Katona József: Éjeim

Midőn a Halottaknak
     Órája megkondúl
   a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
     lepli közt vadon dúl
   a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
     Táj e zaj szűntére
   majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
     fáknak Levelére
   ismét leül a szellő -
Midőn a Hold hunyni megy,
     s még haló súgára
   is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst hím egy
     Tölgy gyepes aljára
   párnát jelelve kacsint -
Midőn egy véghetetlen
     szent Kéz fél világot
   szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
     magosságra hágott
   az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
     teremtmény, e rendes
   Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
     egy Sírónak csendes
   fájdalmain, a gőgök -
Akkor én a lankadó
     bú közt lépdegélek
   egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
     csillagit a lélek,
   hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
     tavaszi ágárol
   súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová levél?
     melly virgonc vágyárol
   jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
     árván nyögdécselő
   Madár - te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
     kerűlöm, mert él Ő,
   ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
     de (mint az éjtszaka)
   nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már a remény,
     és ha sírok, csak a
   visszhang jajdúl el velem.

Paul Géraldy: Te meg én

Áradozás

Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!

Hallod? Bolond vagyok. Bolond...

Ezt zúgom egyszer a szívednek...

De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...

Szeretlek, érted, drága, mondd?

Nevetsz? Hülye vagyok valóban?

De hogy közöljem azt, amit

tudnod kell? Semmi sincs a szóban!

Várj, kitalálok valamit...

Hát igenis, a csók magában nem elég.

Valami fojt, zokog itt ennem és elég.

Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.

Amit érzünk, ki kell fejezni még.

Többé-kevésbé a szavakban élünk.

Szók kellenek, kell elemezni.

Kell, hogy kimondjam néked ezt ni...

Tudd meg, mivel vagyok tele...

De bár találnék sok költői dolgot –

felelj nekem – több lenne-e,

mint az, hogy átölellek így, te boldog

hétköznapom költészete,

míg százszor és ezerszer fölsikoltok:

Te! Te! Te! Te!

Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?

Mert ez a nagy perc, a szemeknek

és mosolyoknak perce, szívem,

az est, hogy végtelen szeretlek!

Ölelj! Cirógass enyhe-lágyan.

Ha tudnád, bennem mi buzog

és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van

s jóság...! De azt te nem tudod!

Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.

Az árnyban a szívek merengők,

a sok tárgy kissé ködbe tűnt,

és jobban látni a szemünk.

Nem szólok szerelemről többet,

mert úgy szeretlek. Te becézgess,

ma este így leszek körötted,

szoríts te a melledhez, édes...!

A lámpaernyőt tedd föl csöppet.

Így. Most maradjunk szótlanul.

Ne moccanjunk. Mily kedves ez,

hogy langy kezed arcomra hull!...

Mi az megint már? Ki keres?

Ahá, igen, a fekete!

Hát adja föl, hamar oda!

Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...

Mit is beszéltem, Micsoda?

Igyuk a kávét... mostan? Akarod?

Igaz: te forrón szereted.

Várj. Majd kiöntöm teneked.

Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?

Elég? Előbb megízlelem. Mit?

Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...

Milyen sötét is van. Nem látni semmit...

Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

Magyarázkodás

Ne kezdjük újra! Meg se várom:

minek, minek a magyarázat?

De te akarod minden áron?

Vigyázzunk, a fejünkre lázad.

Búsat, csúnyát mondjunk még? Egyre húzod.

Mit mondhatunk, az istenér?...

Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod:

az sokkal-sokkal többet ér.

Amit te mondanál, tudom előre,

én picikém. Tehát, gyere, gyere!

Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle.

Szeressünk. Ennek ez a módszere,

megmagyarázni röviden,

egymás mellé feküdni, meglásd.

Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen.

A testeink, ők, értik egymást.

Na jöjj s ne légy olyan fejes.

Megvolt a pörpatvar, helyes,

de elfelejtjük, drága, nyomba,

mihelyt idelépsz nesztelen.

Hát jöjj hamar, hamar! karomba,

jöjj meztelen...

Utóirat

Csak két kis oldalt írtál. Mondd, mi van

veled, mulatsz, felejtesz? Vagy talán

fáraszt a társaság. Légy jó, fiam!

Pihenj kicsit. Írj! És gondolj reám.

S ne hordd az új ruhád, azt a csinost.

Jól áll nagyon! Nem féltékenykedem.

De nem kell ott oly szépnek lenni most.

Kimegy a színe. Őrizd meg nekem.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 246-248. old. – Kossuth Könyvkiadó 1982.)

Tudor Arghezi (1880-1967): Mátkaság

Lennél-e birtokom, melyen

Halastó ring, fürt érik, rozs terem,

Forrás fakad, vadon nő s benne vad?

Tehenünk jőne, tőgye oly dagadt,

Hogy bőgve állna a kapunk előtt,

Melyre akácok kéklő szirma nőtt.

Az udvaron menyét-raj futna. Közte

Játszanék vígan réce s fürge szöcske.

Selymes csibe-nép

Kapkodná köles csöpp szemét

És szúnyogokat hajkurászna.

Tarka lombot juharfa rázna

A ház elé, hol kakas kukorékol.

Virágot szednénk két marékkal.

S hozományul neked még

Megfonnók a hajlós rekettyét.

S cicánknak fekhelyül adnád

Juhaink gyapját.

Kedves kertem lennél-e te

Bársonyos mély fűvel tele?

(Ford.: Szemlér Ferenc)

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 244. old. – Kossuth Könyvkiadó 1982.)

Rabindranath Tagore: „A kertész” című kötetből

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e?

Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.

Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem

fakadó bimbója?

Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?

A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?

Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?

            Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?

            Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

            El kell, hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.

            Fekete az éj, szeszélyesek az égben a felhők s a habok tombolnak a tengeren.

            Elhagytuk álmaink ágyát, elrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.

            Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.

            Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és mellemhez tapad.

            Sokáig dédelgettem gyöngéden.

       Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.

       Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.

           Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.

         Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.

       Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.

         Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.

            A halál lökése belendítette az életbe.

            Szemtől szembe állunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.

            Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?

            Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.

            Nyisd ki ajtóidat és tekint szét.

          Virágos kertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.

            Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.

(Ford.: Áprily Lajos)

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 240-241. old. – Kossuth Könyvkiadó 1982.)

William Butter Yeats: Ha ősz leszel s öreg...

Ha ősz leszel, s öreg, s est közelít,

s tűz mellett bólongsz, vedd el könyvemet,

s olvass, lassan, s álmodd vissza szemed

puha tekintetét s mély árnyait;

s hogy hányan szerették az ifjuság

gyönyörét benned, hazug s hű szivek;

de egy férfi zarándok lelkedet

szerette, s romló arcod bánatát;

és suttogd el, búsongva, míg a rács

izzik, hogy szökött meg a szerelem,

s hogy vonta, túl az égi hegyeken,

arcára a csillagok fátyolát.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 239. old. – Kossuth Könyvkiadó 1982.)

Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem

7. dal

Mint a szarvas, kit megére

A vadásznak fegyvere,

Fut, de későn, foly már vére,

Vérzik tőle a csere:

Úgy futok én a pár-szemtől,

A seb mellyem baljában;

Ázik a föld keservemtől

Lábam minden nyomában.

De haj! mennél tovább érek,

Annál jobban gyűl a méreg,

S beljebb rögzik szivembe; -

Futok, haj, de vesztembe.

71. dal

Édes, kínos emlékezet,

Ó Badacsony szürete!

Mulatságos gyülekezet,

Te rabságom kezdete!

Ott tudtam meg, ki légyen ő,

S mi légyen a szerelem;

Ámor nyila miként sebző,

S mi az édes gyötrelem.

Nem úgy mentem, amint jöttem;

Nagy különbség volt közöttem,

Aki valák azelőtt,

S aki lettem, látván őt.

90. dal

Hallottam én szép szavának

Ezüst hangját zengeni;

Filoméla panaszának

Hangja nem oly isteni!

A természet figyelmes volt,

S olvadozni láttatott;

A patakvíz lassabban folyt,

A fatető hallgatott;

Megszűnt minden madár dala,

Minden zefír fülel vala,

Megszűnt minden fuvalom, -

S mosolygott a fájdalom.

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 162-163. old. – Kossuth Könyvkiadó 1982.)

Robert Burns: John Anderson, szivem, John

John Anderson, szivem, John,

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt vig napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szivem.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 157. old. – Kossuth Könyvkiadó 1982.)

Chrétien de Troyes (kb. 1140-kb. 1190): Yvain, az oroszlános lovag

Yvain szerelemre gyullad

... Ahogy behantolták a sírt,

oszlott a nép, és nem maradt

már senki, sem pap, sem lovag,

sem dráma – csupán egy: azért,

mert kínjában majd elalélt.

Csak ő maradt ott egymagában

keblét tépdeste bánatában,

aztán kezét gyötörte-törte,

zsoltárt olvasott egy nagy könyvbe,

amelyben arany volt a kép.

Az ablaknak dőltve fejét

Yvain úr nézte és felette

- ahogyan nézte – megszerette,

és aztán is csak nézte folyton.

Kívánta, hogy már ne zokogjon,

a szent könyvet is tegye le;

csevegne inkább ővele!

Ámortól kelt benne e vágy már,

az tört rá ott az ablakfánál.

De arra már nem volt reményes,

hogy vágyát valaha elérje,

biz arra kár itt mind a gond;

szól is: „Bolond vagyok, bolond,

ha azt hiszem, lehet remény,

hisz férjét én öltem meg, én,

hogy megbocsát? Ha azt hiszem,

igazán elment az eszem;

hisz nincs ember, kit nálam jobban

gyűlölhetne e pillanatban.

„E pillanatban” – bizony így van,

hisz az asszonyban ezer szív van,

ha vallja is ma ezt magának,

talán cserét tesz vele másnap;

de mért „talán”? Akkor leszek

bolond, ha ebben nem hiszek.

Cseréljen szívet, adja Isten!

örökre hatalmába estem,

Ámor akarja így, de hát

ki ne követné ő szavát?

s ne várná őt, karját kitárva?

Csupán az áruló, a gyáva!

Világ fülébe pörölöm,

kár is ilyennek az öröm.

Az én bajom nem az, hisz én

ellenségem is szeretném,

szeretem, szeretni fogom,

Ámort én el nem árulom.

Szeretnem kell, mit Ámor ad,

de ő, a hölgy is elfogad?

Hát persze! Hiszen szeretem.

Ma ellenségem még nekem:

gyűlöl, s van is rá oka bőven,

hisz legnagyobb kincsét megöltem.

Igy hát ellensége vagyok?

Dehogy! Barátja épp! S az ok:

nem lángoltam így soha másért.

Szívem szakad arany hajáért

- mily tündérfénnyel van teli –

s azt rántja, tépi, tépdesi,

csak nézni is mily keserűség!

S hogy ontja patakzó könyűjét,

Nem tudom én azt látni sem,

hogy patakzik a drága szem,

egy pillanatra nem pihen meg,

pedig nem láttam szemet szebbet:

fáj, fáj, de az mennyire fáj,

ahogy körme arcába váj;

körmöt vájni abba a drága

pici piros arcocskába;

be kedves, kellemes, csinos!

De legislegjobban kínoz,

ahogy keblét üti-veri,

a végén még tönkreteszi,

holott se jégben, se kristályban

ragyogót ilyet sose láttam,

soha ily tisztát és simát:

de mért is gyötri így magát?

isten, te vetted el eszét?

miért csavarja szép kezét?

s körmöli egyre kebleit?

nem volna százszor istenibb

vidámnak látni őt, az édest,

a gyászban is gyönyörűségest?”

Így szól Yvain, így szánja őt,

a gyötrődőt, a szenvedőt.

Nem hittem, hogy tömlöcbe hulltan,

amilyenben most Yvain úr van,

és féllábbal már ott, ahol van,

ember ily szerelemre lobban.

kérni ilyet imában sem mer,

sem ő, se bárki élő ember.

Áll csak az ablaknál, kivárva,

hogy tér a hölgy vissza a várba,

hogy eresztik le a hidat...

Borzadozna más emiatt

s ahelyett, hogy helyén maradna,

futni vágyódnék a szabadba,

de neki egyforma, ha itt

nyílik vagy csukódik a híd,

bizony akkor sem menne el,

ha épp előtte nyílna fel,

nem indulna ő kifelé,

ha maga a hölgy küldené...

(Ford.: Illyés Gyula)

(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 91-93. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)