Pipacsok

 

Az Érdekes Ujság húsvéti számának első borítékoldalán Szinyei Merse Pál képének, a „Pipacsok”-nak tökéletes hűséggel reprodukált színes másolatával kedveskedik olvasóinak. Az európai hírű magyar mesternek ez az egyik legszebb képe teljesen gazdagságában mutatja mindazt a rendkívüli értéket, amely Szinyei Merse Pált a forradalmi magyar festők sorának élére állította.

Nehéz és küzdelmes pálya volt az övé. A fel nem ismeréstől, a meg nem értéstől, mint nálunk minden igazi talentumot, őt se kímélte meg magyar sorsa. Mély és igazi tehetséges hiába jelentkezett oly korán. Gyerekkorában és kora ifjúságában a szeme, a szíve megtelt a sárosi vidék, a családi ház, körülötte a nagy kert, a ragyogó ég, pipacsos mező és erdős lankás ragyogó színeivel. A sárosi napsütés elkísérte később müncheni és bécsi műtermébe is. Szülőhelyének, Szinye-Ujfalunak, majd később a másik családi dominiumnak, Jernyének dombos lankásai, sárga boglárkától, pirosló pipacstól, kék szarkalábtól és zöld gyeptől szegélyezett búzatáblái egy életre el-eltöltötték a szívét. Már kisgyerekkorában rajzolgatott, később eperjesi és nagyváradi iskolás évei alatt feltűnt színes vázlataival és a matura után egy nagyváradi jónevű festőnek, Mezey Lajosnak kioktatására a festői pályára lépett. Münchenbe ment Kaulbach és később Piloty iskolájába, de a műtermes, barna árnyékos, merev kompozíciós képek helyett a szabad színek, napfényes tájak pompája csábította ecsetjét. Böcklin új színfelfogása, de különösen Courbet és a barbizoniak müncheni kiállítása csak még inkább meggyőzték, hogy a természet szabad ábrázolásában van a művészi igazság. Hogy a napsütés, a fény változása, a színek egymásba olvadása szebb képet ad minden műteremben végzett, nehéz tanulmánynál. A világos színharmóniákat szerette és még az árnyékot is világos színben festette meg. Nem törődött az iskolákkal, az eredetiség a művész legnagyobb kincse és aki ezt keresi, a saját lelkébe néz bele. A világos tónusok harmóniáját kereste, a fénylő, aranyos napsugarat, a napsütötte tájat, ragyogó szabad eget és szabad mezőt, ahol színes az árnyék is. ekkor készült vázlatain egyre mélyebb tüzet fognak a színei s príma festéssel adja vissza szabad színbenyomásait. De a kitört francia-német háború megakadályozza tanulmányaiban, hazajön és beírja följegyzéseibe: „Otthon senki sem értett meg, én sem értette meg senkit.” Élt passzióinak, lovagolt és vadászott.

A háború után újra visszakerült Münchenbe. Barátai – a legjobb német festők. Leibl, Böcklin, Gabriel, Max – nagy szeretettel fogadják. Éppen belekerült a zenei forradalomba, amelyet Wagner új muzsikája okoz, ezt a forradalmat akarják a piktúrában is megcsinálni. Szinyei Merse Pálnak lírára hajló lelke azt szereti, ami spontán, érzése sugallatára alakul benne képpé, a világos színekből összeálló harmóniát, a fényt, a szabd levegőt, a természetből a színt s mind e benyomások összességében az egységes impressziót keresi, szinte színfoltokban látja a világot. És ekkor kezdi 1872-ben festeni híres Majálisát. alakjait napsütéses tájba helyezi, merészen keresi a plenair minden nehézségét, színei tüzesek, ezek adják az alakok plasztikáját is, szóval megfesti az első plenair-képet. Münchenben forradalmat okoz. Bámulják, dicsérik, lelkesednek érte, de sokan nem értik és ócsárolják. A képet elküldi a bécsi világkiállításra, de ott oly magasra akasztják, hogy senki sem veszi észre. A művészt lesújtja ez a némaság, hiszen tudja, hogy jót, forradalmit és újat alkotott, a kiállítás után a képet fölajánlja a Nemzeti Múzeumnak, de ajánlatát itthon olyan ímmel-ámmal fogadják, hogy azt rögtön visszavonja. Elkeseredetten hagyta el Münchent és ment haza Jernyére gazdálkodni. Melankólia, teljes apátia és munkátlanság fogta el, mert tudta, hogy amit festett, jól festette és mást úgyse tudna festeni. A falun gazdálkodott, a vidék, a táj, a napsugár kissé megnyugtatta, örült, hogy jól megy a szántás vagy a cséplés és közben megfesti a Tourbillont és felesége lilaruhás arcképét. Mind a két kép ma a Szépművészeti Múzeum büszkesége. De munkakedve egyre hanyatlik, merengő, álmodozó, tétlen lesz, mint minden mélyen érző, mélyen sértett művészi lélek.

Hosszú idő után újra előveszi aztán palettáját, Bécsbe is elmegy, hogy folytassa művészi pályáját, itt különösen Makarttal barátkozik össze, de amikor kiállítja a Majálist, a Lilaruhás nőt és már Bécsben festett Pacsirtáját, a kritika végez vele. Szidják és nevetik. Idehaza ugyanaz a sors éri. Képeire rámondják, hogy delirium coloransban szenvednek. Újra eltelik tíz tétlen év falun. Egyszer pesti vendégeket kap, hozzáértő művészembereket, akik meglepetve látják, hogy ő festette az első plenair képet. Húsz év előtt! Csendes, elzárt otthonába küldik vendégségbe és pingálni Zempléni Tivadar festőművészt és akkor Szinyei Merse Pál előtt egyszerre feltámadt a múlt. Zempléntől megtudja, hogy a francia művészek: Monet Pissaro, Manet nyomán eljutottak odáig, ahol ő húsz év előtt abbahagyta. Újra munkához lát. 1894-ben már négy képet küld a pesti tárlatra, majd millenniumkor felküldi régi képeit is, ekkor véletlenül felfedezik a fiatalok, hogy ő már 1873-ban festett úgy, mint ők festenek mostan. Neve egyszerre országos hírű lett. Ünneplik, körülrajongják.

Hamarosan beérkezett a külföld elismerése is. Párisban, Münchenben, Velencében első díjakat nyert, neve messze túlcseng az ország határain…

Azóta a magyar festőművészet büszkesége és egyik dicsősége. Az Érdekes Ujság borítékján közölt pipacsos tája mélykék egével, fehér felhőivel, zöld mezőin piros pipacsaival és a mezőn áthaladó vörös kendős asszonyával – csupa ragyogó szín, egységes tónus, gazdag fényhatás. Egyik legszebb képe mesterének.

Szinyei Merse Pál képeinek reprodukciós terjesztésében és népszerűsítésében nagy kulturális feladatot végzett a Könyves Kálmán r. t., amely pompás heliogravure és aquarel-nyomásban, szép kivitelben s olcsó áron hozta forgalomba a mester remekműveit.

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.