Ülvén asztalhoz, egy reggel
szól az ifjú fürkész szemmel:
„Gyöngyöm, drága feleségem!
igaz voltál mindeziglen,
igaz hozzám mindenekben-
titkot tartasz mégis egyben.
Két éve, hogy elvettelek,
s hogy rettegem azt az egyet.
Gyöngyöm, szóljál, édesem te:
mi lel téged éjjelente?
Friss vagy este, vidám, nyugodt –
ám ha alszol, szinte halott.
Hang se hallszik, csöpp lehelet,
hűlt helye van csak lelkednek.
Tested hideg, pernye-szürke,
mintha porladni készülne.
Rí az az ártatlan kisded –
téged az sem ébreszthet meg.
Hitestársam, megkérdezlek:
tán valami kór lepett meg?
Hogyha betegséged támadt,
tehet jó tudás, varázslat.
Tenger fű nő künn a réten:
egy tán ezen segít éppen.
Mezők írja ha rá gyenge:
vajákos szó nem hagy cserbe.
Bűbáj felhőt vihet s hozhat,
vesztő vésztől véd hajókat.
Ráköpött szó víz a tűznek,
sziklát tör szét, szörnyet köt meg.
Csillagos mi földre vonhat:
szó deleje fölápol majd.” –
„Jaj, jó uram, kedves férjem,
meg ne csusszanj híg beszéden!
Kinek mit foganván írtak:
orvosság ott semmi nem hat!
Sors-Nagyasszony amit rendel,
emberi szó nem oldja fel!
Bárha aléltan is fekszem,
vagyok nála mégis kegyben.
Élek mégis magas kegyben,
éjten éjen Ő óv engem!
Halottként is aludjam bár:
erőm a nappal visszaszáll.
Kérlek, fogadj hát ilyennek,
s kérd: soká még megéledjek!” –
Szegény feje! férje gondját
szavai el nem oszlatják.
Katlantűznél vén csoroszlya,
csorog a víz, fazék, kotla,
tizenkét serpenyő sorba...
Hozzá nyit be, tudakolva:
2Öreganyám, te sokat tudsz:
kit mi vész ér, kit mi baj sújt,
hol van a nyavalyák odva,
hol házal a halál-kofa.
Fedd föl nekem most nyílt szóval:
mi történik asszonyommal?
Friss még este, vidám ,nyugodt –
ám ha alszik, szinte halott.
Hang se hallszik, csöpp lehelet,
hűlt helye csak a léleknek.
Teste hideg, pernye-szürke,
mintha porladni készülne.”
„Hogyne lenne félig halott,
ki életet felet kapott?
Nappal veled él az árva,
s lelke éjjel fába zárva.
Vad-kert alatt patakocska,
partján fehér kérgű fűzfa,
sárga vesszőt százat lenget –
lelke ott lel éjjel enyhet.” –
„Mi dolog, hogy feleségem
fához-kötődően éljen?
Ha feleség, velem éljen,
fa meg korhadjon a földben!” –
Vetette a fejszét vállra,
tőből a fűzfát kivágta;
váddal dőlt az a patakba,
lázas tüdőként susogva
megnyökkenve, felsóhajtva,
mintha anya haldokolna,
mintha egy anya, halódva,
gyermeke után fordulna.
„Mi nép az, ki elénkbe gyűlt?
S az óra jót kinek nem üt?” –
„Meghalt, meghalt feleséged,
mintha kasza suhint füvet;
hajlott fürgén dolga körül,
mígnem egy jaj! – s mint fa, ledűl;
fölsóhajtott még lebukva,
gyermeke után fordulva.”
„Ó, jaj, ezerszer jaj nekem!
gyilkosa én magam lettem,
s gyermekem is azon percben,
tudatlan, árvává tettem!
Ó, te fűzfa, fehér fűzfa,
de meg lettem nyomorítva!
Elvetted fél életemet:
mondd meg, most mitévő legyek?”
„Vontass ki a vízből, eredj,
nyesd le sárga vesszőimet;
törzsem vágasd föl deszkának,
belőlük bölcsőt csináltass;
gyermekedet abba fektesd,
hogy ne ríjon, benne rengesd.
Ha ring én-fám-bölcsejében:
anyja tartja két kezében.
Patak partján vesszőimet
szúrd a földbe, s megerednek.
Ha majd megnő csöpp fiacskád,
sípnak róla gallyakat vág,
s fújván ha szól édes ének:
tudjad: anyjával beszélget!”
(Ford.: Kiss Benedek)
(Forrás: Cseh költők antológiája 91-95. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)
