Térben s időben végtelenség
Szárnyán repül a gondolat:
Viselni szinte képtelenség
Véges, parányi voltomat.
Vigasztalannak mégse érzem,
Hogy semminél több nem vagyok:
Egyforma rész az ős-egészben
A porszem és a csillagok.
Örök törvénnyel megkötözve,
Mely mindig harcra késztetett:
A nagy világrend tartja össze
A szétfeszülő részeket.
S a rész, bár küzdve küzd a résszel
S elvérzik a nagy harc alatt:
Megváltozik bár, mégse vész el
És mindörökre megmarad.
Nézz a természet műhelyébe,
És lásd a legnagyobb csodát:
Újjászületve, újra élve
Járunk ezernyi poklon át.
Ma áldozatja lesz a sírnak
S halálra válik életünk:
Fáj, fáj, de holnap újra virrad
S új küzdelemre ébredünk.
Nem rabja vagy hát lételednek,
Inkább parancsolója itt;
A végtelennel fejtheted meg
A lét s a nemlét titkait.
Nem porszemül, nem holtszegényen
Nézhetsz körül s az égbe föl;
Egy csöppnyi harmat gyöngyszemében
A nagy mindenség tündököl!
Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése