2026. okt. 26.

Telekes Béla (1873-1960): Otthon

 01_opti_9.jpg

Ákáczos ösvény a dülőben,
Mentén kis kertövezte ház…
Tájáról oly rég elvetődtem,
Csak délibábként leng előttem
Mint örökös csáb, örökös hívás:
Jer vissza, haza jer, bármerre jársz.

Egy őszülő, bús arczú férfi,
Egy megtört, könnyes szemű nő -
Ott egy a mástól egyre kérdi:
Fog-e még hozzánk visszatérni?
S az idegenből ha tán haza jő,
Vidám, szerencsés, boldog lesz-e ő?

Bekopogtatni szinte félek,
A csöndes kis ház kapuján…
Mosolyos álarcz, födj be, védj meg,
Ők laknak itt, kik értem éltek:
Két igaz ember vesztett harcz után, -
Ne tudják, hogy már én is elbukám.

Hadd mondom el, a sorsom milyen áldott;
Munkámért hir, jóllét a bér…
Hisz elhiszik a fényes álmot,
Mit lelkem rég káprázva látott…
Nem tudják, az ily káprázat mit ér
S hogy jó, ha van mindennapi kenyér.

Hisz nálunk még a régi minden,
Nyit még virág az ablakon…
Kigyúl a fény is szemeinkben;
Csak engem űz valami innen…
Öröm mezében járó fájdalom,
szereped ah, nehéz, nehéz nagyon!

A tékozló fiú regéje
Keresztülborzong szívemen.
Vezeklenék is, de mi végre?…
Ki lelke üdvét elfecsélte,
Soha, sehol többé meg nem pihen,
És mindenütt örökre idegen.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 2. szám, 1899. okt. 8.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése