2017. ápr. 21.

Peirik Aladár: Ó, hogyha örökre...



Ó, hogyha örökre eltűnne az élet,
Ó, hogyha örökre elfödne az éj,
Még akkor is élne, gyötörne az álom!
Az álom, a vágy még akkor is él!

Nincsen pihenésem bármerre vetődném,
S bár lenne e földnek kincse az enyém
Egy csábító álom, egy csalfa szivárvány,
Még akkor is intene híva felém!

S bár lenne dísze a földnek!
A leggyönyörűbb – az asszonyok éke,
S bár csókja hevítne, karja ölelne,
S ringatva borítna kéjes feledésbe...

A mámoron át is érzem a vágyat,
A mámor, a kéj nem volna elég!
Még akkor is látlak elhagyott álom,
S epedve tekintek egyre feléd!

Az álom az élet, a vágy az öröm most,
És várok a célra nap-nap után
Egyre epedve, vágyva, feledve,
Szaladok élettelen álmok után.

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 50. sz. 1910.


Tuba Károly: A kacagó orkán



Aludni készült a fáradt anyaföld,
S ugyancsak daccal, merészen szárnyat ölt
És végigvágtat rajt az őszi orkán,
Zord felhőtábort hömpölget mogorván,
Ködárbocába körmeit eresztve:
Az égkupolán át a végtelenbe
Rohan zsákmányával az ég kalóza;
A fekete űrt büszkén behajózva,
Hányja, veti szét villámhorgonyát,
Felhőből-felhőbe tűznyilat dob át
S a meghasadt ég záporkönnyét ontja.

Sír a fák repülő avarja, lombja,
S arcába vág egy kullogó parasztnak,
S a zápor, hogy vígan paskolta, verte,
A szél is, hogy kalapját elemelte:
Ajkára rút, káromló szók szaladtak
S miként az orkán, háborgott a lelke.

Mérgét, dühét ím fuldoklón lenyelte:
Ahogy az úton, fák közt meglapulva
Egy kőszent nézett egykedvűen az útra,
A jámbor élő előtte megállt,
Torzképe bánó, hívő arcra vált
S valami imafélét morzsolgatott.

Az őszi orkán csak tombolt, kacagott.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 49. sz. 1910.

Reszler Sándor: Rút epilógus



Csendesen álmodni kezdtem:
Rózsás arc... meg picinke lábnyom.
És bontogattam alkonyesten
Levelét ki – legénytanyámon.

Elcsücsül sok magasba vágyó,
Égre törő, mihaszna – vágyam.
Szórakozottan, hallgatottan
Kicsiny levelét zsebre vágtam.

Illat csapott meg, mit a szellő
Friss, tavaszi rétekről áthoz.
Nem sejthetém még: a levélke,
Hogy olyan szörnyen – szóvirágos.

A szerelem! – naiv s mi dőre!
A mi szerelmünk! – semmi már az!
„Lettem számító üzletember”...
Üzleti levélre válasz.

S elmélkedék most: a hideg víz
Lehűt, de fel nem üdít egyben.
Leöntött és ezt elfelejté...
Bocsánat, én magát felejtem.

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 48. sz. 1910.


Vékony Pál: Két koszorú



Virágfakasztó tavasz reggelén
Együtt bolyongtunk erdős rejteken.
Bármerre néztünk, minden csupa fény!
- Az élet, ah, mi bűvös költemény!
S mi csókba fúltunk, szép szerelmesen.

Te hímes szárnyú pillét könnyedén
Űztél kacagva völgyön, berkeken;
Majd gyöngyvirágból – akkor szedtem én,
Koszorút fontál; úgy jöttél elém,
Mondva: menyasszony-koszorúd leszen...

Elmúlt egy év... Ím itt a kikelet!
Minden a régi. berek, napsugár...
Csak én vagyok más: orcám beesett,
Olyan vagyok, mint kismadár, beteg,
Mely dúlt fészkére sírva visszajár...

Ó, ringjatok csak, virágok kelyhén
Bohó pillék... Miért elszállnotok?
- Az élet, ah, mily sivár költemény!
Könnyezve gyöngyvirágot tépek én:
Holt kedvesemnek koszorút fonok.

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 45. sz. 1910.


Farkas Imre: Líra



Várok epedve, magam se tudom mit?
Várok – és a szívem majd eleped,
Talán egy jó szót? Talán egy virágot?
Talán egy rövid, halványkék levelet!

Pedig már rég hervadtak a virágok
És elmaradtak rég a levelek...
S én várok mégis – magam se tudom mit?
Tán egy virágot – tán egy levelet...

Nem kívánlak még a karomba zárni,
Gyönyörrel megcsókolni ajakadat.
Csak így akarlak messziről imádni,
Ilyen csendesen, ilyen hallgatag.

Ne csapjon meg a szenvedély lehe,
Ne tudd meg még: a mámor mit jelent?
Maradj az álmok halvány gyermeke,
Maradj tovább is ilyen tiszta, szent...

Rácsókoltam egy hervadó virágra
Az én legszentebb vallomásomat.
Bús szerelmem, nyíló rózsaszálam,
Ezt a virágot oh fogadd, fogadd!

Van egy kis csontfedelű imakönyved.
Benne a szent szűz képe, oda tedd, -
Úgysem volt még a szótlan vallomásnál
Imádság soha tisztább, soha szebb...

Ahogy kívántad, ím a tűzbe dobtam
A sok halványkék, keskeny levelet,
Melyeket írtál lázasan, titokban,
Mikor szerettél és szerettelek.

Csak egytől nem tudok megválni mégsem.
Ez volt az első... Egy pár szó csupán...
Hogy elállt akkor lázas szívverésem:
„Jöjjön el hozzánk holnap délután...”


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 44. sz. 1910.

Tóth Béla: Levelek



Rózsaszínű illatos levélkék,
emlékeim legdrágább kincsei,
Gyakran ellapozgatok közöttük:
Kísértnek a múlt emlékei.

Igaz szívről mond regét az egyik.
Másik örök tavaszról beszél,
Szerelmében mindenét odaadja,
S csak egy csókot – többet mit se kér.

Két kis angyal forrón átölelve
Tartja egymást a harmadikon,
Keltezésnek a mennyország van rajt,
Címzésnek meg a paradicsom.

A többi is boldogságot ígér,
Öleléssel, csókkal van tele,
De legjobban azt szeretem mégis,
Melynek üres mind a két fele.

A legdrágább egy hervadt levélke,
Nincs betű rajt, sem csók, sem kelet,
Ölelés közt, dobogó szívedről
Loptam ezt a rózsalevelet!


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 42. sz. 1910.

Bodrogi Zsigmond: Aratáskor


Sarlós Boldogasszony napján
a nyári nap delelőn...
Lesugárzik perzselőn,
Mint király a trónján.
A szélcsendes léget át-át
Suhintja a kaszaél,
Nyomába mély sóhaj kél...
Aratnak a rónán.

Imitt-amott gödör tátong
A dús kalásztengeren,
Egyre tágul; szüntelen
Robotolnak benne...
Olyik-másik jobban bírja,
A kaszája völgynek  mént...
(Szégyellné az a legény,
Kinek hegynek menne.)

Részesek az aratók, így
Beálltak már jókorán...
A rendeket szaporán
Hasogatják mostan.
Dohog is a bandagazda
Ott a tábla elején,
Hogy egy cseszne kis legény
Nem vágja csomósan!

Rája mordul: Nem való vagy
Te a kasza végire!
Így nem jutunk semmire,
Eredj ki a csorbul!
A többiek vihognak rajt’,
A legény meg elvonul
Szégyenkezve, szótlanul,
Csak a könnye csordul...

Sarlós Boldogasszony napján
A nyári nap delelőn...
Lesugárzik perzselőn
Mint király a trónján.

Szőke Tisza habjai közt
Suhint a vén kaszaél,
Utolsó, mély sóhaj kél...
Arattak a rónán.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 42. sz. 1910.

Erdélyi Lajos: Rám hajol az éjjel



Rám hajol az éjjel
Az utcán ballagok,
Ha nem is akarom:
Házad előtt vagyok.

Azt se tudom miért?
Lábujjhegyen járok,
- Ha nem is akarom:
Csöndesen megállok.

Ha nem is akarom:
Vágyakozom egyre...
Sóhajtva gondolok
Hervadt szerelmedre.

Ha nem is akarom:
Ott maraszt a bánat,
- S kelő virradatig
Őrzöm kapufádat.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 40. sz. 1910.

Gyökössy Endre (1880-1957): Csóktalan ifjúság



Csókok gazdag lakomáján
Csókmorzsa se jutott már rám,
Felfalták azt is előlem
Telhetetlen emberek,
Jaj, jaj!...
Még Lázár se voltam köztük!
Szívem most is didereg.

Bizserget a vérem váltig
S nem jutottam csókolásig,
Huszonhat év így röpült át
Fickándozó szívemen.
Jaj, jaj!...
Majd megfojtott estelente,
A szomjazó szerelem.

Budapest rám így vigyorgott.
Kivetetté már a horgot,
S lányszemeket tűzött rája,
Hátha mohón elkapom?
Jaj, jaj!...
táncol a csók körülöttem,
Lángol vágya ajkamon.

Akkor álltál elébem te,
Akkor léptél a szívembe.
S rám lehelted a jövendőt
Már megcsókolt két szemed.
Jaj, jaj!...
Csók szomjától elgyötrődött
Piros szám hogy reszketett!

Ajkam azért ilyen gazdag!
Szűzi csókkal fojtogatlak...
Liliomszál ifjú mátkám
Első csókom a tied.
Édes!...
Most csóktalan ifjúságom
Áldom s áldja meg szíved!

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 39. sz. 1910.


Kovách Gyula: Hányszor fogadtam



Hányszor fogadtam, Isten tudja,
Hogy megadással hallgatok,
Hogy némán hordom a keresztet,
Amit a sors reám rakott.
Hogy nem nyíl ajkam panasz-szóra
S ha ütni fog a végső óra,
Mint a virág, elhervadok.

Megfogadtam, nem sírom vissza
A múltnak édes álmait,
Nem rázom fel szívem sírjának
Régen alvó reményeit.
Robotra szántam testem, lelkem,
Élek, mert éppen megszülettem,
Hiú remény nem lelkesít.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 38. sz. 1910.

Mezei Iván: Örökkévalóság



Merengve nézek ki az éjszakába,
Nem látszanak az égen csillagok;
Ilyenkor fénylik nékem a sötétség
És láthatatlan könyvből olvasok.
Beszélni kezd a végtelenség csöndje
S megértem én titokzatos szavát,
Csak ez a kettő az örök valóság:
A végtelen sötétség s a némaság.

A lelkemet ragadja a Sötétség
És én e géniusz után megyek...
Redős homlokkal, ragyogó szemekkel
Virrasztanak itt-ott az emberek;
Fejük fölött tovasuhan az éjben
Az álomisten, e sötét alak...
Ti álmodoztok, akik ébren vagytok
És bölcsek, akik éjjel alszanak!

Ír a tudós a lámpa fénye mellett,
Agyában forr a sok-sok gondolat;
S midőn egy percre megpihen a tolla,
Átálmodja a legszebb álmokat:
Őrajta nincs hatalma a halálnak,
Hiába száll a gyors idő tova.
Az ész, a szellem mindörökre fénylik,
Ez a sugár ki nem lobban soha.

Az éjszakába egymáshoz simulva,
Virrasztanak az ifjú és a lány,
És halkan, mint a szívük dobbanása,
Beszéd hangzik az ifjú ajakán:
Az ég, a föld, a csillagok kivesznek
És a halál győz majd az életen,
Csak egy örök van s ez az én szerelmem,
Az érzelem hatalma végtelen.

... Az emberek itt ébren álmodoznak.
Ott fönn virraszt az álom, a halál,
És míg a föld a alga álmodókkal
A semmibe, az űrbe tovaszáll.
Öröklétről beszélnek a parányok...
Fölöttük hallgat a nagy éjszaka,
És megvető mosollyal néz le rájuk,
A végtelen halálnak angyala.

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 37. sz. 1910.


Reszler Sándor: Erdőn



Korhadt tömbön ülök. Játszik a szél a lombon.
Virág bámul ki lent síró haraszt alól.
Lehajtva a fejem, lelkem szárnyát kibontom...
Felrettent egy-egy fütty, az ágakon ha szólok.

Filiszterek között úgy megfakult a lelkem!
A szent magányban itt újra feléledek.
Hiú, kis harcokkal csordulásig beteltem
S a szívem hárfáján új, ifjú dalt zengek.

Kacagjatok ki, vagy emeljetek magasra;
Mi sem zavarja meg ma boldogságomat.
Áloműrbe szállván, mint bércek büszke sasa,
Magamra hagyatva vagyok legboldogabb.

Legyek: kinek nevét késő századok áldjék.
- A nagyság érzete oly egyaránt emel –
Vagy játsszam Don Quijote víg-bús históriáját:
Hogy hős vagyok, csupán magamnak higgyem el.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 36. sz. 1910.

Kató József (1879-1926): Levél



Édesanyám, ne féltsen engem,
Hiszen olyan jók itt az emberek.
Nem bánt senki,sohase sírok,
Vidám vagyok és nevetek.
Nagy hegyes ország kemény földjén
Mind nekem nyílnak a virágok...
- Óh, ti áldott szent hazugságok...

Beteg se vagyok. Nem fáj semmim,
Azt se tudom, hogy van-e szívem.
Büszke sasként magasra szállok
Meg se állok, csak fent a szirten,
Elkerülnek és kitagadnak
A céltalan, bolondos álmok,
 Óh, ti áldott szent hazugságok...

Nem vagyok szótlan, úgy mint voltam,
Nem tudom én, tán kicseréltek...
Úgy el tudok örülni néha
A virágnak, a napnak, a fénynek...
Mikor szemembe mosolyognak
Nótaimádó fehér lányok,
- Óh, ti áldott szent hazugságok...

Ha hazamegyek, nem leszek sápadt,
Nem lesz a szemem úgy beesve.
Nem kell, hogy piros tüzes csókját
Arcomra lopja majd az este.
Csöndes, zajtalan pihenésre
Meleg szívekre dehogy vágyok,
- Óh, ti áldott szent hazugságok...

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf.  33.sz. 1910.