Edvi Illés Pál (1793-1871): Mozaik-képek leányos anyáknak*

E czikknek jó szándéka: minden rendü édes anyáknak, –ugymint a kik leányok nevelésében nagyobb szerepet visznek, mint a családatyák, – nevelő bölcsek irataikból meggyüjtve és röviden rámába foglalva házi-táblaképen eleike adni mindazt, mit ez ügyben leányaik boldogitására, önmaguknak is örömükre és dicsekvésükre tenni kell.

Előbocsátom az észrevételt, hogy nőmagzat is szintén ugy az Isten képére teremtetett, mint a fiu; és neki is már polyájában rejlik drága kereszt-szülei ajándékul a körmöczi arany, – az okos lélek, mellyet nagy becsben tartan iszent kötelesség. Mert a leánygyermekben is a lélek értelmessé csak gondos nevelés által fejlik ki, és lészen azzá, mire neki itt e földön, rendeltetéséhez képest Isten akaratjából lennie kell.

Rendeltetése pedig leánygyermeknek, – falusinak, városinak egyaránt, minden néposztályban, sors, rang és faj különbség nélkül, – hogy felneveltetvén, legyen feleség, anya és gazdasszony.

E háromtiszt vár minden leányra előbb utóbb, herczegi kisasszonytól fogva le a szolgálóig; mellyekhez a mint hűn megmaradva vagy tőlük eltérve leányát az anya neveli; a szerint teszi azt boldoggá vagy boldogtalanná. Jelen czikk is szorosan e háromsághoz tartja magát, divat és társalgási szabályok ebből szándékosan kizáratván.

Még megjegyzem, hogy e czikkben a már felserdült leánykák értetnek, kikkel édes anya a physikai (gyermekkori) nevelésen, és az életre nőknek is szükséges iskolai tanitáson már tulhaladt szerencsésen; és gondját az erkölcsi s szellemi tulajdonok kifejtésére irányozza, mellyek szép mindensége amaz egy szóban van foglalva: asszonyiság.

Illy értelemben immár a leányos anyáknak ezennel tiz mozaik-képek rajzoltatnak eleikbe, ugyanannyi felirással homlokukon. A színes kövecskék képeimhez nagy gonddal rakattak öszsze, azért az egész kis müvet több izben is, és más más időben figyelemmel megolvasni….ajánlom.

I.

Anya! neveld leányodat engedelmességben. Leánynak természeti és polgári rendeltetése lévén, házasságban férfival élni együtt; attól függni, ahhoz alkalmazkodni s annak tetszésére járni: ehhez ő nem készittethetik másként, mint a szülék iránti tisztelet, engedelmesség és önalkalmazás által. Mert férjesüléskor az igy nevelt leánynak sorsa nem lesz több, mint átmenetel egyik kedves függési szalagról a másikra, melly aztán mind férjét, mind önmagát boldogitandja. a melly anya leányát szabad akaratjára hagyja, benne engedetlenséget, durczáskodást, visszabeszélést, komor arcz-vágásokat eltür, hallgatást nem parancsol, vagy őt szintén fejére növeszti: az szerencsétlenné teszi vejét, leányát, kinek utóbb a férje iránti engedelmesség vajmi nehezen fog esni; –kivált ha olly szomoru helyzetbe is talál jutni, hogy kényszerülve lesz mindent megtenni, mi a férjnek tetszik, és mindent eltürni, s mi őneki nem tetszik. Bizony mondom: leánygyermekben is, vagy az akaratnak korán a háznál kell megtöretni, vagy benne utóbb a szivnek kell megrepedni. Az engedékenység azaz erény, melly a férjet lekötelezve tartja szintén abban az életkorban is, mellyben a delnőknek már csak lelkeiket szokás szeretni.

E táblához kirakom az anyának ajándékul a bölcsesség nőistenének Minervának arczképét; – leányának pedig, az engedés szümbolumául adok egy hajlékony zöld nádszálat.

II.

Anya! neveld leányodat háziasságban. Nőnek életpályája nem a nyilvánosság végetlen terén vonul át zajosan, hanem a háznak szük körén belől, egész csöndben és zajtalanul. Ő tehát korán szokjék e körnek sok apró teendőihez és a családi élthez; ebben tanulván mindenkor örömét, mulatságát és a családi élethez; ebben tanulván mindenkor örömét, mulatságát és boldog megelégedését. Szülei házan kivül másokén eszét ne jártassa, és sehol ne szeressen ugy lenni, mint a szülei házánál, – csak egy ház legyen neki becsesebb, az …. Isten háza. Ezen erénynyel ellenkezik: mindig vizitekre járni, ide s tova kiszaladozni, idegen társalgás után sovárogni és egyedüliségben is hon megmaradni nem tudni. De nem valódi háziasság az is, ha leányaink ezt az erényt, mellyel a szánalom és adakozás igen szépen összeférő; – szükmarkuságban és keményszivüségben helyezendőnek vélik. Nők hordozzanak mindenkor szánakozó lágy szivet kebelökben, és ők lágyitsák a férfiak keményszivüségét is. Mert őket rendelte Isten a háznépnek gondviselő anyjaikká, és ő beléjök plántált könyörülő kegyes szivet, – ha az rosz nevelés által el nem rontatik. Irgalmatlan asszony egy szörnyeteg a polgári társaságban. – Ide illesztek egy csinos görög günoeceumot (nő-szobácskát), például az anyának; egy kis kerti csigát pedig jelképül leányának.

Edvi Illés Pál: Mi az író?

 Edvi Illés Pál (1793–1871) evangélikus lelkész, az MTA levelező tagja, költő

Mi könyvirók, kik nemes czélunkra már anyánk méhében elválasztattunk, ugy vagyunk alkotva a természettől, hogy bennünk az elme soha nyugságot nem talál, hanem valami szellemi tárgyon csügni s azzal szüntelen foglalkozni kényszerül. A római költészszel:

Est Deus in nobis, agitante calescimus illo.

(Isten van bennünk, s ösztönzésére hevűlünk.)

fejünk méhkasként zsibong éjjel nappal; és rajokat ereszt, rajokat költ télen nyáron. Ujjaink örökké irásra állnak; mert a gondolatok és eszmék társulata hullámzó özönként tolja fel magát bensőnkben, és vágy müveket teremteni; – mellyekkel viszont ugy van sorsunk, mint a hegyes tartományokban utazóké, kik áthaladván a szemeik előtt álló hegyet, ismét más ujat látnak utjokban emelkedni. Élet-elemünk, mellybe lassanként besülyedtünk, az idealis világ, és ennek nincsen vége sem határa. Földön élvén szellemekkel van mindég dolgunk. Kedvencz tárgyunkba lelkünkkel bemerülve, gyakran elfeledkezünk a testről, mint ama szentiró János beszéli dicső főnökéről (IV, 31.) hogy azt egykor ő emlékeztette a testről is gondoskodni, igy kérvén őt: „Mester! egyél.”

Ugy is látszik, mintha mi nem e világiak, vagy csak nem e holdalatti világba valók, vagy csak megannyi exoticus plánták volnánk a közönséges kerti növények közepettén. Minket nem ismer a világ. Irót csak irótárs birálhat meg és becsülhet méltólag: nem avatott képtelen erre. Mert egy az, hogy számunk nagyon kevés. Kivált a vidéki iró, ritka mint a fehér holló; csak ugy merülvén fel imitt amott, mint oceánban a kis zöld szigetek. Más az, hogy egész életmodorunk és gazdálkodásunk – az az: nem-gazdálkodásunk és a világ közbálványának, a gazdaságnak apostoli resignálása s megvetése, – eltér a mindennapi emberekéitől; mellyért ők minket, mint különczöket lenéznek, bennünk megbotránkoznak, sőt kigunyolnak. Aztán: a nagy közönségnek fogalma sincsen a felől, hogy mennyi sok fáradságba kerül, irói magasságra felvergődni és valami szép müvet kiállitani a világ elé, kerekes és csinos stillel.