Dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Harmadik, befejező közlemény

III. A modern drámák kora (1869-1900)

Ibsen életének külső történetével, onnan kezdve, ahol elhagytuk, 1864-től máig, hamar készen vagyunk. Nem találkozunk változatosságban gazdag, befolyásukban döntő események mérföldköveivel. Mindössze annyi a feljegyezni való, hogy ekkor és ekkor változtatta a lakóhelyét, hogy vagyoni állapotában hosszú nélkülözések után végre beállott a fellendülés s azonkívül az az egy-két adat, amelyet életmódjáról, családjáról, művei sorsáról életírói s a maga jóvoltából ismerünk.

1864-1868. Rómában lakik, ekkor rövid müncheni időzés után Drezdában települ meg, 1875-ben visszatér Rómába, majd évtizeden túl Münchenben van, onnan Berlinbe költözik, végre 1891-ben hazamegy, Krisztiániában házat szerez s csak nyaralásra hagyja el a fővárost. Eleinte csaknem egészen költői évdíjára van utalva, de „Brand” óta kelendősek lesznek művei, különösen amióta a koppenhágai Gyldendal-cég veszi kezébe kiadásukat. Színházi tantiémejei is nőnek. Így e részt megszűnnek küzdelmei s gondosan neveltetheti Sigurd fiát.* (* Dr. Ibsen Sigurd a követségi pályán s irodalmilag is működött. Irodalomtörténeti előadásokat tartott az egyetemen s németre fordította a Bygmester Solness-t. Neje atyja egykori lelkes barátjának s későbbi elkeseredett ellenfelének Björnsonnal Bergliot nevű leánya. Most a Ringeren c. ultraradikális lapot szerkeszti Björnson szellemében.)

Az említett helyeken mindenütt egyforma, egyhangú, magába vonult életet folytatott és folytat. Rómában órák hosszat bolyongott a műemlékek között* (* Műérzékére jellemző, hogy sok pénzt költött egy kis, renaissance-festményekből álló gyűjteményre, amelyet mindenüvé magával vitt, bármily rövidre terjedt is időzítése.) a német városokban egyre óramű pontosságával jelent meg mindig a kávéházban újságot böngészni; odahaza, a tengerparti séták csábítják ki még akkor is, ha vihar járja, íróasztalától. Hét óra tájt kel, vagy két órát öltözködik, mert ekkor hányja-veti meg terveinek contourjait vagy részleteit. Kilenctől délig ír, majd nagyot sétál, ebéd után olvas, korai estebéd után korán fekszik, mert az éjjeli munkát, amelyet valamikor oly fontosnak tartott* (* ...”S ha egyszer valami nagyot teremtek, bizton az éjnek tette lesz”. /”Fénykerülő” c. költeménye/), valószínűleg szeme romlásával abbahagyta.

A tél a tervezés ideje, ami sokára nyúlik, mert csak kiforrott ideáról készíti el a vázlatot, nyáron fog a kidolgozáshoz, leírja első formájában, újra átgondolja 3-4 szobán át járkálva, kurta pipát szíva, s ha már egészen megbarátkozott személyeivel, gyökeresen átdolgozza művét s csak most tisztáztatja. Ily gondossággal mellett nem csoda, hogy 1864-1900. nem írt semmi mást és többet, mint 14 drámát s alig egy-két verset. Erős szervezetének s mértékletességének köszönhette, hogy ifjúi erőben a legújabb időkig csak hírből ismerte a betegséget s napjainkban 72 éves létére győztesen állott ki egy veszedelmes orbáncot. Külső kitüntetésekből, ünneplésből is kivette részét, különösen 1898-ban, amikor 70 éves lett.

Dr.Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Második közlemény

II. A „Harczosok Helgelandon”-tól a „Császár és Galileus”-ig

Az 1858. évvel új korszak nyílik Ibsen életében. „Az ifjúság meséskönyve bezárult”; a házasság révébe evezett 30 éves férfiú nem álmodozik már, az élet küzdőterére lép újra. Ott az igazi helye. Visszatér Krisztiániába, mert bergeni szerződése letelt (Björnson váltja fel), s mint a „Norvég színház” instruktora kezdi meg a harcot egyelőre a nemzetiségért, a régi dán hagyományoknak hódoló „Krisztiánia Színház” ellen. Fegyvertársaival Botten-Hansennel, Björnsonnal és Richterrel, a későbbi miniszterrel eleinte az Aftenbladet-ben polemizál a dánbarátok ellen; a leghíresebb dán színészt, Wiehet megugrasztják; 1859-ben megalapítják a „Norvég társaság”-ot, színleg a düsseldorfi festőiskola ellen, de tényleg minden nemzetietlenség kiirtására. Ez a társaság – Ibsen az alelnöke – később politikaivá alakul; ekkor Ibsen nincs már benne, mert megcsömörlik minden egyletesditől, de a „nemzeti berzerkerek” győznek, a két színház összeolvad, s a norvég követelések jogaikhoz jutnak. A mi szabadideje marad mint dramaturgnak, azt víg és elmés társaságban Botten-Hansen, Vinje, Sars, Dae, Asbjörnsen, Welhaven baráti körében tölti. Megannyi név megörökítette magát a norvég irodalomtörténet lapjain. Emellett azonban a költő sem hallgatott el benne. Sőt ellenkezőleg. Oly érett műveket produkált ekkor, amelyek klasszikusoknak nevezhetők. Természetesen ezalatt nem szabad a hagyományokhoz való ragaszkodást értenünk, mert Ibsen újra dacosan új formát, új tartalmat keres.

Már a „Solhaugi ünnepség” előtt megfogan benne a „Harcosok Helgelandon” (Haerntaendene paa Helgeland, ném. „Nordische Heerfahrt”) eszméje. A Petersen által kiadott izlandi családi krónikákból „változó viszonyaikkal és jeleneteikkel férfi és férfi, nő és nő s általában ember és ember közt személyes, teljes, eleven élettartalom lehelete csapott meg, s ezekkel az egyénekként kidomborodó női és férfi személyekkel való együttélésből kisarjadzott gondolatomban a „H. H.” első nyers, ködös terv.”* (* A „Solhaugi ünnepség” előszavából) Az eszme azonban eltolódott; a komor darab helyett egyelőre nagyrészt intim személyes okokból, a derültebb „Solhaugi ünnepség” született meg, de ennek a Margitján is meglátszik, hogy ott borongott a költő képzeletében a későbbi darák sötét hősnőjének, Hjördis-nek képe.

Ez az új mű a leghatalmasabb, legerőteljesebb minden közt, amit addig írt: úgy korfestésre, a cselekmény szoros kapcsolására, a jellemek kidomborítására, a nyelv művészi szabatosságára, mint az alaptéma hangsúlyozására nézve.

Az irodalmi lakatosok vitája, hogy mennyi van a drámában a Wölsunga-, Nyals-, Egils-saga-ból átvéve, megint nem érdekel minket; érdekel a probléma: újra a férfi és nő viszonya, bár régmúlt időkből (a X. századból Erik Blodöxe kora), eltemetett világnézet szakából merül fel. A Saga félisteneiből emberek lesznek, akik könnyelműen elhibázzák életüket. Megint abból folyik a dráma, hogy nem a vegyrokonság megkívánta házasságok köttetnek.

A valkűri erejű és lelkű Hjördis (aki fekete csuklyás köpönyegében, dárdásan, boszorkány allure-jeivel úgy lép elénk, mint Stück valamely alakja) atyjának Jökul-nak Örmulf által történt meggyilkolását megbosszulandó, a legerősebbnek ígéri kezét. ezzel a vak esetnek szolgáltatja ki magát, bár már Sigurdot szereti. A próbatétet Sigurd viking király állja győztesen, de barátja a gyenge Gunnar nevében és színe alatt. Ehhez véreskü fűzi, s minthogy Gunnar előbb nyilatkozott, hogy Hjördis után vágyódik, Sigurd félreértette kötelességét, s azt is feláldozta, amit nem szabad, saját szerelmét; aztán keresztvizet vévén, lemondással még a hőstett hírét is átengedi amannak s maga megelégszik a lágyszívű Dagny-val. Ebből a hazugságból egy egész élet rejtett hazugsága csírázik kín burjánzik fel, s ontja mérgét, míg a darab folyamán felfedeződik és letarlódik. Hjördis rohan a katasztrófába és taszítja a többieket a végzetbe; eleinte mintegy tátum által hajtva – mert nem tudja a nagy csalást -, valójában pedig már akkor is csak vad, érzéki valkűrtermészetétől, Hedda Gabler-re emlékeztető hysterikus elkeseredettségtől űzetve, később aztán teljes öntudattal. Ez a daemoni alak gonoszságával visszataszító lenne, ha gonoszságának kifejlődését a költő oly páratlan művészettel nem motíválná; így értjük, hogy elpuskázott boldogságáért más boldogságának megsemmisítésében keres vigasztalást, s hatalmas alakja bukása után is elmosódatlan marad emlékezetünkben.

Közelebbi taglalásra nincs helyünk, de aki e mesterműről fogalmat akar szerezni, az olvassa és újraolvassa a II. felv. 1. jelenetét, és a III. felv. 6. jelenetét, amelyek az egésznek koronái, s amelyeken átrezg a modern drámák subtilis, ideges hangja.