Gr. Dessewffy József (1772 /1771?/-1843): Kazinczy Ferencznek* (1819)

 

 

Hatszor tíz őszt, érdem s üldöztetés között

Bú, s gonddal fáradtan átélő barátom,

Minden idő-perczed nekünk gyümölcsözött,

Minden óra téged uj diszben öltözött,

Halhatatlan! könnyen sirnak indulsz, látom.

 

Az epés kajánság fogát eltördelte

Gyémánt tartósságu s fényü érdemeden,

Rágott, rágott, de csak ön rozsdáját nyelte,

Minden harapással reptedet emelte,

Nem ejthetvén csorbát, ő csorbult lelkeden.

 

Míg e nyögő haza termend fris virágot,

Ragyogó napfény fog rajtunk tündökleni,

S hevével érlelni édes szőllőágot,

Hogy ránk is cseppentsen egy kis boldogságot,

Kedves lesz a neved, hired fog fényleni.

 

Azért hurczoltatál fogságról fogságra,

Hogy a külföldön is lánczinkat nézhessék,

Sőt itthon is szántak sok méltatlanságra,

Vagy hidegen néztek a szép fáradságra,

A pulyák, - a nagyot hogy eltemethessék.

 

Ápolva-gerjesztő jutalom hijjával,

Mely másutt a lelkes főket koronázza,

Hányszor jelenél meg az irigy mocskával,

Hányszor vágott ő meg vastag ostorával,

Ő, - a ki a homályt a fény közt hajhássza.

 

Tövid Idvezitőnk gyászos koronája,

Anitosz Socratest bürökkel kinálta,

De tenn áll Megváltónk kedves oskolája,

Él még a bölcs Socrat, a bölcsek példája,

Mindakettőt a nép megölte, s csudálja.

 

Néked is a tisztább maradék hágtatni

Fog könnyel áztatott oltárt, meg oszlopot,

Midőn a magyar sziv reményt fog forgatni,

Minden magyar ajak magyar szót hallatni,

S nem lesz a durva, ki magyar tejet szopott.

 

Ekkor magzatidban meg fognak ösmerni,

Velek együtt minket hogy szebbre neveltél,

Nem lehet mindenkor az óban heverni,

Javitál, - nem rontál, - midőn kezdtél merni,

S aj övendőnek is bölcsen megfeleltél. -

*) kéziratból     Szerk.

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 10. sz. 1865. márcz. 5.

Tompa Mihály (1817-1868): Alant és fent

 

Miért néznél a ronda földre,

Ha az eget szemlélheted?

lent sok vészes, csalóka, dőre

Jelenség bántja érzeted.

 

Fojtó párát lehel ki a föld,

Verejtékén táplál penészt;

Keblében undok nyüveket költ,

S szinén mérges gyomot tenyészt.

 

Itt bút iszol habzó kehelybül;

Remélve: szíved zaklatod; -

Futó gyönyör gyötrelmeket szül,

A szerelem kárhozatot.

 

Mily zürzavar, fázás, szorongás…!

Kábán szédelgnek a fejek;

Mily kárvágy mit elédbe dob más:

Hurok s a kő elejtenek.

 

A por belep s a sár befecskend,

Bármint utáld, bármint kerüld. –

Magánál lentebb nézve becslend

Az alacsony s elvetemült.

 

Dicsben él-hal s megáldva sok gaz,

Ki ügyesen ámít vala;

S a szentnek, - jót, erényt ki szomjaz –

Maró eczet végitala.

**

Miért néznél a ronda földre

Ha az eget szemlélheted?

Szorosság fent nem fogja tőrbe

Látásod és személeted.

 

Repülhetnek fel… s messzi, messzi…

Feletted a nyilt végtelen,

S hol a határt nincs a mi jegyzi:

A tiszta, könnyü, kék elem.

 

A hajnal ott kél bibor ágyán

Melynek rózsái közt aludt. –

Ott lángol a nap, - s a szivárvány

Épít magas, színes kaput.

 

A harmat onnan jő; - az illat

Oda száll anyja kelyhibül. –

S kit a lég finom árja ringat:

A vig madár ott zeng s repül.

 

S bár a túlon rejtő palást van,

Nem érni földi szárnyakon:

Remény s hit szép találgatásban

Jár a nem ösmert tájakon.

 

Isten magas, szép mennye…! Majd ha

Repülni gát nélkül lehet:

Dicsőségét, titkát ohajtva,

Oda lehellem lelkemet!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 10. sz. 1865. márcz. 5.

Balaton (Jámbor Pál 1821-1897)): Az erdőben (1864)

Titkos erdő szent homálya,

Balzsamillatos berek!

Itt vagyok hát valahára,

Ah! fogadd be gyermeked.

Messziről hoz vándorútam,

Szivemben sok néma bú van,

Hagyj pihennem kebleden.

 

Mily édes nekem ez árnyék,

Harmatos lomb, zöld karám,

Ki mindig a verőn járék,

S fejem kőre nyugtatám;

Mily varázsa van e csöndnek,

Melyet csak madárdal tör meg,

Érzem, ki nem mondhatom.

 

Oly szabad mellel sohajtok,

Mint a korlátlan szelek,

Nem felelvén bátor ajkok,

Honnan, merre jöttenek;

Szivem lehe száll a lombra,

Oly titokkal, mely kimondva

Nem volt, és nem lesz soha.

 

Ti bátor fák, ti őszinték,

Szaggassátok le hamar

A kebel nyügző vasingét,

Mely megfojt, míg eltakar;

Hadd érezzek ugy, miként ti,

Tanuljak máskép beszélni,

Mint az emberajk szokott.

 

Erdő ajka: csalogánydal,

Erdő könye: kis patak,

Beszédetek soha nem csal,

Bármennyit hallgassalak.

A vadgalambok nyögése,

Hű szerelem szivverése,

Nem  játék, mely tőrbe ejt.

 

Fény s árnyék mind igazság itt,

Igaz a mély és magas,

A róka lyukában ásit,

Magasban száll csak a sas,

Nem bokrok, kik égre törnek,

De ős, fejedelmi tölgyek,

Kik megbirják a vihart.

 

Kígyó a földet harapja,

Birjon bár angyalésszel,

Csak az ember, a csel atyja,

Türi, hogy szivben fészkel.

Virág mézét és illatját

Csak szorgos méhek ihatják,

És nem a dongók, herék.

 

A vérszomjas, a kegyetlen

Vad itt titkolózva jár,

S az ember? vissza nem retten;

Aljas csapszék, vagy oltár

Mindegy! bűnét nyiltan hordja,

És a világ megtapsolja.

- Oh erdő! rejts el engem…

 

Oh rejts árnyas kebeledbe,

Hol az ibolya virul,

S üde harmat csorog estve

Zúgó cser ágairul;

Ibolya volt a virágom,

A míg éltem a világon,

Cserág – a dicsőségem.

 

Oh feledd, hogy ember voltam,

Ez átkos faj gyermeke,

És ha szivem végsőt dobban,

Békülj, békülj ki vele.

Boríts be hervadt levéllel,

Sirass el tiszta könyeddel,

És alszom, alszom, alszom…

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 9. sz. 1865. febr. 26.

Tóth Endre (1824-1885): Ne mondd…

Ne mondd, ne mondd, hogy szívemen

A legszánandóbb bú emészt!

Ha elveszett sok örömem:

Nem félem értök már a vészt.

 

Hogy puszta hang, viszhang csupán

S nem több volt a baráti szó

S rideg sziklához mondta szám

Mindazt, mi oly áldásthozó…

 

Hogy mint az éj, ha fénytelen,

Özvegy szerelmem gyászba’ jár;

S csak kínom lángja keleten

Mely fel-feltör minden sugár…

 

Hogy annyit én már, élve még,

Szomoru sírba temeték,

És szétszakadt szivembe’ rég

A mi legszentebb kötelék…

 

Hogy multam árnya lettem, és

Járok bolyongva, téveteg;

Mint kit kifoszt nagy szenvedés

S erőtlenül jár a beteg…

 

S hogy bús romok között vezet

Az élet, és oh egymagán!

S fölöttem az emlékezet

Holdjánál siratom hazám:

 

Mind ez mindennapi dolog!

S bár fáj, emészt, gyötör, lever,

Szivem koporsóban dobog,

És reszket hogy dobogni mer:

 

E bú nem a legszánandóbb:

Megadta isten zengenem…

S ha-bár nem sok világi jót –

De még van mit veszítenem.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 9. sz. 1865. febr. 26.

Hafiz (1315-1390) dalaiból

I.

Mit nem adnék?!... od’adnám a nagy világot érte,

Ha a szellő, mely feléd járt, hozzám is betérne,

Hintene rám egynehány szem port utad porábol,

… Mért is estem, mért is vagyok tőled ilyen távol?!

 

Majd ha egykor ujra látlak, tán reám se nézesz,

Alkonyodó napom nyomán örök sötét éj lesz;

Gondolatod rám se fordul, elfelejtesz engem, -

… Szép szemeid fénye nélkül el hogy is kell lennem?!

 

Nem leszek el, nem lehetek, még ha mindjárt tudnám,

Hogy miattad ország-világ gyilokkal támad rám! –

… Hafiz! nagyon ne is remegj életedért, mert ládd

Sírin** nélkül élni sem tud, bár akarna Ferhád.*

 

II.

Szembe véled a nap is megszégyenül,

Arcza lángol s felleget gyüjt lepleül, -

Túl teszesz a holdvilágon s a napon,

Hadd tekintsek szép szemedbe angyalom!

 

Karjaid közt hadd felejtsem életem, -

Arczodat se kémleli most a vizsga szem;

Hisz” tudod, hogy összedűlt ez a hodály,

S szétszaladt a kandikáló dervis-nyáj.

 

Mind hijába, - rám se hallgatsz, mit neked?...

Hát nekem mit? … mondanám, de nem lehet!

Könyeimből sűrü felleg borul rád

S tán a vérem pirosítja e pohárt?!

 

Még ha úgy is, hozd azért is azt a bort,

Hej kocsmáros! birja még az asztalod.

Igyál Hafiz, hidd nem oly nagy vétek ez,

Szent a földön már belőled úgy se lesz!

 

Szilády Áron

*) perzsa költő

**) Sírin s Ferhád a keleti költészet Kunigundája s Eduardója.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 8. sz. 1865. febr. 19.

Dsami* verseiből (Dzsámi, Mevlana Abdurrahmán Dzsámi 1414-1492)

 

1.

Éltemet, e hitvány gúnyát, angyalom,

Megszakítá miattad a fájdalom.

Lágy kezeddel vess egy foltot reája,

Elég ahoz selyem fürtid egy szála!

 

2.

Sír a felhő, tavasz felé könnye árja megered,

Könny-özönben mindi virág-bimbó mosolyg, enyeleg.

Sírok én is, könnyeimben egyre árad bánatom,

Rózsabimbó szád mosolyát mégse, mégse láthatom.

 

3.

Örömemben azt se tudom hová legyek,

Mikor azt jösz nézni hogy mi bajom lehet.

Nem hiszed tán,… ha énnekem nem hiszed el,

Jöszte hozzám, lásd a saját két szemeddel!

 

4.

Eszembe jutottak orczáid az éjjel,

Elönték a szivem szép világos fénynyel.

Emlékezet fénye, nem öröm világa,

Romba dőlt házikón holdvilág sugára.

 

*) perzsa költő

Szilády Áron 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 8. sz. 1865. febr. 19.

Gyulai Pál (1826-1909): Az álmodó leány

 

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,

És szíve dobog és sóhaja hallszik.

Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?

Először, utolszor, örökre szeret.

S mint őzike, mely’t a vadász nyíla hajt,

Reszketve, lihegve, alélva sohajt:

Oh titka szivemnek,

Oh sziklateher!

Oh ifju, szeretlek,

S nem mondhatom el!

Megölne a szégyen,

Megölne a bánat,

Elhervadok érted,

Haldoklom utánad!

 

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,

És szíve dobog, és sóhaja hallszik,

De égi mosoly lebeg ajka felett,

Álmában övé, kit oly égve szeret.

S mint vágya hevébe veszett csalogány,

Megcsattan a szó remegő ajakán:

Tiéd leve immár

Búm szégyene, titkom.

Oh ifju, szeretlek

És íme kimondom,

Csókollak, ölellek,

S bár veszszek el én,

E pillanat üdve

Örökre enyém!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 8. sz. 1865. febr. 19.

Wohl Janka (1841-1901): Csillagképek

I.

Ki mondja meg?

Mit rejt a mély, a kéklő égi sátor,

Hogy oly sovárgva vágy keblünk oda! –

Sietve futjuk át e földi pályát,

s megnyugvást nem nyujthat e föld soha. –

Talán a menny virága vagy, Te ember,

És szived nem virulhat fel, csak ott? –

Oh jaj! – a mennynek sincs örök tavassza,

Mert mennyben hervad, ki lenn elbukott!

 

Ki mondja meg?

Szemünk mit lát ha feltekint az égre,

Mosolygva néz le rá a mennyek kékje –

Egy valami úgy hí, ugy vonz, ugy kérdez…

Vágyában szívünk oly szakadást érez.

 

Ugy menne, szállna, nem tudja mivé lesz –

Míg sírva elfakad – és most ő kérdez:

- Ha hisz, miért nem viszesz fel magadhoz?

Hiszen tudod, magam nem mehetek.

Még nem nőtt meg lelkemnek sovár szárnya,

S nyugtot e földön mégse lelhetek!

Ugy vágyom én már kebleden pihenni –

El innen! oh csak innen vágyom el!

Nincs a mi többé idelenn maraszszon,

Midőn te hisz nyugodni kebleden. –

Vagy tán nem is hisz? –

S megzendül egy ének,

S a menny felel: - Igen, én hílak téged!

És ím setét lett és mindig setétebb –

Aztán világos csillagok kelének –

S szivem ugy érzé, mintha csak rá nézne

A sok csillagnak bűvös szemefénye.

„Oh jöszte! jöszte!” híva szólt a szellő,

„Jer el velem, felviszlek téged, fel!

- Oh nem! – feleltem – e súlyos ruhámmal,

Te lenge szellő, nem nem birsz engem el. –

S szivemben csengett, zengett: jöszte! jöszte!

- Nem mehetek, kiálték kínosan –

Ha hísz, oh menny! miért nem hísz egészen

Hogy szállhassak szabadon, boldogan!

Ha hisz, oh menny! ha terhét már megérzém

E földi létnek, mely ah! oly nehéz:

Tovább ne hagyj már küzdenem a porral

Lelkem midőn már rejtekidbe néz…

Hallád imámat?...

S megzendül egy ének…

„Csillagvirágnak fogadunk be téged.

Ki földön idegen, mennyben hazát talál,

Te hozzánk tartozol, mert szeretni tudál.

Ki mindig könnyezél, itten örülsz –

Jer, jer, kiszenvedett, itt üdvözülsz,

Itt megpihensz! –

És fénybarázdát hagyva

Maga után, egy csillag hull alá…

Épen előttem… s szól: helyet csináltam! –

S a por mezéből, én, a mint kiváltam,

Feleltem: Már megyek!...

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 7. sz. 1865. febr. 12.