Szép Ernő (1884-1953): Tinta

Tintás lett az ujjam,
Nézem szomorúan,
Mert nekem az írás
Mint másnak a sírás.

Hinta, hinta, hinta,
Hiszen nem is tinta,
Kinn a kertbe reggel
A többi gyerekkel

Játszottam, cicáztam,
Az eperfát ráztam,
Édes epret szedtem,
Ujjam befestettem.

Szép Ernő (1884-1953): Szonett

Te nem szoktál a zongorához állni
Az elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy újjal a billentyűkön sétálni?

Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak babrálok fehéren feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én,
Szerzek magamban végtelen zenéket.

A húrok közül tündérek felelnek,
Képzelt világnak emléke lehet meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír rí,

Eltör szavai eszméletlen kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
A szívem, minden, nem tudom leírni.

Szép Ernő (1884-1953): Az ing, melyet kikészítettem éjjel...

„Csúnya és ártalmas dolog, hogy
a felkelő nap rád süt és te még
tétlenül heversz ágyadban”
(Szent Ambrus)

Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az asztalon fekszik fehéren,
Fehéren, ájultan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
Mily szép az ing most kiterítve ottan,
Mily szép a fénylő hűvös plastron,
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing ha a testemre akasztom.

A csendbe nézek magamat keresve.
Örök lélekzetem csodálom.
Nevem suttogom… és nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Így megállok. Hát eljön értem,
Hát meg kell… jaj, jaj … meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én… én… agyonrúgott patkány az almon.

Mit álmodtam. Hogy fényes herceg voltam,
Jártam talpig fejér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
A királylány szeretett engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint egy zászlót fölém emelve,
Az erdőn vittem énekelve,
Lengettem őt s ríttam: Szűznek szerelme…

A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-szinekben,
A füvek mint gyertyák ragyogtak.
Igy vittem én a drága, drága testet,
S fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, ő tündököljön ottan.

Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húsát vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
a holt falakról. Megszünt lenni
A nagy világ. Nem élt más semmi -
Királyleány szűzességét elvenni.

A gyúladt test ájult, elhalt lihegve,
Szűz ajka őrjítő fuvását
Vigyáztam én halálba vágyva.
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Égő gyertyákat s hogy ne lássák,
az őröket kiűztem. És sorjába
Száz szép lángot tartottam szája
Ajtajához, úgy néztem fájva…
Egy lehellete ne múljon hiába.

Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: El vágyol innét?
Mondd hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárgadinnyét.
Aztán … messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.

Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
felzúdul hozzám zűrzavarja,
Száz ismert s mindig furcsa hangja,
Megint nem enged félholtan henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Rajong egy messzi templom érc harangja,
A kocsik elzörögnek sorba,
Tülköl az auto, a mogorva,
Fiuk, lányok hancúznak a fasorba.

Miér verődnek vissza a fülembe
E kínnal kínáló magányban
Rég elment hangok, melyek fájnak;
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Hallom szavát a fényes rézmozsárnak,
Csevegését a poharaknak,
Melyeket egy abroszra raknak.
Halálos messzi a kutyák ugatnak.

Dalt, ágyamhoz… ó ágy bocsáss meg nékem,
Hogy benned ily halottul élek,
Sóhajtva, nyújtózkodva néha.
Mikor kivettem a szobát, emlékszem
Milyen mohón méregetélek,
Mintha vergődne benned már a préda.
Kalandok felől álmodoztam,
Szép nőket hozni fel titokban,
De nem hoztam biz én, egyet se hoztam.

Párisban egyszer, május délután volt,
A Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép kis lány után siettem.
Könnyű madár, ó drága finom lány volt,
Dalolva lengni felvirúlt lány.
Fejemben tarka szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom, bátran, szépen,
Csalom magammal: drágám, szépem,
Milyen idő van… és itt egy pad éppen.

Kacagni fog, ezzel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az omnibusz tetejére.
A kis kalandra így hevültem titkon,
Inaltam szomjú szívvel, lázba,
Egyszer megálltam tétovázva…
S elmentem este egy nyilvános házba.

Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debreczenbe
Matrózgalléros uj ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
A sínek versenyét néztem csudálva.
Jött a vonat. Megállt sipolva.
Hátul a nagy waggon-akolba
Bárányok… vagy angyalkák ríttak volna?

Megy a vonat, én az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hidat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Kanyarodunk… és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.

Szokott-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamba mindig űzöm,
Lesni, hogy szédül a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák a régi óraművön.
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.

Hát igazán… elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
Most, most… érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek a világon.
Futnék visszafelé erővel.
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza és vissza, szembe az idővel.

Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Sárkánynyal szaladni felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.

Élet… Az élet… hogy van ez nagy isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most felkelek. Fürdök, örűlök.
Csontvázam fogdosom. Itten… meg itten…
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Most majd a kávéházba űlök,
Valakivel beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy tudunk ülni, sétálni, beszélni?

Fájdalmas és fárasztó a világon
Végignyújtózni… ó a távol
Bezárt kertek… Gyilkosság éjjel.
Szinház. Madár. Hajó az oceánon.
Púpos ember. A festő mázol.
Táncosnő száz szallagja repked széjjel…
Ha megölném magam… most rögtön,
Pisztolylyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.

Jaj már fel kéne kelni…

Szép Ernő (1884-1953): A falu éjszaka

 
Teli lett az ég ezüst pitykével.
Mi tündöklik a tejúton éjjel,
Tán az isten mosolya.
Dávid képe álmodik a holdban,
Szól a tücsök, csak nem tudni, hol van,
Szép tükör a pocsolya.

A fa mintha elfáradva állna.
Milyen csendes a kazalnak álma.
Hova bútt a kis madár?
Az udvarban üres szekér árvúl,
Csüng a szerszám meghajol rúdjárúl.
Minden ajtó zárva már.

De íjesztő sötét a vakablak.
A kutyák de nyugtalan ugatnak.
Csizma koppan nagy nehéz:
A halál sétál a padlón végig
Fekete szűrben, kaszája fénylik,
Minden ablakon benéz.

Szép Ernő (1884-1953): Ákom-bákom

Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,
Mikor a levelek már mind leszálltak,
Az őszi rajznak titkos értelme van tán,
Amit írnak az összevissza ágak.
Hogy fejtsem meg? Hogy értsem meg? Mit csináljak?

Mire való az eget is annyit nézni,
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hő arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék.

Mi van amott a hídon, micsoda szépség,
Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?
Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség,
Híd alatt néma hajók jönnek-mennek.
Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.

Mit érzek, ha ott űlök az orfeumban
S a színpadon négerek énekelnek?
E mély hangokban micsoda messzi bú van,
Sötét újjaik a banjon mit vernek,
Sötét megbánást, vérengző szerelmet?

Szép Ernő (1884-1953): Vers cím nélkül

 

Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.

Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.

Szép Ernő (1884-1953): Recept

 
Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

Szép Ernő (1884-1953): Magyarországból jövök...

 

Magyarországból jövök, hölgyeim és uraim, ismerik ezt a messzi földet? Négy folyó, három bérc van rajta, fölötte meg egy korona lebeg, láncokat ejtvén a táj felé, mint ez a bíróságok, adóhivatalok, zálogházak kapuira szegezett bádogtérképeken látható. Mondhatatlanul vonz és izgat engemet ez a sajátságos föld, de nagyon nehezen szánom el magamat, hogy Magyarországra utazzam, mert a vonat reggel hét órakor szokott indulni a nyugati pályaudvarról Magyarország felé és ez borzasztó. Pláne téli reggel. Milyen barátságtalanok a pályaudvar csarnokai. Milyen rossz felmászni a második vágányon ácsorgó gőzösbe, végigmenni a néma folyosón, benézi a komor fülkékbe. Milyen kevesen utaznak. Az első osztályon senki sincs. Nekem szabadjegyem van. Miből él ez a Máv? Egy üres bársonyketrecben elhelyezkedem, az ablak mellé, arccal az útirány felé, mert okos öreg emberek azt mondják, hogy ha a vonat irányának háttal ülünk, megfájul a fejünk. A vonat áll. Egy vasutas végigmegy a kocsik mellett, le-lehajlik, kalapáccsal megüti a kerekeket, a vonat türelmesen állja, mint a gebe, akit patkol a kovács. Milyen sokáig áll ez a vonat. Alhattam volna még vagy tíz percet. Áll, áll. Nem, elindult, már curukkol a pályaudvar, teherkocsik jönnek mozdony nélkül, meg raktárak, meg géházak, meg palánkok, meg farakások, szemaforok, híd, házak, állatkert, vurstli, Angol-park, kaszárnya, ügető-versenypálya, nyaralófalvak Vecsésig, Vecsésen túl Magyarország...

Nyolc óra, támolyogjuk át az étkezőkocsiba. No itt már élet van. A hálóban sapkák, kalapokhoz tartozó emberek. Tea, kávé, rántotta, sonka, vastag csészék, izmos poharak s hamutartó, mint a görög diszkoszvető kezében. Mustár, levesízesítő, egy rúd csokoládé, fogpiszkáló. Az ajtón hajó és tenger képe, a kivándorlás boldog délibábja. Csupa emberek reggeliznek. Asszony nincs. Miért nincs asszony? Egy asszony, finom, egészséges angol utazóruhában, fátyollal, az ablaknál és kinézve. Az ember a másik asztalhoz ülne, szembe vele, hogy nézhesse. Miért nincs egy asszony a vonaton?

- Hallatlan, milyen hideg van ebben az étkezőben – lázong valaki. A pincér nem felel neki.

- Ennek a vajnak szaga van!

- Friss vaj – mondja a pincér hűvösen.

- Márpedig ennek a vajnak szaga van – mondja a vendég, rákeni a zsemlére és eszik.

Odakinn, az ablakon kívül, fekete mező, a hosszú barázdákban vékony hó. Mint valami fehér vetés. Messzire egy kútágas tűnődik, mellette sovány cserény. Még messzibb egypár színtelen szalmakazal alszik, mögötte egy kis város széle, egy sor egyforma halovány kis meszelt ház, egy-egy ablak a falban, magos szalmatető, mint az elbóbiskolt ember szemére lehúzott turi süveg. A házak mögül a kíváncsi torony néz a másik határba.

A szomszéd asztalnál négy vidéki úriember früstököl, egy köpcös, egy zömök, egy testes, meg egy kövér. Beszélgetnek, nagyon hangosan, mert jó szívük van és nem akarnak mindenáron elzárkózni embertársaik érdeklődése elől. De hálátlan vagyok, nem igen figyeltem oda, csak neveket hallottam, itt-ott, messzi emberek ismeretlen neveit. Egyszerre mind elkacagják magukat. Valami jó dolog jöhetett ki.

- Barátom! – mondja a testes. – Mi? Mese fiú vagyok én! Barátom!

Úgy látszik, ő adta elő valami sikerült élményét.

- Mese fiú vagy! Mese! – lelkesedik a kövér és a fogpiszkáló rezeg ajkai között.

- Éhén? Hőha! Nem igaz? Barátom! Mese fiú vagyok én!

Felemeli a balkarját, s a kisujját beledugja a bal fülébe és fürgén rázogatja. Egyszer az

orfeumban rázta a kisujját így a fülében egy angol bohóc, és a felesége a kulisszák mögött egy kis csengővel csilingelt hozzá. Milyen kedves volt. Nem látták?

(Forrás: Szép Ernő: Sok minden – Athenaeum Rt. Bp.)

Szép Ernő (1884-1953): Scott kapitány

Scott kapitány és expedíciója elpusztult a Déli-sark közelében. Ahogy megállapították, már a múlt tavasszal elásta a hófúvás Scott kapitányt és három kísérőjét, s az újságcikkek, amelyek elszámolnak e végtelen messze, irtózatos hideg és fehér csöndben végbement tragédiáról, egy-két nap alatt elhallgatnak, az idő hófúvása eltakarja az ügyes-bajos világ érdeklődése elől Scott kapitányt. Elolvastam a tudósításokat, amelyek e sarki expedíció pusztulásáról szólanak, elolvastam Scott kapitány levelét, amelyet útja vége felé, a legnagyobb nyomorúságból és legvégzetesebb kietlenségből pár emberével visszaküldött a világnak. Néhány szám van a levélben, melyet a halál partján ülve írt Scott kapitány, hosszúsági és szélességi fokok... „ha élve kerültünk volna vissza, részletesen ismertettük volna utunkat, így azonban csak e rövid feljegyzéseket s halotti jelentésünket hagyhatjuk hátra”. Ezzel a mondattal fejezi be egyszerű levelét Scott kapitány.

Miért nem fordult ú maga vissza? Miért ment tovább? Angol becsület, férfias hiúság, és örök dicsőség mit érnek az őrjítő csendben, a világ megfagyott szélén, rongyok között, piszokban, éhségben, jég és hó irgalmatlan végtelenségében a bizonyos halál fekete pincébe vezető lépcsői előtt, mikor vissza lehet fordulni, a világ és London felé, ahol kedves és csókoló asszony vár, elhagyott bizalmas lakás, meg barátok, meg kedvenc ételek, szivarok, rokonszenves régi utcák, kényelmes klub, szép olasz operák a Covent Garden-ben, víg zenék és kacagtató bolondságok a music-hallokban, meg katonai parádék, autó-kirándulások, tavasz virággal és tél ódivatú kandallóval, egy egész élet, mely oktalan és céltalan, de elég mulatságosan és olykor egész kellemesen be van rendezve.

Itt ülök gyönge ember, egy nagyvárosban, a város egy kávéházában, a kávéház legcsöndesebb sarkában, nem tudom hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fok alatt, száz furcsa apró gondtól-gondolattól elsáncolva a mindenség örök titkai elől. Scott, Scott, Scott, firkálom a márványasztalra a bemártott pennával, mely szórakozott s vonakodik a munkától. Scott, ez a kurta, egyszerű és sajátságosan szonor név tölt el, e messzi hűvös és ködös tájról való szó, Scott. Úgy érzem, mintha valami hatalmas és elcsüggesztő drámai költeményből emlékezném rá, mintha nem is angol név volna, mintha a Scott szó az embert jelentené, a minden embert, az örök embert, az elátkozottat, a nyughatatlant, a boldogtalant, Ádámot, Faustot, Manfrédet. Mit akar az ember a világ végtelenségétől...

Három lépésre tőlem billiárdasztal, két úriember küzd az asztal körül hosszú dákóval. Most nagy vitába vannak:

- Ragad – mondja az egyik, s az asztal fölé hajlik.

- Nem ragad – mondja a másik.

- Kérem, tessék megnézni – biztatja az első.

A másik úriember is lehajlik, a tenyerét a szeme elé tartja, szigorúan vizsgálja az egymás mellett megállott két golyó. Jó ideig maradnak így lehajolva, a két fej egymáshoz közel. Egészen összeér a két fej. Ragad.

 

(Forrás: Szép Ernő: Sok minden – Athenaeum Rt. Bp., 1914. - 6-18. old.)

Szép Ernő (1884-1953): A hó

 

Tél volt, tél volt, tündéri volt
Öröm sütött az ég falán
De nem volt ott se nap se hold
Csillár világított talán.

Hó pillangók hulláma folyt
Rajzottak fel le hópihék
Barack virágja áramolt
Hideg se volt, se fagy, se jég.

Néztem hogy mind ábránd oson
Sereg bárány a télen át
Rebegve gyermekhangokon
Utánok angyal szárnya szállt.

Harang zendült vagy óramű
Mely régen holt időket old
Oly méla mód, oly halk nemű
Emlékkel, mely igaz se volt.

Derengtek muszka templomok
Viaszból sárgán bíboran
S kék pályaudvar, ott forog
Csudás vonat, de színarany!

Mily túl jó jóság szendereg,
Jaj andalító enyheség,
Jönnek hasas hóemberek
Kezdvén nevetettető mesét.

Hipp hopp lett boldog alkonyat
Dalszó sóhajt és szenderül
Meleg hó érte arcomat
Farsang vihogva ment elül.

Szép báli nép mazúrozott
Előre nem tudva hova
Süppedt búval húrozott
Bőgő s iszkolt velük tova.

Nézett egy rózsa lelkű mécs
A hóra messze bágyatag
Hullt rózsaszín semmittevés
Hívott ünnepre vágyakat.

Én ültem lágy szánon vele
Hölgyemmel, rám és rám omolt
Hév illattal lehelt tele
Ily kéj szívemben sohse volt.

Tucat sor ablak csupa tűz
Rubint tetőjű palota
Onnan langall epesztve szűz
Zenézés, szállj szán, szállj oda!

De lett barnább barnább sötét
Láttam terjengni szaporán
Lehelletem gomoly ködét
Szívfájdalom szakadt le rám.

És ott vonultak száműzött
Foglyok, kiknek nincs nap se éj
Hajolva mély átkok között
Örökös árvaság felé.

Bukdácsoló banyák papok
Sintérek sánták púposok
Kapott mind hajba és kapott
Pofont s gödrökbe búdosott.

Hallottam sok farkas lohol
A hó bomolt, omolt, borult
Ordítva távol valahol
Hullt bánat, hullt éj, hullt a múlt.

És sírva mint a szél sovány
Halottak szöktek feketén
Pillantottam, hogy halovány
Képpel köztük sietek én.

Mint ájulat mely még feled
S mint révedt szó gégételen
Úgy hallatszott hogy: ég veled
S elmúlás hullott végtelen.

Kormos jaj jött, vak kocsisok
Hörögtek halvány módra: hó!
Rá csend lett, tébolyult titok
Mert mindent elnyomott a hó.

Szép Ernő (1884-1953): Egyedül

Ha mosolyogni látom őket:
Kik párosak, szerelmesek,
Ha összeérnek a kezek,
Ha egymásnak csókokat dobnak,
Ha hallgatnak és ha susognak –
Nagy árvaságom könnybe lágyul,
Zokogok gyáván, ostobául,
Ha mosolyogni látom őket.

S mikor könny bujkál a szemükben,
Kik párosak, szerelmesek,
Ha ajkukon sóhaj rezeg,
Ha egyikhez a másik hütlen,
Ha gyülölet lobban szivükben,
Betegek, boldogtalanok –
Vadul, pogányul kacagok,
Mikor könny bujkál a szemükben...

Szép Ernő (1884-1953): Eszmélet

Mit kéne az emberekkel mívelni. A rosszaság, vagyis a butaság tán csak betegség, hiszen nincs abnormálisabb valami, mint hogy nem csudálkozik, nem élvezi a természetet, a Teremtést valaki, mint hogy nem tart itt valami szüntelen ünnepet, aminek nem kell munkaszünettel járni, sőt amely ünnepnek szépséges érzetében annál könnyebben, vígabban, vigasztalódottabban végezheti a dolgát. Nem lehet természetellenesebb valami, mint hogy ne legyen elfogódott az ember a hozzá hasonlatos élőlényhez közel, hogy ne eszmélje annak is a gondjait, a vágyait, a halálra való rendeltetését. Az a Carrel professzor megállott a kutatásai végeztével. Pedig a test és lélek egységének a konklúziója csak az lehet, kisütni, hányadik agykéregben, melyik dúcban, mirigyben fészkel a szerencsétlen betegség, az ember butasága. S ezt gyógykezelni vagy kioperálni. De lehetne egyebet is próbálni. Altatófélét feltalálni, azt minden embernek folytonosan adagolni, tompítsa el a butaságot; lassankint ki is irthatja. Lehetne az egész Földön naphosszat zengeni a harangoknak. Evvel megejtetni a lelkeket. Zenekaroknak szólani hétköznap is minden városi téren, minden község piacán, a legelőkig hasson el a zeneszó. A költők ne bújjanak el finnyásan, szemérmetesen: legyen mindennap egy órájok, a járdán a lakosság közt virágot osztogassanak, szép, mosolyogtató, mulattató igéket, epigrammákat hallassanak, időnkint frisseket költvén. A költőket persze az állam, a megye fizetné. Már agyaltam a legelső epigrammot, a körúton haladtomban; a Podmaniczky-utca sarkára értem, meg is volt már, igen, már pattanóban volt fényesen, mint a pici szappanbuborék benn a homlokom homályában, még egy lépés és itt van. Éppen akkor vettem észre, hogy a rendőr rám néz emelődő kézzel, hogy álljak meg; ő is lépett egyet felém.

- Át tetszett jönni, mikor még nem fordult a lámpa sárgára.

Megírta a bárcát, két pengőt lefizettem.

Soha még ilyen enyhe büntetést nem szenvedett, aki a világot meg akarta váltani.

*

A fukar gazdag lelkébe csakúgy nem tudom beleélni magam, mint a pederaszta lelkébe.

*

Mindennap legalább egyszer az eget körülnézni. Mindennap végigpillantani a fákon. Mindennap megtapogatni, szagolni valami virágot. Mindennap legalább egy pohár jó kis zöldszilvánit felszürcsölni. Mindennap diskurálni egy pofára valót egy kedves emberemmel. Mindennap egy bájos leányt beinni a szemembe. Minden lefekvéskor egy pár kedvenc verset elolvasni.

*

Mennyien esznek csúnyán urak, sőt ú. n. előkelőségek. A pengére lehatol a kezök, amint a kést fogják; a legszófogadóbb süteményhez is kést is használnak; a sajtot villával-késsel szabdalják; estélyen úgy zabálják a büfé csemegéit (dámák is), hogy a gyomrom fel akar fordulni; belévágnak a más szavába; tapintatlankodnak; barátaik jelenlétében gorombán szólnak rá a feleségükre. Hazudnak otromba mód és a műveletlenségüktől majd felhördül az ember. A műveletlenség csak olyan csúnyaság, mint szabálytalanul enni, vagy vakon zabálni, nem igaz? Teremtőm, milyen áhítattal tekintettem diákidőmben az urakra, kik mindig új ruhában vannak és oly sokszor nyiratkoznak.

*

Egyetlen nyelv milyen beláthatatlan alkotás. És van száz meg száz nyelv, ezer meg ezer nyelvjárás, tolvajnyelvek vannak; millió meg millió szó, milliárd, mind egy-egy parányi költemény. Egy-egy ötlet mind a szó, találmány. Oda vagyok!

*

Semmi jó, semmi rossz, ami ér, nem érvényes, mert elmúlik. És semmi igazság nem igazság, mert meghalunk.

*

Ismerem ezt a szörnyeteg típust még az első monstre-háború nyomoraiból: harminc inget csináltattam az elején, fiam, tizenkét pár cipőt, gyönyörű cipők barátom, olyan erősek mint a bivaly. Feleségem zsírt, lisztet, kávét, teát, mézet, sonkát, szalámit, aszalt gyümölcsöt, dzsemet, mindent annyit szerzett be, dugig van a spájzunk, konyakom is van vagy száz üveggel, felőlem, öregem, tíz esztendeig tarthat ez a háború.

Szembeköplek, disznó, ha még egyszer így kérkedel előttem, aki soha nem tudom, a jövő héten nem veszek-e éhen.

*

Ugyanazon gondolatok a fejekben, ugyanazon nyakkendők a kirakatokban.

*

Némelyik ember hangjában, akit pedig fiú-korában nem ismertem, elfülelem a diákkori hangját. Vannak ilyen meg nem ért, nem tért hangúak.

*

Újságot olvas a szigeti padon egy nő. És fel nem sikolt!

*

Zöld időmben éktelenül sajnáltam, aki kövér. Azután meg büntetésnek néztem azt a nagy hasat az urakon. Mert a többletet, amit fal, a szegények elől kaparintotta el. Eljutottam a semleges csodálatig. A hízó ember jókedvű szeret lenni, kell néki a nevetés az emésztéshez, a jó egészséghez. Hát olyan kedélyvilága is keveredik, derült, nevetős. A kövérnek kétszerte annyi étel-ital, kétszerte annyi szövet-vászon kell, mint nekem; annak a költségét muszáj megkeresni, előteremteni. Kíméletlenebbnek, céltudatosabbnak kell lenni néki, mint a soványnak. Pénzes lesz, sőt vagyonos. Az persze tekintélyt szerez. Pénze nem volna, kinevetnék a hasát, a hízott fejét. Szóval a kövérség tekintély, szerencse. A kövér tolakodik fel a legerőszakosabban az autóbuszra. A kövérek ülnek a képviselőházban, a városházán, az elnöki karszékben. Övék ez a világ, a kövéreké. Nézzétek, büszkék is a kövérségükre; úgy adják, akár csak maguk kívánták volna, hogy ilyen kövérek legyenek. A nőknek a szerencse mellé kell húzódni; nem csudálom, ha takaros feleséget kapnak. De azt még mindig csudálom egy kicsit, hogy szeretni is tudja a nő a kövér férfit, úgy ahogy némelyek a marhahúsban a kövéret szeretik.

*

Még Mozartot is lehet unni. A harangszót soha nem érezzük unalmasnak.

*

Szerencsét csinálnak regényírók, akiket analfabéták gyanánt említünk; a színpadi világsiker olyan szerzőké, kiket emberszámba nem lehet venni.

*

A trafikba ne állíts be csak egy bélyegért, csak egy levelezőlapért, csak tantuszért. Van sejtelmed felőle, mennyi haszna van azon a boldogtalan özvegynek, aki abbahagyja a látogatójával való kis beszélgetést, vagy a regényolvasást, vagy a jó kis hülye pihenést? Egy skatulya gyufát is végy legalább. Nem vagy dohányos? Először is légy, de azonnal, mert az a legjobb rossz a Földön. De ha sehogy se gusztusod a bagózás, vagy tilalmas, bagózik a másik, annak mindig adhatsz tüzet.

*

Mindent Nagybetűvel írnak már, Minisztériumot, Karácsonyt, Édesanyámat, Mindent. Mikor a Hazát is meg az Istent is kisbetűvel írták, voltak a magyarok legalább oly jó hazafiak, mint ma és talán több volt a vallás is a lelkekben.

*

Olyan másodperceim vannak, másvilágot hallucinálok, ott fejezzük be, mert hiszen be kell egyszer fejezni, a társaságban félbemaradt mondatainkat.

*

Régen nem írok verset; úgy érzem, az az én számomra most tilalom. Csúnya, nyomorult állapot ez a versnemírás. Fatantuszt nem ér az életem, olyan űr ez és olyan szívbéli kárvallás. A próza nem az, ami a vers, még a Szentírás se! Rémüldözöm, hogy nem tudok majd soha többet verset adni. Úgy rémülök, mint ha a vakságtól fél valaki, mint ha az operista borzad, hogy elvesztette a hangját. Aki versre kapatta magát, akármit is ír, csak rekedten hebeg.

*

Csak a hajnalt, csak a tengereket szabad Petőfihez mérni. Soha, de soha ilyen költőcsodája nem volt az embernemzetnek s nem lesz soha de soha, esküszöm.

(Forrás: Nyugat, 1941. 8.sz.)

Szép Ernő (1884-1953): Jégpálya

Korcsolyát kötöttem s rászállottam a jégre. Milyen kellemes és milyen meglepő, hogy csúszok, futok a jég homályos tükrén, szinte lengek a két keskeny érctalp felett, milyen különös, hogy nem felejtettem el ezt a kis téli tudományt a hosszú esztendők óta, mióta utoljára korcsolyáztam. Oh, gyerünk vissza az ifjú élvek e sima mezejére, örvendjünk ez egyszerű, egészséges jó örömnek, öleljük mellünkbe hevesen a szembejövő friss szelet, csípessük cipószínűre orcánkat az ártatlan hidegtől, csússzunk jobbra-balra, iramodjunk neki, fussunk, repüljünk, forogjunk, szédüljünk egy kicsit, felejtkezzünk el... az ólmos fényű jégen hosszú, szeszélyes árnyékom fut velem a korcsolyáktól írt végtelen karcsú hieroglifák között, a magasból ragyogó villamos ívlámpák világításában. Arcok villannak el mellettem jobbra-balra, csupa idegen arc, senkit se ismerek ezen a nagy jégpályán, magamban forgolódom, tünedezek a sajátságosan mozgó sokaságban. A melegedő pavillon előtt a katonabanda játszik, kedves, buta amerikai nótát ropogtatnak a tréfás réztrombiták, hangos nevetés, itt-ott ijedt sikongatás, vígan csörgő diskurzusok az elfutó párok mosolygó ajkán, Istenem, mit beszélgethetnek, valami olyan kedveset és üreset, mint amit a katonazene játszik. Kifelé igyekszem a középről, gyors hajlásokkal kikerülöm a korcsolyázókat, kicsúszok a pálya szélére, a korlátnak támaszkodom, nézni egy kicsit a népet. A félkarommal lekönyökölök, s engedem magam előtt szédelegni ezt a közeli, mégis oly távolinak tetsző világot.

Mozdulatlan tekintetem előtt kecsesen, s jó melegen öltöztetett gyerekek futkároznak, egy-egy pici kis leány még gyámoltalanul kacsázik, néha, mikor az egyensúlya bajba jutott, hirtelen kiterjeszti két gyenge karját, balanszírozik velük, mint mikor a kis madár a szárnyát lebegteti. Szép karcsú fiúk hasítanak tova, fehér pamutkabátban s fehér sipkában, térdigérő sportnadrágban, mi mindent tudnak a jégen, féllábon milyen nagy köröket húznak, leguggolnak, forognak, tánclépéseket tesznek, a korcsolya orra hegyén szaladnak. Kisasszonyok illannak el, zajtalanul, kecses sportkabátban, sipkában, jobb és bal korcsolyájuk megvillan nyugodt időközökben, ahogy a lábukat váltják. Egy-egy kényelmes, kövér bundába menekült hölgyest szánkószéken repítenek maguk előtt figyelmes úrfiak. És párok, párok, párok. Nő és férfi, mind a két kezükkel összefogózva, egy tempóra futnak, hajladoznak, illegnek jobbra-balra, fejüket kissé oldalt hajtva, hallgatagon, átengedve magukat a friss levegő örömének, a csusszanó, könnyű mozdulat kellemének, a sebesség izgalmának, a zenének, egymás keze érintésének, talán szorításának, egész lényük közelségének, valami elnémult andalodás viszi őket... e komoly téli öltözetek, kurta bundák, sapkák hirtelen elvarázsolnak, úgy nézem a korcsolyapályát, mint valami szelíd régi metszetet, mintha ezek az előttem repkedő, forgó figurák egy régen elmúlt nemzedék lenne, egy vonzó, ódon, hangtalan holt világ, amelyről oly sivár melancholiában tűnődik az ember, mikor ötvenesztendős divatlapok képei fölé hajol. Oh, csupa orosz hercegné, lehetetlen nők, regények és finoman repedezett festmények hölgyei, akikkel sohase fogom lelkemet és fantáziámat kicserélni...

Oh nem, hisz élő emberek ezek, csevegnek, nevetgélnek, látom a leheletük röppenő kis ködét ajkaik előtt, hallom a korcsolya vékony hasítását, hallom a visongó, kiáltozó gyerekeket, hallom az amerikai nótát, amit el nem unnak játszani a vitéz zenészek. Felnézek a pernyeszínű téli égre, körülsétáltatom a tekintetemet a leveletlen fákon, akik deres ágaikkal karos ezüst gyertyatartókhoz hasonlítanak. Az egyik fáról a másikra átrepül egy unatkozó csóka, hallom fekete rikoltásait. Előttem a nagy jégpálya, ez a különös téli bálterem, felnőttek és gyerekek boldog találkozója, egyszerre rákezdik örök muzsikáját a szívemben a magány bágyadt zenélőórája. Oh, mindig magamban, mindig magammal, mindig magam, mindenki idegen, senkit se ismerek, senkihez semmi közöm. Valami gyönyörű, hallatlan, botrányos dolgot vágyom művelni: szeretnék a közepébe futni a jégpályának, kitárni a két karomat s messzihallatszó csengő hangon megszólalni: Hölgyeim, nevem N. N., bocsássanak meg, olyan árva vagyok és úgy szeretnék kegyetekkel együtt lenni, jöjjön valaki együtt, csevegjünk, nevessünk, oh ne tűrjék, hogy boldogtalan legyek, adja ide valaki a kezét...

Nem, ilyesmi az emberek közt nem megy, milyen viharos kacagás támadna, holnap benne lenne a dolog a lapokban, a közönség azt hinné megőrültem, én meg kivándorolhatnék, vagy főbe lőhetném magam. Hiszen nem is gondoltam komolyan, nem, nem. A párokról, akik folyton tűnnek, tünedeznek előttem, elhúzom irigy tekintetemet s a gyerekeket nézem, a piros arcú, fürge, gyönyörű gyerekeket, oh ez talán még szebb, még boldogabb, még irigylendőbb, még fájdalmasabb. Mi lenne, ha a gyerekekhez pártolnék, ha gyors korcsolyámon annyi fárasztó, rossz évet átcsúszva, megint a gyerekek közé elegyednék a jégen, gyertek kis pajtások, leánykák, kis fehér bárányok, angyalkák, fogózzunk össze, csináljuk egy hosszú sort, egy, kettő, három – usgyé előre! Meneküljön előlünk aki tud, mert elsöpörjük az összes bácsikat és néniket! Jaj, elestem, csak kacagjatok, nem haragszom, csak kacagjatok...

Nem, nem, a gyerekek közé is bajos volna betolakodni. Mindnek itt a mamája, vagy a papája, vagy a svájci kisasszonya, nem engednék meg, hogy egy idegennel pajtáskodjanak a féltett gyerekek, sőt talán a kis ártatlanok maguk se barátkoznának, bizalmatlanok lennének, nem melegednének össze velem, oh, énrám fel kell nézniök s arcom borotvált, nem olyan lágy, mint az övéké és a szememben milyen elvadító szomorúság tanyázik.

Elzsibbadt a balkarom, amellyel a korlátra könyököltem, fázik a lábam, fázik a szívem, a katonazene még mindig azt a víg amerikai nótát játssza, azt a vígat, amely egyre szomorúbban, nehézkesebben, tompábban s fárasztóbban hangzik a fülembe. Az ég pernyeszínű, mintha elégett szalmakazlakkal hintették volna teli. Az ívlámpák halálok sápadtságban fénylenek. Az unatkozó csóka a másik fáról visszament az első fára, lassú röptében keserveset kiáltva, ami visszhang nélkül maradt.

Szép Ernő (1884-1953): „Ujesztendő, vígság-szerző”

„Ujesztendő, vígság-szerző most kezd újulni, újulással víg örömöt most kell hirdetni”  - kántálták a vékonyhangú kis parasztfiúk az ablakunk alatt a rég elment Szilveszter-estéken az alföldi kis városban. Tegnap, 1913 január elsején, reggel nyolc órakor egy kis pesti öltözetű parasztgyerek kopogtatott fel álmomból, számlát hozott egy régi suszteremtől, akinek a cipőit már évek előtt elsétáltam. A cipők meghaltak, a számla életben maradt, úgy látszik, a számlát erősebb bőrből készítik a suszterek, mint a cipőket. A suszter pénzt kívánt, az inasa pedig boldog új évet kívánt. Egy kis vizitkártyát tartott piszkos kezében, a számlával együtt átadta, ez volt ráírva: B. ú. é. k. Ez a négy betű nyomtatva volt, alatta szelid gyerekírással: „N. N. cipész tanonca.” Egyszóval N. N. cipész tanonca nekem boldog új évet kíván. A kis fiú az ajtóban állott, nem nézett rám, tudatlan szemeit sétálni küldte, a falra akasztott karikaturákat nézte, amelyeket festő barátaim rajzoltak rólam. A gyereket felriasztottam szórakozásából:

- Hát osztán, mondjad csak, mit kívánsz te énnékem?

A suszterinas zavarba jött, nem válaszolt, a kalapját forgatta a kezében, vagy lehet, hogy nem is forgatta, nem emlékszem pontosan.

- Felelj hát, ne félj, - mondok – mit kívánsz te énnékem?

- Semmit, nagyságos úr... N. úr (a gazdája) azt mondta, hogy ne menjek vissza pénz nélkül.

- Jó, jó fiam, ne beszélj most erről, azt mondd meg, mit kívánsz. Semmit se kívánsz nekem? Hát mi van erre a kártyára írva?

A gyerek ártatlanul fölemelte rám tekintetét, nem volt elkészülve rá, hogy ennyi dolga lesz velem.

- Az van ráírva, - mondok – hogy te, N. N. cipész tanonca, b. ú. é. k. Hát nem tudod, hogy mit tesz ez a négy betű? Mi az, hogy b. ú. é. k.?

- Boldog új évet kívánok – mondta a fiú, mosolygott és megkönnyebbült.

- Na látod. Hol vetted ezt a kártyát?

- A trafikban vettem.

- Mennyiért?

- Tizenkettőt adtak egy hatosért.

- Mit gondolsz, ennyi újévi ajándékot kapsz most tőlem?

N. N. cipész tanonca kikapcsolta tekintetét a szememből, szemérmesen elnézett, mosolygott és vállat vont, vagy lehet, nem is vont, nem emlékszem pontosan.

- Örülsz, ha egy koronát adok?

- Igenis, nagyságos úr.

Minthogy nem vagyok gazdag, a pénz nem számít nálam, hát két koronát adtam a tanoncnak, aki kellemesen csalódott, mint mondani szokás.

- Mit mondjak, nagyságos úr, N. úrnak? (A gazdájának.)

- Semmit, fiam, hanem azt mondd meg nekem, hogy csakugyan kívánsz-e te énnekem boldog újévet?

A gyerek, aki már túl volt a borravalón, nyugtalan, zavart volt, csak mosolygott, kegyetlen kérdéseim kínja s a pénz öröme veszekedtek lelkében.

- Na eredj el. Nesze vissza a kártya is.

N. N. cipész tanonca eltávozott hajlékomból, visszafeküdtem az ágyba, mintegy negyedóráig néztem a fekete ágaikkal jajgató margitszigeti fákat, azután megint elaludtam.

Szép Ernő (1884-1953): Éjfél

Jaj, írni kell. Megnézem az órámat. A kismutató is, a nagymutató is a keskeny római tizenkettesre céloz. Pont tizenkettő. Éjfél. Csodálatos vékony tengely, amin ez a rettenetes nagy világ tegnapról holnapra fordul. Éjfél van. Mennyi templom van a világon, mennyi torony, mennyi toronyóra, az most mind kong, zeng, búg, kalapál. Hogy szeretném hallani mindet együtt, egyszerre. Nem hallok egyet se, a kávéház zaját hallom, ez a zaj folyik, mint a sárga esővíz a csatornából a hordóba. Hogy néz ki most a világ? Mit csinálnak ebben a percben az emberek az egész világon? Falvak szélein ugatnak a kutyák, a városok klubjaiban eltorzult kártyások ülnek, házastársak vetkeznek, színházban voltak, az asszony az ágy szélére ül, kezeit ölébe lankasztja és elábrándozik, kórházakban nyitott szemű szenvedők, bezárt raktárakban egerek szaladgálnak, operaénekesnő a hotelszobában zihál koszorúja fölött, csecsemők mosolyognak, a hold nagy tavakon sétál, mulatóhelyeken kopasz urak frakkban és monoklival próbálnak örülni, a csataldsai mezőn harcra felszerelt férfiak feküsznek megfagyva, gyáva fiatalember megy felfelé egy utcai nővel sötét lépcsőházban, vonatok rohannak egymásba, kis vendéglőben danolnak, fogfájósok nyöszörögnek, ittas nászéj a szállodában, egy gyűrött plasztronu úr a tükörrel szemben agyonlövi magát, az őserdőben párducok nyújtózkodnak, fiatal rabok sóhajtoznak a cellákban, bábát csengetnek föl, üres villamosok zúgnak a külvárosokban, házibálon szól a zongora, felravatalozott halott gondolkozik a másvilágról, részek emberek verekednek az utcasarkon, malomban süvítenek a szíjjak, a hajón matrózok pipálnak, macska nyávog a kémények között, elhagyott palánkok között a gyilkos bicskája villog, az áldozat hörög, a templomokban a csönd imádkozik, a táncosnő sír öltözőjében, mennyi villany, gáz, petróleum gyertya és csillag világít és menyi sötétség van.

Valahol egy város ég és hány cigarettára gyujtottak ebben a pillanatban... Csak ebben a kávéházban mennyi cigaretta ég. A finom, sovány kék füstök felfelé keringőznek a cigaretták végéről, a levegőben találkoznak, összefogóznak, összefolynak, együtt szállanak, mint halvány, messzi madárcsapat. Az emberek, akiket a füst lennhagyott, beszélnek, csevegnek, kiabálnak, suttognak, nevetgélnek, dúdolnak, női kacaj kígyózik. A kávéház beszél, mormol, csobog, zúg, énekel... a két tenyerem a kélt fülemre tapasztom, csend lett. Elveszem a két tenyerem, megint vihar van. Egymás után, szaporán csinálom ezt, könyökölök és nyomkodom a két fülemet a két kezemmel. Milyen különös zene. Mintha a cintányért vernék a pokolban.

Szép Ernő (1884-1953): Kis cikk a szeretetről

 

Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén, lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltűnődött maga felől meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen, nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi embert, éppen úgy öltözködik ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta gondolkodásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát ember eltűnődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi emberekkel, akik közt az életét tölti. Elképzelvén magát a többi ember közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatatlan holmik közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket nehezére esett mindig magával hurcolni. Irigység... gyűlölet... harag... megvetés... utálat... Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt a lelkéhez, szinte egy volt vele.

Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel, ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok, ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok, nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.

Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja meg, mi a baja, hátha meg tudom vigasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy sóhajtott, - az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök, beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz, rámosolygok, hogy mosolyt lásson...

Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derűvel orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy autó. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?

Szép Ernő (1884-1953): Mint magányos lovast az este...

Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.

Szép Ernő (1884-1953): Csokonai

Akkor Rómában élt szegény Ferenczynk
Canova szép kezét szolgálta ott
a nagylelkű mestertől, úgy meséli,
derék darab márványt kapott.

Dermedt tej volt, Carrara boldog álma,
és ő se nem szentet, se nem királyt:
egy méla lombos főt képzett a kőből,
az édes bús Vitéz Mihályt.

Vendégek jöttek, London utazói,
azok közt volt egy fátyolos leány;
az kék szemét a márványon feledte,
s átlengett hangja fátyolán:

"Csodálatos bánat borúl szívemre
ábrándkép ez? vagy élőlény vajon?"
"Oh miss, itt járt s a föld alá merült már
fájdalmasan, fiatalon.

Poéta volt, nevét miért is ejtsem
magyar lett ő, mindegy, élt vagy nem élt."
A lány még nézte. Hívták, arra fordult,
indult, lehajtva rab fejét.

(Forrás: A magyar irodalom gyöngyszemei - Olvastam, költőtárs.. - Költők társaikról - Móra Ferenc Könyvkiadó, Athenaeum Nyomda,Bp.,1961.)

Szép Ernő (1884-1953): Holdfényes nyírfát láttam

Babits Mihálynak

Holdfényes nyírfát láttam, néztem havak rogyását,
A cinke tollát láttam, hallottam bújó füttyét
Hallgattam messze mennydörgést tavasszal, ősszel
Fehér ökröt meg sárgát láttam mezőn merengni
A víz szövését néztem, nap csillagjait abban
Virágot szagolgattam, virágot tapogattam
Virágos zászlók úsztak felettem fönn az égen
Így múlok én el innen nehéz arany szívemmel
Én mindig emlékszem majd fűszálra, harmatcseppre
Lepkére aki nyáron szállott mint néma álom
Emlékszem, emlékszem majd, én ezt el nem felejtem
Bármerre lengek majd vagy ha úszom nem tudom hol
Mélázom, el nem fogyhat belőlem a csudálat:
De gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva

Szép Ernő (1884-1953): Krúdynak

 

Gyulám, Szerelmem! Azt hallom, valami huszonötesztendős centenáriumot készítenek Ellened.

Mi a fészkes gyulátlanságot akarnak Tőled! Drágaságom, énrólam tudd meg azonnal, én nem vagyok benne! Tudom, elunnál egyszer s mindenkorra, ha gyanítanád, hogy ott bujkálok barátjaid és tisztelőid közt, mikor az ünnepedet összeszerkesztik. De hát kicsodák azok a külső urak, azok a pogány naivak, akik abban a hiszemben vannak, hogy mulattathatnak Téged valamely fix órára tett tiszteletteljes szájalással? Az az egy asztalnyi kedves embered, akiknek megengeded, hogy egy kicsit ismerjenek Tégedet, tudván tudja az mind, hogy halkságodon, restségeden, bágyadalmadon bosszantóbb csúfot nem lehetne tenni, mint Tégedet őszi merengésedből efféle dicső főtárgyalásra megidézni.

Talán Magyarország kormányzója szándékozik a Várat kivilágítani a Te ünnepi estédre, s Elébed menni a Bourbon-királyok szép szokása szerint, mikor Te sétáló jegenye besétálsz a fogadó szálába, fejedet elhajtva a csillárok csüngő kristályai elől?

Megható szépséges fejed, aki vállaid felett örökösen félrehajlik, mint a kereszt az ország koronáján.

Vagy miniszterelnökünk igyekszik egy napra, egy estélynyire Szkutarit előlünk elfüggönyözni, s a halvány citromszín palota gobelines termeibe invitálni Téged és a múzsádat udvarló Akadémiát, mintha még az illúziós nagy Budapesten volnánk, a kellemes Európában?

A Nemzeti Casino abroszolja s virágozza fel bankettre intarziás asztalkáit odakinn a franciás Park Clubban, zászlóaljnyi mágnással és udvarnyi mágnásasszonnyal lepvén körül Tégedet, magyarok, férfiak mintáját, hogy hallják ritka hangodat, és büszkén és ábrándosan tekinthessenek délibábos homlokodra?

Látod, csúfolódom! Sejtem azt a fertály mosolyt elmosódni gyönyörű szád szélin, azt a Krúdy-féle mosolyt, akit úgy ismerek, akivel egy hordóízű pohár bornak felelsz, meg a tapintatlan sorsnak, meg a barbár társadalomnak. Gőgöd és nagylelkűséged, értelmed és jó ízed, földi melankóliád és égi derültséged fonják hirtelen össze azt a csapóját a te hangulatodnak, azt a kurta, gúnyos és bánatos és pajkos mosolyodat.

Nem kívánnám, hogy Néked itt valami gyászkabarét rendezzenek, édes kedves Gyulám, a Te álmatag alakodat hadd álmodjam Nagy Lajos király művelt udvarába, hadd képzeljelek a három tenger közt heverő bőséges boldogságos ország fiának, zászlós urak irigységének, egy méltó magyar király könyvtárában forgatva a lúdtollat, abban az érdekes nagy fehér kezedben, s asztalánál a poharat, s mellette lovagolván vadászatain és filozóf erdei sétáin vele sétálván.

Kérnék minden dátumos, egyleti fejet, felejtkezzenek meg csak bátran Rólad, ne erőszakoljanak ünnepi vacsorát Néked, ahová gondoktól ágyúzott fejüket elhozzák a szerencsétlen szerkesztőségi emberek, amelynek részvételi díját délután elvesztették a hólile-játékon a fiatal poéták, ahol az analfabéta közgazdasági tolvajok köpnék a te szép tejutas homlokodra tósztjaikat, nem, összetett szívvel könyörgök a gyöngédteleneknek, ne bántsanak Tégedet.

Te nagy magos árva, Téged emellek mint zászló rúdját, és a nyakadba akasztom ennek a borzasztó kis országnak a gyászfátyolát.

Tisztelem a Stambulod füstjét, mikor elmúlik a vállad megett, mikor sétálsz látatlanul a szigeten, a tokaji szín gesztenyelevél a kalapod karimájába esik, nyesett bajszú csendes szádra a szerelem csókjai hullottak, hófúvott hajadra a délután felhője nyestes süveget teszen, és reászállanak a csillagok estére.

Megállasz, a földre nézel... meghallottad a pikulás cinkét a fáról, őtet hallgatod.

Én nem is zavarlak.