népszerűtlen volt az öszves olvasóközönségnél annyira, hogy 1821 óta itt-ott elszórva megjelenő Versei, új szépségeik dacára, csak nagy lassan csillapíthaták le az ellene fölgerjedt kedélyeket. Jöttek ezek főleg az Aurórában, néhány a Széplilteratúrai Ajándékban, Hébében és Aspásiában; de végre jó nevet csinálván neki, Berzsenyi felelete a bírálatra (125: Tud. Gyűjt. IX.) már engesztelt kebleket talált. 1826-ban némi peres ügyben Pestre jövén, Szemere elhatározta magát egy, többször szándéklott, de mindannyiszor mások kedvéért abba hagyott, széptani folyóirat kiadására, melyből 1826-29-ig Élet és Literatúra cím alatt, a két barát egyesült munkássága mellett, négy kötet jelent meg, s azokban Kölcsey már említett levelein kívül, különféle Széptani s bíráló dolgozásai, mik közöl különösen a Nemzeti hagyományokról, körner Zrínyiéről (I.), s A komikumról (II.) szólók kiemelendők, melyek talentomának köz elismertetést szereztek. Megzavarta a Kazinczy körében addig uralkodott békét egy időre az „Íliászi pör”; t. i. Kölcsey a Vályi Nagy Ferencnek Kazinczy által kiadott Iliásza első énekében a maga 1816. nov. elvégzett első énekét feltűnőleg használva látván. Szemerét a plágium kinyilatkoztatására kérte. Ez Kazinczy és Kölcseynek e tárgyban hozzá írt leveleit az „Élet és Literatúra” I. köt. A maga vezérnézeteivel együtt (260-281. l.) kiadván, Kazinczy a Kölcsey Iliásza első énekét nem minden élesség nélküli megjegyzéssel a Felső-M.-Országi Minervában (sept. 1826) közzé tette, mire a tud. Gyűjt. X. kötetében az elkölcsönzött helyek kimutatása, és Kölcsey nyílt, de kezet nyújtó végszava rekesztette be a fájdalmas epizódot, mely mindamellett a két félben némi kesernyésség érzését hagyott vissza. Említem ezt itt, mert Kölcsey jellemzésére tartozik tudnunk, hogy utóbb, midőn Bajza és Kazinczy közt támadtak volt kellemetlenségek, ő az ifjabb barátot békítette(8), Kazinczynak pedig, halála után, híres emlékbeszédében rótta le hálája adóját. E Pesten-léte alatt szövődött Kölcsey személyes baráti viszonya Kisfaludy Károllyal s az aurórai körrel is, melynek több tagjaival, különösen Bártfay, Helmeczy, Toldy, Bajza, Vörösmarty és Fenyéryvel őt mindhalálig őszinte szeretet fűzte össze. Mindamellett 1827 januárbani hazamenetele után ismét régi lankadásába süllyedt vissza(9), melyből, úgy látszik, az országgyűlés végződésével az országos rendszeres munkálatok tárgyának a megyék teremeiben felmerülte által új táplálékot nyert politikai élet ragadta ki.
    T. i. az 1829-ki tisztújításkor főispánja b. Vécsey Miklós őt Szatmár vármegye tiszteleti aljegyzőjévé nevezvén ki(10), Nagy Károly tiszti főügyésszel hathatós ébresztője s támasza lett megyéjében a szabadelvű eszmemozgalomnak, ezzel együtt kidolgozója a rendszeres munkálatok feletti véleményeknek,mik a megye által, a kiváltságok védi dacára 1832 elfogadva, a köv. országgyűlésre utasításul voltak szolgálandók, s oly hírre kaptak a hazában, hogy más megyékbe is átkérettek. Még ez évben nevezte az új főispáni helytartó ifj b. Vécsey Miklós főjegyzővé, nov. 6. pedig országgyűlési követül kiáltatott ki. Pozsonyban dec. 19. elfoglalván székét, a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott, s mint ilyennek, több felírás (deákul) és izenet (magyarul) az ő tollából folyt. Mint szónok A Magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először, s nemsokára országossá lett hírét sora a tartalom és formában jeles beszédeknek alapította meg, mik közöl a Kis. Fiskus Öröködése, Az első megváltás, Az első szülöttségi jószágok ügyében mondottak jeleskednek. A részek visszakapcsoltatása az uniói kérdés általa sürgetett módosításának lett főleg gyümölcse, de ekkor már nem ült a rendek táblájánál. Az úrbéri munkálat t. i. kitörő küzdelmei közt végre szabadelvű szellemben keresztülvitetett, de a kir. válasz az oly híressé lett V. s VIII. pontokat megtagadván, és Szatmárban a maradók pártja felülkereskedtével az addigival ellenkező utasítást kapván, Kölcsey 1834 megyéjébe ment kedvező fordulat eszközlését megkísérleni, s midőn ez nem sikerült, követtársa nevében is lemondván, visszament Pozsonyba, hol a legszívesebb részvéttel fogadtatván, feb. 9. 1835. azon búcsúbeszédet mondott,a mely állása és erkölcsi kötelmei felfogásáról kielégítő felvilágosítást nyújt. Az ülés annyira meg volt beszéde által hatva, hogy legott eloszlott.
    Hazatérvén ekkor Kölcsey, sikerült neki innét többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek úgy, hogy azontúl mellette különvélemény nem létezett. Mindamellett hogy Kölcseyt a közéletbe lépte óta hivatala s követi állása nagymértékben elfoglalták, az irodalom terén sem volt tétlen; ugyanis 1830. nov. 17. a magyar akadémiának a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagjává  neveztetvén, munkás részt vett annak első rendezkedő nagygyűlésében, ennek 1832-beli nádori köz ülésében mondotta el nagy hatású Emlékbeszédét Kazinczy Ferenc felett; 1836. olvashatta fel Emlékbeszédét Berzsenyi Dániel felett, melyben az általa búsított nagy költő árnyékának a legnemesb engesztelő áldozatot hozta. Ezek mellett adott koronként Költői dolgozatokat Szemere Aurórájában s Helmeczy Társalkodójában, Kritikaiakat Bajza Kritikai Lapjaiban, sőt össze kezdvén szedni munkáit, azokból Szemere gondjai alatt meg is jelentek: Kölcsey Ferenc munkái, kiadta Szemere Pál; első kötet: Versei, Pest, 1832, de közbe jövőn követsége, s ezzel gátoltatása prózai írásai összeállításában, kiadója Hartleben a folytatásról lemondott. Folyóiratokban mindazáltal ezóta gyakrabban jelentek meg Kötetlen dolgozatai, név szerint Szemere Aurórájában, ennek új folyamú Muzárionában 1833, s az Emlényben; a nevezetesbek mindazáltal az Athenaeumban, hol Paraenesisén kívül Kölcsey Kálmánhoz (unokaöccséhez, kinek öccse halála után atyailag viselte gondjait), különösen Históriai vázlatai a két magyar haza egyesülése s Magyarországnak részekhez való joga felett ragadták meg a köz figyelmet. 1837 óta házi bajok s azon feszült állás, melyet kormány és nemzet egymás irányában vettek, az ellenzék némely tagjai ellen indított pörök, s a Wesselényi ellen fölvett hűtelenségi kereset, kizavarták őt csendes munkásságából, s gátlották újra a kritikai pályán működni, melyre a „Figyelmezői” szerkesztője felszólításának engedve lépendő volt.(11) E részint megkezdett dolgozataiban(12) különösen a Wesselényi-pör védelme szakasztotta félbe, melyet e férfiú iránti barátságból felvállalt volt; melynek bevégzése után bélgyulladásba esvén, nagy, de rövid szenvedések után 1838. aug. 24. élte 48-dik évében elhunyt. Köz volt a gyász halálakor, melyet Szatmár körlevél által tudatott a megyékkel, s egyszersmind képét köztereme számára  megrendelte; az akadémiában b. Eötvös József üllötte meg emlékezetét 1839. nov. 24-kén; egy társulat emlékszoborral tisztelte meg emlékezetét, mely a nemzeti múzeumban van felállítva; a szatmáriak pedig Szatmárt emeltek neki szobrot, mely 1864. septemb. 25-kén, ünnepélyesen, az egész vidék élénk részvéte mellett lelepleztetett. – Munkáit először b. Eötvös József, egyesülve Szalay Lászlóval és Szemere Pállal adta ki hat kötetben: Kölcsey Ferenc Minden Munkái cím alatt P. 1840-48, mely után következtek: Kölcsey Ferenc Naplója 1832-33. kiadva Dobrossy által, Budapest 1848; Kölcsey Ferenc vErsei, negyedik kiad. Toldy Ferenc által P. 1863. (a Heckenast Magyar Remekírói gyémántkiadása VIII. kötetéül); mely utóbbit megelőzték: Minden Munkái, második, bővített s tetemesen javított kiadásban Toldy Ferenc által 8 kötetben (Pest 1859-61), melyben a szöveg kritikailag átnézve, újra rendezve, s egész ú j részekkel, név szerint leveleivel, bővítve. Van. Újabban a Ráth Családi Könyvtárában jöttek: Kölcsey Ferenc Válogatott Prózai Munkái, Greguss Ágost bevezetésével, Pest 1874, és: Országgyűlési Napló, és Wesselényi védelme,  P. 1871., Heckenastnál pedig Kölcsey Ferenc Válogatott Munkái egy kötetbe Pest 1871. Végre: Kölcsey élete, írta Vajda Viktor. Budapest, 1875.

(1) „Kedves öcsém uram még esztendeig lesz Debrecenben. Az istenért! Tanuljon meg azalatt görögül, de ne félig!” Így ír hozzá Kazinczy nov. 21. 1808. „Örömmel fogok – felelé Kölcsey dec. 7. –  a Tek. Úr azon intésének engedelmeskedni, mely engem a görögül való tanulásra tüzel. Két esztendeig tanultam már egyszer ezen nyelvet; igaz, nem nagy előmenetellel, mert több tudományokkal volt együvé kötve. Bár annak újabb tanulásával Graecia lelkeinek eredetiségét szívhatnám be!” E szerint igazítandó meg Pap Endre állítása „Kölcsey Ferenc” című cikkében Csengery Antal Magyar Státusférfiai 289. lapján.)
(2) "Nem érdes-e – írja Kazinczynak dec.7. 1808. – oly szívre találni, mely ha hasonlíthatatlanul nagyobb is a mienknél, még sem érezteti velünk a maga nagyságát azon megalázó mértékben, mint ezen mi censoraink, kiknek tekintete előtt reszketve állunk meg, s örökösen köteleztetünk le minden szó által, melyet ránk vesztegetni méltóztatnak. Hevülő mellel írok és minden sort, mely a Tek. Úrig fog jutni, s ha tüzemet beléjek önthetném, csak egyedül egy férfiú volna-e a magyarok közt, ki rousseaui melegséggel ínra,”
(3) L. KÁLLAYT: Kölcsey Ferenc gyermek- s ifjúkori Életrajza. P. 1839. 35. l.)
(4) Habár 1813-ban így ír Kállaynak (az id. h. 46. l.): „Thékámban könyv helyett már most nyeregszerszám áll. Míveltetni ugaraimat, lovaim s ökreimről gondoskodni, s küzdeni ezen emberekkel, kik tóparton s szalmafedél alatt laknak: ezt kell csinálnom. Nem szabad rajtam nevetned, mert én mind ezeket gazdai  komolysággal csinálom.”)
(5) L. KÁLLAY KÖZLEMÉNYEIT, 54, 57. ii. Azonban Pécelről júl. 13. 1814 már ezt írja Kállaynak, u. ott, 60. l.: „Azt gondolnád, hogy szerelmes vagyok;nem, é nem vagyok az, a passiók keresztülmentek már rajtam, s a 24 éves férfiú fentebb s nehezebb tárgyakért esdeklik.”
(6) L. Kállayhoz írt leveleit 65. l., és 67, hol így: „Nem írom neked, hogy az osztályban mint érzem magamat, s mint érzem abban ha látom, hogy itt a gleba mellett kell maradnom, ha életem legfőbb javát, a függetlenséget, a lehető polgári szabadságot elérni akarom. Megvallom, hogy még most is bennem a petrarchai lélek, s félő, hogy örökre bennem marad” stb.)
(7) Nem tiszta hangulatban. Maga így ír efelől Kállaynak máj. 30. 1815: „Azt írod, hogy küldenék neked újabb munkáimból, s kezdjem el írói pályámat. Ha tudnád, mint vagyok én, nem írta volna egyiket is. Elroncsolt szívvel s eltépett gondolatokkal, emellett ingereltetésben mint minden hozzám hasonlók ily körülményekben vagynak: lehet-e egyebet írnom recensióknál? Megéritek, hogy én még gonoszabb leszek, mint Beckers, és százszorta kegyetlenebb, mint Schiller, s kevesebbel gondoló, mint Kazinczy, vagy maga Koltz. Igen is, azon az úton vagyok éppen, melyen Klotz, s te azt könnyen megmagyarázod magadnak, ha gondolóra veszed, hogy én rousseaui charakterrel bírok, de iskolai neveltetésem volt, s a kritikát legelőször is a gonosz lelkű Voltairtól tanultam, vagy kellett tanulnom… Csokonainak recensióját már elküldém Döbrenteinek” stb., I. sz id. h. 73. l.)
(8) „Kazinczy által vevém a Bajzával folyt levelezés párjait – írja Bártfaynak N.-Károly, apr. 9. 1831. – Csakhogy a dolog elcsendesedett. Kérlek intsed a szeretetre s tiszteletre méltó Bajzát, kíméljék a szent öreget. Nincs ember gyengeség nélkül; de ez, ha ezer annyi gyengékkel bírna is, mégis nem csak tiszteletünket, de hálánkat, s a legnagyobb mértékben kívánja. Ha Kazinczy nem lett volna: bizony most sem egyikőnk sem másikonk nem állna ott, ahol. Bizony őnála nélkül egy egész epochával hátrább állanánk; s egy epochával hátrább mik lennénk?”)
(9) „Még egészen elveszve nem vagyok – írja Bártfay Lászlónak Csekéről september 27. 1827. – noha nagyon sok híja van, hogy az legyek, ami csak taval voltam is. Most sem gazda, sem literátor nevet nem érdemlek, s az ég tudja, micsoda valami harmadikká kell még lennem.”
(10) Nem főjegyzővé, bár ezt állítja B. EÖTVÖS JÓZSEF Kölcsey felett akademiai emlékbeszédében. T. i. ő maga még 1831. júl. 2. így ír Bártfayhoz:Azt, ait gróf György (t. i. Károlyi, akkor egyik erős támasza Szatmárban a szabadelvű pártnak) érettem a múlt gyűlésen tett, lehetetlen elmellőznem. Mert felállott, s indította a rendeket, HOGY NEKEM FŐJEGYZŐI CÍMET ESZKÖZÖLJENEK. Főjegyzői cím és korona: két oly dolog, ami nélkül igen-igen könnyen el tudok lenni: de a lelkes férfiak által megbecsültetés jeleit venni, ez az élet legszebb öröme. Grófod engem valóban nagyon lekötelezett; s e közhelyen így kijelentett hajlandóság inkább magához vonz, mint bármely jótétemény. Mert jót tenni minden gazdag tudhat, de így tisztelni meg csak azon kevesek tudnak, kik gróf Károlyi Györgyhez hasonlítanak.”
(11) ’Recensiók írására szólítasz fel – írja Toldynak dec. 14. 1837. – Mivel e felszólítás második, azt kell hinnem, talán valósággal örömet találnátok benne, ha csakugyan e rég elhagyott pályára visszatérnék. Megvallom, sok okaim vagynak, miért e mesterség többé előttem nem kedves; azonban, ha oly erősen akarjátok, ám legyen. Nagy lépcsőre hágott házi bajaim úgysem engedik, hogy számatokra valami fontosat egyhamar készítsek; kritikázni pedig lehet, ha az ember gyötrelem és bosszú közt van is; vagy talán éppen ez állapot a kritikai hajlandóságnak legkedvezőbb. De, kérlek, rossz és középszerű munkákat ne küldjetek, jeles munkákat elvállalok a belletristica minden osztályaiból, római és görög philologiából, ide értve a fordításokat, s philosophia históriájából. Ilyeneket elvállalok minden előttem ismeretes nyelven.)
(12) „A recensiókat – írja ugyanannak 1838. jan. 20. – csendes óráimban elkészítgetem, s adott utasításod szerént küldendem le Hozzád”; és Bártfaynak 1838. febr. 14.: „Kisfaludy Sándor Munkáihoz már hozzá is fogtam; de sokféle körülmények miatt el nem végezhettem; mihelyt kész lehetek, azonnal küldendem stb.”; s ismét martius 25. így enyeleg: „Én olyan vagyok, mint a rossz adós; s félő ellenem concurrentionális pör fog indíttatni. Vörösmartyéknak, Szalaynak és Heckenastnak* (* Az Athenaeum, Themis és Emlény számára) ígéretet tevék, hogy számokra bizonyos dolgozatokat fogok készíteni; s még mindennel készületlen vagyok. S ezt a Figyelmezőbe ígért recensiókra nézve annyival inkább fájlalom, mert Schedel sokat nagyon sürgette. Most (Pap) Endre magával vihetné, s én íme kész nem vagyok, pedig még február közepén elkezdém az írást. Azonban amit kínos állapotom hibázik, nem kell talán nekem tulajdonítani. Könyörgök, édes Lacim, méltóztassál Schedelnek ezt elmondani, s egyszersmind nevemben ígérni, hogy az elmulasztottat előbb-utóbb uzsorával fizetem vissza. Annyi igaz, hogy mindazon kívánt recensiókat három-négy nap alatt, legfeljebb egy hét alatt el tudtam volna készíteni; s ez az oka, hogy vártam nyugalmas napokat, milyeknek két hónap óta még birtokában nem valék. Most azonban nemsokára készen leszek.”

Forrás: A Magyar Költészet Kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagyis az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 19. század. II. Feltüntetve Toldy Ferenc által.2., átdolgozott kiadás. 4. kötet. Budapest, 1876. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda.

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Vanitatum vanitas

Itt az írás, forgassátok

Érett ésszel, józanon,

S benne feltalálhatjátok

Mit tanít bölcs Salamon:

Mikép széles e világon

Minden épűl hitványságon,

Nyár és harmat, tél és hó,

Mind csak hijába való!

 

Földünk egy kis hangyafészek,

Egy perc-hozta tünemény;

A villám és dörgő vészek

Csak méhdongás, s bolygó fény;

A történet röpülése

Csak egy sóhajtás lengése;

Pára minden pompa s ék:

Egy ezred egy buborék.

 

Sándor csillogó pályája

Nyúlvadászat, őzfutás;

Etele dúló csordája

Patkánycsoport, foltdarázs;

Mátyás dicső csatázási,

Napoleon hóditási,

S waterlooi diadal:

Mind csak kakasviadal.

 

A virtus nagy tüneményi

Gőz, mit hagymáz lehele;

A kebel lángérzeményi

Vértolúlás kínjele;

A vég, melyet Sokra ére,

Cátónak kihulló vére,

S Zrínyi Miklós szent pora:

Egy bohóság láncsora.

 

És ti bölcsek, mit hozátok

Ami volna szép s jeles?

Mámor bírta koponyátok

Plato s Aristoteles.

Bölcselkedő oktalanság,

Rendbe füzött tudatlanság,

Kártyavár s légállítvány

Mindenféle tudomány,

 

Demosthen dörgő nyelvével

Szitkozódó halkufár;

Xenophon mézbeszédével

Rokka közt mesére vár;

Pindar égi szárnyalása

Forró hideg dadogása;

S Phidias amit farag,

Berovátkolt kődarab.

 

Mi az élet tűzfolyása?

Hulló szikra melege,

A szenvedelmek zúgása?

Lepkeszárny fergetege.

Kezdet és vég egymást éri,

És az élet hű vezéri,

Hit s remény a szűk pályán

Tarka pára s szivárvány,

 

Holdvilág csak boldogságunk,

Füst a balsors, mely elszáll,

Gyertyaláng egész világunk,

Egy fúvallat a halál,

Vársz hírt s halhatatlanságot?

Illat az mely tölt virágot,

És a rózsát, ha elhull,

Még egy perccel éli túl.

 

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,

Sorssal, virtussal, nagysággal

Tudományt, hírt s életet.

Légy mint szikla rendületlen

Tompa, nyúgodt, érezetlen,

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak hunyj szemet.

 

Mert mozogjon avagy álljon

E parányi föld veled,

Lengjen fényben, vagy homályon

Hold és nap fejünk felett,

Bárminő színben jelentse

Jöttét a vándor szerencse.

Sem nem rossz az, sem nem jó:

Mind csak hiábavaló!

 

1823. február-április

Forrás: Anthologia Hungarica Insel-Verlag Leipzig 1922.

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Bordal

 

Igyunk derűre,

Igyunk borúra,

Úgy is hol kedvre,

Úgy is hol búra

Fordul az élet.

Kedved a jó bor

Jobban éleszti,

Búdat a jó bor

Messze széleszti

S elmúlat véled.

 

Minden por, álom,

S füst e világon;

Mi haszna gázol

A boldogságom

A hír barátja?

Ha dob riadt a

Harc reggelére,

Patakban omlik

Hullámzó vére,

S bérét más látja.

 

Békételen, bús,

Senyved magába,

Kétség s remény közt

Vár s fél a kába

Percet s esztendőt.

Miért törődöl

Szűk életeddel?

Napod ma mit nyújt

Köszönve tedd el,

S hagyd a jövendőt.

 

Reggel vagy este

Szélben vagy csenddel

Eljön magától

Sorsod mit rendel:

Miként nyár és tél.

Ernyőt keress, ha

Készül borúlni,

Szenvedj, ha nem tudsz

Hová vonulni:

Fordúlhat a szél.

 

Éld a jelenlét

Percét s óráját,

együtt lefutja

Jó s rossz pályáját,

S együtt húny véled.

Igyunk derűre,

Igyunk borúra,

Úgy is hol kedvre,

Úgy is hol búra

Fordúl az élet!

 

Forrás: Anthologia Hungarica Insel-Verlag Leipzig 1922.