Vánnyadt,
sovány kis asszony volt, a nyakában ócska tollboa, a fején strucctollas kalap,
de olyan kicsi, hogy csak a kontya hegyén ült kacéran félrebillenve. Az arca
petyhüdt és ráncos, de virulóan rózsaszín és a szeme alatt halványan kéklő
festékkarika. Nagyon gyanúsan és mulatságosan nézett ki az áttört
csipkekesztyűjével ebben a hideg januárban, a pirosra fagyott orrával és csámpásra
taposott fekete lakkcipőjével. A finom fehérkötényes szobalány éppen, hogy
végigmérte és már be is akarta csapni előtte az ajtót.
-
Nem látja, hogy a koldulás tilos – mondta bosszúsan és a kapualjban lógó
táblára mutatott.
A
kis öregasszony ijedten kapta el a kilincset és szemtelenül és mégis alázatosan
mondta az előkelő szobalánynak:
-
Kérem szépen, tisztelt kisasszony, én a méltóságos úr édesmamája vagyok.
A
lány egy pillanatig megkövülve nézett rá, valamit akart mondani, de a torkán
akadt a szó. Egy pillanatig tétovázott, aztán mégis becsukta az ajtót és csak
az ablakon szólt ki.
- Tessék várni, majd küldöm a méltóságos
asszonyt.
A
méltóságos asszony a professzor úr felesége volt, született bárókisasszony és
nagyvilági dáma. Vendégei voltak éppen, intimus kis társaság, ahogy ő mondta,
egy öreg főrendiházi tag, a felesége, a grófné lányuk, aztán egy külföldi
diplomata a húgával. Éppen a teát töltötte be, csodálatos fogadóruhában,
amelynek a csipkeujja szélesen hullott vissza kisportolt szép, fehér karjára,
mikor meglátta a szobalány riadt arcát.
-
Mi történt? – kérdezte nagyon nyugodtan, mert tudta, hogy az ő házában nem
történhetik semmi.
A
lány félig súgva mondta:
-
Megjött a méltóságos úr édesmamája – és hozzátette furcsa torokhangon -, az
édesmamája őméltósága.
-
Miért nem jön be? – kérdezte csodálkozva az asszony, mert hirtelen nem értette
meg a lányt.
-
Bocsánat, de a méltóságos úr mamája van kint – és most már határozottan az úron
volt a hangsúly.
Az
asszony szeme riadtan rebbent meg, aztán nagyon kedvesen elmosolyodott és azt
mondta a barátainak:
-
Bocsánat, egy pillanatra, sürgősen el kell intéznem valamit – és kisietett a
szobalánnyal.
Az
előszobaajtón kívül még mindig ott állt a madárijesztő, ahogy hirtelen
felfakadó falusi emlékei nyomán nevezte el a szobalány. A méltóságos asszony
szélesen kitárta az ajtót, beeresztette a jövevényt és kipirult arccal és
cseppet sem barátságosan kérdezte tőle:
-
Mit akar kérem?
A
vendég nagyon édesen mosolygott, vidáman kacsintott a fél szemével és elegánsan
előrenyújtotta a csipkekesztyűs félkezét.
-
Pardon, Balázs Dezső sebészprofesszor úr nejéhez van szerencsém?
-
Az vagyok – mondta idegesen az asszony, és inteni szeretett volna a szobalánynak,
hogy most menjen innen.
-
Nagyon örvendek – biccentett a másik, aztán kicsit megrázta a fejét. Szürkülő
szalmasárga tincseiről néhány csepp felolvadt zúzmara a méltóságos asszony
ápolt kezére esett. Nagyon örvendek, tudniillik én vagyok az édesmama.
-
Kérem, én nem ismerem az uram családi viszonyait…
az
asszony egy sárga retikülből, amelynek a szája zsinórra járt, néhány kopott írást
vett elő.
-
Tessék, itt vannak az irataim. Házassági levelem, mely szerint férjemmel, Dezső
fiam apjával ezernyolcszáznyolcvanhatban törvényes házasságra léptem. Igaz,
hogy két év múlva elváltunk, de nem csoda. Alig voltam tizenhat éves, micsoda
meggondolatlanság egy ilyen gyereket férjhez adni, ugyebár?
-
Tessék talán estefelé jönni, most nem érek rá. Addigra hazajön az uram is.
Az
édesmama mosolyogva rázta a fejét.
-
Hova menjek én, kedveském, nincs nekem senkim ebben a városban, csak az
egyetlen fiam.
-
Vendégeim vannak.
-
Nem baj az, kedveském, szeretem én a társaságot.
A
szobalány vigyorgott a sötétben. A leghűségesebb szobalány is vigyorog, ha az
asszony kínos és mulatságos helyzetbe kerül.
-
Jöjjön kérem –mondta hirtelen a méltóságos asszony -, jöjjön be utánam a
gyerekszobába.
Az
édesmama felujjongott, olyan hangosan, hogy odabent is meghallhatták.
-
Szentatya József, kis unokám is van már… Nem is látszott ám rajtad, édes
lelkem! No, de még ilyet, hogy nagymama vagyok! Ezt se hittem volna még
kedveském tegnapelőtt.
Őméltósága
benyitott a gyerekszobába és beeresztette maga után az asszonyt. A tollboás
lelkendezve nézett körül, megbámulta a hófehér bútort, a függönyöket, a
linóleumot a padlón, a mackókat és babákat a fal mentén és mulatságos kis
meghatottsággal szipogta:
-
Pont ilyen volt az én Dezsőkém szobája is.
A
két gyerek ott ült kis sámlin a babák között. Négyéves kislány és ötéves
kisfiú, két nagy tiszta, kékszemű baba, göndör hajú és fehérbőrű, mint az
angyalok. Egyedül voltak, mert a frajlein két hétben egyszer kimenős és ez volt
az a nap.
-
Kérem, maradjon itt – mondta a méltóságos asszony -, amíg a vendégek elmennek
vagy megjön az uram.
És
anélkül, hogy még a mindig készenlétben álló csipkekesztyűs kis kezet csak
egyszer is megszorította volna, fenségesen és megközelíthetetlenül libegett ki.
A
kis nő nem törődött vele. Állt a szoba közepén, összecsapta a két kezét és
olvadó mosollyal nézte a két gyereket.
-
Nem is egy, hanem kettő! – mondta boldog sóhajtással, aztán hirtelen közeledni
próbált hozzájuk. – Gyerekek – és a hangja furcsán vibrált -, kisgyerekek, én
vagyok a nagymama!
Mikor
már egészen közel volt, a fiú hirtelen kisiklott előle. Szembeállt vele, bátor
kis kölyök, aki a Herkópátertől sem fél, ahogy az apja mondta és dühösen és
lenézően súgta feléje:
-
Maga hazud, a mi nagymamánk olyan nagy, int a mama és fehér haja van neki és
nincs neki madár a nyakában.
-
Persze – magyarázta az asszony -, de minden jó gyereknek két nagymamája van…
Kettő… Egy a mama után és egy a papa után… az a fehér nagymama, az a kedves
anyuka mamája. Én meg az apuka mamája vagyok. Bizony.
-
Az nem igaz, a mi papánknak nincs is mamája…
-
Dehogy nincs… Én vagyok az édesanyukája… Csak amikor még kicsi gyerek volt a
papa, akkor én elmentem messzire…
-
Az se nem igaz – mondta a gyerek -, egy édesanyuka az nem megy messzire. Az én
anyukám se megy el, csak minden télen a Nizzába, meg nyáron megy a Svájcba. De
nyáron minket is magával visz.
-
No lám, hogy mégis elmegy – diadalmaskodott a kis néni -, én is elmentem, csak
én nem tudtam visszajönni, mint az édesmamuka.
-
Miért nem tudott visszajönni?
-
Mert nem eresztett egy csúnya, fekete bácsi – sóhajtotta az öregasszony és arra
gondolt, hogy a fekete bácsi nem is volt olyan nagyon csúnya.
-
A néni is a Nizzába ment?
-
Nem, én vidékre mentem.
-
Vidékre? – csodálkozott a kisfiú. – Minek?
-
Szubrettnek – hajtotta le a fejét szégyenlősen a néni, bár nem volt oka a
pirulásra, mert a kisfiú nem tudta, hogy mi az a szubrett.
-
Mondjátok nekem, hogy nagymama – szólalt meg kis szünet után.
A
gyerek dühösen rázta a fejét:
-
Aztat mi nem mondjuk. Se én, se a kistestvérem. Mindenféle néniknek mi nem
mondjuk, hogy nagymama.
-
De ha szépen megkérlek… mondd, hogy nagymama.
-
Nem mondom…
-
Adok neked valamit…
-
Nem kell… Nekem van új mackóm és a testvéremnek van új babája…Mostan nekünk
semmi sem kell…
Az
öregasszony majdnem elpityeredett. Tanácstalanul nézett körül a finom kis
szobában. A falon tréfás képek voltak, mackó-iskola és csirke-bál, a sarokban egy
halom baba, mozdony, sínek, építőkocka, varrógép, babaágy, egy egész színház
villanyvilágítással és mozgatható kulisszákkal, mindenütt a jólét, a gazdagság,
a gondtalanság; mit adhat ő ezek után a rongyos kis retikülből, amelyben négy
árva pengő van, két kis piszkos zsebkendő, púder, pirosító és egy öreg,
fogatlan fésű, égen és földön egész vagyona.
-
Adok neked valamit… - ismételte azért makacsul és a táskájában kotorászott.
-
A gyerekben hirtelen felébredt az üzleti szellem.
-
Mit ad?
-
Pengőt.
-
Száz pengőt?
-
Egy pengőt.
-
az nem kell…
-
Más nincs…
A
kisfiú hirtelen közelebb ment. Óvatosan megbökte a tollboát.
-
És mi ez?
-
Boda…
-
Tud repülni?
-
Nem tud…
-
Azt se tud…
-
Nem is él?
-
Nem él…
-
Akkor ez se nem kell… Semmi sem kell magától… És nem mondjuk magának, hogy
nagymama… Én se mondom és a kistestvérem se nem mondja…
Az
asszony még kisebb lett, mint amilyen volt, mikor bejött. Végtelenül szegénynek
és tanácstalannak érezte magát e mellett az erős kis kölyök mellett. Aztán
hirtelen felvillant a szeme. Rákacsintott a huncut kék szemével a gyerekre.
-
Akarod, hogy mutassak valamit?
-
Mit mutat?
-
Színházat. Jó?
-
Színházat. Az nekem is van.
-
De igazi színházat – és már le is lökte a tollboát és felfogta a szoknyáját és
egyet perdült a sarka körül. A játékok közül felkapott egy kis ostort,
megpattintotta és belekezdett János vitéz belépőjébe.
A
két gyerek egy pillanatig tátott szájjal, elámulva hallgatta. Furcsa volt ez
nagyon, különös és érthetetlen. Nézték az öreg asszonyt, ahogy ugrált és
forgolódott, ahogy minden ok nélkül néha a magasba vitte a hangot, aztán
leejtette, mint egy kis csengő kavicsot, ami nagyon nehéz neki. Maguk sem
tudták, miért, de rettenetesen jól mulattak és amikor az asszony abbahagyta a
produkciót, rárohantak és majd lehúzták a ruháját.
-
Még, még – mondták hízelegve, de félelemmel is, mert ilyen nagymamáról még a
mesében sem hallottak.
-
Csak akkor, ha mondjátok nekem szépen…
És
a két gyerek be sem várta a mondat végét és már fújta is hangosan, boldogan,
kórusban a varázsszót, hogy nagymama.
Este
megjött az apjuk, nagyon mogorva volt, egy csekket írt és azzal adta át az öreg
asszonynak, hogy a színét se lássa többet. Amennyiben valamire szüksége van,
írjon, de a jelenlététől kímélje meg őket. Az asszony elment, szipogva, de
azért titkos elégedettséggel a csekk miatt. A két gyerek ámult és bőgött egy
kicsit, de aztán aludni vitték őket és puha, csendes kis ágyban megnyugodtak. Csak
néhány hét múlva mondta egyszer a kisfiú a bérónénak, az édesanyja mamájának,
aki több karitatív és kulturális intézmény elnöknője volt mellesleg, amikor
semmi áron sem akart vele lovacskát játszani:
-
Megállj, Grossmama, majd fogsz te még sírni, ha elmegyek egyszer a másik
nagymamához, akinek olyan szép kígyómadár van a nyakán és azt a sok szép táncot
meg nótát tudja.:Az aztán egy nagymama, Grossi,nem olyan unalmas, mint te vagy!
És
a másik gyerek is közbeszólt:
-
Vedd tudomásul… te nem kellesz, Grossi… nekünk a másik nagymama kell!
Forrás: Színházi élet XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. febr. 23. - márc.
1.
