2012. ápr. 21.

Ismeretlen szerző (XVI. sz.): A végítélet közelgése


Oh keserves gyászban öltözött szép hazám
Lenne már éretted koporsó én házam,
Csak mi jót tehetnék
Véled egyetemben kedves édes hazám!

Jaj soha nem hittem, hogy ez időt érjem,
Szomorúságunknak epedését nézzem,
Lelki rabságomnak
Hütért üldözését nem hittem hogy lássam.

Bezzeg jól járának, akik meghalának,
Az döghalál miatt elragadtának,
Lelki csendességben
És igaz vallásban mert ők kimúlának.

De jaj lészen nékünk, jaj maradékinknak,
Mert vagy engednünk kell az bálványozóknak,
Vagy halált szenvedünk,
Ez lészen jutalma igaz vallásunknak.

Csudáltam már régen az idő forgását,
Mert soha nem láttam ily szomorúságát,
Az mint mostan látom,
Hogy mind az egész föld majd siratja magát.

Az hold megepedett keserűségében,
Sírnak az csillagok, bujdosván fölyhőkben,
Óhajt az szegény nap
Az ködben s megdöglött keserűségében.

A megvidító nap is jaj hova lőtt?
Bizony az is sírván már gyászban öltözött,
Orca béborulván
Fölyhőkben bujdosik, mert öröme elkölt.

Homályban jár a nap, vagyon nagy sötétség,
Mert majd következik az lelki sötétség,
Isten igéjének
Lámpása elalszik, lesz szörnyű sötétség.

Fügefa megzöldül, vagyon közel a nyár,
Az melyest híveknek serege igen vár,
Kevés idő van már,
Az is nagy hirtelen, higgyed, hogy majd eljár.

Sokszor az fényes nap lappang az ködökben,
Sírnak az csillagok, bujdosván fölyhőkben,
Föld van zöndülésben,
Az holdnak világa sűrű sötétségben.

Megzöndült a tenger habok zúgásával,
Emberek epednek hadak várásával,
Ez jele bizonnyal,
Hogy Krisztus itélni eljön hamarsággal.

Ez lészen az idő, kirül Krisztus mondja,
Hogy mikoron eljön ítélet napjára,
Oly nagy vakság lészen,
Hogy hütet ez földön nem fog találnia.

Rettenetes lészen az ő jövetele,
Az hitetleneknek lesz rémülésére,
Híveknek öröme,
Trombiták zengése, mennybe menetele.

Sebesen felgerjedt tűz jár ő előtte,
Fölyhő és tündöklő köd lészen környüle,
Igazság ítélet
Királyi székének ő nagy kedvessége.

Az ő villámlási világon fénylenek,
Mint a viasz úgy el olvadnak az hegyek,
Még az föld is retteg,
Úrnak színe előtt mindenek megégnek.

Rövidítsd meg azért Isten aznapokat,
A választottakért mutasd ki zászlódat,
Ne essünk kétségbe,
Jövel hamar, jövel, lássuk jóvoltodat.

Tartsd meg igaz hütben gyarló fiaidat,
Oltalmazd veszélytől gyenge juhaidat,
Uram Jézus Krisztus
Hívséges pásztorunk, légy vezérünk!

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 41-43. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Simon István: Emelő kezek (1950)

(A kép forrása: http://ernestphotos.blogspot.com/2011/06/oreg-kez.html?zx=192a2eb37eea310a)

Lám, ahogy újra fölfelé megyek,
török feléd, harmadik emelet,
vígan kapkodom ifjú lábomat,
s a lépcsők sora egyre nő, marad
talpam alatt, - míg emelkedek,
eszembe juttok, emelő kezek.

Kezek? Igen, ti széttartott kezek,
akik először átvezettetek
a csizmák sarkától kiharapott
deszkaküszöbön; átemeltetek.

s emeltetek úgy is, hogy faragott
bütykös ujjatok darab ceruzát,
hogy kérgesedve annyi éven át
ástatok, havas hasábfákat és
rönköt markoltatok, hogy a fűrész
járjon, jajongjon kék acél foga;
ha reggelente ringott a szoba,
formáltátok a négy kis kenyeret:
akkor is engemet emeltetek.

Kezek, kezek, megkötött nagy kezek,
olajosak, szép munkás-tenyerek,
mikor a börtönök nedves falán
kopogtattátok a titkos jelet -
megláncolva, a kakastollasok
árnyékában is jövőt ragyogott
a vér, mely gyöngyözve kiserkedett:
úgy is engemet emeltetek.

Kezek, kinyíló, hatalmas kezek,
mint friss rózsák a tiszta hó felett,
már szabadon, - szép mosolyotok int
a pusztuláson, romon, roncsain
béna hidaknak, gyárak homlokán:
érintésetek melege nyomán
a fagy engedett, a tört összeállt.
Legyőztétek a pusztító halált!
Kezek, alkotó hatalmas kezek,
ím itt vagyok, ide emeltetek.

S emeltek még! Sok millió tenyér
olajos-földes széle összeér,
ring alattam; hát ez lett a hazám,
ez a hatalmas tenyér. Igazán
most érzem csak, hogy dolgozom. - Kezek,
alkotó szép kezek,
így lettem én is részetek!

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 49-50. old.- Móra, 1985. Bp.)

Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz (1777)

(A kép forrása: http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=116026&cim=regionalis_hivatalos_nyelvve_tenne_a_magyar_nyelvet_az_rmdsz)

Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem is lesz ennél tehetősebb eszköz. ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mint hordják hozzád!... mely ragadozva veszed...
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztul Árpád hajdani nyelve, neme!
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 50-51. old.- Móra, 1985. Bp.)

Ady Endre: Ezüst patkós paripáinkon (1910)


(A kép forrása: http://www.lovasok.hu/index.php?i=2162)

Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve,
Magyarságomnak borzasztó,
Utált és átkozott szerelme
Szikrát ver a köves uton
S legfeketébb paripámra verve.

Nem tudom, hogy meddig érek,
Mert szörnyű ellenem a hajsza,
Néha lovakat cserélek,
De leghűbben vágtatok rajta,
A legfeketébb paripán:
Gyertek, fik, ez a legszebb hajsza.

Verd csak, patkó, verd a szikrát,
Rajta, rajta, új lelkek népe.
Szép nép: az új hitü szittyák
S mit akarnak: a szépek szépe.
Szikrázzék patkónk az uton,
Rajta, rajta, új lelkek új népe.

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 51 old.- Móra, 1985. Bp.)

Nemes Nagy Ágnes: Diófa


(A kép forrása: http://santane.blogol.hu/?perm=2082854)

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem
veled a hasító, kérgesítő időben.
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,
s ágas-eres kezem visszafelel neki.
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 52. old.- Móra, 1985. Bp.)

Erdélyi József: Cölöpverők (1930)

 Pap (Popp) Aurél 1879-1960: Cölöpverők www.nagyhazi.hu
(A kép forrása: http://www.nagyhazi.hu/tetelek_tobb.php?id=133&tid=41074&tp=20&page=7)

Állt a vonat egy állomáson,
s az ablak mellett álltam én,
egy nyári nap munkazajos,
verőfényes szép reggelén,
repülőhidat építettek,
verték le a cölöpöket,
lassú ütemre tépve szét
egy régi-régi éneket.

Arról szólt az a régi ének,
hogy egy csodálatos madár,
zöld erdőben és zöld mezőben
egy szomorú legényre vár,
s készül a bús legény nagy útra,
indul világgá, az után
a zöld erdőben, zöld mezőben
sétáló szép madár után.

Mert falujában nincs olyan lány,
amilyen kéne őneki,
azért az álmok madarát
világ végéig követi,
idegen földön hal meg inkább,
akárhol is az ég alatt,
erdőn, mezőn vagy pusztaságban,
de falujában nem marad.

Ezt énekelték szaggatottan,
szakadtruhás napszámosok,
egytől-egyig talán az én
szülőföldemről származott,
felette is azt fújta anyja,
amit felettem az enyém,
csengett szavában arany szeretet,
zengett kék hit és zöld remény.

Kötél volt mindnek a kezében,
elénekelt egy ütemet,
egyszerre húzta, énekszóra,
s elengedte a kötelet,
s fenyőszál fejére nyomban
ledobbant a verősulyok,
s újabb ütemre zendítettek
a kérgeskezű magyarok.

Húzták és engedték a sulykot,
zuhant az, mint egy vasököl,
mely lever minden büszke álmot,
minden nagy tervet összetör,
bús ütemekre tördeli
a régi-régi éneket,
munkás napokra zúzza szét
az éveket, az életet.

De él és zeng a dal tovább,
önt a munkába új erőt,
szépíti a szüneteket,
feledteti az unt időt,
míg zuhog és döng a sulyok,
mint lépő, óriási talp,
mintha egy óriás dalolná
útjában ezt a régi dalt.

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 52-54. old.- Móra, 1985. Bp.)

Madách Imre: Nép szava


A nép szava fenyítő üstökös,
Feltűnik olykor - elhalaványul.
Kigúnyolják - de egyszer visszatér
S kihányja a földet sarkaibul

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 54. old.- Móra, 1985. Bp.)

Berda József: Óda (1939)


Nyelv, sugárzó anyanyelvem,
szavak mélyen csendülő hangversenye,
te húsosan gömbölyű, már-már tapintható anyag:
olyan vagy, mint a zsírral és fűszerrel teli étel,
mint a legnemesebb ital, - szellemünket s vérünk
ritmusát életre hívó!
Néked hódol most a költő, e kor senkifia!
A költő hódol neked, a büszke és alázatos, ki
belőled formálja, önti szoborba a düh és
öröm kitöréseit, ünnepi torokkal kiáltván:
nincs ami szebb, izgatóbb s illattal telibb volna nálad!
Hasonlatos vagy a fiatal szerelemhez, melynek
üde zamata van még s mely csupa indulat, ellágyulás,
ébredezése az éhes gerjedelemnek.
A lobogó képzelet, mely veled él, veled hal, együtt
lélegzik a lélegzeteddel: érzi fenségességed hatalmát!

*

Nyelv, te döngő, néha ízesen ledér, máskor szelíd zene,
nehéz szavak vidám és szomorú önkívülete, mit mondjon,
mit zengjen rólad a gyarló szándék, mely dicsérni akar?
Mit mondjon a jámbor, ha észbe kap: szebb káromkodni, akár
ördöggel parolázni húrjaidon, mint gyönge imát mormolni hiába.
Ki gibircs csak s tudomány nélkül sorvad e világban. nem
érti ezt, nem érti, mire a mélyen konduló harang, nem tudja,
mit szagol s nincs ízlése, ha jó ital olajozza
dalra zendülő torkát. -
Én tudom még: mit adsz te nékem, mily bő jutalomban
részesítsz engem, hű gyermekedet, ki emlődön nőtt fel
s nem felejti el soha, hogy nem voltál rest szárnyat adni az
ujjongó képzeletnek; fényed és árnyékod örök sugaraiba
emelni ingatag kedvem hömpölygő hullámait, mikor ócska
ribancok s nyegle úrfiak riogása ült lakodalmat, s én,
mint olthatatlan szomjúság, úgy dúdoltam dallamod
dicső diadalmát - mely időn és téren át ragyog -, akár
a rekkenő nyár a termő életet, mely nem alszik ki soha,
míg ember él e gyarló, földi világon.

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 55-56. old.- Móra, 1985. Bp.)

Katona József: Barátomhoz


Róllad emlékezek
   reggeli
első elmélkedésimben -
   róllad gyűlnek ezek
   estveli
vég elcsendesedésimben! - -
   Te, kivel a Schillereket
   csodálván, a hét egeket
   befogni erőlködék. -
Emlékezel-e te
   felőllem?
ha néha szemeidbe tűn
   a szép Nap kelete:
   oh, ha nem,
ébredj fel ez egy-két betűn!
   Nekem minden Napnyugot
   Zephire igy susogott:
   a Lélek nem változik.

Falu Tamás: Percmutató

A nagy lapon percmutató lettem,
Az életet végig elsiettem.

Vágytam néha kismutató lenni,
Órák között boldogan pihenni.

Vágytam néha nagymutató lenni,
Idő útján andalogva menni.

De az órán percmutató lettem,
Mindent, mindent, mindent elsiettem.

Egy perc volt az életem, halálom,
S egy másodperc volt a boldogságom.

(Forrás: Napkelet 4. évf., 1926. 9. sz.)

Tamás Lajos: Felcsókolod fáradt szemem



Én nem akarok csodát tenni,
Csak egy szívnek, árva szívnek
Társa lenni.

Kietlen és borús az élet.
Kacagásod tűzöm körül
Bársonypuha vértnek.

Felcsókolod fáradt szemem.
Vándorúton fehér kezed
Megkeresem.

Elmondhatják a suhanó évek:
Boldog múlás, melybe ketten
Egy ütemre lépnek.

(Forrás: Napkelet 1926. 4. évf. 9. sz.)