Kemény György (1875-1952): Barátaimhoz

 
Ugy fölzavartátok szunnyadó lelkemet,
Mint pihenő tengert a zugó zivatar.
Hányódik a lelkem szélüzött csónakként,
Mit a morajló hab földob, majd eltakar.
Keresem a partot, kutatom a révet,
De megzavart lelkem valahogy eltévedt.

Lelkem közelébe akartatok nyulni,
Miként a gyöngyhalász tenger fenekére.
Gyöngyöket kerestek a lélek rejtekén,
S ki tudja: ujjatok igaz gyöngyöt ér-e?
Gyöngyre ha találtok, a ti érdemetek,
Ti zavartátok föl szunnyadó lelkemet.

Ha pedig csalódtok fölzavart lelkemben,
S igazi gyöngy helyett kavicsot találtok:
Csalódott halászként én szegény lelkemre
Hideg kavicsáért ne mondjatok átkot.
Mert tehet-e arról a lélek, a tenger,
Ha gyöngyét már régen meglopta az ember?

(Forrás: Kemény György: Száz vers - Magyar énekek az idegenben, Cleveland, Ohio 1908.)

Kemény György (1875-1952): A chesvicki levél

Kedves jó feleségem, Istentől kivánom,

Friss jó egészségben találjon irásom.

Dolgozom Chesvicken a szenes bányában,

De karácsony óta vagyok számításban,

Hogy jövő husvétra, szerelmetes párom,

Az idegen földet többé már nem járom,

Haza mék örökre, itt dehogy maradok,

Addig is az Isten áldása rajtatok!

Csókollak ezerszer téged s akis Jóskát,

Mondd, hogy viszek neki sok-sok szépet, jócskát,

Majd azt is megirom jövő levelembe,

Lábam a hajóba, hogy mikor teszem be.

Az Isten mradjon veletek és velem

És ezzel bezárom irásom, levelem.

*-*

És elment a levél,

Elvitte a posta,

Férjét várja a nő,

Apját a kis Jóska.

Hej de sok-sok asszony,

s annál is több árva,

A férjét, az apát

De hiába várja,

Megölte a Bánya.

Forrás: Pápai Hírlap I. évf. 8. sz. Pápa, 1904. febr. 20.

Kemény György: Szeretjük egymást

Szeretjük egymást – szó sincs róla -;

Virágzik köztünk a szeretet.

Hogy sor kerül késre, karóra:

Arról ugyan ki tehet?

„Szeressük egymást!” – régi nóta;

Mondogatjuk szünös-szüntelen,

De azért ősi idők óta

A gyülölet nem pihen.

Mint bősz ellenség, egymást marjuk;

Időnk egyébre alig marad…

Jól használják eszük és karjuk

Mások, s a világ halad.

Vele haladni mi nem tudunk:

A régi átok tart lekötve.

Ezerfelé ágazó utunk

A haladást megölte.

Összeverődünk néha szépen,

De ez arra való egyedül,

Hogy ugy táncoljunk, a mint éppen

Egy-egy primás hegedül.

Dehogy primás! Hova beszélek?

Nekünk a hegedü nem való.

Nagydob, a magyar tőled éled!

A nagydobos csak a jó!

Azé a dicsőség, az érdem,

Aki jól üti a nagydobot.

Müködni, dolgozni szerényen:

Az haszontalan dolog.

Van öröm, ha a dob megszólal;

Veszett módra járja a kánkán…

Ki nem táncol, annak karóval

Végigütünk a hátán.

Szeretjük egymást – szó sincs róla -;

Virágzik köztünk a szeretet.

Hogy sor kerül késre, karóra:

Arról ugyan ki tehet?

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Sötét idők

A végtelen idő

Nagy homok-óráján

Hull, hull a homokszem…

Az élet nagy fáján

Elsárgul a levél,

S egyenkint lepereg…

Elviszik, elhordják

A száguldó szelek.

Világ szekerének

Fordul a kereke;

Nem kérdi: hegy, völgy-e?

Erdő, vagy berek-re?

Csak száguld, csak röpül,

S nem jön ki a sorbul;

S alig vesszük észre,

Mikor egyet fordul.

Csak a nyomát látjuk

Hol sárban, hol vérben:

Békés országokban,

Véres csatatéren.

De jön a feledés,

Ráveti homokját;

Alig-alig tudjuk,

Hogy valaha ott járt…

Emlékét megőrzik

Az öreg irások…

De a régi helyett

Jönnek ujak, mások,

S a világ annyira

Tele van ezekkel:

Nem gondol a régi,

Sárgult levelekkel.

*

Elterült a felleg

Magyarország egén.

Pedig a magyar föld

Anélkül is szegény,

Elhagyatott, árva;

Ugyan rászorulna

Egy kis napvilágra…

Meddig tür a magyar

Bilincset meg jármot?

Vagy tán igaz magyar

Nem is akad már ott?!

Ha talán kifogyott

Fegyverből és kincsből:

Kovácsoljon kardot

A siró bilincsből!

Bilincsből legyen kard,

Zugó, dörgő fegyver;

Jármot hordó rabból

Szabad magyar ember!

*

Az a sárgult levél

- Fakult irás rajta –

Azt hirdeti nékünk:

„Rajta magyar, rajta!”

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Vajjon van-e férfi?

Vajjon van-e férfi

A magyar hazában?!

Akad-e még asszony,

Minő hajdanában?

Vagy kiveszett immár

Magja a magyarnak,

S Duna, Tisza mentén

Idegenek laknak?!

Ha akad még férfi,

Ki kardot forgasson;

Ha van még a honért

Lelkesülő asszony:

Mért türik el némán

A nyomasztó jármot,

Mely a nemzet testén

Vérző sebet vágott?!

Mért nem támadnak föl

Megvédni a hazát,

Mit a szolgahüség

Idegennek ad át?

Hisz’ ha a magyarnak

Megmozdul a karja:

Szétfut a szolgahad,

Amikor akarja.

Lám, a bérci sas is,

Ha fészke veszélyben:

Nem törődik azzal,

Hogy ő maga éljen…

Pedig hogyha fészkét

Durva kéz megrontja:

Ujat rakhat később

Másik hegyoromra.

Nincs több a magyarnak

Nincs, csak egy hazája,

Amelynek a földön

Sehol sincsen párja!

Terem-e még a föld

Lelkes magyar asszonyt?

Akad-e hát férfi,

Ki megvédje a hont?!

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: A cár álma

Fényes palotában álmait alussza

Oroszok „szent” cárja.

Fényes palotának mindenik szögletét

Fegyveres úr járja.

Nesztelen léptekkel, figyelő szemekkel

Léptét ezer rójja,

Hogy föl ne rezzenjen királyi álmából

Palota lakója.

És mégis fölrezzen; hideg borzadással

Merően oda néz,

Hol rémes betükkel büneit jegyzi fel

Valami titkos kéz.

Kiabálna, nem tud. Bibor takaróba

Arcát betemetné;

Nehéz a takaró, karja meg nem mozdul,

Habár ugy szeretné!

Lázas homlokára kiül a verejték,

A szive elszorul;

Mindent megigérne, talán meg is adná

Féltében botorul.

Eltünik az irás, pihen a titkos kéz,

De oroszok cárja

Nem tud elaludni, s hajnal derengését

Oly nehezen várja.

Fölveti sokára ég peremén a nap

Bibor takaróját;

Cári palotában a szemfüles őrök

Léptük félve rójják.

Haragos a „szent” cár! Jaj annak, kire most

Haragja találjon!

Hisz’ minden oroszok nagyhatalmu cárján

Nem fog ki egy álom!

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Oroszország – Magyarország

Forrongás van most a nagyvilágban…

Bilincseit leverni kész a nép,

Mely századokon át némán türte

Nehéz jármát és siró bilincsét.

Az elfojtott indulat

Kitör vad dühében,

S fürdik a boszuvágy

A patakzó vérbe.

A vadállattá lett vágynak immár

A későn odadobott konc nem elég;

Hamu alatt szitogatott szikra

Egekig érő lánggal, tüzzel ég.

Nem kell a népnek későn adott jog,

Melykirályi kincs lett vón nemrégen;

S koldus-alamizsna lett belőle

A megvaditott népek szemében.

A hajdan kevésből

Ma MINDEN lett;

A nép vált most urrá

Zsarnok cárok felett.

S bár tengere folyjon

A kiontott vérnek:

Küzdnek a milliók,

Míg csak célt nem érnek.

Megszünt az uralom;

Kész a forradalom.

Szabadsajtó, polgár-jog, szabadság

Alamizsna most csak az orosznak,

Mely ezeket csak hirből ismeré.

A magyartól mindent eloroznak:

Amit ő szerzett, az sem az övé.

És a magyar hallgat…

Mi ez a hallgatás: remegés-e?!

Vagy a tüzhányónak küzködése.

Hogy százados kérgén általvágjon,

S végigpusztitson egy világon?

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Jókai halálára

Jókai meghalt! Gyászol a világ

Trónon és alant…

Kunyhót, palotát mely földeritett,

Nem zeng már a lant.

Muzsák berkében hallgat az ének,

Néma a határ.

Elnémult vesztén nagy mesterének

A dalos madár.

Meghalt a költő! Kiröppent végleg

Hatalmas lelke,

Amely az embert, - szegényt, gazdagot,

Hévvel ölelte.

A nagy lélekben megfért egy világ

Öröme, buja…

Szerelmétől az eltikkadt virág

Föléledt ujra.

A próféta nincs! Néma romokra

Ki hint virágot?

Ki tár föl majdan a bus magyarnak

Egy szebb világot?

Akad-e költő, ki mondjon szépet?

Próféta lesz-e,

Ki minden másnál a magyar népet

Jobban szeresse?

Jókai meghalt! Gyászol a világ

Trónon és alant,

Egy világot, mely kedvre deritett,

Eltörött a lant.

Gyászol a világ. Muzsák berkében

Hallgat az ének.

Vigasztalója kilesz ezután

A magyar népnek?

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Rákóczi képe előtt

„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”

Legendás időknek hőslelkü vezére!

Van-e magyar ember, akinek nevedre

Ne dobogna szive, ne lángolna vére?

A te szent emléked tüzoszlopként égett;

Attól nyert világot, élni bátorságot

Börtöni sötétre kárhoztatott néped.

„Rákóczi vezérünk mi nagy fejedelmünk!”

A magyar égboltnak ha kigyullad fénye:

A csillagok között a legragyogóbban

Téged lát a magyar fiatalja, vénje.

S mikor véreset vág az isten-haragja,

Mikor a föld reszket az ég jajszavától:

A magyar ugy véli, tárogatód hallja.

„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”

Egy nép szenvedését fogta föl a lelked,

Egy országért éltél; zászlód hanyatlásán

A sirnak valót csak idegenben lelted.

Sóhajod elnyelte a morajló tenger;

Vágyaid széttépte a zugó szélvihar,

De azért visszavárt minden magyar ember.

„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”

Egyre visszavár még szorongatott néped.

Erősen hiszi, hogy kitörsz a sirodból

És siró láncait kezéről letéped.

Még idegenben is hivó szódat várja,

S hozzád fohászkodik: „Támadj föl,l vezérünk,

Hogy szabad lehessen magyarok hazája!”

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.