Tóth Árpád (1886-1928): Március

A ritkás ágak zöldjén átveti

A messzi nap a sűrű sugarat,

Mint végtelen aranysodronyt, egy égi

Vezeték dús hálózatát s a fák

Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,

Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:

A földnek a Tavasz telefonál...

 

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,

Feszül ezer kis lombkeble keményen

S a város, ez a bús, tüdőbeteg

Gyári munkás is mozdul, karjait:

A vézna gyárkéményeket kinyújtja,

Beszippantja a távol illatot

És mámoros, piros dalba kezd.

 

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!

Rügyek, szerelmek, forradalmak

Évadja, - a villámló ablakokban

Celzius-létráját riadva kússza

Az izgatott, rab higanyszál: a vén

Hüllő világnak újra láza van,

Trilláz a fényben reszkető magas

Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény

Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye

S rekedt autótülök, biciklicsengés,

Sikoltó sín, trappos paták alatt

Az utcakő, gránit, feleselése,

Harang, rikkancsok, anda zongorák

Skálája a politúros homályból

S az emberi lélegzés halk zenéje

Szédülten szaporázza ritmusát...

 

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:

Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,

Folyók parallel partját, ifjú erdők

Testén az átnyilalló, édes allét,

A földeken a billió barázdát

És minden városok sűrűn rakott

Ragyogó ház-sorát valami vad vágy

Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan

Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,

Hogy vélük a setét föld felrikoltsa

Örök dacát a titkos végtelenbe:

Himnuszodat, százszor szent Március!

 

S konok trónusán megreszket a Végzet!

 

Tóth Árpád: Irodalompártolás?

Ha jó meggondoljuk, mégiscsak boldog egy ország ez a miénk! Itt könnyen és egyszerűen oldódnak meg a legbonyolultabb problémák is, mindenkinek van a zsebében egy kis penicilus-darab az Alexander Magnus kardjából, amelyikkel ama híres-neves gordiusi csomó egyszeriben kettévágódott s itt mindenki jónak is látja, ha a maga kiskésével bele-belemetél a problémák kuszaságaiba.

Kávéházi feketekávé-szeánszokon, meg dlutáni emésztgetések borozgató csevegései közben kinek-kinek kinyílik a zsebében ez az ősi bicska, ez a mi magyar mindenhez hozzászólni kívánó hozzáértésünk s kedélyesen boncolunk, hadakozunk s bizony akárhányszor gyilkolunk is vele. És azt hisszük, hogy nagyszerű dolgot míveltünk, egyetemi tanáraink könyveket írnak erről, mondván, hogy a magyar faj rettenetesen fene nagy intelligenciáját mi sem bizonyítja jobban, mint ez a jellegzetes jelenség, hogy itt alulró fölfelé és felülről lefelé mindenki politizál, mindenkinek minden főbenjáró közdologról megvan a maga véleménye, az irodalomhoz és művészethez való konyítást kinek-kinek még pólyásbaba korában a kisujjába préselte a bölcsőnk körül bábáskodó saját külön nemzeti őrangyal. Nos, talán nem egészen így van a dolog s talán inkább azoknak van igazuk, akik úgy vélik, hogy az a legtöbb magyar intelligensnél konstatálható fent említett penicilus, ez a híres mindenhez való hozzáértésünk voltaképpen csak gyenge és dilettáns pengécske, amivel bármilyen jellegzetes módon hegyezgetjük is a magunk probléma-zabszemecskéit, ettől ugyan nem hízik gömbölyűre haladásunk és fejlődésünk előrevágtató paripája s nem lesz belőle hétvilágra csattogó patkójú dicsőség-táltos.

Ezúttal csak arról essék itt nehány szerény és vázlatos szó, hogy mily dilettáns és káros dolog a mi úgynevezett társadalmi kultúréletünkben az, hogy nálunk például az irodalomhoz is mindenki „ért”. A gimnáziumi évekről megmaradt értesítők, melyek tanúbizonyságul szolgálnak arra nézve, hogy egy-egy úriember annakidején jelesül vagy jól sajátította el a  retorika és poétika nemes tételeit, megannyi útlevélül szolgálnak a szabad hozzászólás kényelmes és fantasztikus berkeibe. Nagyközönségünk „irodalompártolás”-a abban merül ki, hogy irodalmi témákat rángatnak elő s végiggázolva rajtuk, mint megannyi szegény, mezítelenre vetkőztetett Patroklos-tetem körül, vívják az achillesi hevű és sarkú frázisok zajos, de dicstelen csatáját. A baj pedig ott van, hogy ezeket az irodalmi témákat a mi műveltnek tartott nagyközönségünk valójában nem is ismeri, az írókról, a művekről csak hallomás vagy hírlapi cikkek alapján mondogat nagyképű egyéni véleményeket s minduntalan átugrálja azt a Rubikont, amely a közönség érzés és tetszés után induló ítélkezési jogát a gondos és hozzáértő analízissel objektíve dolgozó, képzett szakember, a kritikus területétől elválasztja.

Pedig nagyon-nagyon meg kellene fontolnunk, hogy egy-egy szalonbeli vagy feketekávé melletti szócsatán már a dolog természeténél fogva sem lehet fontos és komoly irodalmi dolgok felől csak úgy könnyedén rendelkezni. És az sem elég, ha az ember végigböngészgeti a napilapok tárcarovatának legtöbbször könnyű pénzért íródott versikéit és novelláit. És egypár divatos színdarab végig-gukkerezése se minden. Valamint hogy egy-egy irodalmi társaság felolvasó-estéinek szükség kényszerítette, szűkös műsora sem az úgynevezett irodalom. Irodalmat igazándi módon pártolni, irodalmi dolgokban alapos előtanulmányok nélkül is helyes, ösztönszerű ítéletet mondani csak tömérdek olvasás után, a megjelenő fontosabb irodalmi művek tényleges és lelkiismeretes figyelemmel kísérésével lehet. Ez a recept a világon a legegyszerűbb és legtermészetesebb: meg kell venni és el kell olvasni a könyveket és csak azután beszélgeti róluk, ha tetszik. Többet ér ez minden ábrándos filozófiával ránk sütögetett nemzeti hozzáértésnél, ősmagyar józanésznél, jóízlésnél és a többinél. Ám tessék kisütni az Ady Endre kiskaliberűségét, de okosan és nem fölületes világba beszéléssel, ahogy, sajnos, még úgynevezett „nagy íróink” is teszik, akik az új irodalom tényleges ismerete nélkül hadarnak össze hetet-havat hazafiatlanságról, dekadenciáról, holnaposokról, tücsökről, bogárról. A magyar irodalompártolás akkor volt igazán büszkeségre indító nemzeti jelességünk, mikor az írók műveit el is olvasta a közönség, de amíg megelégszünk egy bármilyen tiszteletre méltó „Budapesti Hírlap” recenzióin keresztül közönségünkbe szivárgó felfogási módjával az irodalomnak, nem lehet jogunk „irodalomszeretet” fitogtatásával csacsiságokat fecsegnünk egymásnak nagy kényelmesen és nagy felületesen az irodalom szent és nagy problémáiról.

(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 3. szám)

Tóth Árpád: Prospero szigetén

Egy Babits-ünnepély prológusa

Kik összegyűltetek ma e teremben

s kiket meleg fényével átitat

csodákra váró, méla mélyű csendben

a szívekből kigyúló áhítat,

köszöntöm ím a bennetek parázsló

tüzet az idők komor hidegén,

legyetek üdvöz egy nemes varázsló,

egy tiszta költő arany szigetén.

Igen, míg künn a bús kor rossz viharja

vak hullámokkal zúzni fenyeget,

s a vén világot jajgatni kavarja,

hajókat sújtva és reményeket,

óh jertek, megpihenni, felpihegni

a parton, ahol megtörik az ár,

ahol a vad vész verve búj lihegni,

mert Prospero varázsvesszője vár.

Igen, őhozzá menjünk mind mi most el,

hozzá, ki mint az, kit Shakespeare beszél,

mint Prospero, a bölcs varázslómester,

szelíd szigetjén elvonulva él:

míg hömpölyög körül a tenger árja,

az ő szigete enyhes csodatáj,

hol trónra-visszahívtát csendbe várja

tündéri szolgák közt a halk király.

Itt, hogyha botját emeli a mester,

lebegve árad édes, lágy zene,

mely mondhatatlan mélyekből remeg fel,

mintha a föld bús méhe zengene,

mintha új lelket öltene az ős por,

melyből az ember szíve vétetett,

s mély sóhajjal az édenkerti őskor

vágya rázná a lombos vétkeket.

S tovább emeli vesszejét a mester,

s míg muzsikálnak a fák és kövek,

az alkonyégen táncos, könnyű testtel

ragyognak fel nagy, szűz csillag-övek;

fényükből Isten szeme néz le égve,

s új Göncölként gyúl a sziget felett

Hét hófehér pecsétű tiszta Béke,

s ibolyás sarki fény: a Szeretet!

Óh jertek, jertek e tündérszigetre,

vad tengerek bús száműzöttjei!

Itt balzsam vár a sebbel vert szívekre,

a jó varázsló kebelére hí;

nincs rossz dagály, amelynek nincs apálya,

a bomlott hab ma zúg, holnap siket,

de áll a költő-megszentelte pálya,

a dús, vigasztaló, örök sziget.

Jertek, hadd hallja a sziget királya,

hogy ujja nem ver meddő húrokon,

hogy szívünk meleg és piros korállja

az ő szigete földjével rokon?

vigyük e szívet hozzá mindahányan,

s hű seregét, mely meghitt körbe gyűl,

hadd hallja zengni a zenés magányban,

üdv Prosperónak! - nincsen egyedül!

Tóth Árpád: Hajnali szerenád

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,

De túl, az enyhe, tiszta messzeségben

Új rajzlapját kifeszíti az égen

A hajnal, a nagy impresszionista.

Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol

És álmodozva pingál enyhekéket,

S ragyogva tűzi az isteni képet

Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha

Lebomlik a fák törzsén nesztelen

S borzong a jó hűvösben meztelen

Az erdő, az örök buja csuda:

Most, mielőtt pompás testét kitárja

Mindenkinek, nyújtózik hallgatag

S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap

Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva

A szürke hajnal szennyes és sivár,

Nagy, sárga szirmát elhullatta már

A lenge gázláng, az éj bús virága.

Itt-ott mered csak s furcsán, betegen

Lobog a kétes és nehéz homályba

Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,

Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során

A bús hajnalban járok egyedül,

S hogy vigasztaljon, halkan hegedül

Fantáziám, a magános cigány:

Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával

Hangfogózza dalát, míg ballagok,

Jó volna most megállni ablakod

Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,

A szívem, melyből bú és vágy zokog,

Lopjon szívedbe enyhe bánatot

És kósza vágyat, mely árván röpülget,

Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,

Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,

Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,

Sirasd el az én züllött életem.