Márai Sándor: Sirály. Regény. Révai kiadás. Sr 222 l.
A kémregény ismét divatba jött. A régi műfajnak az első világháború nagy lendületet adott. A második ezt a divatot megsokszorozta és felfokozta, mint ahogy ő maga is, fájdalmas, megsokszorozása és felfokozása az első világháborúnak. A kém mindig kedvelt hős volt a regénynek és drámának egyaránt. És ezen nincs semmi csodálnivaló. A kém mindig érdekes alak. A titokzatosság sűrű fátyla takarja el arcát. Váratlanul bukkan fel és tűnik el, néha a legérthetetlenebb módon. Foglalkozásának veszedelmes volta ingerli a fantáziát. Szívből utáljuk a mesterségét, amely halálosan ártalmas lehet milliókra nézve. És van valami mégis benne, ami végzetszerűen vonz. Ha egy semleges országban, nyilvános helyen, kávéházban vendéglőben egy ottani barátunk megrántja a kabátunkat és halk hangon fülünkbe súgja: „Látod azt a sápadt képű, bajuszos, monoklis urat? Az nem versenyistálló tulajdonos, nem is diplomata, hanem kém”: enyhe émelygést érzünk vagy mintha kalapáccsal kissé fejbe vertek volna bennünket. Kém… és elgondolkodunk… és szédülő fővel állunk eddig nem sejtett mélységek felett. Ez a benyomásunk fokozódik, ha hasonló körülmények között egy hölgyet pillantunk meg, aki feddhetetlenül van öltözve, de világért sem feltűnően, diszkrétül festett arccal és rózsaszín ajakkal jelenik meg a hotel halljában és egyetlen gyanús mozdulattal sem árulja el kilétét, amíg aztán a véletlen rá nem vezet bennünket, hogy kémnővel állunk szemben.
Ilyen nem sejtett mélységekbe pillantunk be Márai Sándor regényében is. A regény hősnője messze északról jött Budapestre, új valami küldetésbe. Erről a missióról nem tudunk semmi bizonyosat. A költő művészi szándékossággal félhomályba burkolja a rendkívül szép, művelt, okos, félelmetes dialektikájú Aino Laine-t, akinek neve magyarra fordítva: Egyetlen Hullám. Állítólag Finnországból jött és holdkórosok biztonságával kereste föl azt a nagy rangú miniszteri tisztviselőt, akitől valami jelentékeny segítséget vár. Vízumot, hogy szabadon mozoghasson. Állást, hogy szilárd talajon vethesse meg lábát. A nő nagyon energikus, céltudatos, és ami felette rokonszenves vonás benne,nem szentimentális és nem is mímeli a szentimentalizmust. Most ismerkedett meg a szintén eléggé rejtelmes államtitkár vagy osztályfőnök úrral (a szerző nem tartja fontosnak, hogy szabatosan megjelölje rangját, elég ha annyit tudunk róla, hogy fontos személyiség, akire egy rendkívüli jelentőségű irat megfogalmazását bízták), és máris elfogadja meghívását az operába; előadás után pedig sok ceremónia nélkül felmegy a férfi lakásába is. A félelmet nem ismeri. Pedig a férfi jó kiállású, izmos, kisportolt, erőteljes ember, noha már ötvenéves.
De ez a két ember nem azért van együtt éjszaka idején egy legénylakásban, hogy szeretkezzenek. Mind a kettőnek sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében. A férfinak az az irat, amelytől milliók sorsa függ. Hadüzenet? Szövetségi szerződés? Diplomáciai kötelék megerősítése vagy felbontása? Nem tudjuk. A szerző ezt sem árulja el. A nő nyilván missiójára gondol, erre a meghatározatlan, veszélyes missióra, amelyet a titokzatosság ködfátyla borít. És noha mindketten másra gondolnak, mégis beszélgetésük folyamatos, logikus, ritkán ejtik el a fonalat, akkor sem szórakozottságból, hanem mert a másiknak figyelmét el akarják terelni a lényegről.
Miről beszélgetnek egész éjszakán át, ez a két észlény, akikben az értelem oly végzetes erővel és elszántsággal öli meg a kedély, az érzés minden nyilvánulását? Úgyszólván semmiről. Két mesteri vívó méri össze pengéjét, az acél szikrát hány, a vívók mozdulatai, attitűdje, gyorsasága, meglepő riposztjai elragadók. De a végén mi is, ők is kifáradnak. Rájuk is áll Arany János szava: „Ki a vesztes? Ki a nyerő? Erőtelen mindkét erő.”
Van a regénynek egy regényszerű motívuma is. A férfi megdöbben, mikor először megpillantja vendégét. A finn nő úgy hasonlít a férfi egykori, rég elhunyt szerelmére, hogy azt hiszi, az jött el hozzá kísértetképpen sírjából. Ez a véletlen hasonlóság termékeny mozzanatnak bizonyul,mert alkalmat ad élőkről, holtakról, szerelemről, öngyilkosságról való elmélkedésre. De döntő jelentőségűvé nem emelkedik. A finn lány megcsókolja házi gazdáját, de nem marad hálójában, hanem még idején eltávozik tőle. Talán amaz ki sem vetette rá hálóját. Furcsa emberek ezek, fantomok, ködalakok, akik nem tudnak élő hús-vér emberekké sűrűsödni.
Az embervoltot, a humanum-ot ebben az igazi Márai-regényben másutt kell keresnünk. Nem az alakokban,hanem az eszmékben. És pedig mindkét hős eszméiben. Mert mind a kettő – más és más szempontból – az emberiességet képviseli, legnemesebb értelmében, legteljesebb kivirágzásában. Márai beleállítja őket a maga világába. Átérezteti velük a vérében vonagló, tragikus világ minden nyomorúságát, önzését, szennyét, apokaliptikus rémségeit. De megtiszteli ezt a férfit és ezt a nőt azzal, hogy saját fennkölt eszméi, gondolatai, eszményei tolmácsává teszi őket. Titokzatosak és titokzatos voltukkal kérkedők, gyarlók és gyengék, hivalkodók és önmagukkal elteltek, de – nagy gondolatok hordozói, Márai Sándor szócsövei.
A kritika szemére fogja lobbantani a „Sirály”-nak, hogy benne túlteng a szó a „cselekmény” rovására. Igaza is lesz. De nekünk úgy tetszik, hogy az az elmélkedés a világ dolgairól, az a megfigyelés és ítéletmondás, az a tanulság-levonás és oktatás, amely Márai új regényében egyeduralomra jutott, többet ér a „cselekmény”-nél. Mert az cselekedet. Egy bátor harcosnak, egy okos főnek, egy mélyenszántó filozófusnak cselekedete.
- n -y.
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 795. szám)
