Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ráncok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék.
Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orcáján? Olyan jó füvektől illatozóan? Hiszen így tán felrúgja.
Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan. Így tán még meg is szánja.
Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más.
Piros muskátlit tűzött a bal fül mellé, selyemkendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a piros harisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén.
Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, amióta ott hagyta az urát, s utánament a Gyulai Ádámnak.
Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utcán, öt legény oldalán.
Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól.
Kikönyökölt a házikó ablakán, s belebámult a leszálló esthomályba.
Emlékezett.
Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő.
A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt. "Csak a babám ne forduljon el tőlem!"
Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába.
A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta, miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén.
Késő már, Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat.
