Székely József (1825-1897): Amazili

 

Hallgass fehér galamb, ne búgj oly édesen,
Én váltig hallom, de nem hallja édesem;
S te illango füszeres illata illanj el,
Balzsam az ő csókja, te füszered nem kell!

Itt sirok, epedek, a hol a szent Gánba
Virágos partjait kerüli Anánga;*
Ég  vérem forró tüzben, s még melegebb
Folyam italától, s könnyemtől, mely pereg.

Abban áll élete igaz szerelemnek,
Hogy egy tetszik folyton, csupán egy, kettőnek;
Az a búbánatnak kezdete és vége,
Hogy eggyé lett két szív meghasonlik végre.

Jaj az esztelenek, kik, szerelem nélkül,
Magasabb dolgokban bizhatnak vég nélkül!
Bölcseség világi úgy égnek, mint fáklyák,
Egyest lehel rá a szerelem, s kioltvák!

Ne zugj szilaj folyó, állj meg te fehér hab!
Édesem szemei tán rajtad nyugodtak?
Vedd fel a lelkem is; együtt legyen vele,
Ki az én lelkemnek elszakadott fele.

Már látom szemeid másra pillantanak,
Máshoz lettél rózsám magad bizalmasabb,
Ölelő két karod nem engemet szorít,
Titkon tán rám gondolsz, de ez is szomorít.

Az ifjuság kéje régen elcsöndesült…
Itt a szent ligetben járomost egyedül,
A mik voltunk, többé nem vagyunk már azok,
Hogy e világon füst, pára minden dolog.

(* Szerelem istene.)

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.