Alighanem érdemes megfogadnunk a német költészet egyik tudós ismerőjének és avatott tollú fordítójának figyelmeztetését: ha a lovagkor költőjének verseit olvassuk, próbáljuk magunk elé képzelni egy 12-13. századi lovagvár nagytermét, ahol éppen ünnepség zajlik. Udvari díszbe öltözött hölgyek és urak hallgatják a költő produkcióját. A hivatásos énekmondó – aki ugyancsak nemesember, ám hűséges szolgája is hűbérurának – a nagy műgonddal megírt szöveget a maga szerzette dallammal adja elő, vonós vagy pengetős hangszer kíséretében. Németföldön minnesängernek nevezik ezeket a tudós, művelt literátorokat, akik a művészetpártoló (mecénás) császár, herceg, püspök vagy gróf udvarában ily módon szórakoztatják és tanítják az egybegyűlteket.
Már-már közhelyszerű irodalomtörténeti besorolás szerint Walther von der Vogelweide a német lovagi költészet legnagyobb lírikusa, aki a legelevenebb életművet alkotta a minnesängerek között. Kortársai nagyra becsülték, az egy évszázaddal később élt nevezetes mesterdalnokok a 12 „mester” egyikének számították – aztán egy időre elfelejtették. Csak a 18. század második felében fedeztél fel újra, majd a múlt század első felében lett szélesebb körben ismert és elismert zsenialitása, amikor kiadták, illetve modern német nyelvre fordították közép-felnémetül írott műveit. Saját kézírásban nem maradt fönn verse, egyik-másiknak az eredete kétes, ezek több kritikai kiadásból hiányzanak is. A középkor egyetlen német lírikusa, akit más korok és országok mértéke alapján is nagy költőnek nevezhetünk. Magyarra többek között Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Kálnoky László, Weöres Sándor, Rónay György, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes és Keresztury Dezső fordította. (Utóbbi rendezte sajtó alá a több mint harminc évvel ezelőtt megjelent magyar nyelvű Vogelweide-válogatást.)
Életéről keveset tudunk. Mikor és hol született? Nincs róla megbízható adatunk. Az egyik osztrák tartományban, a legvalószínűbb feltételezés szerint Dél-Tirolban látta meg a napvilágot. Kisnemesi-lovagi családból származott, és anyagi javakban nem dúskálhatott hányatott élete során. 1198-ig V. (Bábenbergi) Lipót bécsi udvarában élt, ahol Reimar von Hagenau volt akkoriban a poeta laureatus. Walter tőle tanulta a minne poétikáját, ám utóbb mesterének riválisa lett, sőt túl is nőtt rajta.
Bécsből ismeretlen okból távoznia kellett, s a következő bő két évtizedben jóformán úgy élt, mint azok a vándorénekesek (vágánsok), akik faluról falura, kolostorról kolostorra, udvarról udvarra jártak. Egyik versében utal rá, hogy messzi vidékeket bejárt, a Pótól a Keleti-tengerig, Stájerországtól a Szajnáig. Állítólag Magyarországon is megfordult. A türingiai őrgróf udvarában ismerkedett meg Wolfram von Eschenbachhal, e találkozásból ered a dalnokverseny története. A sokféle élmény, tapasztalat széles látókörűvé tette, másfelől vándorlásai során nőttön-nőtt hírneve Németországban.
Előfordult, hogy az egyik uralkodó szolgálatából a vele szemben álló félhez pártolt, ám ez nem volt politikai elvtelenség. Ahhoz vonzódott, akiben ideáljainak megvalósítóját látta, mivel a pápától független, szabad német-római birodalom ideájának elkötelezett követője volt. S a németországi rendet akkoriban döntően a római Szentszék, azaz a pápa veszélyeztette. „Walter úr” jámbor keresztény, istenfélő ember és jó hazafi volt, aki a pápasággal szembeni kritikáját határozottan, itt például éles gúnnyal fogalmazta meg: „Hej, nevethet Rómában a jó keresztény pápa, / ha elmondja digóinak, hogy nézzék ezt csinálta. / Amit mond, bár sose jutott volna eszébe! / ’Két alemánt ültettem én ugyanarra a székre; / rontják a birodalmat s mindent zálogba tésznek...’” (A vers arra utal, hogy egy időben egyszerre két uralkodója volt Németországnak.) A klérus rossz példát mutat a világiaknak – a költő felrója a kapzsiságot, a kétszínűséget, a jólétben való tobzódást. Egy kortársa rosszallóan jegyzi meg róla, hogy verseivel tízezreknek a lelkét taszította kárhozatba, mert eltántorította a hívőket a pápától.
1203. novemberéből származik az egyetlen hiteles feljegyzés róla, mely azt tartalmazza, hogy Wolfger passaui püspök öt solidust adományoz neki prémes kabátra.
Az öregedő költő 1220 körül Würzburg közelében II. (Hohenstaufen) Frigyestől kapott hűbérbirtokot, amire hőn vágyott. Mint a császár keresztes hadjáratainak buzgó szószólója még említi az 1228. évi nagy vállalkozást. A későbbi évekből már nincs hírünk róla. Valószínűleg 1230-ban hunyt el.
Mi volt az újdonság műveiben, amitől messze kiemelkedett a minnesängerek kissé egyhangú tömegéből? A válasz röviden: „Sokoldalú személyisége áttörte a minnesang konvencióit, és merész újítás gyanánt élményeit is belevitte a költészetébe.” Érzelmi és gondolati gazdagság, természetesség jellemzi műveit. Személyesség hatja át minneliedjeit (szerelmi dalait), ugyanakkor legszemélyesebb vallomásai is erősen társadalmi telítettségűek. Mint láttuk, kivette részét korának politikai küzdelmeiből, nemesi-lovagi lírát művelt, de vállalta a vágáns Spruch műfaját is, amely a politikai-társadalmi propaganda fontos és hatásos eszköze lett az ő kezén. De legjobb versei vitathatatlanul azok, amelyekben az élet értelméről, céljáról bölcselkedik, eltűnődik a világ ellentmondásain, Isten felfoghatatlanságán („Túl nagy vagy, túl kicsiny vagy eszünknek, mindenek atyja”). Vannak komor, riasztó látomásokat felrajzoló, profetikus hangú versei is, életművének utolsó darabjait pedig a fanyar bölcsesség jellemzi.
A két gazdag zürichi polgár megbízásából készült Manesse Képes Daloskönyve a XIV. századból 499 versszakot tartalmat Walther von der Vogelweidétől, és itt látható az egyik gyönyörű miniatúrán maga a költő. Az ismeretlen festőt minden bizonnyal azok a verssorai ihlették meg, amelyekkel egyik legszebb, gondolatilag legmélyebb verse kezdődik:
Egy kőre ültem én le
szépen keresztbe téve
lábam, könyökölve rajta
és két tenyerembe hajtva
a fél orcám meg az állam.
Miért élünk a világban...
14. századi francia források szerint Walther von der Vogelweide a würzburgi székesegyház keresztfolyosóján van eltemetve. Síremlékének négy sarkán mélyedések voltak, s benne tiszta búza a madarak számára. A legendának ez az eleme valószínűleg azzal függ össze, hogy egyesen szerint a nevét így kell magyarázni: oly szegény, mint az ég madarai.
A HÁRSFAÁGAK CSENDES ÁRNYÁN
A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
Ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!
Vígan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe! –
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.
S tréfás-kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot
Ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.
Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyellném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga meg én magam,
meg egy kis madár a fán
Ejhajahujj!
az nem árul el talán.
(Ford.: Babits Mihály)
„A friss érzékiség, az eleven szemléletesség, az üdítő, pajkos báj teszi azt, hogy Walther szerelmi dalait soha nem lepi be a por, hogy egyik-másik költeményét ma is a világirodalom legszebb szerelmes versei közé számítjuk, mint az A hársfaágak... (Unter den Linden) kezdetűt, amelynél azóta sem írtak kedvesebbet” – olvashatjuk Halász Előd A német irodalom története című munkájában.
E vers kétségtelenül a legismertebb és legnépszerűbb Walther von der Vogelweide alkotásai közül. Némi túlzással reprezentatív, örök antológiadarabnak nevezhető, amely okkal-joggal szerepel nálunk immáron a középiskolai szöveggyűjteményekben is.
Részben persze Babits Mihályé az érdem, hogy e kis remekmű ott szerepel minden magyar nyelvű válogatásban, akár szép versről, akár német versről, akár szerelmes versről van is szó. Babits után nehezen vállalkozna bárki az újraköltésre, hiszen éppen az ilyen tökéletes, egyszerű költemények tartalmi és formai értékeit a legnehezebb talán visszaadni más nyelven. (Lásd Heine dalait.) A fordító – úgy sejtem mindenesetre nagyon tudatosan választotta az alternatív lehetőségek közül a négy strófának az ilyesfajta tördelését. Minden versszak kilenc szótagos első és harmadik sorát kettőbe osztotta, így az eredetileg hétsoros versszakokból kilencsorosak lettek. Kecsesebbé, karcsúbbá tette ezzel a verset, miáltal a könnyed melódia, a mesteri forma hatása még jobban érvényesül. Talán csak a refrén, az eredetiben: „tandaradei” magyarításában nem talált rá a legjobb megoldásra, az „ejhajahujj” más hangulatú szó: nem illik a hársfához, a réthez, a fűhöz, a virághoz, a csalogányhoz, a csókhoz. Azokhoz a szavakhoz, amelyek a szerelmesek találkozásának színterét, a természetet s egyben az érzelem hangulati hátterét jelentik.
Érdemes idézni Babits az európai irodalom történetét feldolgozó művéből egy röpke megjegyzést, amely közvetve ugyan, de a versre vonatkozik, s csak látszólag bíráló: „A magasabb régiókban még Vogelweide is konvencionális.”
Itt azonban nem „magasabb régiókban” jár a költő. Ez nem egy kifinomult kor ízlésének megfelelő, mereven szabályozott, elegáns, ám sokszor üres, mesteri felépítésű (formagazdag), viszont közhelyszerű költészet példadarabja. A „magasabb régiókban”, azaz a provanszál trubadúrlíra hatására létrejött minnesangban a főúri hölgyeknek szóló hódolat és a valóság között szakadék tátongott. Az udvari eposz és a minnesang nem a valóságról, hanem egy idealizált és stilizáltak megjelenített ábrándvilágról szólt. A minne szót szerelemnek szokás fordítani, a minnelied ezek szerint szerelmi dal lenne, de ennek a műfajnak nem sok köze volt a mai értelemben ve3tt érzelemhez, érzéshez, élményhez, a Liebéhez. Kötelező volt ugyanis megénekelni az úrnő szépségét és erényeit, s a szerelmes versnek álcázott dicsőítő énekben, panegürikoszban egyúttal a hűbérúr és a Teremtő iránti szeretetét/alázatát is kifejezte a költő.
„Walther áttörte a szerelmi konvenció zárt világát” – olvashatjuk Szerb Antalnál. Továbbá: „... csaknem theokritoszi édességű pastourellje, az Unter den Linden a középkori szerelmi líra egyetlen verse, amely mindmáig eleven maradt.” Babits is használja ezt a kulcsszót, imigyen: „Walther von der Vogelweide például teljességgel eleven költő: lehet-e más, aki igazi nagy?”
Vajon mi lehet a titka annak, hogy ez a pásztordal majdnem nyolc évszázad alatt semmit sem vesztett üdeségéből?
Nos, a lovagi költészeten belül kialakult az „alacsony szerelem” (niedere Minne) fogalma is, ami egy lovagnak rendi kereteken kívül álló nőhöz, polgár- vagy parasztlányhoz fűződő szerelmi kapcsolatát jelenti. Ebben a kapcsolatban nem a finomkodás, de nem is az unatkozó lovag gyönyörkeresése a lényeg, hanem az őszinte vágy, két ember, Férfi és Nő kölcsönös vonzalmának igénye, megbecsülése. Az úrnő szolgálata egyoldalú volt; egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a hivatásos udvarló, az énekmondó lovag szerelmi téren kapta meg kiérdemelt jutalmát, nem pedig koszt, kvártély és illő öltözék formájában.
Az Unter den Linden... keletkezési idejét 1198-1206 közé tehetjük. Egyébiránt semmi sem utal a szövegben keletkezési körülményeire, a történeti valóságnak egyetlen aprócska elemét sem leljük fel soraiban.
Mesteri fogással vagy „csak ösztönösen időtlenné, társadalmilag kötetlenné, örök emberivé formálja a költő a megénekelt szituációt. „A beteljesült szerelem boldog, diadalmas érzése egyszerűvé, egyneművé, örök jelenné varázsolja a világot.” A vers döntő mozzanata, hogy a benne megszólaló személy (a lírai én) nő. Méghozzá fiatal nő, leány, aki a boldogságát szeretné világgá kiáltani. Legszívesebben kimondaná a kimondhatatlant, csakhogy az erkölcs éppenséggel tiltja azt, ami a földi életben az öröm, a boldogság, a teljesség egyik forrása. A szemérmes büszkeség, a szinte kötelezően kijátszott titkolózás és a testi szerelmet öntudatosan magasztaló, sejtető fiatalos fölény kettőssége különös feszültséggel járja át a verset, amelyet a játékosság, a virtuóz forma old fel.
Ó JAJ, HOGY ELTŰNT MINDEN
Ó jaj, hogy eltűnt minden, Éltem valóban én, vagy
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szívükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom, senkinek sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt más sosem, hogy: jaj!
(Ford.: Radnóti Miklós)
„... oly fájdalmas, komor és mégis felemelő utolsó verse, a mindent megőrlő múlás és az emberi gonoszság örvényében nagy lélek rettenetét elzokogó Elégia (Ó jaj, hogy eltűnt minden...) olyan költőket ihletett meg, mint Áprily Lajos, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós.” Kötetünk utóbbi fordításában közli a művet, mert ez a legelterjedtebb változat, amely nem csupán pontos, hanem különleges ráérzésekre, ráhangolódásra példát adó fordítói remeklés.
Élete alkonyán, 1228-ban írta Walther von der Vogelweide ezt a nagyívű és súlyos költeményt, az élettől való búcsúzás jegyében. Mint ahogyan az Unter den Linden című dalnak vannak párdarabjai, tartalmilag ez a mű is kapcsolódik más kései Vogelweide-versekhez, tulajdonképpen Keresztesdal ciklusában helyezkedik el.
Széles, erős sodrású sorokban követik egymást a rendkívül érzékletes képek. A forma kiválasztása ugyancsak tisztelgés szülőföldje, Ausztria előtt, tudniillik a délnémet, Duna menti költői hagyományból kölcsönözte a mintát, a Kürenberginek nevezett lovagköltőt és a Nibelung-ének ismeretlen szerzőjét követve. A legtöbb sor 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas. A sorok megtörésével – a hetedik versláb után cezúra következik – eléri, hogy vizuálisan is érvényesül a költemény szerkezeti elve; szinte mindvégig s majdnem soronként ellentétek feszülnek egymásnak, ellentétekből épül föl a mű.
Három szerkezeti-gondolati tömbből áll az Elégia, mindegyik szakaszt keretbe foglalja az „ó jaj” kezdő és lezáró felkiáltás. A vers úgy indul, mintha csupán egy öregedő költő panasza törne fel, ám az olvasó arra döbben rá, hogy fokról fokra konkrétabb tartalom tölti ki a verset. A közösségért is felelősséget érző művész keserűsége, megdöbbenése és bíráló szenvedélye is hangot kap benne. Mindaz, amit elmond, átfogja a teljes emberi életet. „Az élet legkülönbözőbb területeiről veszi ugyan képeit, de mind az emberi élet legalapvetőbb, legelemibb folyamataihoz kapcsolódik.” Ami itt elsődlegesen egyedi, személyes, az művészileg hiteles, és valamennyi érző, gondolkodó és „megváltó” feloldást kereső ember közös sorsa, tulajdonsága, tehát egyetemes.
Az első versszak domináns ideje a múlt. Az idő elmúlására rádöbbenő költő („hogy hullt le évre év!”) mintha álomból ébredt volna. Amire ébredt, az a sivár jelen, s ami volt, az idegen, ismeretlen. Radnóti fordításában „kalandos” a gyermekkor vidéke, „boldog és merész” a gyerekkor, aminek felidézése jó is, de borzongatóan elidegenít a hiánya. Ezt egy rendkívül hatásos képpel, egy erőteljes hasonlattal érzékelteti a költő: „Úgy foszlik semmivé most... / mint a tenger vízére mért ütés.” Álom és élet, fiatalság és öregség, vígság és halálvárás, boldogság és otthontalanságérzet ellentétpárjai sorakoznak eben a szakaszban.
A második versszak domináns ideje a jelen. A vers már eddig is nyomasztó hangulatát további kontrasztok erősítik: tánc, ének-gond, öröm-bánat, szárnyalás-csüggedtség, földi gyönyör-mennyei száműzetés. Az idős ember természetes életérzése a nosztalgia, az eltűnt idő keresése, az elillant ifjúság boldogsága utáni sóvárgás. De a panasz, a kiüresedettség keserűségének oka, hogy „a világ minden szempontból valóban szomorúbb, boldogtalanabb, üresebb lett”. A lezárás roppantul vigasztalan: a költő, aki kietlenséget, örömtelenséget, boldogtalanságot lát maga körül, felteszi az önkritikus kérdést: „S mit mondtam vén bolond most sok bajom között? / Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött...” Merész tett a keresztény középkor poétájától – legalábbis a mai olvasó így érezheti -, hogy felhívja a figyelmet egy súlyos ellentmondásra: ha valaki a földi életben baj nélkül, gondtalanul és boldogan él, az a túlvilágon az üdvösség elvesztésével fizet mindezért.
Az utolsó versszak domináns ideje a jövő. Bár további ellentétekkel fokozza mondanivalója hatását: méz-epe, bűnhődés-vezeklés, élet-halál, itt már arra kell figyelnünk, hogy ez az ember is valamiféle ellenszert keres. Vogelweide „a melankolikus panasz elvontságától” az élet romlottságát, a világ visszásságait igazoló érzékletes képek során eljut a lovagi eszményig. S ez nem más, mint önmagunk feláldozása a harcban a hitért. Ez a lehetőség azonban az ő számára már nem adatik meg, ez reménytelen, beteljesülhetetlen, puszta vágy. „A szent hadak hajóival” átkelhetnek Krisztus szülőföldjére a pajzsos, sisakos, páncélos lovagok, kezükben a megszentelt karddal. Az ígéret földjére való eljutás a halál után elnyerhető boldogsággal kecsegteti a keresztes vitézeket. De a költő már nem vágyik aranyra, birtokra, csupán az üdvösség koronájára. Amit egy zsoldos is elnyerhet, azt ő nem vívhatja ki.
Az utolsó sorok feltételes módú igéiből előtörő sóhajt nem követi határozott, egyértelmű lezárás. Szerencsére az Elégia befejése nem didaktikus, sőt a fordító a zsoltár szó alkalmazásával megteremti az Istent dicsőítő ének és az elégia ellentétpárját, s ezzel növeli a mű asszociációs áramköreinek számát.
(Forrás: 88 híres vers és értelmezése a világirodalomból 51-67. old. -
Móra Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése