2012. jún. 25.

Török Sophie: Büntetés

Török Sophie, Babits Ildikó, Babits Mihály esztergomi kertjükben 1930. júl. 6. - Fotó: Tanner Béla 
 

Drága rossz kis Ildikómnak


Láttatok-e már reszkető gyenge szívet
mely sziklák zordon keménységét színleli?
Kezecskéit összekulcsolta előttem, s édes
szemeit, mint fájdalmas barokk Mária
emelte könnyes könyörgéssel reám.
Sziklát lágyított volna e rémült
s a végső jóságban mégis rendületlen
bízó tekintet - de pillám se rezzent,
kissé megmerevítettem állkapcsomat
hogy lazuljanak a mellemben szorongó
sírás görcsei. Szemeimbe kapaszkodott, kergetetett
vad tapadó tekintetével, de szemeim közömbösen
szálltak el fölötte. Futott utánam szobáról
szobára, csupa segítő buzgalom, riadt
kis állat, kapkodott kezeimhez, melyeknek
erős jóságában kételkedni még nem mert.
De kezeim nehezek voltak s élettelen
hagyták kicsúszni ujjait, óh szörnyű kezeim!
nem szorították védelmezőn magukba
e menekülve kapaszkodó kis tenyereket.
Ekkor megcsapta a magány rémülete,
sikoltozni kezdett - de rideg szavaimtól
megfélemlítve összecsuklott. Szelídre törve
küzdött tovább százféle úton szívem felé,
utolsó kísérlet: karjaival nyakamba kulcsolódni,
hol ösztönei oly boldog melegre emlékeztek...
Simulni, örökre szóló ígérettel, sok kicsi
könnyes csókkal megtörni a gonosz varázst:
szeress! bocsáss meg! - mindhiába!
a büntetés, mint részvétlen gép megindult
kiszabott utain. Hideg arcomban nincs bocsánat,
- ezt ki kell állnod! - mondom könyörtelen
mint a sors. Mind szűkebb már a kör körüle
az idő közeleg, imára összetett kezét
magasba nyújtva könyörög felém, felnyúlva
crescendóban, mint primitív tragikus színész.
De szemeiben már egészen kicsi a remény
s mind nagyobbra növekszik a fekete félelem.
- Akkor legalább puszilj meg! - sikoltja
utolsó reménnyel nyújtózik felém lábujjain.
De megvetően elfordulok - rossz gyermeket
nem csókol senki! Dermedten néz,
már nem harcol, hirtelen adja meg magát,
mint akiben elapadt a remény,
mint aki hasztalan harcban leszámolt
s ereje a végzet erején megtörött.
Feje lecsügged, könnymarta kicsi arca
alázatos, a búcsúcsók reményt is feladta,
látszik leejtett vállain, szeretet nélkül
egyedül maradt a világon!Hideg arcok közt,
nehéz magánnyal kis szívében így indul
félelmes börtönébe a sötét szoba felé...
Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén
járatva óvatos ajkam lehelletét.
Békésen aludt, arcán a feloldó anyacsókkal.
A sors igazságos és kemény irgalomtalan -
ennyi tapasztalatot vésett agyába e nap.
Hetyke kis agy! meddig őrzi? Egy napig?
Kettőig? szilaj kis ördöglelke meddig
hajlandó tartogatni a sötét emlékeket?
Balga felnőtt, én nem felejtek, csupa seb rajtam
könyörgő tekintete! Hogy feledhetném szívtépő
szavait? könnyes ígéretét? a céltalan
menekülés naiv rémületét? Istenem! irgalmatlan
kegyetlen Istenem! talán te is így szédülsz
és inogsz és szíved fájdalommal facsarodik,
míg keményen, s hideg akarattal
bünteted bűnös gyermekeidet... 


Tóth Bálint: Fiamnak

 
Samuel Dircksz. van Hoogstraten (1627-1678) festménye: Fiú gyöngyös kalapban


„Durate, et vosmet rebus Servate secundis.”                   Vergilius

Sem öröklét, sem gyémánt tudást
nem adhatok, boldogságot se békét,
s nem rejthetlek el biztos menedékként:
gonosz ne lásson, s a gonoszt ne lásd.

Nem tudhatom, jobb kort vagy pusztulást
hoz majd jövőd, – én még élek, te élsz még, –
s ha férfiként érzed idők verését,
nem vigyázhatlak, hogy magad vigyázd.

De tudd: csábít, vagy taszít a jelen,
ellenállni sohsem reménytelen,
s bár bukjék, nyer az igaz gondolat.

A világ zsarnok? Te belül szabad vagy,
mit gondolj, írj, magad szabod magadnak,
– hát ezt hagyom rád: Soha fel ne add!
 

Szilágyi Domokos: Ragyogj

Franz von Defregger (1835-1921) festménye: Alvó Hansl 1887.


Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek

Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni rád
az éber
csak így nem csalja meg magát

A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak

Aludj fényekkel együtt
ragyogj álmokkal együtt

Túrmezei Erzsébet:Maradj a helyeden

 

Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!

Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a „miért”,
és a te Igéd: bízni!

Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.
A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!
Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!
Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!

Bódás János: Valahol ki van jelölve a helyed...



Azért van síró, hogy vigasztald,
Az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved - azért van,
Hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
Ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak
Valahol rég, siess... keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármily mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
Mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótlan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
S nem veszi hasznát
Sem az ég, sem a világ.

B.Radó Lili: Bilincs

Mary Cassatt: Anya és gyermeke 1891.
(A kép forrása: www.reproarte.com)
 

Azt hittem, nem lesz számomra horizont,
sem magasság, amit szárnyam ne győzne
s nem lesz bilincs, amely lekösse lelkem.

S hogy múlnak az évek és vélük az élet,
kis gyerekkarok - én drága bilincsem! -
köztetek lassan mégis csak megbékélek.

Petőfi Sándor: Az árva lyány



Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:

"Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rossz ember nem lehet.

A virág s az erény
Két atyafi gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága,
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága." 

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

Kamarás Klára: Fiamnak

Franz von Defregger (1835-1921) festménye: Gyermekportré


Elmúlt a nyár... Az ősi tüzek árván
Kihúnytak. Rég csak hamut hord a szél.
A hajam, látod, kendermagos tőle,
S a szemem alján apró szarkaláb.

Hol vagy te láng s voltál-e, mint ma érzem?
Vagy csak parázs, egy szikra volt csupán,
Vagy csak egy árva szentjánosbogár,
Mi máglyaként lobog egy régi égen?

Ó mennyi álom! Mennyi rebbenő,
Hiú reménység; foszló fénysugár!
Csillagtalan világba zártan élek,
És ki ne mondd, az út hová vezet...

- Fizess, ha kell! - Fizetjük százszor is
Hogy ujjaink közül kifolyt
Mint a homok, a végtelen idő!
A végtelen, a múló s oly rövid...

Te most növő palánta, álmodj bátran,
De értőn mérj meg múltat és jövőt!
S hogy késő könnyed soha ne legyen:
Álmodj a tettekért, de ne tettek helyett! 

(Forrás: internet)

Arany János: Fiamnak



Hála Isten! este van megin'.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el - úgy lehet, korán -
s idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret... de mostohán:
Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord:
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétel irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti űr
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
"Bujdosunk e földi téreken."
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. -
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem! 

Tolnai Lajos: Fiamhoz

Carl Olof Larsson (1853-1919) festménye: A házi feladat 1898.
 

Tanulj, kisfiam, de meg ne tanuld:
Hogy az ember milyen;
Tanulj, fiam, de meg ne tanuld:
Hogy az isten pihen.

Tanulj, fiam! Szíved ártatlan.
Keblem nézd: kinyitom,
Veszedelmes, átkos örökség
A tiszta szív, bizony.

Mint a szegény bolond vén Illés:
Sok mart sebem nyalom;
Nyögöm, zúgom, sírom, kesergem:
Megcsaltál, oh nagyon!

Ha elhagytál, elhagylak én is,
Az igát levertem...
Hah, de mi az? - Jer csak fiam, nézd
Az ég felhőiben?

- Eredj, játsszál. Szép, oh, szép
A bolond tiszta szív!
Kinyitom, mély, kéjes gyönyörrel
Ablakom szárnyait.

Égi látvány, nem földi rongy, sár
Egész földdel fölér:
Tüzes lovak lángzó sörénnyel -
A régi kent szekér!

Isten veled, szegény vén Illés!
Mondd az Úrnak: no hát
Leomlom újra lábaihoz
S fölveszem az igát!

Balási András: Fiú

Franz von Defregger (1835-1921) festménye: Fiú 1891.
 

A nappal még eltelik valahogy,
focizik egy elképzelt csapat ellen,
tudja, a sakkhoz sem kellenek ketten,
kenyeret az ebédhez maga hoz.

Délután a vén erdő alatt császkál,
mikor pillangó után szalad, ott
lép át árnyékán, ahol mama volt
leheveredve, a nagy tölgy lábánál.

Félárva fiúcska, egyke szegényke,
a morgó este megint utolérte,
s ő egyre azt a kezet keresi,

a fal árnyait már sorra letépte,
de mindig ugyanazok jönnek érte,
a sötét órák szörnyetegei. 

Sík Sándor: ***



Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt,
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.

Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.

Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?

Mi vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég... siess... keresd,
Ki van jelölve a helyed. 

Szilágyi Domokos: Most



Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat:
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad…

Török Sophie: Versek I. 1933.

  Prof. Wilhelm Amberg festménye

Mint halálos kötélen lengő gyermekét
magas aréna kupolája alatt figyeli anyja,
s ékszeres karját s ledér selymeit pajzán ritmussal
ingatja harsogó zene pajzán ütemére,
míg leng a gyermek s drága életét közönnyel
himbálják mélység és magasság émelygő erői,
arcán széles kedv mosolya ráng,
és senki nem látja, hogy vidám ütemre lóbált
karjait, mint zuhanó labda alá
készíti titkosan a szörnyű pillanatra
s a lengő testre tapadó szemekből
néma rettegés üvölt -
így nézek én is reád.
Mosolygok, s könnyű szavak friss ritmusával
zsongítlak, hogy meg ne ijedj!
s el ne ejtsd kezedből életemet...
Óh, hogy naív mulatóknál naívabb vagy!
s  nem rémülsz el szorongó mosolyomtól...
Iszonyú szavakat ejtek, s mint curkuszi csengőket
rázom nevetve fürtjeimet, míg szívem ijedt
torkomban lüktet, arcodra tapadt rettegő szemekkel
tartom felbillent életünket.
Így takarom rejtve előtted nehéz szavak
értelmét, játszó hangom víg dallamába
takarom fenyegetett életem értelmét.
Te riadtan figyelsz. És fellélegzel!
és visszanevetsz!
És könnyű szóval felelsz a könnyűre...
És nem látod meg segítségért sikoltó szemeimet. 
 

Tóth Árpád: Levél

E. Bisson festménye


Ha ez a levelem megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy kicsit.
 
Képzelj magad elé: szivarozgatok,
Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott
 
Azt gondolom, maholnap meghalok.
S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.
 
Elküldöm neked ezt a levelet,
De nem mint régen: csevegni veled.
 
Tudom én, kopott rongy már a szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is odavan.
 
De kell hogy mégis írjak teneked,
Kell hogy búsan nézd e bús jeleket.
 
Felszakadó sírásod kell nekem,
Szivarozgatva tűnődni ezen.
 
Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
De lásd, egyedül kínlódom nagyon.
 
S szivemnek jólesik ez a kis meleg:
Hogy még valaki felsír, ha izenek.
 

Tagore: Az én dalom - idézet

(A kép forrása: http://www.inmahai.de/Homepage/01-Galerie-Seide.htm)


"Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol. "
 
(Forrás: internet)

Heinrich Heine: Mint egy virág, olyan vagy

Pierre Auguste Renoir festménye


Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szívemhez
a bánat közelít.
 
Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.
 
(Ford.: Képes Géza)

Kamarás Klára: Ültess egy fát!

(Markolt György: Faültető)
(A kép forrása: www.borartveres.webriq.com


Ültess egy fát!
Hadd nőjjön karcsú ága,
Tán rátalál egy énekes madárka …

Ültess egy fát,
Majd ád dúslombú árnyat!
Alatta víg gyerekcsapat tanyázhat.

Ültess egy  fát!
Legyen a béke fája,
Hozzon gyümölcsöt, békét a világra !

(Forrás: internet) 

Kisfaludy György: Élet himnusza

Van Renselar festménye
A kép forrása:  www.artoffer.com/Van-Renselar)

 
A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
 
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
 
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
kerék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és Anyám a csillagok.
 
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam; én magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
 
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
 
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
Kurd, afgán, néger vagy Ausztrálián.
 
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömlánc, és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
 
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed, mit ér? 
Én voltam veled minden vad csalán.
Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok.
Végső bajodban reményt én adok.
 
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
 
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén, csupa tiszta lap.
 
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
Ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen fiam!
Ég veled!

Végh Mária: Ne...

Berthe Morisot (1841-1895): Anya és lánya mezőn 1871.



Ne félj
Bújj ide hozzám és mesélj
Ha bántanak
Ha fáj a szó
Itt vagyok én -, ne félj
Mesélj
Mondd el gondodat -, hallom
Tudom jól
Mily nehéz teher
nyomja válladat -, mesélj
Ne sírj
Könnyed csókolom arcodról
Tudod jól
a könny nem segít -, ne sírj
Itt vagyok veled
Örökké fogom kezed 
 

Várnai Zseni: Be jó, hogy piciny vagy

Franz von Defregger (1835-1921) festménye: Robert



Kis férfi gyerekem,
Kicsiny kis virágom,
Piciny piros bimbó
Piros rózsaágon:
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.

Ha te most nagy lennél,
Te is velük mennél,
Tűzokádó sárkány
Martalékja lennél:
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.

Csatakürtök szólnak,
Hallod-e virágom?
Anyaszívek sírnak
Szerte a világon?
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy

A legények mennek,
Messze idegenbe,
Anyai karokból
Halálregimentbe:
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.

Ölelő karomból
Elvinnének Téged,
Anyai szívemről
Letépnének Téged:
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.

Elvinnék a lelkem,
Elvinnék a vérem,
Kiért én szenvedtem,
Akiért én éltem:
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.

Piciny palántából,
Akit takargattam,
Nyíladozó rózsám
Oda hogyan adjam?
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.

Hogyha Te elmennél,
Elvinnének Téged,
Az én szívem bizony
Megszakadna érted.
Be jó, hogy piciny vagy,
Be jó, hogy gyerek vagy.
 

Várnai Zseni: Be szép

Gustav Laeverenz: Anya gyermekével


Angyali kisded
Anyjának lenni,
Bölcsőt rengetni,
Nótát zengeni
Be szép.
 
Gügyögő hangra
Gügyögve felelni,
Nyűgös síráson
Elkeseredni
Be szép.
       
Piciny kezecskét,
Lábacskát csudálni,
Ébredést lesni,
Aluvást várni
Be szép.
 
Gyermekmosollyal
Bút hessegetni,
Kereső szácskát
Kebelre tenni
Be szép.
       
Gyermekmosolyban
Gyermekként feredni,
Bánatot elvetni
Édeset nevetni,
Gyermekmosolyban
Gyermekké lenni
Be szép.
 

Várnai Zseni: Ne bántsátok őket

Ferdinand Georg Waldmüller: Buborékot fújó gyerekek


Ha kimennek majd az életbe ők,
Ha elengedi kezüket kezem,
Legyen őnékik jobb mint énnekem,
Ne bántsátok majd őket emberek.

Enyémek ők, és mind a kettő jó,
A szemük nyílt és lelkük hófehér,
Kegyelem nékik az én kedvemér',
Ne érje őket bántás és szitok.

Tudom, hogy virtus a jót bántani,
S a választottat taposni gyönyör.
Ha tudnátok, a kétség, hogy gyötör:
Mi lesz velük a zord világba kinn.

Mert tárt karokkal mennek tőlem el,
És ige lesz az ajkukon a szó,
De a karjuk nem birokra való,
Csak szívet adok én útra nekik.

E szív oly forró, mint a föld szíve,
Bántva, fájva is felétek dobog:
Legyen áldott, ki rájuk mosolyog,
Ki tiszta szívvel feléjük tekint.

Mert szent hívéssel mennek útra ők,
Ha elengedi kezüket kezem,
Legyen őnékik jobb, mint énnekem,
Ne bántsátok majd őket emberek!
 

Farkas Imre: Ifjú lányok emlékkönyvébe

August Müller: Anyai szeretet 1871.


Mi a legnagyobb boldogság a földön?
Tanuld meg, kedves, ifjú lány,
Az ha valaki sokáig, sokáig
Mondhatja ezt : "Édesanyám!"

Lányka! Körötted az egész világ,
Tudom: vágyódsz feléje titkon.
Akkor leszel igazán boldog, hogyha
Az egész világ számodra, az: "otthon!"
 

Keszthelyi Zoltán: Az ősz gyertyái

Max Liebermann: Homokdomb és tenger



Megütöttek? Sárral dobáltak?
Fel akartak feszíteni?
Sebez a hétszuronyú bánat.
Az érzés nem oly mennyei...
Menj ki az őszi levegőre,
jövendöl a felhőtlen ég:
sugárzik az öregkor tőre,
védekezésre épp elég...
 
Markold meg, légy hős, ábránd, álom
önbizalmat sohasem ád,
lépj át, ne félj, az új határon,
hagyd el az idők bánatát,
hagyj el villámot, rossz emléket,
van fegyvered, ne menekülj,
ne félj, az ősz gyertyái égnek
éjszaka is, szüntelenül.
 
Ha akarod, egy varázsszóra
jószagú kertet hoz az ősz,
ha akarod, az erdő lombja
tavasz-zöld sóhajjal esőz,
és ez a sóhaj könnyít rajtad,
biztat, ugye, eldúdolod?
Miért mondod: nem ezt akartad?
s elveszett bízó mosolyod?
 
Ne hajts fejet a cselszövésnek,
mert összeroppant, eltemet;
életedben eltemetnének
elleneid ... legyen eszed!
Szállj föl hajóra, repülőre,
ott utazz, hol örök a dél,
meleg vizek partjára dőlj le,
kagylóhúron játszik a szél. 

Jékely Zoltán: Csillagnézés

Vincent Willem van Gogh: Csillagos éj 1889.
(A kép forrása: www.gemaeldeonline.wordpress.com)



Bizony, fiam emlékszem még a korra,
így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
s éreztem ezt a furcsa illatot.
 
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak -
Talán mikor lelkednek adtam át.
 
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földon ős titkot fejtegess! 

Gyulai Pál: Tanács


 
 
Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájok sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat. 

Ölbey Irén: Mért búsulsz?

(A kép forrása: Luise vonBose. Joh.J.August von der Embde - www.en.wikipedia.org)



Mért búsulsz? Szemeid könnye miért pereg?
Mi fáj? Nézd, odakinn a zizegő, szelíd
ágak közt legyező fény kacag álmatag.
Légy hát víg, mosolyogj te is.
 
Oszlik-foszlik a tél, olvad a hó, ezüst
párák lengnek a vén, rest hegyek ormain
s fordors pántlikaként táncol a hűs patak.
Mért csak téged emészt a bú?
 
Menj, sétálj a mező földszagú útjain
s nézd némán a füzek csöpp rügyeit s a kék
égbolt fellegeit. S győzd le a bánatot,
lelked zengje be az öröm.
 
Hidd el, balga dolog tépni magad, hisz egy
ember semmi itt. Fontos a földön az,
hogy az emberiség törjön előre, míg
el nem éri a végzetét.
 
Menj és lesd a rügyet. S majd ha kibomlik a
forró, dús tavasz, írj verset a porba, mit
széthord lágyan a szél. S mámoros orgona
fürtjével koszorúzd fejed. 

Várnai Zseni: Mintha örökig élnél...

 (A kép forrása: www.juvenil.twoday.net - Henry Raeburn: Fiú és nyúl)


Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszűnsz létezni,
nem leszel!
Mintha sohase lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!
Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat,
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz,
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...