Pósa Lajos (1851-1914): A magyar nép

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára,
Ki áldással borít minden rögöt, hantot,
Dús arany kalásszal rónasíkot, halmot.
Mikor reng a búza: gondoltok-e rája,
Hogy az a szegény nép két keze-munkája!
Asztalotokon a mindennapi kenyér
Az ő verítéke, ha barna, ha fehér!
Becsüljétek is meg ezt a veritéket!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Venyigék sorjára mézes fürtöt aggat,
Bort önt a kancsóba, tisztát, mint a harmat,
Tüzeset, mint a nap legtüzesebb csókja, 
Dermedt lelketeket rózsával beszórja,
Melengeti fényes, lángoló sugárral,
Be-benépesíti csattogó madárral.
Úgy kiderül tőle ez a borus élet!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Szálljatok el velem a puszták ölére:
Delelő csorda is az ő nevelése.
Látjátok-e ottan a nagy gémes kútnál?
Csillapítja szomját itató vályunál,
Halljátok, hogy béget fehér gyapjas anyja.
Dübörög ménese, kolompol gulyája!
Mind a ti javatok! Ruház, táplál, éltet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele virága,
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Sziklanehéz terhet hordoz egyre vállán:
Kedve tarka mégis, mint a szép szivárvány
Az élet keresztjét mikor alig birja:
Kaczagó, könnyező dalba belesírja.
Sírvavigadó dal! Bűbájosan csendül.
Vándor szellő viszi a hazán keresztül.
Ott ringatja benne az illatos rétet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Védi idegentől lelke tiszta szárnyát,
A nemzeti erkölcs liliomruháját.
Nyelvében most is él a multak varázsa,
Ősapáink nyelve, zengő muzsikája,
Kacsalábon forgó ház tündérmeséje,
Porladó romoknak mélabús regje,
Őrzi híven rajtuk azt az ó pecsétet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Vane- szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Büszke faj, minőt csak festhet a képzelet:
Nem hajlong, nem imád faragott képeket.
De térdet-fejet hajt s magát megalázza
A templomba hívó kis harang szavára.
Mikor imádkozik, szárnyat ölt a lelket:
Mint a fehér galamb, száll föl az egekbe
S az Úr zsámolyánál örök mécset éget..
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Álmába szövődik a szabadság képe,
Beoltja a fáknak fakadó rügyébe,
Ekevassal írja nyiló barázdába,
Felsóhajtja az ég minden csillagába.
Szép Magyarországnak ő a karja kardja!
Mint a márványoszlop, a hazát úgy tartja,
Oh, ne gyöngítsétek ezt az erősséget!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága,
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Oly hűséges ő, mint az Alföld golyója:
Itt van a bölcsője, itt a koporsója.
Csöndes béketűrő, mint a Tisza éppen:
Csillagokat ringat a keble mélyében.
De ha megharagszik: összetépi lánczát,
Tomboló viharban zúgja szabadságát,
Szabadsághimnusza fönséges ítélet…
Áldja meg az Isten ezt a magyar népet!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 1. szám, 1899. okt. 1.