I. Indíttatás
II.
a) Konstancinápoly
b) Az estve
c) A tihanyi Ekhóhoz
III. Összegzés
Csokonai Vitéz Mihály a 18. század kiemelkedő költőegyénisége a magyar irodalomban. Ő az első felvilágosult költőnk, aki magas szinten összegzi korának minden jelentős irodalmi irányzatát, személyes mondanivalóját zseniális sokszínűséggel fejezi ki.
A már fiatalon virtuózan verselő költőre diákévei alatt a népiesség és a diákhumor mellett a felvilágosodás eszméi hatottak. Ismerte Rousseau és Voltaire műveit, olvasott részleteket az Enciklopédiából, nem volt ismeretlen számára Helvetius és Diderot. A felvilágosult eszmékkel való rokonszenvezése volt az oka a kollégiumból való kicsapatásának is, hiszen már diákként keményen bírálta a fennálló társadalmi rendet, ostorozta az egyházat, kétségbe vonta a magántulajdon jogosságát. Csokonai magyar Rousseau akart lenni, így is nevezték kortársai. Ő is arra vágyott, hogy „ember és polgár” legyen. A „verscsinálás” mesterségének két fő típusából: a sententiából és a picturából fejlődött ki az 1790-es évekre nagy filozófiai lírája melyben bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait. Kiemelkedő alkotása e műfajban a A Konstancinápoly, mely Voltaire egyházellenességét, szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet harmóniáját hirdeti.
A Konstancinápolyban az egzotikus keleti nagyváros különös látnivalóinak leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. A pictura a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi, a sententiában pedig az időbeli szerkezeti elvet érvényesíti a költő. A vallási fanatizmus ostorozása közben felidéződik az eszményített múlt, a rousseau-i ősállapot, amikor még:
„Állott a Természet örök építménye
Élt az emberiség legszentebb törvénye.”
A vallás megjelenése az emberi társadalom megromlásának következménye. A költő látszólag a mohamedán vallásról beszél, valójában a keresztény vallási elvakultságot bírálja. Ezt egy-egy utalással: pénteki böjtölés, vagy a harangok említésével teszi világossá.
A költeményt jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a természet „örök törvénye” fog uralkodni, de ennek megvalósulását csak a „késő századoktól” reméli a költő.
Az estve című vers pictura-sententia-pictura felépítésű vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat. A költő Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. A költő vigasztalásért, lelki enyhülésért menekül a természetbe, hiszen:
„... e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen”.
A szépséget elpusztította a durvaság, a harmóniából diszharmónia lett. Csokonai kora társadalmában nem találja helyét, számkivetetten él. A sententia a költő keserű társadalombírálata. A magántulajdon megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget:
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.”
A múltba visszaálmodott aranykort a negatív festés módszerével idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányait sorolja fel leltárszerűen. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.
A felvilágosodott eszmeiségű költő gondolati- és társadalombíráló költészete az 1795-ös politikai fordulat (Martinovics Ignác kivégzése) után elbátortalanodik, klasszicista hangvételét szentimentalizmusa takarja el. Ódái elégiává alakulnak. 1796 táján írja A tihanyi Ekhóhoz című költeményét, melyben Csokonai emberi és költői méltósága, öntudata jelenik meg. Saját, keserves sorsát állítja szembe a gondtalanul mulatozókéval. Panaszát Ekhó istennőnek mondja el, kérve a Nimfát, hogy panaszait felerősítve kiáltsa világgá, de válaszul a visszhangot kapja. A költő sajátos szóhasználattal teszi nyomatékossá kifejezéseit azért, hogy az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben hatásosabb legyen a kontraszt.
„Zordon erdők, durva bércek, szirtok!”
Csokonai emberi és költői méltósága, öntudata jelentkezik abban, hogy magát Rousseau mellé helyezi, az ermenonville-i remetével érez sorsközösséget. Az „emberi és polgár” szókapcsolat a költő ars poeticáját is jelenti, ugyanakkor személyes vágyát is a teljes életre. A megbántott költő az érdemeinek elismerését a „boldogabb időtől” várja. Az a biztos hit zárja ezt az elégikussá váló ódát, hogy a távoli jövő majd felismeri benne az előfutárát és „Szent lesz tisztelt hamvamért”.
A vers a csalódottság és elkeseredettség mélypontjáról az öntudatos és önérzetes, bár sértett büszkeség magasába ível.
Csokonai ebben a társadalmi közegben magára marad, de ez a magány többjelentésű. Nemcsak a világ nyüzsgésétől való elvonulását jelenti, hanem egy erkölcsi értékeken alapuló választást is jelez: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek elvonulnak a kegyetlen világ zajától, bűnétől. Lelki vigaszért egy tiszta törvényeken alapuló ideálvilágba menekül.
II.
a) Konstancinápoly
b) Az estve
c) A tihanyi Ekhóhoz
III. Összegzés
Csokonai Vitéz Mihály a 18. század kiemelkedő költőegyénisége a magyar irodalomban. Ő az első felvilágosult költőnk, aki magas szinten összegzi korának minden jelentős irodalmi irányzatát, személyes mondanivalóját zseniális sokszínűséggel fejezi ki.
A már fiatalon virtuózan verselő költőre diákévei alatt a népiesség és a diákhumor mellett a felvilágosodás eszméi hatottak. Ismerte Rousseau és Voltaire műveit, olvasott részleteket az Enciklopédiából, nem volt ismeretlen számára Helvetius és Diderot. A felvilágosult eszmékkel való rokonszenvezése volt az oka a kollégiumból való kicsapatásának is, hiszen már diákként keményen bírálta a fennálló társadalmi rendet, ostorozta az egyházat, kétségbe vonta a magántulajdon jogosságát. Csokonai magyar Rousseau akart lenni, így is nevezték kortársai. Ő is arra vágyott, hogy „ember és polgár” legyen. A „verscsinálás” mesterségének két fő típusából: a sententiából és a picturából fejlődött ki az 1790-es évekre nagy filozófiai lírája melyben bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait. Kiemelkedő alkotása e műfajban a A Konstancinápoly, mely Voltaire egyházellenességét, szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet harmóniáját hirdeti.
A Konstancinápolyban az egzotikus keleti nagyváros különös látnivalóinak leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. A pictura a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi, a sententiában pedig az időbeli szerkezeti elvet érvényesíti a költő. A vallási fanatizmus ostorozása közben felidéződik az eszményített múlt, a rousseau-i ősállapot, amikor még:
„Állott a Természet örök építménye
Élt az emberiség legszentebb törvénye.”
A vallás megjelenése az emberi társadalom megromlásának következménye. A költő látszólag a mohamedán vallásról beszél, valójában a keresztény vallási elvakultságot bírálja. Ezt egy-egy utalással: pénteki böjtölés, vagy a harangok említésével teszi világossá.
A költeményt jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a természet „örök törvénye” fog uralkodni, de ennek megvalósulását csak a „késő századoktól” reméli a költő.
Az estve című vers pictura-sententia-pictura felépítésű vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat. A költő Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. A költő vigasztalásért, lelki enyhülésért menekül a természetbe, hiszen:
„... e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen”.
A szépséget elpusztította a durvaság, a harmóniából diszharmónia lett. Csokonai kora társadalmában nem találja helyét, számkivetetten él. A sententia a költő keserű társadalombírálata. A magántulajdon megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget:
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.”
A múltba visszaálmodott aranykort a negatív festés módszerével idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányait sorolja fel leltárszerűen. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.
A felvilágosodott eszmeiségű költő gondolati- és társadalombíráló költészete az 1795-ös politikai fordulat (Martinovics Ignác kivégzése) után elbátortalanodik, klasszicista hangvételét szentimentalizmusa takarja el. Ódái elégiává alakulnak. 1796 táján írja A tihanyi Ekhóhoz című költeményét, melyben Csokonai emberi és költői méltósága, öntudata jelenik meg. Saját, keserves sorsát állítja szembe a gondtalanul mulatozókéval. Panaszát Ekhó istennőnek mondja el, kérve a Nimfát, hogy panaszait felerősítve kiáltsa világgá, de válaszul a visszhangot kapja. A költő sajátos szóhasználattal teszi nyomatékossá kifejezéseit azért, hogy az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben hatásosabb legyen a kontraszt.
„Zordon erdők, durva bércek, szirtok!”
Csokonai emberi és költői méltósága, öntudata jelentkezik abban, hogy magát Rousseau mellé helyezi, az ermenonville-i remetével érez sorsközösséget. Az „emberi és polgár” szókapcsolat a költő ars poeticáját is jelenti, ugyanakkor személyes vágyát is a teljes életre. A megbántott költő az érdemeinek elismerését a „boldogabb időtől” várja. Az a biztos hit zárja ezt az elégikussá váló ódát, hogy a távoli jövő majd felismeri benne az előfutárát és „Szent lesz tisztelt hamvamért”.
A vers a csalódottság és elkeseredettség mélypontjáról az öntudatos és önérzetes, bár sértett büszkeség magasába ível.
Csokonai ebben a társadalmi közegben magára marad, de ez a magány többjelentésű. Nemcsak a világ nyüzsgésétől való elvonulását jelenti, hanem egy erkölcsi értékeken alapuló választást is jelez: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek elvonulnak a kegyetlen világ zajától, bűnétől. Lelki vigaszért egy tiszta törvényeken alapuló ideálvilágba menekül.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve 1. – A kezdetektől a felvilágosodás irodalmáig 91-93. o. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése