Szomaházy István: Szilveszter testvér kísértése

Fráter Szilveszter, a kolduló barát, a kicsiny talyigán üldögélve, melyet a kolostor öreg csacsija csöndes nyugalommal huzigált tova az erdőszélen, sopánkodva szólalt meg magában:

- Uram Istenem, így lesz-e ez hát örökké?

A csacsi, aki szent hivatását már tizenhat év óta teljesítette a jámbor páterek érdekében, szürke, alamuszi fejét olyanformán bólogatta meg, mintha választ adott volna a kérdésre:

- Ej, ej, derék Szilveszter, hát te még hiszel az emberek jó szívében?

Mert a szentséges állat, amely a jó atyák részére ajánlotta föl az életét, bizonyára szomorúság közt látta, hogy az elemózsiák ma már alig folynak be oly bőségesen, mit tíz, tizenkét év előtt, mikor még színig megtelt a kordé, ha a kolostor kapujához közeledtek. Sonka és vaj, garmadái a tojásoknak, itt-ott egy eleven malac vagy pulyka, sárga húsú, finom kappanok, egy-egy átalag aranyszínű bor, mindez könnyűszerrel kikerült itt a vidéken, ahol az emberek – de különösen az asszonyi népek – istenfélő ájtatosságban nevelkedtek. Oh, hogy elmúltak ezek a gyönyörű idők! A fráter naphosszat bolyong a környékbeli falvakban, de alig gyűl össze egyéb, mint néhány tojás, egy halom zöldség s egy-két hordócska savanyú, zamattalan bor, amit a derék páterek borzongó arcfintorgatások közt hajtogatnak föl néhanapján. Csak a gálosvölgyi káptalani kasznár ad olykor egy-egy kövérebb kappant, meg az öreg gróf, aki szekérszám szállíttatja az elemózsiát s a finom somlyóhegyi bort. Oh, ha az öreg méltóságos úr nem volna, éhen kellene elvesznie a kolostornak!

- Jóságos atyám, hát ezek mind a poklokra kerülnek?

S nagy elkeseredésében a jó fráter elbúsulva lógatta le a fejét s a szörnyű melegben, mely ide az erdei fák közé is behatolt, csöndesen szunnyadozni kezdett. Utoljára azt gondolta magában: „Oh, oh ti rossz keresztények, hát így megfeledkeztek az Isten önfeláldozó szolgáiról? Jó atyám, ne büntesd meg őket érdemük szerint!” S a következő pillanatban már mit sem tudott az önző világi hívságok felől s álmában szinte hallani vélte, ahogy az Úr egyenként maga elé idézi az egyház e kőszívű híveit s szigorúan kérdezi tőlük: „Rossz emberek, hát ti az én szolgáimnak csak megromlott sárgarépát s pár hitvány tojást adtatok?” S a mennyei poroszlók közbül kapták a gálosvölgyi kovácsot, néhány nyers szavú kurta nemest, akik a csacsifogat közeledtére bezárták a kapuikat, s nagy diadallal cipelték őket a mennyekből kifelé, a poklok örökös tüzéig. S fráter Szilveszter sajnálkozva nézett utánok egy darabig, mintha azt mondta volna: „Lám, lám, szerencsétlen emberek, nem mondtam-e én ezt meg előre?...”

A csacsi, mely maga is álmos volt egy kissé, alkalmasint így elmélkedett magában: „Minek ébreszteném föl a szegény pátert? Biz’ Isten ráfér egy kis pihenés!” S csak lépésben, lustálkodva ballagott tova az erdőségben, s azt hiszem, maga is elbóbiskolt ezen az ismert úton, mely a kolostor felé vezetett.

Pedig fenn az égen csúnya felhők keletkeztek, a menny, messze a láthatár szélén, morajlani, dörögni kezdett, s az erdei fák teteje meg-meghajladozott az erős forgószélben, mely a hatalmas zivatart megelőzte. Az égi háború néhány perc alatt csattogni kezdett, az eső csurgott, s a felhők sűrű szürkeségét egy-egy fényes villám tette ragyogóvá. A jó fráter, aki épp az elítéltek érdekében kockáztatott meg egy bátortalan könyörgést, ijedten ébredt föl álmából.

- Szentséges atyám, micsoda idő!

Szomaházy István (1864-1927): A jelmezbál

Sárkány, a Mátyás-korabeli Királyválasztás híres festője, karácsony reggelén arra ébredt, hogy az Andrássy utat és a Városligetet térdig érő hó borítja. Még a múlt estén az egész világnak kétségbeejtően fekete színe volt, - most a szentpétervári Wolskin-prospekt farsangias képe fehérlett be a műterem ablakán. A szemközt lévő villák filigrán erkélyei csak alig látszottak a szitáló hó fátyolán át és Sárkány, némiképp hiányos reggeli öltözékében elégülten támaszkodott az olaszos kandallónak. Oly boldog volt, hogy megint hópelyheket, fehér téli tájakat láthat! A nyár érzékies heve többnyire untatta, de vére szinte lázasan keringett, amikor odakünn, a művészek városrészében az első havas háztetőt megpillantotta.

- Teringettét – mondta hátát a kandallónak támasztva -, engem ugyan ki nem csalnak innen a jövő hétig…

Kevergetni kezdte a festékeit, hogy a tavaszi kiállításra készülő genre-képén tovább dolgozzék, mikor odakünn egyszerre megnyomták a villamoscsengettyűt. Egy fehér szakállas, fagyoskodó erdei gnóm állt a küszöbön, akiben csak nagy fáradsággal lehetett felismerni Wagner urat, a levélhordót. Wagner úr olyan volt, mint egy hóember, a csizmája félelmetesen ropogott, de azért jókedvűen nyújtogatott a művész felé egy világoskék, aranymonogramos levelet.

- Szerelmes levél, jó kis levél – mondta derülten, konfidensül.

A hóember ezzel tovább kocogott a Bajza utcai hómezőkön, Sárkány pedig fütyörészve bontotta föl a világoskék levelet. Természetesen asszonyírás volt, de a szokott szerelmes sóhajtások helyett a következő sorok álltak benne.

„Mio caro cavaliere! Pont húsz órakor – az olaszok azt hiszem így mondják az esti  nyolcat – az utolsó csat is be lesz gombolva a fehér selyemcipellőmön és Anita be fogja önt bocsátani abba a szentélybe, ahol egy szegény női szív türelmetlenül várakozik önre. Ekkorra signor Lodovico is felcsatolja oldalára görbe kardot és signor Misco is – azt hiszem így hívják olaszul a Miska kocsisunkat – ott lesz a kapu előtt a batárral. ugye nem várat magára? Legyen pontos, mert különben igen meg fog haragudni

la vostra ardente

Chiara Paláthy.”

- Au! – mondta Sárkány kissé ijedten, mikor a bolondos levelet végigolvasta.

Chiara Paláthy úrnőt ugyanis voltaképp Paláthy Lajosnénak (született Nógrády Klárának) hívták és signor Lodovico, a föntebbi görbe kard tulajdonosa a mindennapi életben ötezer hold bánáti szántóföldön uralkodott. A kertáji nábob és egész családja szinte beteges szeretettel ragaszkodott a Királyválasztás mesteréhez. Sárkány a nyári évad jó részében a kertáji kastély tornyában lakott, hercegi fogatokon járt különböző vázlatai után és egy Jancsi nevű inassal szolgáltatta ki magát, akit ő nagyúri bőkezűséggel Hyacinthe-nak keresztelt. Mikor Paláthyék télire Budapestre jöttek, Sárkány úgyszólván minden este velük kódorgott s csak jóval éjfél után vált el tőlük a hoteljuk kapujában. Közte és Paláthyné közt tréfás szerelmi viszony állott fenn és Paláthy néha ezekkel a szavakkal hagyta őket magukra a színházi páholyban: