2026. nov. 17.

A Nagy Sándor-monda Gvadányi „Rontó Pál”-jában

 litográfia


    Gvadányi József (1725-1801) „Rontó Pál”-jának első cikkelyében felhasználja a Nagy Sándor-monda egy részletét, melyet hasonlatként Tüzes András ajkára ad. Tüzes András így szól felköszöntőjében:

Kedves komám uram, s gazdánk rontó Dávid!
Hallgasson meg engem, nagy dolog van ám itt.

Mert oly csoda történt kelmednek házában,
Mint régenten történt Maczedóniában,

A hol is Nagy Sándor, a midőn született,
Hogy nagy bajnok lészen, az így jelentetett.

Az égen üstökös nagy csillag tetszett fel,
Három vörös nyílból állott szívén egy jel.

Még akkor kis csikó volt Buczefalusa,
Csak  kölyök kutyácska vala Czerberusa,

Mégis Buczefalus ugrott, ágaskodott,
Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

E kis Palival is… stb.

    De nemcsak ezen részét használja fel a mondának. Az első cikkely több mozzanata azon benyomást kelti bennünk, hogy a csecsemő Rontó Pál rajzolásában, bármennyire megváltoztatja is a monda motívumait, Nagy Sándor gyermekkora lebegett költőnk szeme előtt. Vegyük sorra e mozzanatokat, melyekhez költőnk, mint látni fogjuk, Leo Historia de preliisé-ből merített.
    Rontó Pál, mint maga elmondja, Szt. Pál napja előtt este nyolc órakor született és éppen „akkor egy csillag is tisztult”, akárcsak Nagy Sándor születésénél, melyet azonban villámlások és földrengés is követtek. Aztán megmutatják a kisdedet atyjának, ki örömében felkapja őt és viszi az istállóba Daru lovához. A ló azt hitte, hogy az eléje tartott csecsemő abrakos tarisznya és

… azért is prüsszögött, hortyogott,
Lábával a hidlást vágta és dobogott.
    Az apa erre azt mondja:
… No bizony urára ismere,
Azért prüsszög, tombol, örvend egész vére.

    Nagy Sándor, mint a Historia de preliis és más feldolgozásokban olvashatjuk, nem pólyás korában kerül Bucephalus elé. Bucephalus is ráismer gazdájára Sándorra „et eoepit lambere manum illis atque eomplicatis pedibus proiecit se in terram, tornansque caput respexit Alexandrum”.
    Rontó Pálnak olyan szép alakja volt, hogy az egyok asszony szerint „a nagy oltáron sincsen olyan szép kép”. Nagy Sándor sem apjához, sem anyjához nem hasonlított. „Propriam figuram suam habebat” és szép volt. Egy másik asszony azt mondja Rontó Pálról: „Oly bodros fején hajacskája, Mind nagyságos grófnénk pudli kutyácskája.” Leonál Nagy Sándorra vonatkozóan ezt olvassuk: "Coma capitis sius sicut leo”. Rontó Pálnak: „Mint a legszebb suvix feketék szemei. Fénylenek mint éjjel rodhadt fák redvei.” Nagy Sándor szeme is fekete, de csak az egyik, a másik kék és „sicut stellae micantes”.
    Még a Bodri kutya érdekel bennünket éspedig azért, mert a mondának a motívummal való párhuzamos helye alapján állapíthatjuk meg, hogy Gvadányi a Leo-féle Historia de preliis"”-ből ismerte a Nagy Sándor-monda e részletét. Az apa a Daru lónál való időzés után a ház felé veszi útját kis fiacskájával és az udvaron találkozik Bodrival, ki mihelyest észrevette őt, leszaladt a ganéjdombról és „előtte ugrásait tette.”

Hol elfutott tőle, hol meg visszafordult,
Hol hátára feküdt, hol meg tovább lódult.


Hol szűkölt, hol pedig nehányszor böffentett
majd bőréből kibujt, oly nagyon örvendett.
    Gvadányi Nagy Sándor születése körülményeihez hasonlítva  Rontó Pálét, a kutyát illetőn ezt mondja:

Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

    Bucephalus lóról minden Sándor-feldolgozásban szó van, de Cerberus kutyáról az általam ismert feldolgozásokban sehol. Pseudocallisthenes Julius Valerius-féle latin fordításában Bucephalusra vonatkozón, mikor az urára, Nagy Sándorra ráösmer, ezeket olvashatjuk: „Nam et pedes priores extenderat et gesticulum mansuetudinis luserat et supplici quodam motu blanditus est”. Czerberuskutyáról semmi szó nincs. Leo-nál e mondat: „Statim caballus coepit mansuescere amplius: ut cum quando blanditur domino suo canis, sic et ille blandiebat Alexandro”. Azt hiszem, kétségtelen, hogy a Gvadányinál levő Nagy Sándor mondarészletbe a Historia de preliis „ut cum quando blanditur domino suo canis” mondata alapján került be a Czerberus kutya. És az sem lehetetlen, hogy az általunk használt kéziratok szövegében képest a Gvadányitól ismert, taéán bővült változatban „canis Cerberus” volt írva.

KOHÁNYI MENYHÉRT


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Kamaldoliak pusztulása

 Ányos Pál

    Azon kéziratok közt, melyek Ányos Pál (1756-1784) verseit fönntartották, különösen jelentős a STASICS-KÓDEX, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíros kötésű s 185 lapra terjedő kézirat egykor Balovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála azután került birtokomba. Címe: Ányos Pálnak első remete sz. Pál rendén lévő szerzetesnek munkláli. Mellyeket maga és a' jönvedőbélieknek öszve írt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő szerzetes. 1785. esztendőben.   
    A kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A kamaldoliak pusztulása, mely a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok, úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:

A kamaldoliak pusztulása

Álj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
’S torkunkra forrasztod kínos falatunkat.
Ama sz(ent) neveket; szabadság! – békesség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.
Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!
El futák országunk gonoszságnak rési,
Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét
Mellyben helbesztette Igazság kut fejét
A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség
Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.
Szomoru változás! Szabadság rabsága!
Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.
Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében
Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.
Igy rontotta Rómát Caesar dühössége
Régi szabadságnak első ellensége,
Midőn Pompéjusnak csökent seregein
Diadalmaskodot Emáthnak Mezein.
De még itt nincs vége: Josef merészsége
Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.
A Római Fő Pap nem védelmezheti
Rég birt jószágiban nem erősitheti
Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok
Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok
Bővséges értékel hajdan fel ruhásztak
Választot térséggel meg ajándékoztak.
Százakat tápláló szerzetek rontatnak,
Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.
Szentelt épületek pusztaságá válnak,
Világi kezekre a’ jószágok szálnak,
Mellyeket Egeknek üstökös atyáink
Áldozták, hogy értek térdeplő karaink
Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat
Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat
Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet
El nyerni a Jóknak igértetett Eget.
Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,
Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,
Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,
Mágánosságá vált Templomi boltozat.
Nem hangzanak már most hoszú énekléssel
Zobornak teteji, hol a’ békességgel
Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban
Töltötték napjkat gondolkodásokban.
Magános Férfiak szélle kergettetek,
Hagyot jövedelmek bitang kézre mentek;
Kénteleníttettek arra vissza térni,
Mellyel nem akartak régentén meg férni.
El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,
Melyekben most lelik vadak szállásokat.
Most bátran ügetnek farkasok ligetin,
Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.
Oda van lakossa a’ rengetegségnek.
A Madarak bátron építik fészkeket,
Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.
Szomorú halgatás az egész vidékben
Lappang ’s nem hallatik zsoltár az erdőkben.
De nem csak lakósit kietlen Zobornak
E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,
Ott is klastromokra szegezte záporát
Méltatlan csapással döntötte kőfalát.
Addig vitte ottan mulató sziveket,
Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;
Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,
Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,
Jósephnek fülében sugja panaszokat,
Kitül én is méltán félthetem magamat,
Másszor többet mondok…….
1782.

    Mikor Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a szigetes Nyitra vize kanyarog Körös-körül apró fehér falvak. A Zoborhegy déi lejtőjén pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikben a hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja”.
    Ányost a fél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hív kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a ívságos emberektől panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta ez elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja nagybetegen fekszik. Papirosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan, mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit úgy hogy azokat kénytelen ismerőseinek nevére címezteti. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet II. József reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.
    Aggodalommal vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz. Lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a Fényességek között élünk, nem bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a jövendő ítéletre bízzuk, mely tapasztalni fogja következéseit”. E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.
    Bécsben Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a kontemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a jezsusitékét. A prímás a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1872. ápr. 9én jelent meg a császári biztos s zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos szemtanúja lehetett a zoborhegyi néma barátok kiűzetéséenk s az ott lefolyt jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban föllobban ellene, mert nemzete szabadságát, alkotmányát és saját vallását féltette tőle. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án s ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja meg a Kamaldoliak pusztulásá-t.* (* A Kalapos király-ról írt hosszú költemény végén (275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108. l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.)
    Ányos költészete ezzel a verssel nemcsak bővül, de értékben is nyer. E költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja: fenyegető, komor és ünnepélyes.

OLGYAI BERTALAN


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

Két jegyzet a Bánk bánhoz

 

IV. felv. 9. jel.


Petúr: Megállj!
Ottó (visszaszalad s Gertrúdisra borul): Segíts!
Simon: Én nem megyek tovább! Hol van Melinda?
Petúr: (erősen fújva néz Gertrúdisra):
Elég is. Itt hever már; s a dühös
Tenger magát örömmel engedi
Egy kis gödörbe elszorítani.
Csak ottan is zúzhassa a hajókat.
    Hogyan kell e verseket interpretálni? A jegyzetes Bánk bán-kiadások nem kommentálják őket. Előttem van Hevesi Sándor kiadása (1901), mely bőséges jegyzetekkel kíséri a szöveget, de e verseket, úgy látszik, magukban is érthetőknek találta. Holott két értelmük van. Simon azt mondja Petúrnak, hogy ő nem megy tovább. Petúr azt feleli neki. Nem is kell tovább menned, nem is kell többet tennünk a zendülésben; íme, a háborgó tenger, beérjük azzal, hogy itt romboltunk, s erősen fújva néz Gertrúdra.
    De lehet e soroknak más értelme is, úgy is lehet magyaráznunk e verseket, hogy e szavak, „elég is” azt jelentik, hogy céljukat elérték, az összeesküvés sikerült, a tenger-becsvágyú Gertrúd ott hever s amilyen gonosz volt, a sírban is örvend, hogy ha már az országot nem rombolhatja, legalább meggyilkoltatása miatt az összeesküvőket zúzzák majd össze.
    Vétségnek minősítsük e verseket a stílus szabatossága ellen? Semmi esetre!
    Petúr allegóriát mond és hozzá kétértelműt. Úgy érezzük, mintha a csak imént elköltözött Gertrúd szuggerálná Petúrt. Megdöbbentő hatalmát, nagyságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy holtteste látásán a nyers szavú Petúr is az ő nyelvén szólal meg; abban a stílusban fejezi ki magát, melynek csak egyik jellemvonása a kétértelműség, a másik: a mélység. Csak Gertrúd varázsa alatt mondja Petúr a gödörről és a tengerről való képét, hiszen ez a királyasszony mondott egykor ehhez hasonlót; a sírról és a tengerről szólt ő is: „a könny az a gyöngy, mellyel a halálos ágyba fekvő szép virtus ékesíttetik.” (Bb. I. 12.).

III. felv. 1. jel.

Ha a szegény hold férjhez adja szép 
Leányait, mondjátok, hogy királyi
Lakodalma van egy-két nyíllövésnyire.

    Melinda őrjöngő beszéde ez. Az ismert kommentárok itt sem mondanak eleget. Gyulai Pál szerint a hold a végzetes éj, a lakodalom a bűnágy, a két nyíllövésnyi az ő és Bánk élete és boldogsága. Péterfy Jenő szerint: „Királyi lakodalma egy-két nyíllövésnyire: boldogsága oly közel van hozzá s most már mégis elérhetetlen.” Hevesi Sándor szerint: zavaros beszéd az egész.
    De e zavaros beszédnek van értelme és ezt magából a beszédből kell megfejtenünk. Melinda eufemisztikusan fejezi ki magát.
    Az elcsábíttatást, szeretkezést a dráma más helyén is lakodalomnak nevezi. Homályos szavainak értelme csak ez lehet: Ha a sápadt holdnál szeretkezni mennek a nők, mondjátok meg a holdnak, hogy egy-két nyíllövésnyire, a királyi palotában királyi lakodalma van; azaz egy királynő a kerítő, s egy királyi herceg a csábító.

HARMOS SÁNDOR


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Zalán futása és A Völgyi Lakos


    Vörösmarty a Zalán futásának bevezető részében önmagát, mint a honalapító harcok békeidőben világra jött dalnokát aposztrofálja, ki eddig nem a véres csatákkal foglalkozott, hanem reményteljes, bízó szerelemmel eltelve töltötte idejét.
    E hexameternek hátterében, tudvalevőleg Vörösmarty életének egy mozzanata lappang; sőt egy érdekes tény is, melyet költészetének tárgyalói szem elől veszítettek.
    Az „örömnek panaszosra cserélt dala”, e látszólagos szóvirág, több, mint amit sejtet. E verssor A völgyi lakos című költeményével van összefüggésben.
    A kis költeményt Vörösmarty 1821-ben írta. Tudjuk, hogy lelkét akkor Perczel Etelka iránt érzett heves szerelme töltötte el és int a börzsönyi Perczel-ház lakója, állandóan a szép Etelka közelében élve, e szerelem közel másfél évtizeden keresztül végighúzódik költészetén.
    A költemény 1824-ig íróasztalában hever, s csak az Auróra 1824. évi folyamában jelenik meg.
    A Gyulai-féle kiadások jegyzeteiben sajnos nincs nyoma annak, hogy hol írta Vörösmarty e versét, de a költemény egyes sorai világot derítenek a kétséges kérdésre.
    A Bonyhád és Börzsöny vidékét ismerők ráismernek a költemény első soraiban vázolt vidékre s Vörösmarty életsorának kutatója ráismer a szöghajú leányra, aki nem tud a szerelemtől vagy tán ha tud is, nem szánja a költőt szenvedéséért.
    Kétségtelen, hogy e dal Vörösmarty szerelmének első korszakából való, amikor maga sem tudta még, mit remélhet szerelmétől. Azonban egy érdekes jelenség, melyre a különböző kiadások rávezetnek, sejteti, hogy első szerelme olyan ábrándokra ragadta, melyet később valóban hiúknak kellett látnia.
    A költeménynek tudniillik két befejezését ismerjük: az egyik az, amelyben a szerelmes költő sóhaját könnyeit a halk szellő elkapja s nem engedi, hogy a kedves leányhoz jusson. A másikban pedig a szép leány kitárt karokkal, mindent feledve lép elébe s egymás keblére borulva oly érzelemmel csókolják egymást, amilyennek az isten az embert életében csak egyszer ajándékozza meg.
    Az itt vázolt befejezések elsője az Aurora 1824. évfolyamában s a Vörösmarty 1833. évi Minden Munkái-ban olvasható, míg a második vég az 1840-iki Újabb Munkái-ban.
    Ha ez érdekes jelenséget vizsgáljuk s nem veszítjük el szemünk elől szerelmének történetét, melyről minden életírója bőségesen emlékezik, nyilvánvaló lesz, hogy a költő 1821-ben, amikor Börzsönybe, Etelka közelébe kerül és szerelemre gyullad, azt a véget adja versének, amely vágyaival, reményeivel harmonizál. Melyik ifjú szerelmes nem hisz abban, hogy első szerelmét boldog egyesülés fogja követni? S akkor keseredik csak el, midőn belátja, hogy az első szerelmek sorsa közös – az eredménytelen vég…
    Vörösmarty 1824-ben, amikor elhatározza, hogy nyilvánosságra adja rejtegetett költeményét, már nm remél s versének szomorú véget ad a boldog helyett. Így jelenik meg A völgyi lakos 1833-ban is. Azonban 1840-ben, mikor már csaknem két évtized választja el ama nagy érzések idejétől, ő maga is nyugodtabb bírálója verseinek s kiadja költeményét úgy, amint eredetileg megírta.
    A Zalán futása pedig megerősíti fenti vélekedésünket. A völgyi lakos „örömét” valóban „panaszosra cserélte”.

REXA DEZSŐNÉ

 Forrás: Irodalomtörténet  1912. I. évf.

Arany János „Öldöklő Angyal”-a


    Arany János kisebb elbeszélő költemény-töredékeit nem elemezték és nem értékelték még kellőképpen. (Csak Az Utolsó Magyar-ról szólt újabban – e folyóirat lapjain – Kéki Lajos.) Pedig nemcsak azért érdemlik meg a figyelmet, mert a nagy költőtől származnak, hanem azért is mivel magokban véve, tárgyuknál és finom lélekrajzaiknál,m eg érdekes leírásaiknál fogva, továbbá művészi, hangulatos, sőt szenvedélyes előadásuk és ritmusuk miatt érdemesek az elemzésre.
    Ezúttal az Öldöklő Angyal-ról akarok szólni, amely épp úgy, mint Az Utolsó Magyar, Édua, Csanád szintén az 50-es években keletkezett. Aranyt mélyen leverte hazájának gyászos sorsa, legkedvesebb barátjának, Petőfinek elvesztése. Ehhez járult még nehéz helyzete és testi bajai. Lelke fel volt dúlva. Ilyen körülmények között szinte kereste a komor tárgyakat.
    Öldöklő Angyal-ához valószínűleg Kölcsey Vérmenyegzője adta az indító eszmét. Ezt az állítást nem én hangoztatom először. Megtalálható már Vértesy Jenő Kölcsey életrajzában (Bpest, 1906. 79. l.) s az ő nyomán Tompos Józsefnek a magyar ballada történetéről szóló művében. (Kolozsvár, 1909, 165. l.) Bővebben egyik sem szólt a kérdésről. Azt hiszem érdemes e kérdést közelebbről szemügyre venni, az összehasonlítás munkáját elvégezni, az érdekes költeményt esztétikai szempontból elemezni, tulajdonságait, értékét megállapítani.
    Mindenekelőtt egymás mellé állítom Arany Öldöklő Angyalát és Kölcsey Vérmenyegzőjét, hogy így a tartalom, a tárgy menetének egyezése szembetűnjék. Arany költeményét kivonatosan közlöm hogy az egybevetést az elő nem forduló részek ne zavarják.

ARANY: Öldöklő Angyal.

I. Anna és Jenő az oltár előtt megesküdtek. A menyegző napját vígan ülik meg a palotában. A szobák a vendégektől népesek. A zene szól. Öröm, vigalom mindenfelé.
II., III. A menyasszony és vőlegény eljárják a menyasszonytáncot. A tüzesvérű, önmagán uralkodni törekvő Jenő nézi Annát, akinek vérét a szokatlan érzés felriasztotta. Szívében lázas sejtelem A menyasszony vőlegénye mellett járja a táncot, könnyedén, szinte lengve. A szív siet, az arc tüzes. A szem szemet keres.
IV. A harmadik táncot már a többi fiatallal együtt járják el
V., VI. Arra a hírre, hogy törökök közelednek, a zene, az emberek elhallgatnak. A tánc megszűnik. Az ajkakon szó nem jön ki. A szív megfagy, majd nagy zavarban dobog. Az arcok sápadtak.    
    Jenő, kardját kirántva, így szól: a férfi kimutatja bátorságát, küzd, keresve kerüli a veszélyt, hiszen a futásban nincsen üdv.
    Tudja, hogy a csata reménytelen, fél, hogy Annát a törökök foglyul ejtik és meggyalázzák.

KÖLCSEY: Vérmenyegző

IV. László nyert a szép Lilának
Ídvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férjfi gyúl szívében,
S víg ének zengésinél
Az ifjuság táncra kél.
V. Nézi László szív-merülve
Hölgye láng tekinetét,
S kedv remény közt lelkesülve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett
- Szíve olvad, arca ég -
Pártájában lejti még.
VI. A törökök jönnek.
VII. Elnémúl a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj.
Fennakadva dobbantában
Minden könnyű, minden jaj,
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.
VIII. Dúlva ront a palotára.
IX. … sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
XI. Szép hölgy ott a pályabér.
    Arany János költeményének gerince tehát egészen benne van Kölcsey Vérmenyegzőjében. Egy menyegzőt, éppen mikor a legjobb kedvben vigadnak, táncolnak, abba kell hagyni, a törökök támadása miatt. A vőlegénynek le kell mondani a boldogságról és felvenni a küzdelmet az ellenséggel. Igaz, hogy ily eseményről máshol is olvashatott és az egésznek lefolyása általánosságban mindig ilyen lehetett, mégis nemigen valószínű, hogy Arany a tárgyat máshonnan vette volna, mert a részletek, egészen a menyasszonyi táncig, melyet a nő pártában már még el, lépésről-lépésre egyeznek. A két költemény csaknem egyformán indul és halad, sőt Arany költeményének utolsó sorai arra a gondolatra engednek következtetni, hogy Jenő is (mint László) fél, hogy felesége török rabigába fog kerülni, ahol meggyalázzák azt, akit ő szeretett volna bírni. A cím nem egész világos fényt vet a bekövetkező eseményekre. Gondolhatunk olyan öldöklésre, amely egy egész környéket pusztít el, vagy arra, hogy Anna, ez az Angyal, erényei megvédése végett ölni is tudott. Arany minden bizonnyal ismerte Kölcsey e versét.
    Ami nincs meg forrásában, megmagyarázható a költészet keletkezésének lélektanából, Arany más élményeinek hozzáfűződéséből. Költőnk a Kölcseynél nagyjában odavetett vázlatot kiszélesíti, részletesen kidolgozza, beleviszi saját lelkét. Így keletkeztek a palota, a zene, a magyar egyes és közös táncok gyönyörű leírásai, mely utóbbiak élvezésében Aranynak nagy gyönyörűsége tellett és amelyek megörökítésekor előtör lobogó haza- és fajszeretete, miket az akkori viszonyok kétségbe ejtettek és levertek.
„De vajmikép írhassam én is
Oh nemzetem, szép táncodat!+
Busúlni és vígadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?

Ezt látni kell és érzeni
Mind a magyar szív érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jó kedvét vázolom.”
    Talán fölösleges felhívnom a figyelmet arra (Riedl Frigyes ezt már megette), hogy a zene és tánc e leírásai a magyar irodalom legköltőibb helyei közé tartoznak. Testünk együtt járja, lelkünk együtt rezeg a költő szavaival. Külön is megjelent e három rész „Magyar tánc” c. alatt Arany „Elegyes művei” között.
Gyönyörű művészi munkák a jellemrajzok is. Az apa, miután gyermekei egymás után elhalnak, egetlen leánya boldogságán csüng. A leány gyönge, bájos, ártatlan angyal, a házasságot nem érti, a táncot elragadóan járja. A táncolók közt sok egyént látunk fel és eltűnni: komoly, dölyfös, ledér, csalfa, mosolygó arcúakat. Az egyik csúszik, a másik ölyvszerűen űzi galambját, a harmadik méltóságteljesen járja a táncot. Arany bámulatos jellemző tehetsége tehát itt is megtalálható. Az érzések és indulatok széles ecsetelése, a lelki motívumok szintézise ez időben írt munkáit különösen jellemzik. Ebben is megtalálható Byron hatása, amennyiben rá-rávet egy vakító fénysugarat az emberek indulataira, szinte megmagyarázhatatlan lelkiállapotaira, sőt érzékiségére, amivel felizgatja, felkavarja vérünket. (Pl. a menyasszony érzelmeinek rajzával.) Az előadás, a ritmus bámulatosan könnyed, színes, hangulatos, sőt mondhatnám szenvedélyes. Át- és átjárja lelkünket és megvilágítja számunkra Arany lelkének akkori izzó hangulatát, dúló viharait.
    A költemény töredék maradt. Aranynak nem volt lelkiereje befejezni. De e fenséges rom így is megindít.

BITTENBINDER MIKLÓS

Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.