Bán Aladár (1871-1960): Otthon

Ez idegen, nagy világból
Oda visz a lelkem távol,
Hol zöldelő halmok tövén
Nádtetős ház borúl fölém.
Oda szállok ti hozzátok,
árnyékos fák, vad virágok,
Felejteni bús sorsomat,
Tengernyi sok bánatomat…

Itt vagyok a nyájas házba’,
Hol jó anyám sirdogálva
Irja nekem a levelet, -
Rája mennyi könnye pereg!
Csöndes a ház, mint a sirbolt;
Hej, ezelőtt be máskép volt;
Telistele boldogsággal,
Verőfénnyel, napsugárral…

Most éldegél elhagyottan
Vigasztalan, bús napokban,
Elpusztult a háza tája,
Szemefénye, boldogsága.
Beteges is, kedve oda;
Nem tér meg már többé soha
Szive édes könnyűsége,
Árvák hite, reménysége.

Beh szeretnék itt maradni
Gyógyítgatni, vigasztalni,
Leborúlni kebelére,
Fölnevelő lágy kezére,
S ezer csókkal halmozni el,
Megáztatni könnyeimmel
A kezet, mely  éltem védte…
Áldja meg az Isten érte!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 49. szám, 1898. dec. 4.