Derengő fény gyul a dombok felett.
oszladozik az alkonyi sötét.
a növekvő hold sápadt hidegen
ezüstözi már a fák üstökét.
Szobámba surran… hófehér falát
gnómok, nimfákkal népesíti be
s a szűzmáriás öreg képeket
körültáncolja nagy jókedvibe.
Csengőn kacagva száz darabra tör.
Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.
Én meg pergetve, ujjaim között
szitálom őket,mint a gyöngyszemet.
Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése