Bárdosi Németh János (1902-1981): Őrzők hűsége

 
Ne féltsétek a költőt, 
ő hozza a Tüzet,
az eleven Parazsat,
a Lélek pünkösdi szavát,
nem lehet ellenség ő,
se magának, se népének,
erős gyökere itt eredt,
innen lombosodott ki,
emelt sátrat az embereknek,
ha más szóval más dolgokat mond,
szó, ige: egy,
higyjétek nem lehet másként,
mert szent az emberiség,
de szentebb benne az ember,
a küzdő és munkás,
ki munkával és gondolattal
keresi kenyerét, becsületét,
az emlék, amelyet megőrzött
ősei küzdelméből
ugyanaz, 
mint a téglarakó küzdelme,
a széna-kaszáló ereje,
csak szó, tett: más virágot hajt,
a szó mívese kimondja mi bántja,
mi nem tetszik neki,
üres hálónak mit tart,
miben botlik el a tett,
a dolgozó küzd,
kint és verítéket ad,
mégis oly egy az akarat,
egy célhoz szalad minden,
a költő, ki szemlél, néz,
nem mosolyog,
de szíve mélyén
ott kondul a hang,
amely mindig te feléd tart
gyönyörű hegyorom: haladás,
minden emberi cél
útiránya,
ne féltsétek a költőt,
társatok ő,
adjatok neki pillangót,
helyet a kórus padjaiban,
hogy hangja ind magasabban szálljon
az örök-egy
igazság 
szabad, szép ege felé.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Bárdosi Németh János (1902-1981): Csokonai

Felleghajtóján az est bársonya,

a bánata meg felhők felett száll,

pipája volt-e, mit tudom, bora

minden örömök üdve: a pohár

vele volt, mikor Lilla, az irigy,

meleg combjait nem bontotta rá,

így maradt álmok vőlegénye, míg

tüzet rakott a nyoszolyák alá.

 

Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. II. kötet

 

Bárdosi Németh János (1902-1981): Zengő Pannonia

 

A Janus Pannonius Társaságnak

 

Mint a bolond, ki egy hangot sodor:

szívben, szájon és lázadt homlokon

egy bűvölet, egy bánat jár velem,

nem fájdalom és mégis gyötrelem.

Minden szavamban benne sír, remeg,

mintha ez szülne újjá engemet.

Elmondhatatlan különös varázs:

örök csoda és örök változás.

 

Egy táj csak. Egy domb. Talán egy bokor,

ahogy az őszben némán haldokol.

Egy döbbent arc, a kanász arca tán,

mikor lohol  dühödt nyáj után.

Egy zümmögés, egy mondhatatlan vágy,

ahogy elejt és beföd a dombhát,

a csillanó hab csobogása csak,

jaj, nem tudom, hogy minek lássalak?

 

Bús férfi szívvel mit szeressek rajt?

Az égbe szálló felhőt, fecskerajt?

Egy kútostort, egy kazlat, egy szívet?

Ezt a szent terhet ti nem érzitek?

Ceres csókját a nyájas völgyeken,

vagy egy kulacsot kell megtöltenem

a badacsonyi öreg dombokon,

hogy minden könnyem elzokoghatom?

 

Színekkel le nem festhetem, mi ez?

Csak azt tudom, ha belőlem kiesz,

roskadtabb leszek, mint a gyenge ág,

ha villámcsapás éri derekát.

Te vagy nekem a bölcső, a derű,

az édes is, a fájó, keserű;

s ha szerelmemnek nincs is igaza,

te vagy nekem a leghűbb: a haza!

 

Forrás: Dunántúli Szemle – Vasi Szemle XI. évf. 1944.

 

Bárdosi Németh János: Mit mutatnál?

Mit mutatnál, ha kérdenék honod?

Az arab mutat egy vad homokot.

A brit hajókat, óceánt mutat.

A svájci havas, erdei utat.

Bősz sorokban marsolna a német,

ahogy ma egyetlen nép se lépked.

Az orosz dicsérné forradalmát.

S forró táncát mutatná a dalmát.

De mit mutatsz te, árva magyar föld,

ha az idegen halkan rád köszönt,

s én mit mutatnék neki boldogan,

egy pillanatra, míg a gyors rohan?

Botjára dőlve tán egy bús kanászt?

Nem értené a mardosó parázst.

A tájak lelkét, tanyát, pocsolyát,

ahogy vizén a libák úsznak át?

Szegénység, puszta másutt is akad,

s hogy mégis, mégis ezt érzed magad,

magyar bánat az, egyetlen, örök,

amiért én is holtig pörölök.

És holtig pörölt ezer temető,

ahol a dudva és a repce nő,

s árnyába némán álmodik a hant,

ölébe fogva annyi hontalant.