Amikor
a világra jött, hazája Nagy-Magyarország volt, az ő mezítlábasai, ordasai s
talpasai vérén szerzett s ezer esztendő küzdelmein át magyar fegyverekkel
megtartott Magyarország. S ma, halála után néhány hónappal, mintha újból
ragyogni kezdene a hős magyarság csillaga, mintha a Vihorlát s a Kárpátok felől
újból erősödni kezdene a szél, hogy viharrá dagadva a magyar géniusz teremtő,
alkotó s fenntartó erejének viharával visszaragadja a gyáván elrablott Felvidék
után a magyar birodalom többi területét is, melyek sok századon át összeforrtak
a magyarság történetével. Komáromi azonban már a Felvidék hazatérését sem
érhette meg. Pedig mennyire vágyott haza, szűkebb kis hazájába! Vágyott, de
egyben azt is érezte, a belső látás világosságával tudta, hogy szülőföldjére
már nem juthat el. Az újhelyi hegytetőről küldte sóhajait a honi föld felé.
Eszébe jut az emberi lét végessége s részben ezért nem bízik hazatérésében.
„Nyolc esztendő óta minden nyárvégen leülök ide a hegytetőre s számolgatom
magamban, hány esztendőm lehet még? S csalhatatlanul érzem, hogy soha többet
nem fogok hazamenni.* (* Csatangolás
mindenfelé. /Sátorhegy, 1926. aug. 29./ 120. o.) Testben nem mehetett, de
lélekben mindig ott járt. Akkor érzi magát jól, ha arról a vidékről, annak
embereiről írhat, mesélhet. A Felvidék, közelebbről az Észak-keleti Felvidék, a
pataki kollégium s a front azok a helyek, ahová ő mesélő kedvében elbarangol.
Ezek a helyek írásainak élményforrásai. Ha igaz az az elmélet, amely szerint a
környezet rányomja hatását az emberre, akkor ő ezt az elméletet valójában
igazolja s életével, felfogásával, műveivel erősíti annak igazságát. Ebből
pedig erős vallásosság, igaz magyarság, jellem következik. Tisztában van ezzel
Komáromi is, s szerénytelenség nélkül írja: „Keresztényi módon éltem, senkinek
megrontására nem törekedtem, nagyon rosszat nem csináltam s ellenséget nem
hagyok magam után…”* (* Mit búsulsz
Kenyeres? Genius, 87. o.) Hazájáért pedig ő is, csakúgy, mint kenyeres
pajtásai, vérét hullatta. „Hat tátongó lyukat olvastam össze a ruhámon s azon a
hat seben keresztül csak folyt, csak folydogált a vérem.”
Szegény
szülők gyermekeként született 1890. december 22-én, Málcán, Zemplén
vármegyében.* (* Magyarság, 1937. okt. 8.)
Apja szegény fuvaros volt, ki hol keresett, hol nem. Vérében volt a magyar
virtuskodás s a munkától való idegenkedés. Anyja, a gyermekeit nagyon szerető
édesanya sokszor szomorú gyermekei jövendő sorsa miatt. Beteges asszony, ki
korán árván hagyja négy gyermekét. János a legidősebb. Nagyszülei apai s anyai
ágon egymásnak ellentmondó természetek. Apai nagyatyja apja természetéhez
hasonló, erős, mulatós ember, kiről sokat mesél az író. E titokzatos,
baljóslatú vén kozák* mellett van szentéletű anyai nagyanyja. (* Protestáns Szemle. 1931. 32. o.)
Komáromiban egyesül a két természet. Apai nagyapja s apja szülőfalujukban
tomboltatják s engednek utat vad természetüknek, ő pedig ott küzd a telatini
erdőben, s masírozik a lembergi széles országúton.* (* Mit búsulsz Kenyeres? 33. o.) De éppúgy megvan lelkében testvérei s
otthona feletti aggodalma s erős Istenbe vetett hite. Szegénység, gond, a
mindennapi kenyér megszerzésével járó legfőbb gond jellemzi otthonát. Édesapja
addig érzi magát jól egy helyen, míg el nem felejti, hogy milyen szegény.
Amikor erről megfeledkezik, kötekedik, hetvenkedik, s ennek következménye:
elveszti állását. S ha a kis Mudrony Sanyi ilyenkor gondolkozik, szomorúság
tölti el szívét. „Valóban elgondolkozott, mert szíven ütötte az a meg nem
nevezhető szomorúság, amely osztályostársa volt ifjú éveiben is már s elkísérte
egész életében. Talán kétségbeesett fájdalmú őseitől örökölte, akik zúgolódás
nélkül szenvedtek a szegénység terhe alatt egy évezreden keresztül.* (* Régi
ház az országútnál. 237. o.)
A
szegény sors később sem hagyta el. De pótolta ezt az a nagy szeretet, amellyel
őt otthon s másutt is körülvették. Természetes azonban, hogy a szegényes
körülmények közt való felnevelkedés nyomot hagyott lelkén. Talán azért is
rajzolja regényeiben is mindig a rongyosokat, a mezítlábosokat, a nincsteleneket,
a kis embereket, kiknek azonban jó kedélyét, derült reménykedését csak ritkán
vonja be a kétkedés felhője.
Nagyon
szívéhez nőtt a Tót Lapály, az őt folyó vidéke és népe a maga
kísértetlátásával, sejtelmes alkonyati óráival, havas téli estéivel s farkasordításával.
Ebben a környezetben, ilyen hatások alatt nő fel a kisgyermek, hogy azután
tehetsége lassan kibontakozzék Sárospatakon, az ősi kollégiumi városkában, a
magyar művelődés egyik fényes székhelyén, a Bodrog-parti Athénben. Ott kapja
azokat a benyomásokat, melyek kálvinista magyar jellemmé formálták őt. 1902.
szeptember havában kerül Sárospatakra.* (* Sárospataki
Ref. Főiskola Akadémiai és Főgimnáziumi Értesítője 1902.) Édesanyja hozza
be őt az iskolavárosba, éppen úgy, mint a többi szegény kis mendurt. Amint ő
maga írja, édesanyja 20 krajcárral hagyta Patakon.* (* Pataki diákok, 14. o.) Senkije nem volt, s igazán csak a jó Istenre
s az Alma Mater kegyeire volt utalva. De hite nem hagyta cserben. Tanult,
dolgozott. „Tizenegy éves voltam, mikor a kollégiumi városkában visszahagyott
az édesanyám, s attól fogva lélekszakadva igyekeztem… Mert szegény, nagyon
szegény gyerek voltam. De annyit mondhatok, hogy nemi s vallottam szégyent
évvégi bizonyítványaimmal!”* (* Nagy
leányka, kis legényke. 199. o.)
Munkájának
meg is volt az eredménye. Már a második félévben tiszta jeles eredménnyel
büszkélkedhetett, s ekkor tandíjmentes lett, majd a tápintézetben is ingyenes
helyet nyert.* (* Pataki diákok. 159. o.)
Öröme azonban nem lehetett teljes, mert ugyanekkor halt meg drága édesanyja.
Hazamegy Legenyére s örökre búcsút vesz tőle. Midőn visszatér Patakra, Fehér
István, az akkori jogászelnök veszi pártfogása alá a pataki diákok kis hősét,
Barla Jóskát. A Vitkóczy-háztól elköltözik Fehér Istvánhoz a Fellegvárba. Mint
jeles tanuló, osztályfőnöke jóvoltából tanítványt kap s úgy keres magának havi
két forintot.* (* Pataki diákok. 82. o.)
Mind a nyolc osztályban jeles tanuló maradt, kivéve a hetediket*, s így
szegénysége ellenére is rendesen elvégezte tanulmányait. (* Főiskolai értesítő: 1908/09. isk. évben két
kettese van. VII.-es korától kezdve már Komáromi Jánosnak, nem Komárnak nevezi
magát. Főiskolai Értesítő id. száma s Népszerű Gyorsíró 1937/38. évf. 5-6. sz.)
Mint
tapasztalatlan kisdiáknak, természetesen, neki is át kellett esnie azokon a
csínyeken, melyeket idősebbek a konyákkal elkövettek. Neki kellett elhozni a
felsősök kenyéradagját, télen a tüzeléssel bajlódni s általában az idősebbek
szolgálatára állni. Részt vett a nagy ünnepek alkalmával szokásos elekciós ünnepeken
int sublegátus, később mint legátus.
Legkedvesebb
emlékei a nagyobb szünetekben vidéken eltöltött napjaihoz fűzik. Vagy hazamegy
s élvezi azt a szeretetet s tiszteletet, mely apja s ismerősei részéről kijár
neki. Hiszen apja büszke lehet fiára; az a kollégium egyik legkiválóbb tanulója
volt.
A
pataki főiskola a maga hagyományait szerencsésen párosítva a nemzet
szempontjából hasznos, korszerű eszmékkel, nevelte növendékeit. Ennek a
nevelési rendszernek pedig talpkövei, pillérei: erős kálvinista hit s meg nem
alkuvó magyarság. Ez az a légkör, melyben a gyermek Komáromi ifjúvá serdüls
szárnyait bontogatni kezdi.
Egészen
fiatalon, VI. gimnazista korában nyerte meg a Magyar Turista Egyesület országos
pályázatának díját „Gyalog az Alföldön” című elbeszélésével*, mely egyúttal az
első nyomtatásban megjelent műve volt.
(* Komáromi J. huszonötéves írói
jubileuma. Gyűjt. kiadás. Bp. Génius.) A következő években egymás után írja
költeményeit, elbeszéléseit, melyekkel az Erdélyi János Önképzőkörben dicséretet,
pályadíjat nyer. VII. gimnazista korában jutalmat kap az Önképzőkör versenypályázatán „Levél Anikónak” című költeménye, s
ugyanekkor „Bujdosó kuruc keserve”
című hazafias költeménye dicséretet nyert „különösen kiemeltetvén… a költő
hazafiúi aggálya s méla borongása.”* (* Régi
ház az országútnál. 272. o.)
De
a próza terén is eredményeket mutatott fel. „Az első színdarab” című humoreszkje tizenkét koronát nyert, s
megdicsértetett „A bodrogmenti rónán”
című szépprózai elbeszélése.* (* Sárospataki
Ifjúsági Közlöny 1908. évi 4. szám, 590. Főiskolai Értesítő 1908/09. 170. o.)
Egyébként is buzgó munkát fejtet ki a Körben. Ő volt akkor a Kör jegyzője, s
bírálatai is dicséretet kaptak. Humora, jó kedélye nyilvánul meg az önképzőköri
jegyzőkönyv elejére írt mottóban:
Szegény íródiák
Egy hosszú éven át
Ezt a könyvet írta
- Míg a keze bírta.
Úgy
látszik, szívesen írt humoreszkeket, mert „Az első párbaj” című humoreszkjét is
megdicsérik.* (* Sárospataki Ifjúsági
Közlöny 1909. 6. szám 91. o.)
A
következő évben, VIII-os korában az Erdélyi János Önképzőkör elnökévé
választotta.* (* Főiskolai Értesítő
1909/10. 191. o.) Ekkor már nagyobb irodalmi sikerekkel is dicsekedhetik.
az önképzőkör verspályázatán ismét babérokat arat „A kisapa” s „Késő” című
költeményeivel.* (* Főiskolai Értesítő
1909/10. 192. o.) Ugyanebben az évben négy felolvasást tartott, a
szépprózában pedig megnyerte az első és második díjat „Tisztvidéki hangok” című hosszabb elbeszélésével, illetőleg „A vasúti kikiáltó” című humoreszkjével.
Mint a költészettanban legjáratosabb, ugyancsak ő nyerte a Kollener-alapítvány
díját, 58 korona 72 fillért.* (* Főiskolai
Értesítő 1909/10. 154. o.) A Sárospataki Ifjúsági Közlöny több költeményét
közli. Már jelentkezik ezekben is az ő álmodozó, elsuhant reményeket s régi
éveket sirató búja.* (* Sárospataki
Ifjúsági Közlöny 1909. 4. szám. 58. o. Ne bántsatok engem.)
A
fiatal diák szerelmét tükrözik vissza a Piroska-dalok.*
(* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1909. 10.
szám. 152. o.) Vágyik a lány csókjára, s a békepipa közte és Piroska közt
legyen egy csók, ez a kívánsága. Van benne valami bohémság, pajkosság s
léhaság, amint egyik tanára, Szilágyi Benő mondja, s ezen hangulatait beleviszi
költeményeibe. Fogadkozik szerelmének, de nem képes fogadalmát megtartani:
viszi bohém vére, az életet könnyebben szeretné felfogni: mulatnia kell.* (* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1910. 5. sz.
71. o.) („Ne higyj nekem, bohémvilág”) El kell búcsúznia kedvesétől, mert:
„Valami kerget, hajt tova engem.”*
(* Sárospataki Ifjúsági
Közlöny 1910. 6. sz. 87. o.)
Nagyon
szeretett magyar irodalmi tanulmányokkal foglalkozni, s VIII-os korában
munkájára az Akadémia is felfigyelt. A Magyar Tudományos Akadémia 5 arany
korona jutalmát a magyar nyelv és irodalom tanulmányozásában felmutatott kitűnő
eredményért Komáromi János s Bálint Zoltán nyerte.* (* Főiskolai Értesítő 155. o.)
„Az első színdarab” című humoreszkjét az
Erdélyi-emlékalap javára rendezett ünnepen olvasta fel. Midőn Mikszáth Kálmán
40 éves írói jubileuma alkalmából az Erdélyi János Önképzőkör ünnepi ülést
tart, Komáromi nagy sikert arat „Látogatás Mikszáth Kálmánnál” című humoros
elbeszélésével. Mikszáthnál ugyan nem járt, de a körnek szüksége volt
felolvasásra, s így született az ő humoreszkje – vallotta be felolvasása
végén.* (* Határőr 1938. márc. 16. sz. 2.
o.)
Nemcsak
gondolatok, tartalom s mesék ömlöttek pennájából, írásának nemcsak belső értéke
volt, de külcsín szempontjából is említésre méltóak. Gyönyörű írása volt, s
írása révén egyetemi évei alatt keresethez is jutott. Tanárai szerint érettségi
alkalmával dolgozatai kézről-kézre jártak, olyan szép betűi voltak, s gyakran
díszítette feladatait szép iniciálékkal.
Komáromi
János kiváló gyorsíró volt. Első ízben a Népszerű Gyorsíró 1906. december 15-i
pályázatával kapcsolatban olvassuk nevét. Komár János dicsérő oklevelet nyer.
Nagyon kedvesen méltatja érdemeit a Népszerű Gyorsíró, s büszkén emlékezik
vissza erre az első dicsőségre.* (* Népszerű
Gyorsíró 1937/38. 5-6. sz. 10. o.) „Ha tudtuk volna, ha sejtettük volna,
hogy Komáromi János első gyorsírópályázata van a kezünkben, Komár János
gimnazista kis diák dicsérő levelét bizonyára ezüst lemezre, arany betűkkel
kalligrafálja a mester és a kisdiák első országos pályázatát aranyos kötésbe
foglaltuk volna.” Ettől kezdve állandóan olvashatunk gyorsírói tevékenységéről
a Főiskolai Értesítőkben. Diákkorát, pataki éveit, otthonát, szülőföldjét
rajzoló regényeiben leírja, hogy mily nagy reményekkel indul a pályázatokra.
Reményei valóra is válnak. V-es korában már aranydíjat nyer.* (* Népszerű Gyorsír id. sz. 11. o.) Egy év
múlva a Népszerű Gyorsíró szerkesztője azt üzeni neki, hogy Budapesten már
várják őt érettségije után. Nemsokára a pataki Gyorsírókör főjegyzője lett s az
említett lap munkatársa. Patakon is gyorsíró-lapot alapítanak s azt is ő
szerkeszti. 1909. május 23-án Budapesten is díjat nyer. Erősen fűti a
becsvágy, hogy még nagyobb eredményeket érjen el, de nemcsak a gyorsírásban,
hanem az irodalomban is. Barátságos megjelenésével, biztos fellépésével, bátor
beszédével megnyerte mindenki rokonszenvét. Az 1909/10. iskolai évben ő lesz a
pataki Gyorsírókör elnöke. Fejlődése tovább tart. Sikert sikerre halmoz. Az
1910. március 23-án tartott versenyen pedig „…a 280-315 szótagos és szédületes
gyorsaságot kívánó fokozaton versenytárs nélkül ragadta bámulatra a
versenybírákat.”* (* Főiskolai Értesítő
1909/10. 196. o.) Ez a győzelem országos viszonylatban is nagy figyelmet
keltett. Nem célunk azonban túlságosan részletesen beszámolni az író gyorsírói
tevékenységéről, de a pataki diáknak ezen a téren is elért eredményei s
győzelmei feltétlenül említést érdemelnek. Érdekes, hogy az ő álmodozó,
idealista lelkének mennyire reális oldala is van. Nemcsak a magyar
szépirodalmat, de a gyorsírás irodalmát is számos nagy és gazdag értékkel
növelte.
Tele
van szeretettel a kollégium iránt. Az Alma Mater számára valóban anya volt,
hiszen édesanyját korán elvesztette s apja nem túlságosan törődött vele, lévén
maga is szegény és gondokkal küzdő családapa. Mostohaanyja pedig, bár kedves és
jó asszony folt, mégsem pótolhatta az elvesztett édesanyát. Míg a szegénység
egyrészt talán nyomasztólag hatott Komáromi lelkére, másrészt megedzette, mert
magának kellett fenntartásáról gondoskodnia. S ez növelte az alázatos kisdiák
önbizalmát, ki konya korában határtalan tisztelettel tekintett fel Korpa
Jánosra, a kollégium öreg diákjára. S amikor arra kezdett ráébredni, hogy
költői vér folyik ereiben, s ezt elég korán, VI-VII-es korában megtalálhatta
magában, akkor már fűti, tüzeli őt a becsvágy, hogy költő s író legyen.
Szereti
tanárait, nevelőit. Természetesen professzorairól vallott nézete, felfogása
fejlődik, változik. Igaza lehet egyik kritikusának, aki szerint a kisdiák szeme
a professzorokat megnagyítottaknak, hatalmasaknak látja, s ugyanazok a nagydiák
előtt félszeg figurák.* (* Protestáns
Szemle, 1931. Karácsony Sándor: Komáromi János, 32. o.) De ő ezekről is
mindig nagy tisztelettel, szeretetteljes becsüléssel ír s emlékezik meg. Mindig
kiváló tanuló volt. Legnagyobb hatást azonban rá és az egész VIII. osztályra
talán mégis Szilágyi Benő, a görög nyelv tanára tehette, mert az egész osztály
önként érettségizett le görögből. Melegen emlékezik meg jó néhány év múlva
szeretett Béni bátyjáról, mikor az nyugalomba vonul.
A
Rákóczi-vár, a bodrogparti füzesek, a pataki hegyek, az Alföld lankás dombokba
folytatódó sík vidéke az a környezet, mely ellentéteivel képes az emberi
lélekre is hatni. Ehhez járultak a történeti s népi hagyományok, melyek ezen
vidék népét formálták, alakították s nyomták rá erősen bélyegüket a pataki
költőnek készülő diák lelki alkatára is, s azt ebben az irányban formálták,
képezték. „Gyermeki képzelete – írja egyik kritikusa* - tele van a
titokzatosságra való hajlandósággal, és nyaranta sokszor néz vágyakozva a
hegyeken csillogó pásztortüzek felé…” (* Napkelet
1933. 369. l.) Ez a tiszta lélek a maga búra hajlamos vonásaival, mely
hirtelen kedvvé képes átalakulni, tükröződik vissza írásaiból. Hazavágyódik ő
akkor is, amikor Budapestre kerül érettségi után. A honi föld, a magyar szabadságharcok
színtere, az otthon, a szülői ház, a természet vonzza őt ellenállhatatlanul. „…
mindig rajongott az erdők, vizek és hegyek után. A természet szerelmese volt
ő.”* (* Az Ősdiák 27. o.)
1910-ben
érettségizett le s utána „Pestre készült elsőéves joghallgatónak, s mellesleg
meg volt győződve, hogy író lesz és pedig nem akármilyen.”* (* az Ősdiák 5. o.) A Bethlen Gábor Körbe
adta be kérvényét, hogy ingyen lakást kapjon, s amikor ősszel elindul az
ország fővárosába, reményekkel és hittel, de üres erszénnyel, talán még
tanácstalanabb és kétségbeesettebb, mint amikor Patakra került konyának.
Ekkor
már nincs mellette édesanyja, hogy bátorítsa. Önbizalmat ad azonban hite s a
kezében levő jeles érettségi bizonyítvány. Mégis nagy szorongások közt várja a
Bocskay Kör elnökét, hogy értesüljön, vajon megkapja-e az ingyen-lakást a
Körben. Félve megy fel, mindenkinek tisztelettudóan és alázatosan köszön,
megbámulja a hányaveti pesti jogásztípust, s babonás tisztelettel érdeklődik
Bakura Dániel, az ősdiák felől. A nehézségek, a nagy kérdések lassan
megoldódnak, megkapja az ingyen-lakást, megbízzák a Kör üléseinek gyorsírással
való lejegyzésére, kap ebéd- és vacsorajegyeket a Menzára, s gyorsírói
szerkesztő munkájáért havi húsz koronát. A Népszerű Gyorsíró 1910. szeptember
15-én már az ő „utolérhetetlen szépségű kézírásával jelent meg.* (* Népszerű Gyorsíró, 1937/38. 5-6. szám.)
A vezércikk erősen harcias hangú, s ez a „gunyoros tréfasággal fölényesen
verekedő új hang” Komáromi János hangja.
Bár
lassan belehelyezkedik a Bocskai István Kör életébe, s mindennapi megélhetése
is biztosítva van, lelke hazavágyik. A nagyváros még idegen számára. Nehezen
tud az új életbe beleilleszkedni. Költeményei híven adják vissza
lelkiállapotát.* (* Késői hangok c.
költeménye Népsz. Gyorsíró id. sz.) Visszaszáll a lelke a Bodrog partjára,
a laborcparti rengetegbe. Bodrog vidékén
tanult meg
„Nyomorúságot föl se venni,
Kopott lantom víg nótát verni.”*
(* Az elveszett mennyország. Ősdiák 84. o.)
Tele
van a költemény bánatos reminiszcenciákkal. A természetet, vidám diákéletet
szerető lelke nem tud megválni a hazai rögtől.
„… S én messze-messze idegenbe
Komor házak közt, dideregve,
meg-megállok… botorkálok…”
„Az elveszett mennyországot” beküldötte
az egyik napilapnak, s a lap nem a legbiztatóbb bírálatot nyújtotta az ifjú
jogászembernek.* (* Ősdiák 96. o.)
„Ilyen verset minden intelligens ember tud írni” – volt a válasz Mudrony Sándor
költeményére. az ambíciókkal tele fiatalembert ez a kritika annyira lesújtotta,
hogy beteg lett. Annál nagyobb volt azonban öröme, amikor két beküldött
elbeszélésére az a válasz jött a Budapesti Hírlap szerkesztőjétől, hogy
jelentkezzék a szerkesztőségben. Rákosi Jenő fedezte fel az ifjú írót, s így
került Komáromi 1911-ben a Budapesti Hírlaphoz, a legnacionalistább lap
szerkesztőségéhez, amint ő írja. Fizetése havi 100 koronára rúgott. Boldog
érzésekkel újságolta el a hírt barátainak, köztük Szabó János tanárjelöltnek,
ki az első naptól kezdve szeretettel fogadta a Körben. Ekkor elhagyta előbbi helyét
a Gazdák Szövetségénél, ahol szintén mint gyorsíró volt elfoglalva. Végül tehát
elérte hőn óhajtott célját: bekerült az egyik jónevű napilap szerkesztőségébe.
Ezzel együtt azonban vége lett a jogász-életnek is. Kollokválni már az első
félévben sem kollokvált s a második félévre is épp hogy beiratkozott. Érezte
előre, hogy a jogászság csak nekiindulásra lesz jó, tehetsége más irányba
vonzotta őt. Örülhetett valóban, mert anyagilag is jobb helyzetbe került. Nem
kellett kölcsönökből élnie többé. Mint újdonsült szerkesztő, bohém modort
igyekszik felvenni s öltözékében is feltüntetni vágyik hivatását. Gyorsírói
működését tovább folytatja s a Nagy Sándor-féle rendszer tökéletességét kiváló
gyorsírói tehetségével igazolja.
A
szerkesztőségi irodában eleinte nem
legjobban érzi magát az egyik szerkesztőségi tag fennhéjázó, különös
modora miatt. Azon felül csalódások érik. Azt hitte, hogy rögtön leleplező
cikkek írásával bízzák meg.* (* Ősdiák
219. o.) Itt sem tud azonban megnyugodni. Szülőföldjét mindennél jobban
szerető lelke a szerkesztőségi gépek zúgása közben hazarepül. „Mert a jóleső és
tompa zúgásra néhány pillanatra hazaálmodta magát. Nyár lett körülötte, nyár, s
messzebbről, a kazlak világából mintha andalítóan búgtak volna feléje a
cséplőgépek.”* (* Ősdiák 215. o.)
Egy
alkalommal Biatorbágyra hívták. Nagy reményekkel indult első irodalmi fellépése
elé, amely azonban nem úgy sikerült, ahogy ő elképzelte, s ezért „… még későbbi
éveiben is valahányszor első irodalmi fellépésére gondolt, fokozódó keserűséget
érzett.” A kezdő ember első sikertelenségein neki is át kellett esnie,
bármennyire lelkére vette a kudarcait. Amikor pedig a Petőfi-Társaságba
benyújtott költeménye „gyermeteg kísérlet” bírálatot kapott*, ágynak dőlt. (* Ősdiák 233. o.) Érzékeny lelkű,
melegszívű író volt s a balul kiütött kísérletek fokozott hatást gyakoroltak
rá.
Szerkesztői
elfoglaltsága egészen elvonja az egyetemtől. Pedig még mint a Bocskay Kör tagja
sok emlékezetes napot élt meg köri barátai közt, kik rendszerint egészen pénz
nélkül állottak s határidőre meg becsületszóra kértek filléres kölcsönöket,
melyet megadni elfelejtettek. Jól jegyzi meg egyik bírálója, hogy könyvének fő
motívuma a krajcártalan nyomor.* (* Nyugat
1930. 224-225. o.) A Menzán ingyenjegyekkel vagy csalafintasággal
fogyasztanak el sokszor két-három ebédet. Amikor az ingyen ebédelők miatt harc
tör ki a Menzán, nagy tisztogatás indul meg a kedvezményesek között s Mudrony
Sándor is elveszti körbeli lakását. A Körből az Üllői úti Diákházba kerül. A
Kör tagjaival való szoros baráti kapcsolatokat, melyek „befutása” óta csak még
inkább erősödtek, továbbra is fenntartja s baráti összejöveteleken melegen
ápolja. Szabó János kebelbarátja biztatja s felhívja figyelmét, hogy írogasson
kisebb újságokba. Első tárcájának címe: „Viszik a kacabajkát”.* (* Ősdiák 307. o.) Amikor nagy ritkán
hazalátogat, volt osztálytársai, barátai kint várják a pataki állomáson.
Eleinte többnek, nagyobbnak akar feltűnni szemükben, de ezt a tulajdonságát
lassanként levetkőzi. Inkább a barátaitól való eltávolodás, elidegenedés hagy
fájó nyomokat lelkén. Érzi, hogy más világba került, más emberek közt él, más
az élete.* (* Ősdiák 159. o.)
1913.
áprilisában le kell utaznia a laborcparti városkába, szülőfalujába; sorozás alá
áll. Büszkén indul útnak s örömmel. „… Katonaviselt egyén volt apai és anyai
ágon valamennyi őse, akik büszkén hivalkodtak ezzel a voltukkal.* (* Ősdiák 250. o.) Mint besorozott tér
vissza Pestre.
Ősszel
mint tiroli császárvadász* (* Nagy
leányka, kis legényke. 54. old.) vonul be a háborúba, mielőtt még önkéntesi
évét leszolgálta volna. Bozenben, az osztrák Alpesek gyönyörű tájain töltötte
egyévi önkéntességét* (* Csatangolás
mindenfelé 161. o.) s onnan viszik őt az orosz frontra. 1914. augusztusában
már a lembergi országúton menetel* (* Csatangolás
mindenfelé 56-57. o.), s nemsokára megindul első csatájuk is Osserdov falu
fölött.* (* Mit búsulsz Kenyeres? 233. o.)
„Szent István napja körül ott masíroztam a lembergi széles országúton.” Egymás
után peregnek a képek. A telatini erdőkben csatáznak, Tomasov erdeiben…
„Budynin mellett már szuronyra mentünk az ágyúk ellen.”* (* Mit búsulsz Kenyeres? 33. o.) Mindenütt
kiveszi részét a harcból. Nem hátrál meg soha, csak ha már mindenkinek vissza
kell vonulnia. Nem hoz szégyent a pataki diák mivoltára s méltó marad őseihez,
kik 48-ban a perlaszi sáncokon küzdöttek életüket nem kímélve, ha a hazáról
volt szó. Ő is ott vetélkedett a katonák tömege közt, „mint egy atom az
egyetemben, mint egy homokszem a Gobi sivatagban.”* (* Mit búsulsz Kenyeres? 13. o.) De jön az első támadások visszaverése
s csapataink kénytelenek Lemberg felé visszavonulni. Ravaruszka bús lankáinál
az ungvári honvédek közt szorongott. De lelke is kétségek közt vergődik.
Nyomulnak előre Krakkó felé s halálfélelmek kínozzák… „igen, igen messze még a
március, melyet talán sosem fogok megérni…” Érzi, hogy simán nem kerül ki a
vérzivatarból. Eszébe jutnak szülei, édesanyja, a drága otthon. 1914. november
23-án Moszkov fölött szuronyrohamra indulnak az oroszok ellen. Az ellenség a
támadást visszaveri s ellentámadásba csap át. Komáromi sorsa meg van
pecsételve, nem tud a géppuskák kattogása elől elmenekülni. „Magam is meg
akartam fordulni, ám ugyanabban a szempillantásban egy közel kerepelő
géppuskából három golyó repült át a két lábamon, hogy háromszor kalimpálva
magam körül bukfenceztem bele egy barázdába.”* (* Őszi harmat után. 208. o.) Nagy nehezen csúszik vissza keze s álla
segítségével övéihez. Krakkóban, majd Bécsben a Rudolfinerhausban fekszik.
Harctérre többé nem jut, de továbbra is katonai szolgálatban marad s a
következő év novemberében a bécsi cs. és kir. hadügyminisztérium sajtóirodájába
kerül. 1915. őszutóján „golyóktól szétvert két lába” az Üllői úti kórházban
pihent s ugyanazon év októberében megjelent első könyve, melyben a harctéren
szerzett benyomásait örökítette meg. A közönség felfigyel a műre, mely talán az
első őszinte képet nyújtja a háborúról. A „Mit
búsulsz Kenyeres”-nek valóban sikere lehetett, mert „az önkéntes tizedes…
meg volt győződve akkoriban, hogy nevezetes író lesz belőle rövidesen.”* (* Császári és királyi szép napok. 5. o.)
Midőn
a bécsi hadügyminisztériumi sajtóiroda olyan keresztény, megbízható
fiatalembert keres, ki az újságírásban is jártas, a választás ráesik.
Megérdemelten kerül arra a helyre, hol a háború lógósai lebzselnek különféle
ürügyek alatt. Ugyanakkor ő három kitüntetéssel a mellén büszkélkedhetik
tizedesi rangba. Az író bécsi beosztása lapja szerkesztőségében osztatlan
megelégedést s örömet arat: egy írói karrier megindulását látják benne. Bécsi
elfoglaltsága nem túlságosan megerőltető, de sokszor kellemetlen és terhes. Az
ő feladata a monarchia kivénült költő ezredeseit és tábornokait meggyőzni
arról, hogy versezeteik s költeményeik nem éppen a tiszta költészet határán
mozognak. Nagy tapintatra s udvariasságra van szüksége, hogy feletteseit
leszerelje. Azok nehezen győzhetők meg arról a többé-kevésbé örökké érvényes
igazságról, hogy: poeta non fit, sed nascitur. Feladata ezen kívül, hogy a
monarchia tizenhárom néptörzséről dicsőítő novellákat írjon s ellenőrizze, hogy
a magyar lapokban nem jelenik-e meg az összmonarchia eszméjét támadó s
bomlasztó erejű cikk. Szomorúan kénytelen tudomásul venni, hogy a magyarság s a
magyar állam, mely külsőleg az osztrák császárság társországa, valójában csak a
monarchiát alkotó 13 néptörzs egyike s mint ilyen, a felsőbbség részéről a
többi néptörzsekhez hasonló, illetőleg nagyon sok néptörzsnél jóval keményebb
elbánásban részesül. Hivatali elfoglaltsága mellett összejön néha-néha
barátaival is. Különösen rokonszenvez egy lengyel és egy rutén származású
társával. Időt talál azonban arra is, hogy írogasson. Elbeszélései, tárcái
jelennek meg német fordításban is. A háborús évek alatt adja ki Csanak András
Bécsben (1916), Tilinkó (1917) s Elment a nyár című köteteit.
1916
tavaszán hadnaggyá léptetik elé s ekkor megnősül. Felesége, Soltész Irénke
szülőföldje közeléből, Legenyéből való. Nagyon boldogok. Megérdemelten boldog a
volt pataki diák, sokat küzdött, szenvedett s áldozatul rakta fiatal életét a
haza oltárára ugyanakkor, amikor bécsi szerkesztőtársai protekcióval mentették
bőrüket a frontról. Magyar volt s a magyar sorsa a harc. Szinte klasszikus
veretű szavakkal határozza meg a magyarság sorsát, hivatását. „Az Isten arra
ítélt bennünket, hogy bölcsőnktől a sírig kardot szorongassunk markunkban. Mert
ha egyszer letennők a kardot, végünk lenne!”* (* Ordasok, 271. o.)
A
bécsi-kassai vonalon teljesített futárszolgálatot s 1917 tavaszán került el a
császárvárosból, mégpedig nem egészen mindennapi módon. Mivel egyik felettesének
fölöttébb gyenge irodalmi kísérletét nem jelentette meg a hadi újságban,
elfogatási parancsot adtak ki ellene s csak az utolsó pillanatban sikerült az
osztrák fővárost elhagynia.* (* Császári
és királyi szépnapok. 226. o.) A háború és a forradalmak után az Új Időkbe,
Napkeletbe, Pásztortűzbe, Budapesti Hírlapba, Új Nemzedékbe s egyéb lapokba ír.
Amikor pedig a Magyarság 1920 őszén megalakul, a lap kötelékébe lép s ott
jeleni meg legtöbb írása.* (* Magyarság,
1937. okt. 8.) „A Magyarság alapító törzs-őstagja” címet adományozta
magának, mivel a lapnak megindulása óta munkatársa volt. Ettől kezdve egészen
haláláig híven kitartott a Magyarság mellett s évről-évre jelentek meg
regényei, elbeszélései. Termékeny író volt, sokat írt, de a mennyiség, amint
azt kritikusai is megállapítják, nem ment a minőség rovására. Budapesten él
boldog családi életet, két gyermekük születik, Ágnes és János, kikről oly
végtelenül kedvesen, tele szeretettel s bájjal emlékezik meg egy-két regényében
s elbeszéléseiben. Egymás után jelennek meg kötetei: Elment a nyár (1918), Szegény legények, Rongyos gárda (1920), Jegenyék
a szélben (1921). Író érdemeit 1921-ben a Petőfi Társaság rendes tagsággal
jutalmazza. Két év múlva a társaság titkárává választja s 1919 őszéig a Ház
múzeumőre is egyúttal.* (* Koszorú, 1937.
okt. 62-63. o.) Egy másik irodalmi társaságnak, a Kisfaludy Társaságnak is
tagja lesz 1928-ban. Ezen tagságok munkásságának méltó s igaz jutalmai. Közben
pedig ír, dolgozik, mintha érezné, hogy sietnie kell. A kór ott lappang
testében s az erős, izmos testű ember fokozatosan hanyatlik. 1922-ben erős
influenzán esik keresztül, amely agykéreggyulladást hagy maga után. Lassan
felépül ugyan, de kedélye s egészségi állapota már nem a régi. Beszéde is
akadozó, hamar elfárad. Betegségéről nem szívesen vesz tudomást, sőt még többet
s szorgalmasabban dolgozik, int azelőtt. Gyermekei szépen nőnek s ő nem akarja
családját betegségével szomorítani. Így
éri meg az 1933. esztendőt. Az egész ország ünnepli 25 éves írói jubileuma
alkalmából. Üdvözlő levelek tömegével halmozzák el államférfiak, katonák, írók;
az egész nemzet szeretettel ünnepli mesélőjét, a fiatalság s felnőttek kedves
íróját.
Gyakran
ellátogat Sárospatakra s fáj, nagyon fáj szívének, hogy a honi földre,
szülőföldjére nem juthat el. Szomorúan, merengve néz át a trianoni határon.
1937
nyarán már állandó kórházi kezelésre szorul. A pesti Amerikai úti
Szeretet-kórházban veszik ápolás alá orvosai, s szerető felesége. Isten
elrendelését azonban megváltoztatni nem képesek, s Komári Jánosról a Sors
könyvében, úgy látszik, az volt megírva, hogy elvégeztetett. Október 7-én
hunyta le szemét örökre, miután halála előtt pár héttel már öntudatlan
állapotba esett. Csak amikor szülőföldjéről esett szó, fakadtak fel nemsokára örökké lezáródó szeméből
könnyei, s utoljára halálos ágya előtt álló János fiára vetett meleg
tekintetet.
Halott
szíve fölé szülőföldjéről hozott földet tettek.
Halála
mindenütt mély részvétet váltott ki. Temetése az egész írói világ részvétele
mellett folyt le, özvegyét pedig az ország vezető férfijai halmozták el
szeretetteljes részvétükkel.
Holttestét
a nagy magyar mesemondó óta a nagy magyar írókat megillető Jókai-lepel
borította. Teste elköltözött, de lelke élni fog mindaddig, míg magyar
történelem lesz, élni fog mindaddig, míg magyar történelem lesz, míg magyar
szívek fognak dobogni, mert Komáromi János szívvel-lélekkel, agya minden rezdülésével s gondolatával
magyar író volt.
Komáromi
lelki arca nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg külön is azokról a fő
jellemvonásokról, melyek az ő lelkének annyira sajátjai. Lehetnek ezek
általános emberi vonások, de benne és általa valami sajátos színt kapnak és
éppen azért lelki arculatához, mint ennek szoros részei, feltétlenül
hozzátartoznak. Röviden úgy foglalhatnók e vonásokat össze: a hazája sorsa
fölött aggódó magyar ember lelki világa párosulva a mélyen vallásos s néha
mégis a lét hiábavalóságát hangoztató ember kétségeivel. A magyarság sorsa az ő
sorsa, szenvedése, fájdalma az ő fájdalma, leveretését aggodalommal s hazafiúi
keserűséggel szemléli. Elkeseredésében vissza szeretné űzni a magyarságot
Ázsiába, hisz itt nincs mit keresnie; hazáját elvesztette. Elkeseredésében is
megcsillan azonban hite s érzi, hogy el kell jönnie még a nagy próbának,
melyről Zrínyi, a költő is szól, s hangoztatja, hogy egy nemzetnél sem vagyunk
alábbvalók. Fegyvert a magyar kezébe s a nemzet eldönti sorsát. Ugyanezen
gondolatok forognak Vörösmarty agyában is.
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.”
„Mára
alábbvalók lettünk minden nemzetnél s a népek szemétjévé váltunk. De el fog
jönni az óra – írja Komáromi -, ha közös sírba nem akarunk beroskadni, amikor
megmarkoljuk még egyszer elhajított kardunkat.” „Vagy győzni fogunk, vagy
elpusztulunk mind. Tertium non datur!”* (* Őszi
harmat után, 10. o.) A magyarság sorsát végigkísérik e kétségek. Minden kor
költője érzi, hogy a kis magyar nemzet élet-halálharcot vív a népek nagy
tömegében. Fegyvere, élete a kard, melynek forgatását őseitől örökölte, kik
Ázsia pusztáin is gyakorlottak voltak már benne s kardjaikkal szerezték meg a
Kárpátok közt elterülő földrészt. „Ám az Isten arra rendelt minden magyart, aki
kardot tud emelni, hogy meghaljunk édes szüleinkért, feleségünkért, húgainkért,
gyermekeinkért s egykor mindnyájunkat eltakaró anyánkért: Magyarországért.”* (*
Ordasok, 97-98. o. L. Keczer Gábor szavai.)
A magyar nemzet örök sorsát tükrözik vissza e sorok. Komáromi, akárcsak Petőfi,
vagy a német Körner s az angol Byron, életével, „hat tátongó szebből” folyó
vérével adott veretet, nehéz veretet a fenti szavaknak. Sokszor pedig de hiába
ömlött a drága magyar vér. A béke nem lett béke. „Ennek a háborúnak sohasem
lesz vége, fiam…” Talán az életre is gondolt, midőn ezeket a sorokat leírta,
mely állandó harcból, küzdelemből fog állani. „Mert ha megérjük is egyszer a
békét, nem lesz az őszinte megegyezés: népek és császárok megint csak
készülődni fognak egymás ellen…”* (* Vihorláti
szél fúj. 10. o.) Belelátott a jövőbe, ismeri az emberi lelket, mely csak
rövid ideig képes nyugton maradni.
Bár
forrón szereti hazáját és nemzetét, az önáltatásról lerántja a leplet. Amit
egyszer a nemzet elvesztett, csak fegyverrel szerezheti vissza. „Megérezhette
Katinka is, hogy egyelőre dőre reménykedés a régi haza határaival folyó álnok
önáltatásunk.”* (* Az elvált feleség,
162-163. o.) Fájhat lelkének nagyon az ítélet kimondása, hisz ő is
szülőföldjét, a legdrágább földet vesztette el. De éppoly céltalannak látja az
önáltatást, mint a frázispuffogtató magyar irredentizmust, mely, sajnos, sokáig
virult a honi földön. Összehasonlítja a német irredentizmust a magyarral, mely
utóbbiról csak haraggal szólhat: az csupán giccs.* (* Csatangolás mindenfelé, 171. o.)
Szülőföldjének,
történeti regényei színterének szerelmese Komáromi. Bár élete célját, t. i.
azt, hogy író legyen, elérte, de a nagyvárosi életet megszoknia nem sikerült, s
mindennél jobban fáj lelkének az, hogy nem láthatja többé szülőfaluját,
gyermekreményei s örömei helyét. „Nem látom meg többé a régi házacskákat s itt
halok meg keserű érzések közt ebben a nagy városban.”* (* Nagy leányka, kis legényke, 122. o.) A szomorú lemondás árad az
olvasó felé e sorokból. A nagy városban csak vendégnek érzi magát a költő.
„Mert vendég vagyok csak ebben a városban: igazi hazám elveszett az északi
havasokkal s odalett vele minden, minden.”* (* Szülőföldem szép határa, 189. o.) Sokat látott, tapasztalt, s az
élet lassan sok mindenbe belenyugvó filozófus-lélekké teszi ezt a melegszemű,
bámuló kis pataki diákot. „Én már megértem sok mindent: első fiatalságom
összeesett hazám nagyságával, amikor nagydiák lettem, fegyverrel álltunk
ki a határok védelmére, s alig minden
huszadik jött vissza közülünk; kezdő férfiúnak számítottam, amikor összeroskadt
felettünk az ég s azóta magamban révedező filozófussá váltam, miután
megöregített ez a tíz esztendő. Semmi sem lep meg immár és nem is fog többé…*
(* Nagy leányka, kis legényke, 186. o.)
Egész élete össze van sűrítve néhány mondatban. Szavai azonban már nem a régi
fiatal író szavai. Háború, összeomlás, betegség megtörte őt. Bezzeg nem ily
lemondóan ír még a háború után, amikor a Fehérvári úton bevonulni látja a
magyar huszárokat. Tudja, hogy elvesztettük a háborút, de bízik s hisz még jobb
idők eljövetelében. „Mert amíg magyar huszár kocog el a házunk előtt, mindig
biztatgatom magamat s biztatlak téged is, testvér, hogy urak leszünk mi még az
ungi Krajnán, s tikkadt lovainkat megitatjuk mi még a sebes Nyárád vizéből.”*
(* Tilinkó, 210. o. (1920-ban)
Lelki
arcának másik jellegzetes vonása a szeretet, hazaszeretet, emberszeretet
mellett mély vallásossága. Ebből ered idealizmusa, hite s derült életszeretete,
mely őt annyira jellemezte. Vallásossága panteisztikus színezetű. Hisz az örök
Istenben s mégis gyakran fogják el kétségek mindenhatóságával szemben. „A világ
mérhetetlen, s ebben a mérhetetlen őscsodába belesír egy kis tilinkó, és akkor
hirtelen ráeszmélek magamra és az örök Istenre, aki létrehozta mindezt és
ráeszmélek nyomorult, esendő törpeségére a földi intéző hatalmaknak, akik mégis
a nyakamra léphetnek, akik megfojthatnak engemet, kitéphetik belőlem az örök
Isten lelkének szikráját.”* (* Tilinkó,
179. o.) Egy alkalommal azt írja: „… tudom, hogy lenni kell valaminek a
másvilágon”* (* Reménytelen szerelem,
167. o.), s máskor meg tagadja az örök élet, a túlvilág lételét. „Nem tudok
hinni a túlvilágban s érthetetlenül babonás vagyok mégis: összerezzenek, ha
meghalt lelkek éjjeli kóborlásairól hallok.”* (* Az idegen leány, 67. o.) Az orosz puszták, részben talán őseinek
szláv, mélyen vallásos, de sokszor babonákban hívő emléke kísért lelkében. Vagy
talán az öt folyó vidékének mocsaras, lápos, lidércfényes s esténként
kísérteties képe hagyott nyomot lelkében? A Felvidék tót-rusznyák népének
babonás s szellemeket látó beszédének hangulata vésődik agyába? Mert munkáiban
is gyakran játszanak szerepet kísértetek, éjjelenként regényhőseinek álmában
megjelenő holt lelkek szellemei.
Nem
hisz a túlvilágban s az életet mégis úgy fogja fel, mint átmeneti állapotot. „…
jöttünk a végtelenből s elveszünk a végtelenbe.” „S nagy hallgatás támad
utánunk.”* (* Régi ház az országútnál,
341. l.) Talán éppen a végtelenbe-veszés érzése az, amely annyira úrrá tud
lenni rajta, hogy sokszor érzi egyedül magát* (* Régi ház az országútnál, 342. l.), sokszor jutnak eszébe olyan
gondolatok, hogy mindenki elhagyja őt s egyedül marad.* (* Az idegen leány, 114. l.)
Végül
őt is, mint minden gondolkodó főt izgatja a kérdések kérdése, a lét vagy nem
lét. „To be, or not to be, that is the question” kérdése. „Megfoghatatlan csak
egy van előttem: e földön való létünk.” „Minek vagyunk itten?”* (* Az idegen leány, 67. l.) De e kérdésre
nem kapott választ sem ő, se más. A lét és nem lét, az élet értelmének és
céljának kérdései évezredek óta foglalkoztatják a filozófusokat, tudósokat,
gondolkodókat. Magyarázat, felelet van rá sok, de ez a kérdés az emberi
értelmet felülmúló valami, gondolkodni rajta lehet, de ésszel megoldani sohasem
fog sikerülni. Ebben a kérdésben egyedül a hit lehet támaszunk. Egyedül a hit
adhat feleletet a kérdésre. Istennek bizonyára volt és van célja az emberrel, s
isteni művének szerves része a földid élet. Komáromi, mint oly sokan már
előtte, töpreng, tépelődik ezen a kérdésen s részben feleletet is ad rá. Amikor
azonban az embert érintőleg jut a kérdés magvához, újból csak kérdést vet
fel.”Mennek a vizek, mindig mennek. Bejutnak a tengerbe, felszállnak felhők
képében, leesnek a földre, kitörnek a hegekből s újra mennek, mendegélnek
ugyanazon az úton. Minden ismétlődik… De mi lesz belőlünk?”* (* Az idegen leány, 72. l.)
Egy
másik helyen azt írja: „Nyomunk se marad itten.”* (* Az idegen leány, 90. l.) Tévedett Komáromi János. Aki értéket
tudott adni e világnak, annak emléke, gondolatai élni fognak, s Komáromi János
ezek közé tartozik.
Forrás: Irodalomtörténet
28. évf. 5-6. sz. Bp., 1939.
