A tizenhárom tragédiája

 

    Elevenítsük föl a múltaknak sötét emlékeit. Sokszor elmondották már, amit mi e helyt elmondandók leszünk. De hisz a mindennapi imádságot is folyton-folyvást ismételgetjük és áhítatunk mégsem veszt erejéből. Ezenképpen a tizenhárom történetéből egyre új, imádat-szerű csodálatot, hazafias erőt és fájdalmat merítünk, példájukon lelkünk buzdul és fölemelkedik.
    Két szomorú szakaszban játszódik le az aradi tizenhárom tragédiája. Az egyik a haditörvényszéknek, a másik a kivégzésének felvonása.
    A tizenhárom közül a vikágosi fegyverletételnél kilencen esetek az oroszok kezébe. Ezeket Gyulán adta át az orosz kíséret az osztrák katonaságnak. Damjanich Aradon maradt, Dessewffy Arisztid, Leiningen és Vécsey önként jelentkeztek Aradon. Haynau erősen követelte a fővezért, GÖRGEIT is, „hogy rajta a közmorál érdekében s mások elrettentő példájára a megérdemelt büntetést minél előbb végrehajthassa.” Paskievics azonban kijelentette, hogy Görgeit csak erőszakkal vehetik el tőle. Sándor Nikolajevics trónörökös nagyherceg végül személyesen eszközölte ki osztrák részen Görgei megkegyelmeztetését.
    Mihelyt a tábornokokat az aradi börtönében elhelyezték, megkezdődött ellenük a hadi törvényszék eljárása. Az e célra összeállított katonai bíróság naponta reggel 8 órától délutáni 6 óráig folyton működött.
    Mi volt a tábornokok bűne? Mindaz, ami a magyar történet lapjain elolthatatlan fénnyel ragyog. Damjanichot Szent-Tamástól Nagy-Sarlóig mindenütt ott találjuk, hol a honvédség zászlóit győzelemről-győzelemre vezette. Nem volt kisebb összeütközés vagy véres csata, melyben Damjanich vitézül helyt ne állott volna. Csapatjainak ügyes felhasználásával a döntő pillanatban mindig ott termett, hol ezt a szükség kívánta. Nagy szerencsétlenség volt tehát fegyvereinkre, hogy Komáromban a kocsiból kibukva, lábát törte. Emiatt még Aradon is alig mozdulhatott ágyából. Mégis naponta elhurcolták a vérbíróság elé. „Ne kínozzanak azokkal az örökkévaló kihallgatásokkal, - fakadt ki egyszer. – Amit először mondtam, utolsó szavam is marad. Gazembernek tartok mindenkit, ki esküjét megszegi. Ezt pedig Damjanich Jánosról ne mondja senki sem.” Nagy Sándor József, a híres lovasvezér, Buda ostrománál csodás hőstetteket mívelt. A debreceni csatában (1849. aug. 2.) öt óráig tartotta magát a tízszeres túlerő ellen. Egy szóval sem védekezett a hadbírák faggatásai ellen, kik azt akarták belőle kivenni, hogy Görgei miért nem az osztrákok előtt tette le a fegyvert, hanem oly választ adott, mely hóhérjait vérig sértette. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, a legrégibb német birodalmi családok egyikének sarja, az angol uralkodóházzal is rokonságot tartott. A szabadságharcnak alig volt csatja, hol ki nem tűnt volna. Augusztus 11-ikén barátai rábeszélték, hagyja el a sereget és keressen külföldön menedéket ellenségei üldözése elől. El is ment, de már harmadnapra visszatért. A nemes lélek nem akarta barátait balsorsukban elhagyni. Aradon Leiningen vallatása tartott legtovább, mert a hadbíró faggatásaira válaszolni nem akart.
    Lázár Vilmos sorsa alig érthető, mert azon osztrák tisztek közé tartozott, kik a szolgálatból még 1848 előtt kiléptek, az ilyeneket pedig hosszabb-rövidebb várfogságra kárhoztatták. A  hadjáratban leginkább újoncozással és szervezéssel foglalkozott. Személyes ellenségei azonban rákoholták, hogy csapatjai a temesvári csatában sebesült osztrák katonákat és tiszteket felkoncolták. Emiatt ítélték halálra. Török Ignác halhatatlan érdemet szerzett azzal, hogy a komáromi várat újjáalkotta, a roppant kiterjedésű erődítéseket úgy kijavította, hogy innen Guyon, majd Klapka sakkban tarthatták az ellenséget. Ezt rótták föl a legnagyobb bűnéül. Rendkívüli idegességgel védelmezte magát a vérbíróság vádjai ellen, miket ad abszurdum vezetett. „Nagyon jól tudom - mondá a derék tábornok, hogy az u rak épp úgy kívánják halálomat, mint bárkiét, de ezek után, amit önöknek mondottam, ez becsületükre nem válik.”
    Schweidel József az igazi régi magyar huszár képe volt, Buda bevétele után a főváros térparancsnokává nevezték ki, majd Szegeden, mint városparancsnok tett kiváló szolgálatot a hadseregnek. Mindvégig bízott a per jó kimenetelében. Ugyanígy Kiss Ernő, a dúsgazdag főúr, kinek az Alföldön nagyobb kiterjedésű uradalmai voltak, mint a würtembergi királyság területe. Ő volt a hadsereg első fővezére a déli harctéren, Mészáros Lázár leköszönése után hadügyminiszter. Óriási vagyonát a szabadságharc céljainak előmozdítására fordította. Ha valakinek, akkor neki állt volna módjában külföldre menekülni, de ő minden erre vonatkozó ajánlatot visszautasított. A vérbírósággal megéreztette nagyúri voltát. Egyszerűen megtagadta a választ bármely kérdésre, ha azt kellő illedelemmel nem intézték hozzá. Halála előtt csak azt sajánálta, hogy jó barátjának, a vagyontalan Schweidelnek családjára nem hagyhat semmit, mert birtokait is elfoglalták. „Sebaj, kedves Ernőm, felelt erre Schweidel, nevemmel oly örökséget hagyok gyermekeimnek,melynek a világ végéig megmarad az értéke.”
    Osztrák ember létére Pöltenberg Ernő mindvégig híve maradt a magyar ügynek. Kitűnő és bátor lovassági vezér volt, huszárjait a Duna és Vág melletti ütközetben többnyire fényes győzelmekre vezette. Védelmére egyetlen egy szót sem hozott fel, csupán annyit mondott, hogy mint becsületes ember és bátor katona egyebet nem tehetett. Lahner György az egyedüli a tizenhárom tábornok közt, ki a tettleges küzdelemben nem vett részt. Mindvégig a hadsereg fölszerelése körül működött. Neki köszönhető, hogy a magyar hadsereg lövőfegyverekben a legnehezebb viszonyok közt sem szenvedett szükséget. Felbőszítette maga ellen a vérbíróságot azzal, hogy szemükre vetette gyávaságukat, mellyel őt, mint védtelen embert kínozták.Elásott ágyúkat és fegyvereket kerestek az országban és szerintük Lahnernek tudnia kellett, mi hol van elrejtve.    
    A szabadságharc legvitézebb lovasvezére Dessewffy Arisztid volt. Nem akadt rá eset, hogy az oly roham, melynek élére ő állott, hátrálással végződött volna.A világosi fegyverletétel után csapata élén Erdélyen keresztül Törökországba akart utat törni magának, de mégis visszatért. Vesztére. Vécsey Károly gróf Bánátban a szerbek ellen hadakozott, végül Temesvárt ostromolta, de sikertelenül.
  Knezics Károly Damjanich parancsnoksága alatt a hadtest minden csatájában tevékeny részt vett. 1849. április 25-ikén Komárom felszabadításánál csapatai élén előnyomult az ellenségtől megszállott sáncokba, mire az osztrákok rendetlen futásban végképpen visszavonultak. A vérbíróság előtt védekezése csak abból állott, hogy a vett felsőbb parancs következtében kötelességét mint katona és honpolgár becsületesen teljesítette. Többek között azt is szemére vetették, hogy Budavár elfoglalása után tulajdon testvéröccsét kivégeztette. Pedig ennek az embernek haja szála sem görbült.
    Végezetül Aulich Lajos nevéhez mindenütt a dicsőséges harc, a győzelem emlékei fűződnek. Budavár ostrománál hadtestét személyesen vezette a rohamra. A vérbíróság előtt szokott férfias nyugalmával viselkedett. Feleletei mindvégig rövidebbek voltak a hozzá intézett kérdéseknél. Arra a szemrehányásra, hogy ő, mint valamennyi bűntársa közt a legidősebb, okosabb is lehetett volna, a következő feleletet adta: „Már koromnál fogva is kötelességem volt, hogy társaimnak épp úgy, mint alárendeltjeimnek jó példával menjek előre.” Egynémely hadbírát vérig bosszantották ezek a sztoikus válaszok s ezért sejtették vele, micsoda meggyalázó büntetés vár reájuk.” Nem a büntetés, hanem a bűn neme gyalázza meg az embert”, szólt erre emelt homlokkal Aulich.
    A halálos ítéletet egyenkint hirdették ki a tábornokoknak. Mindannyira kötél által való halál szólott; Kiss Ernő, Dessewffy, Schweidel és Lázár tábornokoknál azonban „kegyelem útján” golyó és puskapor által való halálra változtatták az ítéletet. „Es wird nicht so arg sein”, jegezte meg mosolyogva rá Kiss Ernő. Valószínűleg nem hitte, hogy a büntetést végrehajtják. Knezics csak arra kérte a bírákat, hogy nejének, kinek kívüle senkije sincsen a világon, utolsó havi fizetését adják ki. De még ezt a szerény kérelmet is visszautasították.
    Ilyen ember volt a tizenhárom aradi vértanú!

*

    Közeledett a nagy tragédia utolsó felvonása.
    Október hatodikára tűzték ki a halálos ítéletek végrehajtását, Latour hadügyminiszter halálának évfordulójára.
    Grünne Károly grófról eredt a bosszúálló terv, ki köztudomás szerint Latour meggyilkoltatása napján esküt tett, hogy egy év múlva Latourért a forradalom valamennyi vezéremberét bitófán akarja látni.    
    Október hatodikán reggel kivezették Kiss Ernő, Dessewffy Schweidel és Lázár tábornokokat, az aradi vár külső sáncába. Miután a halálos ítéleteket külön-külön felolvasták előttük, mindannyiról levették a láncokat és kezeiket erősen hátrakötvén, egymástól 4-4 lépésnyi távolságban letérdeltették. A vértanúk szemeiket nem akarták bekötöztetni, de a vezénylő tiszt csak Kiss Ernőnek engedte meg,  Ez maga mondta ki a tüzelési vezényszót. Tizenhat lövés dördült el, alig 2 lépésnyi távolságból. Hárman azonnal meghaltak, csak Kiss Ernő rángatózott még a földön heverve. Két golyó mellben találta. A tiszt parancsszavára előlépett egy gránátos és fegyverét a haldokló fülébe sütötte. Így halt meg Kiss Ernő…
    Ez alatt a többi kilenc tábornokot kélt sor gránátos között a nagy udvarra vezették. A lábatörött Damjanichot úgy kellett az emeletről levinni. Ám azért a láncokat mégsem vették le róla.
    Harmadfél óráig tartott a vérfagyasztó executio, melyet Tichy vezénylő őrnagynak durva, lelketlen eljárása még iszonyúbbá tett.
    Legelső volt a sorban Aulich Lajos, mint a tábornokok legöregebbje. Szokott nyugalmával hallgatta végig a halálos ítélet felolvasását. A lóháton ülő Tichy őrnagyon látszott, hogy alig várhatja, mikor egykori feljebbvalója a bitófa alá lép. Aulich odafordult az őrnagyhoz: „Ünnepélyesen tiltakozom ezen ítélet ellen.” Amaz szótlanul intett a porkolábnak, ki a tábornokot a hóhér felé lökte… Ötvenkét évet élt.
    Knezics Károly igen vallásos ember volt. Minden ütközet előtt térden állva imádkozott, s aztán bátran kitette mellét az ellenség golyóinak. A vesztőhelyen hangosan mondotta a halottak imáját, még akkor is, mikor a hurkot már nyakába vetették.
     Nagy Sándor még az előtte való napon vidáman vigasztalta a tőle elbúcsúzó  Gáspár Endre tábornokot, kit csak 16 évi fogságra ítéltek. „Sose búsulj, pajtás, én csak valamivel előbb jelenek meg a nagy raporton. Ez az egész. Ha valamikor ki találsz szabadulni. Elmondhatod, hogy valamennyien, az utolsó emberig becsületesen helyt állottunk.” Így viselkedett a halál előtt is.
    Pöltenberg Ernő az utolsó pillanatig kegyelmet remélt. Sűrűen hátranézegetett a vár felé, hátha feltűnik a szabadító lovas-küldött. Börtönében ugyanis azt a hírt vette, hogy Paskievics herceg közbenjárt érdekében a cárnál. Mikor látta, hogy  minden hiába, hangos szóval elbúcsúzott társaitól és emelt fővel, bátran lépett a bitófa alá.
    Négy bajtársa kivégzését nézte végig Leiningen gróf. Mikor rákerült a sor, a porkoláb zavarba jött a méltósággal teljes, nagyúri alak előtt és akadozva hebegte: „kérem, tábornok úr gróf Leiningen…” Tichy őrnagy dühösen kiáltott közbe: „Mit, tábornok! Százados, semmi más!” (A mártír ugyanis századosi ranggal hagyta oda az osztrák hadsereget.) Leiningen megvető tekintettel válaszolt a bántó szavakra és szótlanul ment a hóhér felé.
    Gyönge, beteg ember volt Török Ignác és szokott parókája nélkül lévén, erősen megfázott. Nem csoda tehét, hogy mindőn a sorból kilépett, görcsös zokogásra fakadt. Hóhérjai gyávaságnak vették ezt, pedig nem a bátorsága hagyta cserben, hanem idegei. A hős tábornok nem félt a haláltól.
    Damjanichot jó humora nem hagyta el az utolsó pillanatig. Megvetéssel fordult el Tichy őrnagytól, ki egykor vele egy ezredben szolgált. „No, te is sokra vitted!” szólt neki oda. Azzal rátámaszkodott a bakó vállaira és nagy üggyel-bajjal vánszorgott két mankón (törött volt a lába) a bitófa felé. Egy fejjel volt nagyobb, mint a bitófa. Igen kínosan, hosszú vívódás után halt meg Damjanich, a hősök hőse.
    Legutoljára hagyták Vécsey Károly grófot. Grünne Károly különös kívánságára tették ezt. Vécseyt ugyanis rokona, a boldogtalan emlékű Lamberg gróf felszólította, hogy ezredét vezesse át Jellasics táborába. Vécsey ezt határozottan visszautasította, és kegyetlenül kemény levelet írt Lambergnek, mely a bűnjelek közt szerepelt. Ezért végig kellett néznie társai halálküzdelmét. Végre érte jött a porkoláb. A gróf gyors mozdulattal odalépett Damjanich tábornok holttestéhez és megcsókolta ennek megkékült kezét. És íme, a katonaság soraiból hangos zokogást lehetett hallani. Még az ellenség is megkönnyezte a szabadság vértanúit.

*

    Így halt meg a tizenhárom aradi vértanú. Magyarország virága, nemzetünk szeme fénye, legjobb hőseink. Ó, soha, de soha nem feledjük el őket.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 2. szám, 1899. okt. 8.