Irodalom és művészetek birodalma: 30 június

2012. jún. 30.

Hriszto Fotev: Anyámnak

Anyám,

mint mindig, most is visszatérek,

mint mindig, váratlanul

betöltöm ablakodat a sötétben. –

maradj, ne állj fel meglepődve,

ne hullj a karomba –

csak nézz rám,

hagyd, hogy letegyem a kabátot,

hogy felaprítsam a fát, hogy a lábad elé

térdeljek, hogy begyújtsak.

Hajolj a bőröndöm fölé mosolyogva,

ruháim, könyveim, gondolataim fölé,

érintsd meg őket, végy rá engem is,

hogy súlyukat újból megszeressem.

Ne félj, nyiss be lelkembe,

töröld le ablakait, vendégszeretően

tárd ki ajtaját valaki előtt – add vissza tükre ragyogását;

törött edényeit

töltsd be szemeid ezüstös nedveivel,

hogy éljek – hogy hordozzam gondolataimban

a te örökös jelenlétedet.

Anyám,

ne öregedj meg, ne higgy

a tükörnek napvilágnál.

Nézz a szemembe szüntelenül.

Szegülj ellene szomorúságodnak.

Küzdj egészségedért kétségbeesetten,

védd meg a lelked, anyám,

a ráncoktól, az idő homokrétegétől.

Ne legyints, hogy hiúság, egyszer-egyszer

üdítsd rúzzsal az ajkad...

És ne halj meg, megtiltom neked,

mindvégig élj,

amíg én élek.

Jelenj meg irtózatos álmaim között,

fehér ruhádban,

védj meg

a csöndes asszonyok tekintetétől...

Forduljak döbbenten utána valakinek –

te mégy ott az esőben.

Te az ablakkeretben,

az erkélyeken, a fák közt, önmagamban, te vagy,

anyám, anyám,

ne hagyj el engem.

(Ford.: Székely Magda)

(Forrás: Nagyvilág 1973. ápr. 526-527. old.)

Gevorg Emin: Ilyennek szeretlek

August Müller festménye

A kép forrása: www.commons.wikimedia.org

Én ilyennek szeretlek és ilyenkor,
mikor még versbe sem kívánlak írni,
mikor szeretsz, nem játszod a szerelmet,
örömödben feljajdulsz, nem nevetgélsz,
mikor a szertartások összetörnek,
mikor egyszer csak szárnyat kötsz szivemre,
még könnyeiddel is,
még féltéseddel is,
mikor hamis méltóságod leomlik,
és úgy bolyongsz a csöndes házikóban,
gyámoltalanul, halkan, irgalommal,
engedve a szent, hatalmas Hiánynak.
Úgy szeretlek ilyennek, úgy szeretlek,
hogy még csak versbe sem kívánom írni.

(Ford.: Rab Zsuzsa)

Gevorg Emin: Céltalan nap

Olyan vagy te, mint a szél: nyughatatlan és zajos,

éppoly gondolattalan és sehol sem otthonos.

Hol egy felhőrongy után kujtorogsz az ég alatt,

hol egy százszorszép előtt torpant meg egy pillanat,

váltasz egy-két szót vele, s nagy sietve otthagyod,

hogy a veszteglés után csavaroghass egy nagyot.

Völgyből is továbbsuhansz, nyaktörő hegyekre fel,

fény-itatta égbe érsz, s már a város érdekel,

ott teremsz, benyargalod, veled suhan utca, ház,

dolgot, kedvedre valót, hiába futsz, nem találsz.

Szavad vascsikordulás, máskor harsányan rivall,

zsörtölődöl és pörölsz fasorok nyárfáival,

békés gyalogost cibálsz, belekötsz ingerkedőn,

bakugrásdokkal szökellsz hídon, tornyon, háztetőn.

Sok nevesincs vágy űzött erre-arra kergetett,

Nem érted, csak átkozod nyughatatlan életed.

Mit vársz napjaidtól, és merre hajt még bánatod?

Nincs megmondhatója, még te magad se tudhatod.

De megállj csak, cimborám! Időnk futton tűnik el,

percek, napok és hetek szállnak el a többivel.

Vágtat-nyargalász a szél. Ugyan kevés gondja van!

Mért is gyötörné magát? Hiszen gondolattalan!

De te, kit sok esztelen vágyad hajtott-kergetett –

átkozd csak tétlenül nyughatatlan életed,

karod, mint ernyedt kötél, csügged tehetetlenül.

Lassíts végre, cimborám!

Ocsudj, eszmélj, nézz körül!

(Ford.: Rab Zsuzsa)

(Forrás: Nagyvilág 1973. ápr. 525. old.)

Két jellegzetesen „angol” regény

David Storey: Pasmore. Longmans, London, 1972.

William Cooper: Love int he Coast. Macmillan, London, 1973.

(...)

David Storey, a Pasmore című regény szerzőjének nevét, írásait nálunk csak a mai angol irodalom szakértői ismerik, hazájában azonban befutott, elismert írónak számít. Storey munkásíró. Kettős értelemben is az, nemcsak munkásszülők gyermeke (apja Yorkshire környéki bányász), de regényeinek, színdarabjainak hősei is munkások, illetve munkásokból lett értelmiségiek. Nagyjából egyidős a „dühös ifjak” – Kingsley Amis, John Osborne, Arnold Wesker – nemzedékével azonban sohasem számították közéjük. Írói pályája is akkor kezdődött, amikor emezek csillaga már hanyatlani kezdett. Storey előbb regényekkel jelentkezett, amelyeket különféle irodalmi díjakkal tüntettek ki. Ennek Angliában nincs akkora jelentősége, mint Franciaországban, annyit azonban mégis mutat, hogy Storey-t azonnal felfedezték. Hírét mégis drámáinak köszönheti, amelyek a hagyományokhoz illően, a mai angol dráma „alma mater”-ében, a Royal Court Színházban kerültek először bemutatásra, hogy onnan folytassák sikersorozatukat a West End magányszínházaiban. (Úgy hiszem, Storey darabjait hazai lektoraink, színházi szakembereink annyira „angolnak” érezték, hogy feltételezték – hazai közönségünk egyiket sem tudná élvezni. Így aztán mostanáig egyetlen Storey drámát sem fordítottak le magyarra.)

Tovább olvasom »