Galambosi László (1928-1999): Hirosima

Satos szobája ajtaját kitárva
a fénybe lép, hogy anyját megkeresse,
a part fölött, a fűben tarka nyája,
kilenc fehér s vagy harminc barna kecske.
Közöttük áll a ráncos, agg anyóka,
a végtelenbe bámul tompa szemmel,
haját a szél kis homlokába hordja,
vitázik tán a lét fölött a csenddel.

- Beszélj anyám! A reggel partra ringott,
a Nap virága ég az óceánon,
szíved szívéből csald elő a titkot,
eljő-e ma, ki bennem él, a párom?

- Szívem ma bús, oly rosszat érzek drágám,
kígyó kúszott ki álmomban kezemből,
az égig nőtt, mint ült e véres párnán…

- Anyám ne félj! Páncélom nőtt tejedtől…

De nézd, a sziklán jő Taka, a gyermek,
szemén feszül a holnap drága habja,
haja sűrű, mint nővérének Kennek,
kit nékem ád a tenger bátor atyja.

Barátom üdv!Atyám mondd merre jár ma,
az óceán, a Vén már kedvezett-e?
Fehér halat lökött-e hálójába?
Taka, a szellem szálljon szép fejedre!

Taka szívén a fájdalom dörömböl,
csorog mély könnye véreres patakja,
sötét az ég, a mámort most a földről
a döbbenet s a szörnyhalál aratja.

- Atyám, szegény a drága vízre szállott,
uram, Satos! a Borzalom Lidérce
a habba nyúlt és, mint a cet a hálót,
a partot és a csónakot letépte.
Dörögve dőlt a part, az omladéka
kemény atyám fejét recsegve törte,
a vízben meghalt mind a tarka béka,
kezem cafat, levált a hús a gőzbe…
Ó Ken, ki tőlünk két na távolságra
az esküvőre készült, - hajthatlan,
téboly foná be a sűrű, rémes gyásza
szívében forr, mint láng fölött a katlan.

Satos fehér. A hír kegyetlen ökle
szívébe vág… a kínnak vére fröccsen:
- Vidor pribék, - ki napom mélybe lökte -
porrá repülsz még átkozott a ködben!!!

Dülöng szegény, majd csónakjára dőlve
zokogva sír… a bánat szárnya reszket,
Taka sötéten áll egy barna kőre
és gyötrelmükre fűzi föl a csendet.

- Ledőlt az ég. Ha láttad volna halni
a kunyhók közt a nyájat és az embert,
a szél a fűre nem tud nyársat rakni…
a zord Lidérc kigyújtja mid a tengert.
Ó, távolabb a végtelenbe égni
riadtan láttam templomot és házat,
dagadt sebektől kínzott, sánta férfi
csúszott felém hörögve, míg a fákat
kolonc-kezének vére bélyegezte,
sikoltva sírt… elájult és az arcát
sebes szemének mérge permetezte.
Fölé hajoltam, te balga isten,
ki tűzre lökted ezt az árva földet,
szívedben már az irgalomból sincsen?!
Barbáraid, mondd mért minket gyötörnek?!

Nyögött szegény, a borzalom-gyalázta,
vizem szemének ajtaját nyitotta,
felült, a láz szavának rongyát rázta,
vibrált kezének széttört barna csontja.

„Ó nézd, amott a hegy fölött a Holdat,
alatta most a fájdalom világít,
az isten-szülte had mind földet ronthat…
nyomukban genny és őrület csírázik!”

- És láttam! Hol a csonka ujjak túrtak,
az óceánból máglya tört az égre,
sötét kötélként tépve szét az utak,
tetők gerince tántorog a mélybe.
Vörösen izzott indulatom kardja,
kiáltok… ajkam őrült vétket átkoz:

A hóhér testét véres folyam hajtsa
a dicsőségtől díszes másvilághoz!

Ó csonka vén, kit csúszva ide űzött
a mérget-szóró, villámló Zarándok,
szavad vasával én az árva küldött
kemény csatákra csónakomba szállok…

Szemed tüzére havat hord az éjfél,
kabátom gyolcsán ringasson a béke,
megégett tested lent a csonka révnél
iszappá hullik szét a sűrű mélybe.

Meghalt, a testét búsan mélybe vittem,
hallgattam tompán kacagnak fölötte,
mert kacagtak a tajtékok a szirten,
kezükkel durván homlokomra bökve…

Apám halott, a nővérem téboly,
szívünk fölött már megdermedt a hajnal,
borum patakja véres, merre szétfoly,
kínok dagasztják messze-zengő jajjal…

Uram, Satos, gyerünk Hirosimába!
Én félig holt az irtózat helyére
indulni vágyom rongy erőm kínálva,
karunkra vár a bánat béna népe!

Az ősz anyától mindketten búcsúzva
három napig sietnek, mint az árnyék
s eléjük lép a város nyögve, zúgva,
szemükre festve rettentő parádét.

Hörögve ég a szépség, drága szobrok
pattannak szét, mint óriási kardok,
házak szemében égő hullacsontok,
ember-fejek, rég lágy ölekbe hajtott,
tört tornyai a fény szent templomának,
szívódnak át és rothadnak a szennybe…

- Satos, uram! … a holtak minket várnak,
szegény uram… e bénák lárva teste
köröskörül a szennybe bukva csúszik,
szemük helyén a vakság kelyhe nyílik,
vízért bolyong egy Átok nézd a kutig,
vagy éli azt, hogy tántorog a sírig?!
Csontváz röhög s a lángok köntösében
zokogva dől a gyár a durva ködbe…
szegény uram, ma térdig jársz  vérben,
a Szörnyhalál a mérget zengve főzte!

Bolyong Satos s Taka, az ég vörösen,
lobogva nyelné már az egész földet,
kemény Satos s Taka s tűz-rögökben
hullák szemére húzza rá a csöndet.

„ANYÁM!”
sikolt egy üszkös-orrú gyermek,
„rizses kezedben pókok imbolyognak”…
s irtózva dől a tűzzel-szántott gyepnek,
fejére húzva szárnyait a rongynak.

„VIZET! VIZET!”
így hördül most a másik,
sötét kezekben csorba csésze roppan,
és térdein az asszony nyögve mászik,
vizet kutat a tikkasztó romokban.

Az állatok is, mint a holtak némán,
puffadt tetemmel lángolnak a tűzbe,
a tenger dőzsölt tenger martalékán,
a szürke Napot zubbonyára tűzve.

Madárcsicsergés, füttyök drága érce
a lombok üszkén nem csillog vidáman,
halál suhant a madarak szivébe,
halál suhan a rongyos, béna fákban.

Sok vér-virággal hímzett ember-erdők
vonulnak némán, hullámzó sorokban,
lehulló rongyuk erre ló g – bőrkendők –,
szemük fagyában bánat-gyertya lobban.

A sáros égen szél-lovak rohannak,
patájuk bíbor szikrát szór a földre,
nagy púpja nő az izzadó folyamnak,
hullák forognak barna-sárga körbe.

Hirosima! Ó torz fiak szülője,
fejed felett az öldöklő halál még,
a lég nagy átkos tavában bünözve
vonul tíz évig százezer kaszás nép.
Sugár-halál suhanva mérget öntöz,
a méhbe hull és korccsá nő a magzat,
fekélyek forrnak durván gyenge bőrhöz,
dagadt erek csomózzák át a talpat.
Csöpp agyvelőtlen csontokon kopognak
a hajnalváró orvosok sötéten,
fejek forognak szem nélkül, kis holdak
a szoptatósok ujjatlan kezében.
Meddő anyák hevernek tompa szemmel,
a magtalan zokogva hull a földre,
a gyötrelem hörögve vív a csenddel,
a csók halott, kiégett tiszta gyöngye.
Csomókba hull a haj, a gyermek-arcok,
mint hervadt almák ráncosan sötétek,
buja virágok, tarka kígyó-maszkok
lepik sűrűn az izzó, régi rétet…

Vad agyvelő, ki csontkezébe nyomtad
a pusztulás tüzét a zord halálnak,
már gallya nő a béna, szürke csonknak,
lombjában majd szép szárnyasok tanyáznak.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december

Csorba Győző (1916-1995): Versek

 

SZERELEM

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.
Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
szúrós fénybogarait ringatták, dús pillái alól
lassú csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
égi beszédét melyre a fül süketen tárul.
Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. -
Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
biztos bölcsesség égett – több és kevesebb a tudásnál,
ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul mozgó levegőbe,
mely szinte bírhatatlan édes zizegéssel fonta körül -
s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
gőzölgő lihegéssel utánad iramló
rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

TAVASZ

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! -
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az 
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
- ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékuk ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem -
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. -
Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
út menti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kísérlem
szétszűrni. -
Meggyúlt a világ a lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

NYÁRÉJSZAKA

Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem.
Telihold; fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem!
Korhelyek, álomkergetők és véletlenül úton ragadtak,
nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak,
érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye,
kissé tán meglódítva vérük, és semmi több, és vége, vége. -
De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton,
akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom,
a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve
riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre,
ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most,
de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most.
Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve
torkom szorul, s szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve.

A CSÖNDBŐL…

A csöndből és békességből kiáltok.
- Kígyóvá lett a csönd s a béke.
Szelíd napfényben látom a világot;
mutasd meg menykövektől égve.

Űzzél magamba, s űzzél el magamtól,
ne leljek megnyugvást a földön;
kinőve a türelmes irgalomból
légy ostor, légy számomra börtön.

Szép emberi erőim sorvadoznak,
idéz meg a halált elébem;
büszke torony-bástyáim ingadoznak,
robajlón döntsd őket fölébem.

KÉT VÁGY

Forgat, mint szédülés a tájat,
mint körhintát a gépezet.
Ihol, kerek szemedbe árad
a horpadó emlékezet.

S a csúcson tengely-mozdulatlan
fehér kendőjét lengeti
a másik. Melle lankadatlan
reményeit melengeti.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december

Bárdosi Németh János (1902-1981): Mennyei kísértet (Játék Csokonairól egy felvonásban)

 

SZÍN:

Csokonai anyjának debreceni háza, kis szoba, két kis ablakkal. Régies bútorok, a falakon cserepek, sarokban kis asztal, iratokkal. Csokonai egy heverőn pihen. Ne ágyat mutasson a kép, ne a haldokló költőt, a beteget, aki lázas és keserű: betegséggel, némasággal, szerelemmel sújtottan.

IDŐ:
A költő halála előtti év: 1804 ősze.

SZEREPLŐK:

Csokonai Vitéz Mihály
A költő anyja
Lilla
Gáspár diák
Több lelkes diák, akik sűrűn látogatják a beteg költőt és élesztgetik benne a poétai lángot.
„Mennyei kísértet” c. versemet a „Békétlen szerelem” daljátékának szántam, itt befejező szám: zenével, lemezről játszva.

*

(A játék kezdetén, a költő anyja és Lilla kivételével mind a színen vannak.)
CSOKONAI: (epésen) Minden hűségemben megcsalatkoztam. Magam maradtam.
TÖBB DIÁK: Mi is itt vagyunk Csokonai uram.
CSOKONAI: Lélekben állok egy faként. Az egész pusztaságban egyedül. De tépetten, most már öszvetörve.
GÁSPÁR DIÁK: Ország népe nézi majd kegyelmedet, miként írta: a XX-ik század.
CSOKONAI: (keserűen) Hagyd el, oh, öcsém. Az csak poétás reménykedés. Szól az ember írás közben sokat. Aztán csak az egereket látja, a szegénység rongyait. Anyám, a szent asszony tart testi hitemben is.
A KÖLTŐ ANYJA: (mosolyogva belép) Eljöttetek lelkeim, no lám, fiacskám, ez a te sereged. Szavadat ők viszik tovább.
GÁSPÁR DIÁK: A mi klasszisunk a Tempefőit tanulja, instálom.
CSOKONAI (hitetlenkedve) A Tempefőit?
A KÖLTŐ ANYJA: Lám, lám, te meg lógatod az üstöködet. (megsimogatja a lelkes fiúkat) Izzasztó teát hoztam, fiam.
CSOKONAI: Anyám-asszony a napot is belém lopná, mikor amúgy is évek. Inkább hóra feküdnék (lázas sóvárgással), olyan hóba,melyek a Bakonyban fedték bé, mikor hazaindultam Debrecenbe. (sóhajtva) Kegyetlen idők. Most mégis az hűtene. Nagy-nagy hófuvatok.
A KÖLTŐ ANYJA: Hol égsz fiam?
CSOKONAI: Itt, itt a homlokomon (mutatja). És a mellemen ül az egész világ (azt is mutatja, mázsás mozdulatokkal)
A KÖLTŐ ANYJA: Csak ezt ne hallanám, kegyetlen fiú. Oh jaj! Miért is hagytad itt a hazai tájat (csókolva). Nem volt-e szebb ez az ákácos itt az udvaron? Misikém, aztán a lelked pusztája, ahol olyan szívesen csavarogtál. Ott is rímek madara szállott rád a leszálló egekbül. Te mondtad, hogy úgy hiszed, valaki szólít, írjad Misi, s írod a hiacintokról való szép éneket. Én fiam (sírdogál), Misikém, te ország mosolyogtatója. Te csodagyermek, te kis komolykodó, te kis vénecske, mit tudsz (megcsipkedi a sovány arcát) nevetni se?
CSOKONAI: Anyám-asszony, édes szülém! (kint nagy zajjal, kolompszóval a csorda vonul végig az utcán, borjúbőgés, ostorpattogás) Látni  szeretném a csordát, a kondát, mindet. Az Árpádiász roppant képeit… (mozdul, de többen lefogják)
A KÖLTŐ ANYJA: Ne lódulj, gyermekem, most még erőtlen vagy.
CSOKONAI: (elszántan) Többé sose lesz bot a kezemben, nem űzöm a megfoghatatlant? Istenkísértő álmaim vannak. Szép piros felhők szárnyán repülök, lent (elrévedve), lent a tenger táncol, amelyet sohase láttam. Pedig iszonyatosan vonz engemet a víz. A nagy víz. Egyszer egy föstményen láttam a tengert, óriás volt, s én felkiálték, de jó, hogy kép csak, mert belévetném magamat. (elfödi arcát, zokog)
A KÖLTŐ ANYJA: Vigasztalódj. A délibáb vizét meg az ánglusok nem láthatják, hiába utaznak nagy hajókon, te többet látsz ebben. (boldog inspirálással) Misikém, gyerekkorodban piros óceánnak mondtad a szép tüneményt. Ne tűnődj haszontalanságokon (parancsolón). Idd ki a herbateát, nem olyan forró már. Aztán mesélj a fiúknak, ne nyögdécselj, mint a beteg cigány. (el akar menni, de kötényét fogva fiához lép) A kollégium azt a régi határozatot megsemmisíti. (rákacsint a fiúkra) Nem vagy többé számkivetett és megbélyegzett. (sírósan) Aztán azt is üzenték…
CSOKONAI: (lázasan) Ki, anyám? Nagy Gábor, Nagy Sámuel, vagy éppen Budai Ezsaiás uram?
A KÖLTŐ ANYJA: (gyorsan) Az üzenet a fontosabb, fiam. Professzor leszel. (sír)
    CSOKONAI: (ő is sír) Professzor, istenem! Literatúra! Hiszen akkor Rédey uram is, meg a többiek, jobban támogatják gyűjteményes kiadásomat. (haragosan) Meg aztán, jobban válaszolnak írásaimra. Százszám szétküldött postára nemcsak egy tér vissza: az is holt reménnyel. Literatúránk élni fog, s én is közhasznúra munkálkodhatom. (Csokonai anyja könnyes szemmel, észrevétlenül kisuhan a szobából. Csokonai lázasan tovább fantáziál) A Lillát szeretném először kiadni. Őt… (messze tekint) (alkonypiros napsugár esik az ablakra)
GÁSPÁR DIÁK: A Vajda Júliáról szóló verseket (kis szünettel), professzor uram?
CSOKONAI: (lelkesülten) Azt. (csibészesen mosolyog) Hát egy kis ferdítés van a dologban.
TÖBB DIÁK: Hogyan?
CSOKONAI: (egészen felfrissül) Nem minden poétás darab az övé. Vajda Júlia előtt is volt egy Júlia. Asszony volt. Földi János barátom felesége. (nevet) A versben Rozát írtam, de Juliska volt a szentem: Veszprémi Juliska.
GÁSPÁR DIÁK: (kedves csibészkedéssel) Nagy kópé kegyelmed. Róla való a Földi rózsa?
CSOKONAI: Az ő kertjének termése: (suttogva)

„Nyílj ki nyájasan mosolygó
Rózsa bimbó, nyílj ki már,
Nyílj ki a hajnalban bolygó
Gyenge szellő csókja vár.”

(huncut kajánkodással) Tudjátok-e pupákok, hogy a vers sok szakaszos, aztán az ötödikben kimondom a csinos valóságot:

„Nem, nem, egy leány se nyissa
Büszke fűzőjét te rád,
Földi Doktor szép Julissa
Néked újabb kertet ád.”

Ebből a versemből csak hat strófát hagytam meg. A komáromi lány nevére adtam, cselvetésül. Mert akkor már ismértem a komáromi lányt, aki éngem nemcsak vegyileg (mert a szerelemben ilyesmi is vagyon), de egész lényével magához láncolt.
GÁSPÁR DIÁK: Milyen volt, professzor uram?
CSOKONAI: (szép mongol szeme messze mereng) Szép kísértő. Néha azt hiszem, feledem, akkor újra kísért, mint egy mennyei látomány. (Ránéz Gábor diákra) Ott, ott a tékám  a nagy függöny mögött. (már alkonyodik)
TÖBBEN: Milyen volt?
CSOKONAI: (izgatott lesz) Ezt a sort többen is kimondják utána. Hasonlóan beteg és neurózusos emberek. Akik az álombélit féltik az igazitól. Lesz egy beteg költő, aki csak egyszer szól a szépséghez és halálos mérget szív a szóból magába. (halkan, tagolva) Milyen volt… szőkesége… (lázasan) Igen, ez messze van, és lesznek többek, akik színpadra viszik őt aki itt kísért engem, s hiába űzöm el a saját nyomorúságommal (mutatja csontos testét), zeng, mint az ítélet, és foglya leszek. Vagyok. (izgatott hangon) Add csak öcsém azt a nagy tékát, onnan az égig-érő polcról.
GÁSPÁR DIÁK: (megdöbbenve) Nincs itt olyan polc, professzor uram.
CSOKONAI: (haragosan) Nem látod-é, te szamár. Amíg én itt a tüdőmet köpködöm ki, koldusan, anyám kenyerén, könyveket írnak majd öszve rólam, testi és lelki nyomoromról. Mi olyan ország vagyunk, hogy szépen gondozzuk a temetőket (nevet). A koszorúk árán, amit a hajdúsági temetőbe hord fejfámra a késő maradék. Most tovább építhetném ezt a kalyibát és hatholdas liliomos kertet ültethetnék köréje (kacag). Még a versaillesi kertből szökőkutat is eszkábálhatna rá a tudós lakatos céh, hogy kék, zöld, ibolya, meg arany színében nevethessen a szemem. Hékások, be ostobák vagytok, látni, hogy nem én tanítom a literatúrát. (még hangosabban kacag) még ez a silány toll is (felvesz egy lúdtollat)… ereklye lesz. (a fiúk dermedten nézik, egészen közel húzódnak hozzá) 
GÁSPÁR DIÁK: Most is az, mert vele írta kegyelmed a legszebb remek verseket.
CSOKONAI: (nevetve) Csupa e-vel zengted szerelmetes egy ecsém. Azt is tudom, verselő fiaimat megróják majd ezért a jámbor kritikusok, pedig én is így írtam egyik versemben:

"Kedv, remények, Lillák,
Isten véletek…”

(most már élénkebb lesz a levegő, a fiúk észreveszik a változást. Nem volna Csokonai: Csokonai, ha bukfencet nem vetne a hangulat.) 
GÁSPÁR DIÁK: (tasakját keresve) Miska bátyám, egy üveg Sesta-bort hoztam az 1800-as termésből. Igyunk kegyelmed professzorságára és poétaságára (poharakat kapkodnak elő, töltenek, cseng a pohár, isznak)
    CSOKONAI: (feláll, a muzsika beindul, a költő hallgat az utolsó taktusokig):

„Egy pár szép mosolygó ajak
Mindig szép, s édes ugyan,
de ha jő borban feredni
Kezd, isteni
Szín, s szaga akkor van.”

(merengve néz maga elé, aztán tagolva szól) Ezt a poharat arra a poétára köszöntöm, aki majd száz év múlva énekel és száz asszonynál többet megérez a jövendőből. Még azt  is megérzi a versemben, hogy milyen szagú bort iszom most ezen a toron.
GÁSPÁR DIÁK: (csodálkozva) Egy szekulum múlva is érzi?
CSOKONAI: (gúnyosan kacag) Száz év múlva is, bikfic. Musa vetat mori: nekünk száz év annyi, mint néked egy gatyaváltás. (gúnyosan kacag, iszik) (Csokonai anyja jön be, pillanatra, lámpát gyújt, kimegy, a kék homályban némán ülnek a zene hangjai hullnak, mint a végzet és a szomorúság. Csokonai feláll, az ablakhoz támolyog, halk zene…) Ott jön. Megint látom. Nyugtalanító. Ha csak megpillantom, a vesém körül fájások szaggatnak, a szavam elakad. Öszveszorít valami és reszketek.
TÖBBEN: (kinéznek a szűk, alföldi ablakon)
GÁSPÁR DIÁK: Mi nem látunk kísértetet. Alkonyodik. Akár Ázsia is lehetne ez, poéta uram. Denevérek hujjogatnak. S messze a pocsétákról a békák brekegése zsong.
CSOKONAI: Zsong? Te fafülű. A hangnak ezer változata van és ezer lelke. A béka csak brekeg, lelketlenül. A nád zsong, de még a víz is zsong, hallottad volna a Balatont, este, csöndben, Tihany fokánál.
GÁSPÁR DIÁK: Ott írta kegyelmed a „Tihanyi echóhoz” szép poémáját. (halkan mondja a vers első strófáját)

„Oh Tihanynak riadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közül,
Ím kit a sors eddig annyit hánya
Partod ellenében ül.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztult reményén
Egy magános árva szív.”

CSOKONAI: (leinti Gáspár diákot) Nádzsuppos házak oszlopos tornácok, az évszázados jobbágy-szegénység mindenütt. De az apátság temploma: fejedelmi. S alatta a Balaton, az én könnyeim tengere. (a bortól fűtve, fojtottan beszél) Mikor véle lelkesültem, éltem, de mikor elhagyott: a verseim éltek fájdalmamban. Mit a sebzett állat állék, a törzséhez támaszkodva, néztem a futó felhőket, a kék víz felett. Aztán futni szerettem volna, fákat tépni ki tövestül. „Rám jajdult a Balaton” – írtam. Ez a versem hordozza a legtöbb könnyest, azért szeretem különösebben:

„Már kezdett bennem gyengülni
És számon lebegett már
Az élet, mint a repülni
Készülő ijedt madár.”

GÁSPÁR DIÁK: (lelkesen) Tovább poéta uram… (a jelenet ne legyen érzelgős. Csokonaihoz illő: komoly és szép. A zene lebegjen, vigye a szavakat)

CSOKONAI: „S azt olvastam minden fánál
Azzal csörgött minden hab,
Nincs szebb teremtés Lillánál
S nálam boldogtalanabb!
„.. egy vén tölgynek aljában
láttam a sápadt időt
Sereg szú pezsgett markában
Ah, meg sírva kértem őt.”
„Hogy törölje ki belőlem
Lillát és a bánatot,
de ő elfutott előlem
könnyezett és hallgatott.”

(fáradtan) Ilyen volt. S odahagyva Komáromot, Csurgót, Kaposvárt, odúmban: Debrecenben sincs nyugovásom. Nem tudom, ébren vagyok-é, vagy álmodok: beszél hozzám és én is beszélek hozzá. Véle vagyok asszonyi küszködésben. (kis csönd) Néha érdeklődő arccal kérdez munkám felől. Néha nem. Ilyenkor átkozódom. Milyen végzet ez, milyen férfiatlan, ölő bolondság. Számkivetem hetekre szívemből, s ekkor megérzi és jön, kísért. A szent, a silány.
GÁSPÁR DIÁK: (halkan)

„Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tyrann törvénynek
S szokásoknak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.”

CSOKONAI: (sugárzó arccal) Jön, látom, a mennyei kísértet. (nem melodráma a játék menetek, víziós álom, erősödő zenével) 
(Lilla lép be, fehér ruhában, sápadt, de meleg alak)
(a színen csak őket látni)
 LILLA: (mosolyog) Poétám, oly rég hallottam kegyelmedet. Egy álló hete nem hívott, féltem, hogy beteg.
CSOKONAI: (hevesen) Nem, nem vagyok beteg. Csak belesüppedtem…
LILLA: … fejedelmi gőgjébe. Kegyelmed gonoszkodik, tudja, hogy múzsája kötényt visel. Most is nagy farakomány jött Bécsből, István mellett kellett lenni, mert a szemét is kilopják az embernek a gazok.
CSOKONAI: Lévai uram harácsol, te meg a cselédje vagy.
LILLA: (kedvesen) Mihály, bolondos poétám. Csak egy szó és én mérföldeket repülök. (megpaskolja arcát, megcsókolja homlokát) Emlékszik kegyelmed, mikor Bédiné asszonyom ámbitusán megcsókolt. (incselkedve) A csók árulkodó portéka. Kegyelmed gyengéd ember. (kis szünet) Volt. Azóta tudom, hogy nem az. Olyan, mint a fergeteg. Felforgat mindent. (kacag) Engem is Mihály. Sohasem hittem volna, hogy így beleront az életembe.
CSOKONAI: (komolyan) Te vagy nekem a rontás, Júlia. (ő is kacag) De szép rontás vagy angyalom. Addig csak nyomorult csavargó voltam, urak lakája, mulattató.
LILLA: Ne ezt keseregje. Csillagra-mutató ember kegyelmed. Sorsába nem szólhatnak bele ezek a kukacok. Ezek a fontoskodók és ostobák. Se az urak, sem a nem-urak. Senki,soha, érti?
CSOKONAI: (komolyan) Értem, Júlia. Mi minden lehettem volna véled. Kegyetlen öszvejátszása a sorsnak: kiadók, Komárom, te is Júlia.
LILLA: (ő is komolyan) Tudom, Mihály. De két ízben is hívtam mennyei boldogságomul. Emlékszik? S nem sietett. Kegyelmed egy nagy gyermek, ki nem tudja megérteni, mikor van az ebéd ideje. A gyermek játszik a nappal, madarakkal, délibábbal. Olyan vizeken hajózik, melyeknek nincsen kikötője. Nem látja meg a lehetőségeket. Professzor lehetett volna, de lekésett minden szekeret. Gyalogutas lett. Az országúton csárda is van (szomorú nevetéssel), szép csárdásné is van, s kegyelmed nagyon mézesszavú. (fájóan) Csak hozzám nem beszélt azon a nyelven soha.
CSOKONAI (határozottan) Hozzád a betűk millióiba írtam bé azokat. De néked nem is a szép beszéd kellett. (gúnyosan) Lévai István jámbor dadogó, de háza van, vagyona, faúsztatója, váltóképes, nemes ember, így hát odaadtad neki az irigy szádat, derekadat, éngem csak lázítottál, te örök hitető. Véred furcsa keverék, szfinx vagy, titok vagy, vagy nem is vagy az. (letörve) De én mit is adhattam volna? Mit adhat egy poéta? Álmokat, szépséget. Elég ez az üdvösségre? Nem szebb a való A megfogható? Oh jaj, az a dicsőség is, melyet álmodok, csaló. Fikció. Helota ország, rongyos poéta. (Júlia hosszan melegen megcsókolja)
LILLA: Még a poézisről nem is mesélt az én poétám. Mi van a versezettel, melyet Árpádról ír?
CSOKONAI: (letörten) Nem írom meg Júlia.
LILLA: (csodálkozva) Nem?
CSOKONAI: Messze vagy tőlem, mint az ég, mint a csillagok. (Júlia hozzásimul, de ő gyengéden eltolja magától) Nem írok többet. Nem írom meg az Árpádiászt sem. (magához, magának mondva) Már él az a fiúcska egyik uradalmi kasznárházban, bukfenceket vet a homokba. Él és figyeli a világot. A kert végében a nagykalapú lapu: Árpád vezér sátra neki, s a kis leányban, aki véle játszadozik: a szívfájdító szerelem mérge vagyon.
LILLA: Elkalandozik poéta uram.
CSOKONAI: Amit mondtam, két évtized se és valóság lesz. Perczel Etelka, (ő is dunántúli és kegyetlen) már készíti számára a kosarat.
LILLA: (nevetve) S nem lesz esküvő?
CSOKONAI: Nem. A múzsák mindig és mind ilyenek. Hozzámennek a faúsztatóhoz, szeretői lesznek gazdag bankároknak és húsz, harminc év után is nyafogó gyermek lesz érte a költő, a színésznő pedig, a „szőke szépség”, eh, ifjúság is van itt Júlia.
LILLA: (szomorúan) Mit szóljak erre?
CSOKONAI: Semmit. A Júliák Júliája újra asszony lesz a legcsodálatosabb poéta után, aki nemcsak ebben a hazában, de megfoghatatlan távolokban is valaha a port taposta. Egy század óta keres népe, hol, merre pihen, de ő nem pihen, mert a temetők se a nyugalom nyoszolyái Ott is tovább sajog a szív, fáj a fájdalom, fekete a fekete és bánat a bánat, Júlia.
LILLA: (hirtelen mozdulattal) Megyek poétám, én jóságosom Nékem nincs szavam, csak szívem. De a szív néma.
CSOKONAI: Ne mondd ki némaságodat.
LILLA: Az én is ha hallgat, legtöbbet beszél. (Csokonai felé tárja karját)
CSOKONAI: (sóhajtva) Mégis van remény. S ilyen kevés. Szóba fogható csak. De hát mi más a poétaság, mint a szó szobrásza lenni (elmélázva). Ilyen verset is ír rólam valaki. Még nem beszélnek róla se, majd ha kakukkfű nő a sírján, ha kiássák rebbenő rímeit. Ismerem őt is. Most szürke verébnek gondolják, pedig ritka madár. Énekét hallottam egyszer, innék véle egy pohár misebort.
LILLA: Csöng a távol. Mennem kell, Mihály. Disznóölés lesz nálunk, készülnöm kell hozzá. (megcsókolja a költőt, ellebeg)
CSOKONAI: (kacagva néz utána) Eridj és forralj vizet, asszony. (tapsol) Fiúk, XX-ik század, tegyük föl azt a lemezt, amely az én ostoba látásomról szól, hadd sírjak és hadd kacagjak.
(a muzsika lassan felhangzik, a költő anyja újra bejön, lámpát gyűjt. A kék homályban némán ülnek, lemezről szól az ének és zene. Zeng az örökkévalóság dala:)
LEMEZ: Mennyei kísértet:

 Foglyod vagyok, hiába már,
zenghet a végítélet,
nem feledlek soha Lillám,
szívem véglet tiéd lett:
akármit is szeretnék,
te vagy a legszebb emlék,
mint egy mennyei kísértet,
lebegsz az életem felett.

Ha hajnalodik, te nevetsz
a kelő napsugárban,
felejthetetlen nefelejcs,
amit szemedben láttam.
Az kísért nappal-éjjel,
lángoló szenvedéllyel,
a csillagokban is te vagy,
kísértő mennyei alak.

Elmúlhat minden: bú, öröm,
de szent, hogy maradandó,
e képet össze nem töröm,
örök, mint bércen a hó,
képedet mindig látom,
mint egy tündöklő álom,
bennem vagy, kísértesz, sodorsz,
te vagy a végzet és a sors.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december