2018. júl. 29.

Nyíresi-Tichy Kálmán (1888-1968): Egyszerű imádság




Istenem, de szép volt. De kár, hogy elmúlott.
itt fenn a hegyek közt nyírfák arany-pénze
Már mind földre hullott.

Im eljött ideje lassú hervadásnak,
Eljött az ideje kincses forró nyárért
Szép hálamondásnak.

Én édes Istenem, köszönet a nyárért,
Kék csillagvirágos, fürtös enciánért,
Gyöngyöket pergető patakcsobogásért,
Barna szárnyú, büszke héja-vijjogásért.

Köszönöm vad szirtek violaszín mélyét,
Zúgó fenyveseknek illatos sötétjét,
Messzi völgyek drága, szétterített selymét,
Sziklán ringatózó harangvirág kelyhét,
Csodálatos tükrét zord, sötét tavaknak,
Fehér szikrázását szirti szűz havaknak.

Köszönet a nyárért, arany napsugárért,
Ezüst holdsugárért, harmat gyémántjáért,
Hátam mögé dobált ezer sötét gondom
Elnémulásáért.

Köszönöm mennykövek érces dördülését,
Köszönöm a tücskök csendes cirpelését,
Villámok mértföldes szörnyű lobogását,
Pásztortüzek méla, messzi csillogását.

Hála legyen hajlott, sokszemű kalászért,
Hála legyen Néked édes szabadságért,
Vidám kabócáknak fürge ugrásáért,
Fűbe hemperedő csikó-boldogságért.

Fogadd hál’dásnak elszállt kurjantásom,
Fogadd imádságnak most elbúsulásom,
Szent kezeddel tarts meg új nyár nyílásáig,
Most segíts, - oly nehéz, - lombok hullásáig.

Búcsúzó szemekkel simogatok végig
Szirtet, hegyet, völgyet,
Köszönöm, Istenem, köszönöm az első
Fájó őszi könnyet.

(Tátra, szeptember)

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Honti Lajos: Séta az avason



Látod Kedves – ez itt a város,
amelyben élünk mind a ketten
s melyet most az alkony fest meg
egyre szebben, egyre színesebben…
Nézd, mint tyúkkal az apró csibék,
úgy zsibongnak a házak az Avas körül,
s nézd, ott azt a tornyot,
kakas-szeme szinte kiül…
érezni, hogy vigyáz a város felett,
hogy ne lásson semmi szomorút,
mint az Úr is ott fent,
nagyon messze, a fejünk felett
most elfeledve minden háborút
kettőnk szép együttlétének
örül.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Magyar Gizella: Játék a fénnyel



Derengő fény gyul a dombok felett.
oszladozik az alkonyi sötét.
a növekvő hold sápadt hidegen
ezüstözi már a fák üstökét.
Szobámba surran… hófehér falát
gnómok, nimfákkal népesíti be
s a szűzmáriás öreg képeket
körültáncolja nagy jókedvibe.
Csengőn kacagva száz darabra tör.
Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.
Én meg pergetve, ujjaim között
szitálom őket,mint a gyöngyszemet.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Semetkay József: A költő és a táj




FIATAL KÖLTŐK VERSEINEK több gyűjteménye jelent meg az utolsó évtizedben. Egyre fokozódó elkedvetlenedéssel lapoztuk végig ezeket a szép kiállítású és önérzetes bevezetőjű köteteket. Mind világosabban láttuk, hogy szakadnak el a magyar irodalom történelmi vonalától, az egykorú magyar élettől és az egyetemes emberi közösségtől. Soha korszerűtlenebb költészet, soha korszerűtlenebb költők! A trianoni ország oly sok gazdagsági és szociális nyomorúósága, az elszakított magyarság nehéz sorsa, az egyre sürgetőbben fellépő és megoldást követelő népi problémák, s mindezek eszméi és érzelmi velejárója semmi visszhangot nem vertek fel bennük. Épp ily néma maradt ez a költői csoport a felszabadulással kapcsolatban is. A régebbi kiadványok közül az Új Anthológia (Nyugat, 1932.), az újabbak közül az Új Auróra (Cserépfalvi, 1940.) volt legjellemzőbb megnyilatkozása ennek a költői magatartásnak. Ezek a versek az egyénieskedő és öncélú költői iskola legtúlzóbb árnyalatához tartoznak. Költőik teljesen elszakadva a gyötrődő és vajúdó földtől, ahol anyag és szellem, test és lélek legtragikusabb válságát élte, a hírhedt „elefántcsont-torony” magasságából, az alattuk elterülő világ iránti fölényes és hűvös közönnyel írták költeményeiket. És még ennek az „elefántcsont-toronynak” a talapzata sem a valóság talajába volt beágyazva, hanem az előző költői nemzedék – Babits, Kosztolányi – művészi felfogásába és gyakorlatába. Valósággal az űrben lebegtek ezek a költők, és az űrben lebegett ez az egész költészet. Mivel pedig valóban nagy mesterei voltak a formának, a verselésnek, annál inkább sajnálhattuk bántóan korszerűtlen és a közösséggel szemben közömbös magatartásukat. De éppen ennek a magatartásuknak lett a következménye, hogy az olvasóközönség körében úgyszólván semmi érdeklődést nem tudtak kiváltani. Mert amint a költő megtagadta a közösséget, éppen úgy megtagadta az is őt, és semmi figyelmet nem szentelt törekvéseinek, alkotásainak.
                                                                                    
Ha a fiatal erdélyi költők nemrég megjelent gyűjteményét (Üdvözlégy Szabadság, 1941.) az előbbi anthológiákkal, összehasonlítjuk, igen örvendetes változását találunk. Már maga a cím is olyan program, amely egy közönség nagy élményét szólaltatja meg, azt az érzést, amellyel Erdély felszabadulását nemcsak az ottani, hanem az egyetemes magyarság is fogadta. Azonkívül, hogy ily hatalmas közösségi élményt fejeznek ki, különös jelentőségük, hogy ma, amikor egyre sürgetőbben hangzik fel a decentralizáció megvalósításának a követelése, ők a maguk területén nagy lépéssel előbbre vitték ezt az ügyet. Költészetüknek nemcsak anyaga való az erdélyi talajból, hanem megjelenése is egészen a decentralizáció helyes célkitűzései szerint történik. Maguk a költők is hűek maradtak a tájhoz, amelyben születtek és felnőttek, s ott adták ki verskötetüket is. Előttünk még értékesebbé teszi vállalkozásukat, hogy azt minden idegen szellemi és anyagi befolyástól szabadon akarják megvalósítani. „Ezzel az anthológiával – olvassuk a borító lapon – a kiadó az erdélyi magyar írás minden idegen érdektől független, keresztény, magyar alapon álló megjelenését indítja el. Így válik ez a könyv ebben a vonatkozásban is a magyar kulturális élet olyan biztató eseményévé,mely írónak és olvasónak egyaránt megelégedésére szolgálhat.”

Éppen ilyen tudatos az a törekvésük is, amellyel a magyar irodalom nagy hagyományait követve, vállalják a nemzeti közösség szolgálatát. A kötet bevezetőjében erről a hivatásérzetükről a következőket vallják: „Ez az anthológia tanúságtétel akar lenni arról, hogy Erdély fiatal költőiben – a nagy elődökhöz méltóan – elevenen él a történelmi lelkiismeret s a nemzet sorsának szüntelenül vigyázó gondja.” Ezzel a múltra való hivatkozással bekapcsolódik ez a nemzedék a magyar irodalom történelmi folyamatába, éspedig annak minden korban érvényesülő gyakorlata szerint úgy, hogy amikor „belekerül a régi magyarok rendjébe” a költői magatartásával és hivatástudatával, tartalmával és formájával a jelen élő valóságból táplálkozik. így a költő a maga korát és nemzedékét is kifejezi, s egyúttal tanúja azoknak a nagy eseményeknek, amelyeknek maga is cselekvő vagy szenvedő hőse volt: „Ez az anthológia nyolc fiatal erdélyi költő verseit foglalja magában. Magyarország és Erdély uniójának, a nagy történelmi pillanatnak szülöttje.”

Bármennyire is a korszerű közösségi élmény a fő táplálója ennek a költészetnek, nem merül ki a történelmi pillanat megéneklésében, hanem az emberi lélek és az emberi élet teljes gazdagsága kifejezésre talál benne. Sokszínűvé és változatossá teszi ezeket a verseket maga az erdélyi táj is. Amint az ismertető is mondja: „Az erdélyi költők haza-élménye olyan sokszínű, olyan változatos, mint maga a föld, amelyből vétettek: kiáltó boldogságra való fennsíkok és szénafüvek zordon fenségű szurdukokkal, jeget szikráztató ormokkal váltakoznak költészetükben.” De nemcsak a táj képe és természeti viszonyai, hanem a rajta végbemenő emberi élet is sokszor szolgál tárgyul verseiknek. A tájköltészet az emberi élet ábrázolásának a bekapcsolásával válik csak valóban teljessé. Nagyon jellemző, hogy erre a tényre legutóbb éppen egyik legértékesebb népi írónk, Veres Péter is igen határozottan rámutatott: „A tájban nemcsak a füvek és fák, nemcsak a virágok és pacsirták, nemcsak a brekegő békák és böngésző gólyák vannak, hanem emberek is és Petőfi, de minden nagy költő bele is látta őket. A világirodalom egyik legszebb tájverse a „Puszta télen” éspedig nem azért, mert a táj természeti szépségeit, hanem mert a táj szintézisét, teljes életét, teljes valóságát adja.” (Ember és írás. 69. l.)

Hevessy Sári: Szeretem a fákat




Becsülöm a fákat:
Megértő, csendes társaim.
A mai rideg világban,
Egyetlen hű barátaim.
Sajnálom a fákat:
Kis életük tragédia.
Gyökérrel földhözkötötten,
Viharban, esőben, szélben
A fának őrt kell állnia.
Csodálom a fákat:
Gazdag jóságuk végtelen;
Árnyatadó lombjaikon
Virág s ízes gyümölcs terem.
Szeretem a fákat!
Ők is szeretnek engemet:
Ők adták nékem a bölcsőm
S ha majd meghalok egykoron,
Ők borítják rám védőn
A koporsófödelet.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc: Jóságért való imádság




Istenem, Te jó vagy és mindenható.
Bölcsességgel teljes végtelen nagy elméd.
Jóra szántad mind, mi él, ki földlakó,
Add meg nékem is a jóságod kegyelmét!

Add, hogy jó legyek s ne tudjak róla – én!
hogyha jót teszek, ne tudjam, mért csinálom,
Öntudatlanul szeressek, mint a fény
S mint a boldogító, tiszta, édes álom.

A virágnak adtál színt és illatot,
Önmagáért él a szirmán, kelyhe mélyén,
Egyaránt vígasztal látót és vakot
S jónak és gonosznak mézet ád bibéjén.

Én se nézzem, hogy ki ellenség, barát!
Add, hogy egyaránt szeressek minden embert,
Rontsd le rólam önzésem üvegfalát,
Mely miatt a szívem megtárulni nem mert.

Mert mit ér a kőbe, sárba zárt arany,
Mely sötéten rejtezik a föld ölében?
Minden érték épp’ olyan haszontalan,
Hogyha meddőn él az emberek szívében.

Érzem én, hogy adtál kincseket nekem,
Lelkem mélyén szűzi tisztaságban élnek,
Válts föl engem aprópénzre, Istenem,
Hadd jusson belőlem mindenik szegénynek!

Add, hogy nap legyek, sugárzó tiszta láng!
Nem azért, hogy népszerűség rítusával
Hódolatra bírjak balga, sok pogányt
S küzdjek önmagamban vad, hiú tusával:

Más szívekben keltsen zsendülő csirát
Jóságod belőlem áradó csodája:
- Önmagáért színes, illatos virág,-
S azt, ki adja, ontja, senki meg se lássa!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc: Ködben a volánnál




Tudom a Célt s nem látom az Utat!
Inkább olyan lámpám sugárzó fénye,
Minthogyha két szörnyű szem engem nézne
Vizslatva, nincs-e bennem bűntudat.

Meredt szemem reménytelen kutat
A ködbe. Vánszorgok, vigyázva, félve,
Hogy a volánt ne későn rántsam félre,
ha messiás-jel új irányt mutat.

Végzet szegül utamnak ellene?...
Pedig tudom, sietnem kellene,
Hogy ködszakadtán épen célhoz érjek.

Értem? – Mi kér?! – De az, amit viszek!
Szentség nekem, miben hívőn hiszek…
Uram, ha rám bíztad, segíts Te, kérlek!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.