2018. jún. 5.

Váradi Antal (1854-1923): Szerelem




"Szabadság – Szerelem!
E kettő kell nekem…”


Ha a legszebb nászajándékot a magyar menyasszonyok közül Csajághy Laura, a Vörösmarty Mihály menyasszonya kapta, ugy a Szendrey Júlia menyasszonyi koszorujába vannak fonva a világirodalom legnemesebb gyöngyei – a Petőfi szerelmi dalai!

Petőfi lobbanékony szive itt-ott tüzet fogott első ifjuságában, röpke szerelmi dalai, egyes fölhevüléseinek dal-szikrái kisebb-nagyobb érdeklődésről tesznek tanuságot. Igy az ifjukor folyamában egyik-másik rózsaarczu, fiatal leánykához, hol komolyan, hol tréfásan irt költeményei, vagy az a tüzes felbuzdulás. Lendvayné Hivatal Anikó láttára, mikor arra kéri az Istent, hozza vissza a pillanatot, midőn e hölgy a szerelemnek első tüzére gyuladott – s ott ő legyen, a költő, kit csókra hi föl édes, kedves tekintete… S a boldogságért odakinál a dalnok tulvilági üdvösségből – egy drága századot…

Mégis: komoly, nagy szenvedélye a Petőfi szivének csak egy volt – szerelme Szendrey Júliához.

Júlia 1828 deczember 29-én Keszthelyen született s igen jó neveltetésben részesült. Nem volt feltünő szépség, de vonzó, megnyerő, rendkivül okos, olvasott s a társalgásában volt valami bübáj, amely költőnket első pillanatra megnyerte.

Petőfi 1846-ban Szatmármegyében tartózkodott az ősz elején s szeptember 8-ikán a megyei bálon Nagykárolyban beszélgetett először Szendrey Júliával. Ez a beszélgetés döntő volt Petőfi szivére, egész további életére, mert csiráit ültette el szivében egy olyan szenvedélynek, mely egész szerelmi költészetét kormányozta. A vonzódás Júlia részéről nem támadt hirtelen – naplója tanuskodik róla – melybe bizalmasan öntötte ki szive minden titkát, s melynek egy részét később – meggyőző argumentum gyanánt – Petőfinek is elküldötte s e naplólapjain lépésről-lépésre kisérte a toll a sziv érzelmeinek ébredését, először érdeklődés alakjában, mely a hires költő, a lángoló lélek közelségével szemben ébredt a szellemes leányban, majd igazi vonzalom keletkezik, melyet Júlia még magának sem mer hirtelen bevallani, de tagadni sem tagadja s Térey Marinak, lelke kedves barátnőjének is czélozgat erre nem egyszer.

Szendreyék Erdődön, a gróf Károlyi-birtokon laktak, hol az apa gazdatiszt volt. Már onnét szeptember 22-ikén ezt irja Szendrey Júlia Térey Marinak: „Szombaton délben jöttek Petőfi, Papp Endre és Riskó és elmentek délután hat órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges volna még ide irnom; arról ugy is bizonyos vagy, hogy egyszóval, azaz hárommal: kedélyesen, erélyesen, szivélyesen. Hanem – figyelmet kérek! – furcsán érzem magamat – az a Petőfi gonosz egy fiu – oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, külömben annak ugy is tüzes lakosa fellázad ellene és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen házi őrt ugy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, míg ismét résztvehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát ugy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. (Most veszem észre, hogy még ne mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem!)”

Ez a levéltöredék elég világos bepillantást enged az ifju leány lelkébe, ahol lassan bár, de ugyanaz megy végbe, ami Petőfi szivében az első találkozás villámlása óta rohamosan történt.

Első kisérletei Júlia szerelmét megnyerni, első félénk vallomásai nem vezettek semmi biztató eredményre. Júlia egyszer még azt is mondotta neki, hogy ő sohasem fog szeretni senkit. Maga is megbánta ugyan ezt a nagy szót, amely meggondoltalanul röppenhetett el leányajkáról, de hogy némileg jóvátegye, október 10-én a távozó költő után lobogtatta kendőjét az erkélyről, mintha az intené neki, hogy: remélj!

Remény és kétség között indul tovább a költő, nem tudva, szerettetik-e, vagy hasztalan remél. Költeményei élő, virágos tanui lelke hullámzásának.

November kilenczedikén Koltóról Szatmárra indult, hogy onnét Nagykárolyba s Debreczenbe menjen.

Szerelmi daczának, a hirtelen lángu költői sziv egyik érdekes epizódjának a tanuja Debreczen.

Ferenczi Petőfi életrajzában részletesen elbeszéli ezt az érdekes s azóta annyifelől megvilágitott eseményt. Az ő előadása a legrészletesebb s a leghitelesebb. Igy hangzik:

„Midőn Petőfi először belépett egy este a szinházba, minden szem feléje fordult, s a lelkesedés az égiháboru hangján kiáltá: „éljen Petőfi Sándor!”

Ekkor a debreczeni szintársulatnál játszott Prielle Kornélia is, mint a Feleky társulat szerződtetett tagja Petőfi őt még Budapestről ismerte, hol mint szerződött tag 1844 deczember 17-ikén lépett föl először a Nemzeti Szinházban. Kornélia egy udvaron lakott 1844-45-ben Egressyékkel, Szigeti Józseféknél, ott többször látta őt a költő és beszélgetett vele. Most Debreczenbe érkezvén, a szinházban éppen a Szigligeti „Két pisztoly” czimü darabját adták a már emlitett szinházi estén, mely alkalommal Kornélia, ki Lenke szerepét játszta, a darabba szőtt ének helyett Petőfi „A virágnak megtiltani nem lehet” dalát énekelte el. A költő ezután a szinpadra ment, megismerkedett a szinészekkel s megujitotta Kornéliával is az ismeretséget.

Ugy látszik, hogy másnap reggel egyik barátja Szatmárról valami kellemetlen hirt közölhetett vele, mely olyast tartalmazott, hogy Júlia férjhez megy máshoz. Lehangoltság, de egyszersmind dacz és harag szállja meg s rohamos tettre határozza el magát, hogy örökre lezárja a halasztás, az ingadozás utját. Még aznap délután meglátogatja Kornéliát, hosszasan beszélgetnek – miközben nőül kéri: este pedig, midőn a „Lara hét fia” czimű darabban éppen menyasszonynak öltözve játszik, sürgeti, hogy azonnal esküdjenek meg.

Kornélia beleegyezik s ő megkéri a szinészeket, hogy előadás után maradjanak együtt, közbe pedig a paphoz siet, hogy azonnal eskesse meg őket. Könyves Tóth Mihály, a hozzá mintegy kilencz óra tájban berohanó és esketésre hivó költőt azzal utasitá el, hogy diszpenzáczió nélkül a szertartást nem végezheti. A költő-pár kifakadás után haragosan távozott.”

Másnap még a katolikus papnál is szerencsét próbált Petőfi, de ott sem járt több sikerrel, mint Könyves Tóth Mihálynál. Elhagyta hát Debreczent esküvő nélkül, felhatalmazva mégis Kornéliát, hogy távollétében is nevét viselhesse. Ezt azonban Prielle nem tette. Csakhamar kisült aztán, hogy a költő mindezt nem szerelemből, de elkeseredésében s daczból cselekedte s mikor később Prielle Kornéliával találkoztak, harag nélkül váltak el egymástól.

Petőfi nemsokára kibékült Szendrey Júliával, levélben fejtve ki előtte a hirtelen kérés és házassági gondolat egész történetét. Júlia belátta, hogy az örökös huzavona s haragoskodás nem vezethet jóra s a maga igazolására – ezt föntebb is emlitettem – elküldte Petőfinek a kritikus napok alatt irt naplójegyzeteit, melyek a költőt teljesen kibékitették.

Prielle Kornéliával Petőfi néhány levelet is váltott, ezeket azonban Szerdahelyi Kálmán, a művésznő férje később elégette.

Az öreg Szendreynek nem volt kedvére a dolog. Más férjet szánt Júliának s Petőfit nem szerette. Praktikus, egyszerű, józaneszű magyar ember létére a gyermekeit is praktikusan neveltette s leányát a saját gondolkozása szerint akarta kiházasitani. Petőfiről hallotta, hogy katona volt, szinész volt, állása nincs, jövedelme napról-napra változhatik és változik – szóval: bizonytalan.

Meg is mondta a leányának áperte, hogy erről az összeköttetésről hallani sem akar, amivel daczos leányánál éppen azt érte el, hogy annlá jobban érdeklődött Petőfi iránt.

Volt Júliának több kérője. 1847 ujesztendején „egy ifju megkérte a kezét”,irja legjobb barátnőjének Térey Marinak. Apjának is volt egy kiszemelt férj jelöltje, Uray. A Térey Marihoz irt levelekben Petőfi a nagy „Ő” – Urayt ellenben szintén ő-nek nevezi, de kis „ő”-vel irja Szendrey Júlia. A szülői ellenkezés azonban egyidőre még a levelezést is megszakitja köztük. Ekkor, mint Szana Tamás irja, egy Logotetti nevü dsidás-tiszt kezdett Júlia körül forgolódni, de nem hiszem, hogy ez az összeköttetés az öreg Szendreynek kedvére lett volna. Különben sem hagyott föl még Uray iránt táplált terveivel. Élénk képet ád e napok sziv-hullámzásáról Szendrey Júlia naplója, melynek e lapjai a legvilágosabbak és legőszintebbek.

Mentől ridegebb az apa részéről az ellenkezés, annál forrobbá lesz a szenvedély. Április havában irt egyik levele ennek őszinte bevallása. „Esküdjék meg – irja Júlia – hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdektől, s hogy hiszi, miként életével egyhatáru szerelme. Akkor, ha ezt megteszi ön, akkor nincs akadály, nincs gát, amely hetem ugyan, mint most, mert az lehetetlen, de imádni fogom önt és boldogitani lelkem egész hatalmával és szenvedélyével.”

Térey Mari egy találkozást szeretett volna Júlia kérésére, közte és Petőfi között kieszközölni. Térey Mari egy levélben megigéri s Júlia május elsején a következő, lelke mélyébe világos pillantást engedő levelet irja, melyet Ferenczi nyomán közlök:

„Miért kérdezed még tőlem, miért, oh Mari, hogy mit tegyél? Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem Őt elgondolhatod, hogy Őt láthatnom a legnagyobb boldogság volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, érzelmét, mi ott fakad, birja, kedves, egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke óráig birhatnám Őt, csak egy perczig a kezet, melyben Isten minden gyönyörömet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm neki láthatásom, tán imádnám az embert is, ki által ezt megnyerhetném. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam Őt; oh Marim, ha ezt kieszközölheted! Látod, nem egyedül a szenvedély kielégitéseért vágyom erre; de ha egyszer láthattam: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának s akkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy, ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem – mitől félek – akkor válni fogunk örökre s talán még nyugodt lehetek s ha kivánják szüleim, boldogitok mást, ki sorsát enyémhez köti. Aztán ha Ő most ugy tenne, mint mondja s csupa visszatorlásból, hogy értsen, hogy megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem nélkül venne el egy parasztleányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné, nem sejthetné: mi lenne belőle? Egy szerencsétlen egész életén át s ennek oka én! Ekkor megérdemelném, hogy sujtson az ég haragja, hogy ne tudjam, mi a boldogság! Mióta ismét lehetőnek hiszem őt láthatni, mióta felélesztéd bennem ujra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm valómat át s egy égető láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet.

Végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás jégpánczélját, mit rám erőltetének s éppen a legnagyobb igazgatás, midőn ugy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhaték belőle, éppen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt s most szabadon lélegzem. Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, hogy mi több, ne legyek boldog sem ezen, sem a másvilágon.

Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan – mi csak tőle függ – lesz erőm türni mindent, mit rám küld az ég és kivivni magamnak a jövő üdvösségét; de ha elszakitanak tőle, ha még nem is láthatom, ugy veszve, veszve lesz minden számomra. Mindig az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit Isten számomra rendelt. De elég volt félév és két hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát. Nem! nem lehet tovább! s Marim, édes angyalom, segits rajtam, ne hagyj elveszteni, mint a többiek. Isten veled! Csókol ezerszer

forrón szerető
Júliád”

„U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömet hozza meg! Ne halaszd sokára az irást. Ha mi érthetetlent látsz irásomban, légy oly jó, nézd el, nem tudok mindent ugy rendbe szedni most, mint kellene – gondolatomat se! J.”

Térey Mari megirta Petőfinek a dolgok állását, felhivta, hogy jöjjön mielőbb körükbe, Petőfi gyorsan határozott, levélben megkérte Júlia kezét. Szendrey azt felelte a levélre, hogy ő Petőfit nem ismeri eléggé s választ majd csak egy év leforgása alatt adhat. Erre Petőfi elhagyja a hosszas levelezést s Erdődre utazik.

Erdődön lakott ekkor Lauka Gusztáv, akihez szállott Petőfi. Innét nyomban Szendreyhez ment, szóval ismételte a megkérést s mikor Szendrey – az anya könnyei s Petőfi meghatottsága daczára ridegen és elutasitólag viselkedett – élesen felelt, összezördült az apával s hazamenvén, kemény hangu levelet irt neki.

Ezután már Petőfi a legszigorubb gonddal őrizett Juliskájával csak ritkán s mindenféle mesterkedések segitségével találkozhatott. Végre az apa egy heti határidőt szabott s ennek eltelte után választás elé állitotta a leányt. Válaszszon közte és Petőfi között.

Júlia választott.

Az esküvőt szeptember 8-ikára tüzték ki. Addig azonban Petőfinek Júliát látni, vele találkozni nem szabad, csak levél utján érintkezhetnek egymással.

- Dicső leány! – igy kiált föl Petőfi -, kettő között kellett választania – szülei közt és köztem. Engem választott.

Ez időre esik Petőfi felsőmagyarországi utazása. Eskető papnak Tompa Mihályt szerette volna megnyerni, de meghasonlásuk ezt a tervet meghiusitotta.

Elérkezett szeptember nyolczadika, évfordulója annak a napnak, melyen Petőfi a nagykárolyi várkertben Júliát először megpillantotta. Szeptember nyolczadika szerdára esett s az esküvő a kora reggeli órákra volt kitüzve, az erdődi vár kápolnájában. Petőfi feketében, sodrony-mivű, ezüstgombos moiré-atillában, menyasszonya fehér selyemruhában, fején mirtusz-koszoruval s keblén tearózsával jelent meg az oltár előtt. Erdőd öreg papja, Kallós István eskette őket, Lauka Gusztás és Sass Károly tanuskodása mellett. Lauka többször elmondta előttünk ezt az esküvői jelenetet, de minden lényeges eltérés nélkül, az előadottakkal. A pap kérdéseire, szerinte tisztán és érthetően, de meghatottan és szenvedő arczczal válaszoltak, Laukának pedig az egész szertartás alatt sirhatnékja volt.

Apai áldás nélkül indultak utnak. „Midőn a költő – ugymond Ferenczi – már fölszállóban volt a négyesfogatra, mely őket Koltóra szállitotta, hosszasan várta, hogy Szendrey hozzá is fog szólni legalább; de az apa rá sem nézett, mire szokott modorában fölkaczagott és elhajtatott.”

*

A hosszú küzdelem a szerető hitvesért, be volt fejezve. Az volt a nagy munka – irja egyik költeményében – míg ezt a szivet, ezt a kezet a magáévá küzdötte ki. De most annál édesebb volt annak a birtoka, kinek még „hibái napfogyatkozását” is szerette! És a négylovas kocsi prüsszögő méneivel vágtatott, vágtatott a poros uton, őszi tájakon az örök tavasz, a boldogság, a paradicsom – Koltó felé!



Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): Szinész-élet, katona-élet


Váradi Antal 


Ki, a világba!

De mivel? Egy megveszekedett garasa sem volt s mikor azt kérdezte tőle Szeberényi, hogy honnét szerez utiköltséget, nevetve azt mondta, hogy a pápista paphoz megy, azzal elhiteti, hogy kitérési szándéka van s megyen Váczra a püspökhöz, katolizhálni, mire az majd ad neki utiköltséget. És a katolikus plébános csakugyan adott neki egy tallért, de azon czukorsüteményt vett, meg likőrt s azt elfogyasztották bucsuvacsorán.

Ellenben eladogatta mindenét, amije volt. az ágynemüjét, a könyveit, ruháit s az volt az utiköltség. Apja megirta neki, hogy „hanyagsága, rendetlensége, korhelysége és kicsapongásai miatt érdemetlenné tette magát arra, hogy róla többé, mint fiáról gondoskodjék, tehát egészen sorsára bizza.”

Február közepén volt, mikor egy álmatlan éjszakán, sápadtan, leveleit elégetve, nagy benső küzdelem után egy kis vászontarisznyába csomagolta a holmiját, elbucsuzott Szeberényitől s hajnali ködben csikorgó hidegben, megindult Pest felé.

Szeberényi a vándor-út első epizódját Petőfi elbeszélése nyomán így irja meg: „Még aznap meghált a pár mértföldnyire eső Prencs falu korcsmájában. Fázott is, éhes is volt; de csak öt váltógarasa lévén, hogy a fekhelyül kért szalmazsup árát is megfizethesse, nem mert egyebet kérni egy darab kenyérnél. Falatozás közben beszédbe elegyedik a korcsmárossal, ki úgy látszik, hogy valamikor iskolába is járt. Beszéd közben a korcsmáros felesége, ki a padkán ült a kemencze tövében, félénken integetett valamit Petőfinek, de ez nem birta megérteni. Szerencsére kiszólitják a korcsmárost s ekkor az asszony elmondja neki, hogy az istenért ne vitatkozzék férjével, aki hat iskolát végzett, mert kivált ha becsip, nem tür ellenmondást; ilyenkor dühében annyira megfeledkezik magáról, hogy vendégeit ki is kergeti. Bejövén a gazda, Petőfi nem vitatkozott többé, hanem legotrombább állitásait is helyeselni, sőt dicsérni kezdte, amivel annyira megkedvelteti magát, hogy a korcsmáros ételt, bort hozat, megvendégeli, másnapra is ott marasztalja, harmadnap pedig a saját szekerén a legközelebbi állomásig is elviszi.”

Az adat dr. Ferenczi Zoltán kitünő Petőfi-életrajzában szószerint benne foglaltatik. Ő őrizte meg s gyüjtötte egybe mindazokat az adatokat, melyeket e kiváló tudósunk koszoruzott munkájában a magyar nép számára megörökít.

Hosszú vándorlás után érkezik Pestre, ahol a kecskeméti házban száll meg.

- Nyissák ki nekem a Petrovics úr rendes szobáját!

Ezzel a merész szóval parancsol a pinczérnek, tudván, hogy apja rendesen oda szokott szállani. A pinczér engedelmeskedik, de ki irja le Petőfi rémületét, amikor a pinczér egyszerre csak azzal nyit be hozzá, hogy az édesapja megérkezett!

Uczczu! el innen! de alig ér az ajtóhoz – azt kivülről is nyitja valaki – az ajtó enged és Sándor – szemközt áll az apjával.

- hát te mit keressz itt?

- A… a szünidőre küldtek haza a tanáraim…

- Szünidőre? Márcziusban?

- No – igen, levelem is van tőlük – meg a bizonyitvány is velem van.

- Hol? Mutasd!

- A… ládámban.

- Hol a láda?

- Az ismerőseimnél hagytam – de majd elhozom…

Csak egyszer kint legyen a kecskeméti házból – gondolta Sándor.

De az apát nem lehetett egykönnyen rászedni. Márczius eleje volt, a húsvét abban az esztendőben márczius végére esett, szöget ütött tehát az öreg Petrovics fejébe a „szünidőre” küldés. No, de hát lássuk a levelet, a ládát, meg a bizonyitványt.

- Megyek érte, az ismerőseinkhez… - siet megnyugtatni zavarában Petőfi a gyanut fogott apát. De az kategoricze kijelenti, hogy:

- Majd együtt megyünk!

Azzal kézen fogta a fiát és indulnak. Hová? azt Sándor tudta a legkevésbé!

Végre egy átjáró-háznál, amely éppen épülő félben volt, az öreg valamely esetleg lehulló téglától tartván előre siet, bemegy az átjáró-házba s annak kijáratánál várja a fiát.

Várhatta. Sándor – megugrott.

Ez aztán borzasztóan elkeseritette az apát ugy, hogy ezután minden rosszat föltett felőle s keserű szivvel távozott.

Petőfi pedig eliramodván a szigoru apai szemek elől, addig kerülgette a Nemzeti Szinház tájékát, míg nagynehezen odavették statisztának. Ekkor hordta a szereplőknek a tormás virslit, meg a sört s „estenden pár krajczár adományért lámpával hazakisérte a szinésznőket”, szóval fényes lelkéhez nem méltó szolgai munkát végezett.

Hej! a lámpással hazakisért művésznők – voltak bár elsők a maguk művészetében – nem sejtették, hogy király az, a költészet leendő fejedelme, aki lépéseik előtt világit mint ahogy világitani fog egy nemzet lépései előtt a szabadság felé. De büszkék lettek volna rá, ha tudják!

Nagy nyomoruságában a véletlen szerencse egyszer segitségére jön. Kint bolyong a Rákoson, talán szárnyas ábrándok tündér-lován engedi vágtatni gondolatait, talán akkor hangolja lelkében azt az isteni hárfát, amelyen később annyi csodálatos dal zeng, mikor botló lába megakad valamiben. Egy erszény volt, benne tizennégy forint.

Egy huszárnak felcsapott szabadszállási legény azonban, akivel Petőfi véletlenül találkozott, hazamegy s otthon elbeszéli Sándorral való találkozását.

Nosza, a szülők fel Pestre, utána! „Siettek föl Pestre – ugymond Ferenczi – egyenest a szinházhoz. Éppen főpróba volt, melyet a költő a szinpad mögül nézett, midőn apja dörgő hangját hallja, amint Rónai szinész után kérdezősködik. Rá befut anyja, zokogva borul nyakába s csókjaival, könnyeivel árasztja el. Szülői hivására ekkor otthagyja a szinházat, velök megy Szabadszállásra, ott tölt pár hónapot „unatkozva és verset faragva, mialatt apja és anyja kifőzték, hogy túl a Dunán egy mérnök rokonukhoz küldik. Igy akarták elvonni a szinészettől.”

De a szinészet varázsa minduntalan vissza-vissza vonta a forró deszkákra a mi költőnket. Hadd mondom el itt dióhéjban szinészete történetét.

A Rónai néven való szereplés nem számitható szinészpálya-számba. Igazi szinészkedése Székesfehérvárott kezdődik, ahová november elején ment s földije, Szuper Károly, kun gyerek, későbbi szinigazgató ajánlatára vétetett fel Szabó József társulatába. Némethy Györgygyel lakott a régi fehérvári szinház mögött egy keskeny utczácskában, közös ágyuk volt, két-két váltó forintot fizettek érte havonkint. Szabó szinigazgató azelőtt kórista volt a Nemzeti Szinháznál s 1842 október havában lett vidéki direktor, pályáját Székesfehérvárott kezdte meg. Rendezője Almási István volt, aki Petőfit orrhangos kiejtése miatt nem szerette. Egyszer megkinálták, hogy a beteg sugó helyett üljön a lyukba, ott talán több hasznát veszik, mint a szinpadon. De Petőfi annyira megneheztelt ezért, a szerinte dehonestáló ajánlatért, hogy haragosan ment haza, nem is vacsorált, aludni se tudott s másnap reggel egy „A sugó” czimű tiz strófás költeményben öntötte ki haragját, melyben a sugó hatalmát dicsőiti, akire minden szinész hallgat. Ámde ő csak a deszkák fölött akar szinész lenni, nem a deszkák alatt; a délelőtt folyamában azonban Szabó is, Almási is megértették vele, hogy csak ideig-óráig való sugásról van szó, míg a sugó meggyógyul. Erre aztán megbékélt s eltépte a költeményt.

Sokat nyomorgott, fázott, de közben mindig irt és olvasott Petőfi. Ujesztendőkor összeveszett a társulat, egy része ott maradt és tovább játszott, ezekkel volt Petőfi is, akire ekkor nagyobb szükség lehetett. Fehérvárról aztán Szuperrel Duna-Pentelére mentek, onnét a Dunán át, apja régi csárdája mellett kocsiztak el, ami Petőfit nagyon jó kedvre hangolta. Közben föl is fordultak, amely alkalommal Petőfi sárgagombu zöld kvekkerjében s rövid gallérköpönyegében a pocsolyába esett. Estére Szabadszállásra, másnap Kecskemétre értek, ahol élete kellemesebben folyt, mert Jókai és Kis Károly barátsága édesitette meg a szinész-nyomoruságot.

A pálya művészi oldala nem mutat valami fényes eredményt. Petőfi szinlapragasztó, kellékszerző s ötöd-hatodrangu szereplő. A legkülömb szerepe a ótárius a „Szökött katoná”-ban. Magános óráiban menydörögve szavalta Coriolánt és Hamletet, a szinpadon pedig statisztált s keserű haragjában megtette egyszer azt, hogy kard helyett „Griseldis” czimű érzékeny játékban bunkósbotot kötött az oldalára. Ezt egy statisztatársa észreveszi, elneveti magát, a nevetés ragadós, nemsokára az egész szinpad nevet, mikor pedig Dézsi, aki a hőst játszotta, fölkiált, hogy: „Ránts kardot, gyáva!” kihuzza köznevetségre a furkósbotot.

A függönyt csaknem le kellett ereszteni s az esetért öt forint birságra itélték. Cantabit vacuus coram latrone viator! (Vigan danol az üres zsebü utas, mikor a rablóval van szemben!)

Az öt forint birságot aztán a direktor elengedte neki.

Itt Kecskeméten másolta le Jókai ötfelvonásos drámáját „A zsidófiut”, melyet az Akadémia pályázatára küldött be 1892 végén. A kéziratot meg is találták az Akadémia irattárában.

Jellemző Petőfi karakterére, hogy Ács Károlytól egy zimankós téli napon fekete kabátot kérvén kölcsön az előadásra, azt összehajtogatva, a karjára vette.

- Miért nem huzod fel ebben a csikorgó hidegben? – kérdi Ács.

- Nem elég, hogy este nyövöm, még nappal is viseljem?

És ugy ment el, pedig vékony kabátkájában majd megvette az Isten hidege.

Jutalomjátékául Learban a bolond szerepét választotta s ezt 1843 márczius 23-án olyan sikerrel játszotta el, hogy sok tapsot kapott érte, Dézsi pedig a Lear ábrázolója megölelte, megcsókolta s ami fő: megvacsoráltatta. Tiz váltóforintot kapott az esti jövedelemből, mint „jutalmazandó”.

Nemsokára ezután otthagyta Kecskemétet, a szinészetet, miután mint szinlap-kihordó bucsú-füzetet akart kiosztani, de a czenzor nem engedte kiadni „Disznótorban” czimű költeményét, mert, ugymond, abszurdum az, hogy gömböcz legyen az ég s mi „gömböczben töltelék”.

Távozásakor a háziasszonya ott fogta a zöld kvekkert, ami nagyon kihozta a flegmából. Pár ruhadarabbal s egy Jókaitól kapott Páriz-Pápai-féle szótárral megváltotta a becses zöld kabátot.

Október havában Debreczenben áll be ujra szinésznek a Komlóssy társulatánál, kivel, mint Orlaynak irja, Váradra s onnét Kolozsvárra fog menni. Szerelmes szerepeket fog játszani! A próba azonban nem sikerült s Komlóssy kijelentette, hogy csak kórista minőségben viheti magával. Petőfi aztán elkeseredésében egy kis ripacs-direktorhoz szerződött, aki Diószegre és Székelyhidra vitte, persze, mint elsőrendű szinészt. De belebetegedett a faluzásba, tifuszos lázt kapott, eladogatta lassan-lassan mindenét s alig tudott egy pár garasra szert tenni, hogy Debreczenbe visszamehessen.

Pákh Albert ez időben Debreczenben lakott. Egy este, társaságból későn menvén haza, a kapuban egy vékonyan öltözött, didergő alakot lát, aki féltve szólitja meg. Petőfi volt.

- Azért jöttem hozzád, hogyha meghalok,l egyen, aki eltemettessen.

Pákh aztán fölkarolta, ápolta, felruházta s végre egy szinházi jegyszedőnénél helyezte el a Várad-utcza végén. Ez a jó asszony anyai jósággal bánt vele. Özvegy Fogas Józsefnénak hivták.

Utolsó szinpadi kisérlete a nemzeti szinpadon történt. Egressy jutalomjátékán, a „Szökött katoná”-ban, Géresi nótáriust játszotta. Kétszer is belehabarodott a szerepébe s azt monda, „hát Julcsa kisasszony a vőlegény?” de a jelenlevő egyetemi ifjuság, melynek kedves költője volt, riadó tapssal nyomta el a nyelvbotlást. Petőfi a szinlapon „műkedvelőnek” van nevezve.

*

Nagyobb és nehezebb sor volt ennél a katonáskodása, amelynek története röviden a következő:

A Rónai néven való nemzeti szinházi szereplés után szülei tudvalevőleg hazavitték. A jövő terve az volt, hogy Sándor tovább fog iskolázni. Ostfi-Asszonyfára ment aztán Petőfi Salkovics mérnökhöz, rokonához, ahonnét majd a fiukkal együtt Sopronba megyen, iskolába. Salkovicsné nagyon megkedvelte Sándort, készitett neki a soproni iskolaévre fehérnemüt s egy kis pénzt is igért neki segitségül, amikor bomba gyanánt ütött be Salkovicsnak egy levele nejéhez. A levél olyan elitélőleg beszél Sándorról, hogy ezt a fiunak tudtára adni szegény jó asszony nem vállalkozhatott. Azt találta ki tehát, hogy a nyitott levelet a zongorára teszi, mely elé Petőfi napjában ötször-hatszor is leül zongorázni. Ugy történt, ahogy gondolta. Sándor megpillantotta a levelet, belétekint, meglátja a nevét, érdekkel olvassa el a rávonatkozó sorokat és mint a villámütött áll meg életének fordulópontja előtt.

Beszólitja Orlay barátját az irodából, amelyben foglalatoskodott s igy szól hozzá:

- Hallgasd, mit ir a nagybátyánk.

És felolvasta előtte a levél következő sorait:

„Samut és Károlyt küldjétek fel Sopronba,Sándornak azonban adj pár forintot s menjen, ahová neki tetszik,b előle ugy sem lesz egyéb komédiásnál!”

Megdöbbenésem miatt nem tudtam hamar szóhoz jutni – ugymond Orlay – Sándor pedig még a szokottnál is halványabb lett. Végre ezt a kérdést koczkáztattam:

- Mit tevő leszesz most?

- Már határoztam – mondotta Petőfi -, veletek megyek Sopronba s beállok katonának:

El is ment velük szeptember 5-én s a következő napon belépett a 48-ik Goldner nevét viselő gyalogezredbe. Hat esztendőre asszentálták.

Dr. Sass ezt irja róla: „A szobába léptemkor (Németh J. tanulótársuknál) szerényen meghuzódva, festetlen diák-ládán ülve találtam egy fakó arczu, mohodzó bajszu, vézna kinézésű, egészen igénytelen katonát, ölébe lógatva fehér vállszijról lecsüngő szuronyát. Köszöntésemre katonásan felállt, oldalára huzá fegyverét, s érdes tenyerének szoritása, testalkatától elütőleg, edzett kezek erejét érezteté velem. Sárga pitykés, zöld hajtókás monturja, nadrágja, csolnakszerű nagy bakkancsa ugy lotyogott rajta, mintha nem is rászabták volna; egyedül nyakszoritója állt feszesen, fölpeczkelvén vékony nyakán ülő fejét, melyen a rövidre nyirott s felálló sertehaj – mely sötétben dörzsölve akárhányszor szikrázott – beesett arcz, fekete bőrszin, élénk két barna szem, mint régi ismerősök jelentkeztek előttem.”

A nyomoruságos katona-életnek voltak mulatságos és fényes epizódjai. Ketten aludtak a régi kaszárnya-reglement szerint egy ágyban. Egy czigányfiu volt a hálótársa. Kilencz óra után, mikor megfujták a „czapinstráng”-ot, nem volt szabad gyertyát égetni. De Petőfi a bajonet végébe illesztett gyertyavilágnál olvasott. Egyszer egyik katona pajtása ilyekor elfujta a gyertyát, Petőfi dühében utána vágta a bajonétot, de a fegyver szerencsére nem találta, hanem az ágyba furódott.

Legborzasztóbb volt, mikor a vesszőzésekben kellett résztvennie. Társai eleven husára lesujtani irtóztató volt a sziv emberének! Pedig csak az Isten őrizte, hogy őt magát is meg nem vesszőzték, ha a sors keze el nem tereli a röpülő bajonétot!

A silbakon Horatiust, Schillert olvasgatta s a faköpönyegre verseket irt. Egyszer Sass István barátjával sétált s közben jövendőjéről, reménybeli Olaszországba való masirozásáról beszélt. Mikor Sass a pálya s a jövendő nehézségeiről beszélt, Petőfi igy szólt:

- Érzem barátom, hogy nem mindennapi embernek születtem!

Sass István a sarki lámpához vitte s azt mondja rá gúnyosan:

- Hadd lám, nem pirulsz-e el ezen bátor nyilatkozatod ismétlésére?

- Igen – felelt Petőfi, ujra mondom, érzem magamban, hogy nem mindennapi embernek születtem.

1840 márczius közepén indult az ezred bregenzi mars-rutájára. De utközben értesültek róla, hogy az ezredet Zágrábba kommandirozták. Menetelés közben azonban tifuszos lázt kapott s az ezred-kórházból 1841 január 21-én „javultan” távozik. Kupis Vilmos közlegény társának a barátsága enyhitette itteni szenvedéseit, kihez két költeményt irt. Ez hat évi katonáskodás után káplár lett s később Keglevich Jánosnál gazdatiszt. Petőfit később is meglátogatta, aki szeretettel emlékezett reá.

A terhes katonai szolgálat Petőfit megint beteggé tette. Vérköpés vett erőt rajta s szeptember elején Zágrábban ujra kórházba került. A Superarbitrirungs. Liste azt mondja róla, hogy: „Gyenge testalkat, hajlammal tüdőbajokra és a szivedények tágulására.”

Dr. Römer ezredorvos, aki fölismerte a szenvedő közkatonában a magasabbra törekvő lelket, megkérdezte tőle, ha nem volna-e kedve kiszabadulni a katonaságtól?

- Nekem mindegy –felelte Petőfi -, de máshol sincs mit remélenem!

Ennek daczára szolgálatra képtelennek nyilvánitják s 1841 február 28-án kiállitván részére a bizonylatot, mely szerint „treu und redlich gedient”, elbocsátották s nem verte többé a bal czombját „kard, azaz, hogy panganét”.

Zágrábból Sopronig gyalogolt s onnét Pápára. Sopronban bocsátották el végleg a katonaságtól s „kiaszottan, elviselt katona-ruhában” fölkereste Pákh és Sass barátait, akik akkor együtt laktak s büszkén mutogatta nekik obsitját.

- No lám – mondja Pákh -, mégis tettél valamit!

- Öcsém, ennél többet is tettem, mostam, söpörtem, sikáltam ott is, ahol nem szerettem; csak a főzéshez nem akartam érteni; ez alól a vén bakák fölmentettek, - diák-kóficznak nevezvén főztömet.*

Igy végződött Petőfi katonaélete.

(* Ferenczi „Petőfi életrajza.)

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.

Váradi Antal (1854-1923): Bucsú a szülői háztól*





Egy kőnyomásu képem volt fiatal koromban, amely tanuló-asztalom fölé volt akasztva. Petőfi bucsúját ábrázolta a szülei háztól. Ott állt a füzes mellett a kis kunyhó, ajtajában egy siró öregasszony, aki könnyes szemeit a kendőjébe rejti, míg az előtérben magyar ruhában, kis görcsös botjával, batyujával induló Petőfi bucsút int visszafelé. mintha azt mondaná: Isten veled, boldog ifjukor, apám, anyám, nyugalmam, békességem… Megyek a harczba, küzdelembe, vándorlásba, nyomorba… nem von engem vissza semmi, mert nekem nem kell béke, nyugalom, de üz tüzes erővel egy nagy hivatás, nekem küzdés kell és harcz, süvöltő ellenségek és hétfejü hydra, amelyet meg fogok fékezni, mint Arion a lant erejével a szörnyetegeket!

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó… hat esztendeig volt két sötét árnyékom, a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? Ifjuságom kezdetén, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”

Ezt irja úti leveleiben s ennek minden szava fájó, szivtépő valóság!...

Apjától Selmeczen keserű hangu levelet kapott, melyben a haragra gerjedt Petrovics azt irja fiának, hogy „hanyagsága, rendetlensége, korhelysége és kicsapongásai miatt érdemetlenné teszi magát arra, hogy róla többé, mint fiáról gondoskodjék, hanem egészen sorsára bizza.”

Összeszedte sátorfáját és elhagyta Selmeczet.
A bucsú-éjszakát máshol irom le. Most elkisérem utján a mi szomorú vándorunkat…

A szabad természet szent ölén teli tüdővel szivja a balzsamos levegőt… Könnyű neki a kis vászontarisznya. Könnyű szivvel mond bucsút a bérczeknek.

- Mit nekem, te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája?...

Tovább! le, a róna felé… Uton-utfélen bólingat az ezernyi száraz, lombtalan bokor, a hideg hajnal levegőjében „reszket a bokor, mert madárka szállott rá…” s a borzongó ifju vándor nem érzi a hideget, mert belül a vándorló kedv, a szabadság tüze melegiti!

A piruló keleten kicsattannak az első sugarak… „Indulóban vagyok én is – s nem megyek magamban. Holddal esti csillag – velem égő szerelem van…”

A rögös országut mentén ráér gondolkodni. „A halál két neme áll előttem, nem tudom, melyiké leszek; nem tudom, pedig szeretném tudni: Éhen, vagy szomjan halok-e meg?” De hát megvigasztalódik, mert nem egyedül utazik, van egy kisérő társa, barátja. „Ez egy barátom a költészet. Ő volt mindenkor énvelem, verseltem én minden bajom közt – a szinpadon s az őrhelyen.”

És elgondolkozva a mulandóságról és a halhatatlanságról… „Leend-e haszna verseimnek? Tulélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, ha sirom éje befogad?”

Elfárad… De nem fárad a röpülő gondolat… „Felröpülök ekkor gondolatban, túl a földön, felhők közelébe, s mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe.”

Száll le a hegyekről a szabad vidékre. „Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, mely parancsolatját, menydörögve adja, csak az égiháborunak zeng koronként Istentiszteletre buzditó szózatja.”

„Távozni… a gondolat ugy fáj… Pajtásaim! értetek a bú; elhagyni fiuk titeket – Ez fáj nekem, ez szomorit el – ez ver kebelembe sebet…”

De megint kárpótolja a szent természet, amelyben „megannyi páholy mindenik bokor, amelyben ülnek ifju ibolyák, miként figyelmes hölgyek, hallgatván a primadonna csattogó dalát. És minden hallgat és minden figyel és minden a legforróbb érzelem, a kősziklák, e vén kritikusok maradnak csak kopáran, hidegen.”

A tavasz és az ő fülemiléje azonban csak a költő fantáziájában élnek, mert a februári szél tépdesi a tar galyakat… Valaki felkötötte tán magát, az hozta ezt a rut időt… Összébb huzza vékony ruhácskáját s elkeseredésében megkérdezi a végtelent, hogy „mért vagyok én még a világon, ha már átéltem minden szenvedést? Végeztem pályám, … mert hiszen az ember, hogy szenvedjen, csak azért született… Mért vagyok én még a világon? Míg már láttam mindent, mi látható van itt, láttam a jónak örökös bukását s a rossznak örök diadalmait…”

Ne higyjétek, hogy ekkor, ezen az úton irta, vagy költötte ezeket a lángoló sorokat… Korántsem… De amint az ébredő tavasz első mosolyában benne van a virágos mezők és illatos kertek minden csirája, úgy az ő ébredő lelke magával hordozta égi burkában mindazon eszmék s nagy gondolatok csiráit, melyek később dalos lelkében fakadtak s mikor lantra kerültek, a visszaemlékezés adott azoknak szárnyat, melylyel kiröpültek a világhir utjára, a nemzetek szivébe, az örökkévalóság felé!

Ez a nagy sziv, melyet a fehéregyházai mezőn a kozák dárda vert át, milliókért érezett… „Kivágom én keblemből szivemet, ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, kivágom és a földbe ültetem. Talán kikel babérfa képében, koszoruja lesz a bajnokoknak, kik a szabadságért harczolnak.”

Sötét gondolatai a beboruló éggel versenyeznek. „Fejemben éj van, éjek éjjele s ez éj kisértetekkel van telve. Agyamban egymást szülik a gondolatok s egymást épik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, mint boszorkány üstjében a büvös víz, gyúlt képzeletem, mint meteor fut át a világon és magával visz… Laktársam a kétségbeesés, szomszédom a megőrülés…”

Egész eddigi rövid, szenvedésteljes életének a képe elvonul előtte a szitáló havas esőben. Örömtelen, komor, szomorú s a költő-ajkon megfogan az átok… „Legyen átok a földön, hol ama fa termett, amelyből énnekem bölcső készitteték; legyen átkozott a kéz, mely e fát ülteté és átkozott az eső és a napsugár, mely e fát fölnevelte.”

„De áldás legyen a földön, hol ama fa termett, melyből nekem majd koporsó készül; áldott legyen a kéz, mely e fát ülteté, áldott az eső s a napsugár, mely e fát felnövelte.”

De az a fa nem termett sehol s az a kéz nem született soha. Az ő koporsója egy ország és fejfáját milliók keze emelte s ha Heine szerint a bércz legmagasabb fenyőjét a Vezuv torkába mártanók, tüzes hegyével nem irhatnók nevét a magyar égre fényesebben, mint ahogy ő azt dalaival oda följegyezte.



Elmegy vándorutján az utszéli kereszt mellett. Elgondolkozik a maga keresztjén s mindazokon a kereszteken, amelyek a földön csillognak vagy sötétednek… „Kereszt jutalma a fáradságoknak, mindenféle keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tüznek a fejedelmek jobbágyaik mellére… a földmivesnek oszt a természet buzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket!”

S mikor a prencsi csárdában a korcsmáros kegyelméből álomra hajthatja a fejét, még álmainak a himporát is költészete adja. „Az álom a természetnek legszebb adománya. Megnyilik akkor vágyainak tartománya, mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik, bibor ruhába öltözik s jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király nem büntett, nem kegyelmez, nem birál, nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, kiért epeszti tiltott szerelem s ott olvad égő kebelén. Álmamban én rabnemzetek bilincsét tördelem!”

Ez méltó álma a költőnek, akinek szabadság és szerelem kell. Szerelmemért föláldozom az életet, Szabadságért föláldozom szerelmemet! S erről a pár, világot jelentő sorról Meltzl hét czikket irt külföldi lapokba. Méltán. Nálunk talán százezren olvassák és nem fogják fel e költői hitvallás világraszóló jelentőségeit.

… A legenda beszéli – s a legendáknak szabad glóriával övezni a martirokat – hogy az utszéli csárdába betegen érő költőt a kályhasutba küldte a mogorva csárdás, mikor Debreczenből Pestre gyalogolt. Sulyos baja ölte beteg testét, amikor a betérő betyárok nótára gyujtottak s a nóta – a „Virágnak megtiltani nem lehet…”

És a beteg költő szive feldobogott, az ereje ujra visszatért, vándorutjára ujra aczélozta fáradt izmait, hiszen az ő költészete elhatott már a nép szivéig! Ő betöltötte hivatását s most uj, nagy küldetésre indul. A szabadság nagy napja felé!

… És azért a messze távolban fölmerül a távoli rónán a szülei ház édes képe s az a siró asszony, aki kezeit tördeli, kendőjébe temeti könynyes arczát, mert hiszen a költő érzi és tudja, hogy a nagy világon

„Nekem van a legszeretőbb anyám!”

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.