Gyalog
A késő októberi napfény
úgy táncolt a romok felett!
A sok foghíjjas utcasor Budán
mint eszelős vénasszony, nevetett.
A rokkanttérdű, kopott, öreg házak
tető nélkül élvezték a napot,
szinte szégyelltem fejemen
az úriember-kalapot.
Féltem e furcsa ragyogásban,
a háztetőn rég megholt nagyanyám
keringőzött s én vacogó fogakkal
menekültem. Vén városok nyarán.
Autóbuszon
A Várat elkerültem, mint a poklost,
nem tudtam látni még.
Az égre néztem, sok szakadt izom-rost,
így festette a felhőket az ég.
A felhők alatt volt a Vár, a régi
s most ott vannak a téboly szörnyei.
Hát nem volt honvéd, aki a hont védi?
Hát nem jött lóhalálban Görgey?
Ó, fuss autobusz, fuss ki a világból!
Ragyogj, ragyogj októberi verőfény!
Száz Dózsa-trón ég, vádolón világol
s fejünkre szakad az erkölcsi törvény.
Horvát-u. 26., I. 2.
Lakásom szabadtéri színpad: az egyik fala kiszakadt,
Ma is úgy áll, kitárulkozva, ahogy rég, az ostrom alatt.
Tegnap felléptem benne én is, tetszett ez a furcsa szerep,
néztek a nézők: háztetők, kémények, nap s a fellegek.
Díszlet nem volt. Úgy mondtam el, mint régen Shakespeare-színpadán:
itt állt az asztal, itt a karszék, itt éltem, ez volt a szobám.
Ott ágáltam kis lámpalázzal, hová télen az akna hullt,
szavam úgy szállt a semmibe, mint multam, a polgári mult.
Forrás: Budapest I. évf. 3. sz. 1945.
2026. júl. 8.
Bóka László (1910-1964): Haza, Budára
2026. máj. 25.
Juhász Gyula (1883-1937): Budapesti ősz
Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakadt;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!
Valamikor a pitymallatt sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott s rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villámlámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!
Mintha inden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!
Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, mint ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!
Petőfi Sándor (1823-1849): A boldog pestiek
Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföljebb veletek,
Ki rosz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak!
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!
Lakásunk fényes palota;
Mindent találni benn,
Mit a mesterség adhata,
Hogy légyen kényelem.
Selyem, rugalmas pamlagunk
Lágy hintaként remeg;
Egész török basák vagyunk
Mi boldog pestiek!
És mindennap véghezviszünk
Nagy epikuri tort,
Hol étket és italt nekünk
Sok cifra szolga hord;
Míg a zenének hangjai
Vígan fölzengenek,
Lelkünk elandalítani. -
Mi boldog pestiek!
Hát a színház? a táncterem
És több efféle hely?
Kapunk alatt hintó terem,
S mint a villám visz el,.
Igy múlik éjünk és napunk,
Nincs híja semminek,
Míg végre csődöt nem kapunk
Mi boldog pestiek!
Pest, 1844. július
Petőfi Sándor (1823-1849): Pest
Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jóbarátja voltam,
És ahol csak kell, hát pártját fogom.
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h’ az utcán kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A sziv örömében csak úgy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kél a tarkabarka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és hátul kitömve.
Hát ahol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.
Pest, 1845. február – március
2026. máj. 24.
Arany János (1817-1882): Vojtina Ars poétikája (1861)
Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt fazék,”*
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tárni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.
Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! S
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma”:
Lássuk, ha e zűrből valami válna.
Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort… legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem… rég volt az! Rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül… mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!…
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.
De a hazáról… Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!…
Késő ez is: mi haszna lelkesül
Az ember, ha középen bélesül!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazának egy-két énekem,
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.
Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! Nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a… cipész-inas, nem egy.
Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen… csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédül szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből… énektanár.
Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett – talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?…
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!… hazudva isteni!
Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi – csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette az;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez eseten
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen,
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom,
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kívül reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett.
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.
Akarsz repülni? Hát csak rajta! Höss!…
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott lenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!…
De te nyugodtan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! Vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! Előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekbe így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”
Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag:
S ha kételkednél, hogy indez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: -
Mit gondolsz? Ha énekedbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléillesztnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?…
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;**
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tükör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing…
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, -
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! Itt a cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval… a költészet.
Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
s a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, sigentur: „ideál” Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!
Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni;
Jobb, hogy találva Ő van és kora,
Mint régi Hellász… fűzött bocskora!
Jelennek írunk… és tán a jövőnek,
(Legtöbbje pénzrét a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom – közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múma.
(* Olla potrida. – A. J.)
(** Ez 1849-ben volt így. – A. J.)
Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): A pesti dicsőség
Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.
Itt holmi gőgős irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?
Ember-veszekedésből te minek élnél,
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél?
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság,
Érte pedig időt veszteni pogányság.
Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod,
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod:
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás,
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás.
Büdös kőfalak közt poloskákkal élni,
"Audiat, veniat", sorra felugrálni,
Koplalni és fázni, futni: nem okosság.
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság.
Ez elegy-belegy népek sodomájába,
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet,
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet.
Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll,
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál,
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal,
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal,
Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba
Egy különös szabadságú pipaházba,
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik,
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik.
Ez az egy látásra való csekély nézés
És taksára szabott pénzcsaló tekézés
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek
És a legpompásabb pesti dicsőségnek.
Szinte ehez hasonló a promenádé,
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é?
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva,
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva.
Mert ez a hely út rende - - - - -
Udvara apró kövecsekkel kirakva,
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze
Akit átjár itten, magát kiszellőzze.
Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este,
Puha kényességbe elő - - - - - -
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni,
A feltett céltárgyra itten leselkedni.
Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna,
Első kérésedre mindjárt ne hajolna,
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen,
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen.
2020. febr. 15.
Vas István: Budapest balladája (1944. március 28.)
Sőtér István (1913-1988): Dísz-tér
Három
nap múlva, pénteken ismét eljöhetek: hamarább nem szabadulok a szolgálatból,
búcsúzott Miklós és távoztában megcsókolta nagynénje kezét. Az asszony büszkén
követte tekintetével a fiút, miközben előtte haladt, a pince szűk ágysorai
között: gomblyukában a vaskereszt piros-fehér-fekete selyemszalagja, gallérján a
csepeli harcok után szerzett zászlósi aranysáv, rövid báránybőrbekecse fölött,
övébe tűzve a kézigránátok vörös-fekete sávos hengerei. Férfias és marcona volt
Miklós, frissiben növesztett ostromszakállával, s szeme fémesen szürke,
fenyegetően csillant föl, mikor a Vár védelméről beszélt: „ha kell, félévig is
tartjuk magunkat ebben a sündisznóállásban, amíg a felmentő seregek
megérkeznek!”