Petőfiné Szendrey Júlia
(1828-1868)
Erdőd!
Ez a kicsiny sváb falu országos nevezetességű hely lett.
Tagadhatatlanul regényes vidéke van. Csakhogy Magyarországon, hála Istennek, szép számmal találhatók olyan helyek, amelyekhez bizony ezt a szatmármegyei falucskát hasonlítani sem lehet. Egyetlen nevezetességű helye a vár, ha még az volna. Ezek a mohos falak a XVIII. század vége felé láttak utoljára daliákat. Azóta nem hallható termeiben a kardcsörgés, udvarán harczi paripák nyeritése, mert a sasfészek nehezen átgázolható viztartó-, s futóárkaitól és veszélylyel megközelithető védbástyáitól megfosztva úgy alakittatott át, hogy inkább szolgáljon a munkásságnak, ezen egyedül nemesitő érdemnek menhelyül, mint a hatalomnak s fényüzésnek. Az elmult időknek a várhoz füződő viharos eseményeit a falut lakó csöndes, munkás nép csak legendáiban őrizte meg s az oda vetődő idegennek még ma is tud azokról regélni.
Erdődöt Petőfi szerelme tette nevezetes helylyé.
Elhaladok a repkénynyel benőtt ódon falak mellett, melynek ablak helyei, a vár világtalan szemüregei szomoruan merednek az erdődi lapályra. Valami vonz ellenállhatlanul a százados fák labirintusába, ahová a leáldozó nap sugarának már csak egy-egy eltévedt foszlánya szürődik gyengén át, ha az esti szél egy erősebb fuvalma a mindent beárnyékoló, zizegő lombsátor leveleit szétnyitja. A rengeteg közepén, a vihartól kidöntött fatörzsön megpihenek s eben a nagy magányban elgondolom Szendrey Júlia szomorú, gyászos történetét.
I.
Tizenhatéves volt, mikor a pesti nevelőintézetből, az ifjuság és szépség minden nemesebb tulajdonságának birtokában, Erdődre, a szülei házhoz visszakerült.
Mi lehetne más rendeltetése az ilyen leánynak, minthogy azt tegye, amiben a leánynevelőintézetben nem lehetett része: társaságba járjon, szórakozzék, vigadjon, tapasztalja ki az embereket, különösen a férfiakat, emellett az anya oldalán ismerje meg a háztartás összes titkait, örömeit, aggodalmait. Egyszóval: folytonos tevékenységben éljen, a várakozás néhány esztendején át, a férjhezmenés idejéig.
A gondos apa rajta is volt, hogy Erdőd ne legyen unalmas hely. Több uradalmi tiszt, serdülő leányok, nősülő ifjak és víg kedélyű menyecskék előidézték s fenntartották élénkségét. Bevitte leányát a városba is, hetekig ott hagyta, hogy élvezze mind azt az örömet, ami után egy ártatlan lélek vágyódhatott. A házias anya meg bizonyára maga mellé vette a tüzhelyhez, ha a mulatozás időszaka lejárt.
Szendrey Júliát azonban a mulatozás nem tudta tartósan lekötni, a házias teendőkhöz sem vonzódott. Az aggódó szülők csóválták fejüket, de nem szabtak korlátot leányuk hajlamai elé, csak tünődve vizsgálták lelkének megnyilatkozásait: a hosszabb, vagy rövid ideig tartó zárkózottságot, az ezt követő féktelen élénkséget, szenvedélyességét, majd tartózkodó, hallgatag viselkedését; a vidék legelőkelőbb családjaiból származó, őt körülrajongó gavallérok udvarlásait elutasító rideg bánásmódját és a sápadt, ügyefogyott irnokkal szemben tanusitó kedves szeretetreméltóságát; a parasztlakodalmakban való részvételét, mikor a lakkozott bálterem állott nyitva előtte; ábrándozó természetét, mely holdvilágos éjjeleken hálóterméből felcsalta az ősi vár tornyának legmagasabban épitett folyosójára és emellett csodálatosan egészséges szinét, mozgékonyságát s jóétvágyát – és jellemének még igen sok ellentétét, melyet nem tudtak megmagyarázni.
Szendrey Júlia lelke rejtély lett a szülők, a környezet s mind azok szemébe, kik valaha ismerték.
De nem! Az apa mintha belátott volna abba a ko9hóba, mely leánya keblében kovácsolta a titkos vágyakat, a meg nem nevezhető érzelmeket. Ugy tünik fel előttünk, mintha olykor felnyitotta volna leánya könyves polczára felrakott könyveket s talán számolt az egyéni vérmérséklettel is, mert azon buzgólkodott, hogy leánya nyugodt lelkű, egyszerű, a békés munkának élő férfiu neje legyen, ki úgy a maga lényével, mint környezetével csillapitólag hathasson annak lelkére. Igy hát Petőfiben – kit a sors egyenesen leánya kérőjeül hozott elébe – nagyrabecsülte a lángeszű költőt, de természetének jellemző sajátságait is hamar felismerve, a szenvedélyes lobogás, a túlzás, az erőnek felhalmozódása, lángja, tüze, ingerlékenysége miatt, gyermeke boldogsága érdekében nem kivánta vejének. Nagyon szerette családját, valósággal remegett gyermeke jövőjeért. Egyszerü, de müvelt lelkü ember volt, tudott számolni a körülményekkel. Középiskolát végzett s pap akart lenni. Betegeskedése miatt azonban a szabadabb mozgású gazdasági pályára lépett, a keszthelyi Geogikonban végezve be tanulmányait.
A házasság – szülői áldás nélkül ugyan – de mégis megtörtént. És Petőfi igy leczkéztette meg a leánya elrablásán buslakodó apát:
Árúnak tartád gyermeked,
S rá alkuvál is már…
Szeretném tudni, mennyiért
Kérték és minő volt ára?
De az idő az apa felfogását igazolta.
Oh milyen érzés foghatta el a 95 évet ért aggastyánt, amikor az egyedüllét hosszú esztendején át – mert felesége, veje, mindkét leánya, unokája mind nagyon korán haltak el mellőle – a rózsavesszők ültetése s gyümölcsfák oltása közben, ha felvillant elméjében az elmult idők gyászos emlékképe: karcsú termetével,kisded, gyenge alakjával, férfiasan lángoló szemével, daczosan lezárt ajkával, rövidre nyírt fekete fürteivel s fehér arczával Szendrey Júlia!
II.
Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelmi történetét megirták maguk a szerelmesek. Versben és prózában. A versek a magyar irodalom gyöngyszemei, a próza egy tizennyolczéves leány lelkében végbemenő változások mesteri analizálása.
Lapozgassuk egyszerre a költőnek 1846/7-ik évi verseit és Szendrey Júlia Naplóját. Szerelmi verseket s vallomásokat szeplőtlenebb lélekkel s tisztább tollal alig irtak még
Te tiszta szent vagy, oh lányka,
S az én szivemnek, hogyha volt is foltja,
Leégeté szerelmem lángja…
mondja a költő igen jellemzőleg. Csodálatos a hirtelen támadt szerelmi fellángolásnak állandósága s az a kitartás, melylyel a „csapodár”-nak mondott költő több mint egy álló esztendeig felvértezte magát s annak a gyenge teremtésnek rendkivüli erőre valló tusája előbb önmagával, aztán szüleivel, előitéletes környezetével.
Ám felhangzik a szkeptikusok szózata: A költő azért költő, hogy lángoljon, a leány pedig nem is szerelemből lett felesége, hanem hiuságból, hogy Petőfiné legyen.
A szkeptikusok azonban elfelejtik azt, hogy a költő Szendrey Júlia iránti „lángolását” többi szerelmeitől maga különböztette meg. „Költői ábránd volt, mit eddig érezék, - Költői ábránd és nem szerelem”. Mintha magnétikus ereje lett volna Júliának, mert elég volt egy szempillantása, hogy a költőt a remény gyenge sugarával mámorosan boldoggá tegye, szivének eddig nem ismert hurjait hozza rezgésbe vagy ijesztő bizonytalansággal kinozza, gyötörje. Ezt a szerelmet a költő eddig nem érezte.
Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
Időknek multával sem nyugodt volna el.
Vad ár a szenvedély, s merre medrét ássa.
Sodor magával s végre bele halni kell.
Most értem én csak e szilaj folyóra!
A szemtanuk feljegyzése szerint Szendrey Júlia semmit sem tett, hogy a költő figyelmét a maga személyére felhivja, annál kevésbé adott tápot annak az érzelemnek, mely a költő lelkében már az első találkozáskor hatalmasan fellángolt. Petőfi csak lépésről-lépésre hóditotta meg Júliát aki önmagával is annyi emésztő harczot vivott meg hosszas töprengés, önkinzó kétségek közt, amig arra az elhatározásra jutott, hogy Petőfi felesége legyen.
S csupán csak hiuságból, mivelhogy Petőfi dicsőségébe volt szerelmes?
Jól mondja egyik kiváló esztétikusunk: Vajjon ki tudná pontosan megmondani, melyik tulajdonságunk inditja a nőt szerelemre? Vajjon lángelmével bírni oly csekély dolog, mely semmit sem nyom egy női szív meghóditásában? Avagy csak a pezsgő vér ösztönzése teremti az állandó frigyeket? Másrészről pedig Júlia azzal, hogy a világ balitéletével, szülei kivánságával szembeszállott, hogy legyőzte mindazon akadályokat, melyek Petőfitől elválasztották, éppen a szíve ellen lázadt volna fel? Nem éppen a szív jogait védte-e a szüleivel folytatott kétségbeesett harczban? Csak igy érthető meg az a rendkivüli erőkifejtés egy tizennyolczéves leány részéről, mely képessé teszi rangról, fényről, kényelemről lemondva szive választottját követni szegényes tüzhelyéhez, apai áldás nélkül s megsiratva az édes anyától. Hiuság, ambiczió ezt meg nem magyarázhatja. Ha ez nem az igaz szívbeli szerelem, akkor minden lélek hazug, üreg árkény a szelid Desdemona, ki csatáit, kalandjait beszélő Othellóval szemben felejti a felpiperézett udvarlók seregét.
De félre minden okoskodással. Ott van a Napló, melynek nem egy helyén a szenvedély vihara csak nem úgy tombol, mint Petőfi verseiben. Ott van egyetlen bizalmas barátnőjéhez – Térey Marihoz – irt levele, mely leplezetlenül mutatja be igaz szerelmét.
„Miért kérdezed meg tőlem, - irja levelében – miért, óh Marim, hogy mit tegyél. Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őt, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, birja, kedves, egyetlen világomat. Ha csak egy rövidke óráig is birhatnám őt, csak egy perczig a képét, melyben Isten minden gyönyöremet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki látásom, tán imádnám azt az embert is, ki által ezt megnyerhetném. hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt; óh Marim, ha ezt kieszközölheted!”
„Végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás jégpánczélját, mit rám erőltetének; éppen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki ne igazodhassak belőle, éppen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt s most szabadon lélekzem. Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem s hogy mi több, ne legyek boldog sem ezen, sem a más világon! Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, mi csak tőle függ, - lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég és kivivni magamnak a jövő üdvösségét, de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz számomra minden. Mindig az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit Isten számomra rendelt, de elég volt fél év és hat hét, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát. Nem, nem lehet tovább! Marim, édes angyalom, segits rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek.
Isten veled! Csókol ezerszer forrón szerető Júliád.
U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömmel hozza meg! Ne halaszd sokára az irást. Ha mi érthetetlent látsz irásomban, légy oly jó és nézd át; nem tudok mindent úgy rendbeszedni most mint kellene, gondolatomat sem. J.”
Ez az a levél, melynek eredményekép Térey Mari sürgősen felszólitotta Petőfit, hogy ha Júliát még szereti, jöjjön, mert ölelő karokra talál, eloszlatva a szerlemesek közt azokat a félreértéseket, amelyek a költő állitólagos csapodárságának s Júlia férjhezmenésének hireszteléséből keletkeztek.
Nem mondhatjuk-e el Jókaival: Petőfi bizony szeretve volt?
III.
Az esküvő az uradalmi kápolnában 1847. szept. 8-án volt, megismerkedésük évfordulójának napján. Petőfi barátai közül senki sem volt jelen. Júlia családjából is csak anyja és egyetlen huga. Aztán – szülői áldás, anyagi segitség nélkül, meg sem kérdeztetve, hova mennek? mit fognak tenni? miből élnek? – kocsira ültek és elrobogtak a poros úton. Egyelőre tudták hová: a lápos-völgyi regényes magányba, Koltóra, mely magaslaton fekszik, alatta kanyarog a szeszélyes Lápos, közel és távolban változatos hegylánczok, cserjés lomboktól kezdve, kopár sziklagerinczekig. Maga Petőfi irja: A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet.
Koltóra csak másnap érkeztek, mivel útközben eltörött kocsijuk kereke. Bizonynyal nem azon áldás sulya alatt, melylyel ipa és napa maguktól eleresztették, kiált fel tréfásan a költő. Éjjelre igy Nagy-Bányán a fogadóban kellett maradniok, amibe egyébként a legjobb humorral nyugodtak bele. Különösen Petőfi: „Házasságom első éjét fogadóban! – irja Úti leveleiben. – Nem hiába vagoyk a csárdák költője.”
A mézesheteket gróf Teleky Sándor koltói kastélyában töltötték, az 2első eleven gróf”-nál, kivel Petőfi barátkozott s ki nőtlen ember, jó czimbora volt. Kuriájának állandóan nyitva állott a kapuja, jeléül annak, hogy az érkező nála minden időben szivesen látott vendég. Petőfi érkezésére a kastélyból mindenkit eltávolitott, csak a szakácsot hagyta ott. Maga is elutazott, hogy az ifjú pár boldogságának – a költő határozott kivánságára – ne legyen tanuja.
Szendrey Júlia tehát Petőfi Sándorné lett.
A szkeptikusok kara ismét felhangzik.
Az a merengés ott, a fejéregyházi csatatéren, az a fegyvertelenség, a végveszélynek az a czéltalan bevárása nem volt-e közöny az élet iránt? Vagy: Az ő egyetlen igaz szerelme, az ő legnagyobb titkos szenvedése is volt.
Pedig éppen az ellenkezője igaz ennek.
Petőfi abban az időben költeményeinek tárgyát annyira a maga lelke gondolat- s érzelemvilágából meritette, hogy lehetetlen elképzelni „az ő legnagyobb titkos szenvedésének” ne adott volna hangot. Utolsó pillanatáig verseiben legmelegebb szerelemmel gondol feleségére.
Sőt, mi azt állitjuk, hogy Petőfit csakis Szendrey Júlia tudhatta ilyen tartósan boldogitani. Azt a Petőfit, kinek rendes lakása sem volt, aki élete ezen időszakában is csak úgy vándorolt egyik helyről a másikra, mint ennek előtte. Fáradságos munka lenne megszámlálni azokat a helyeket, amelyeket Petőfi koltói tartózkodásától a segesvári csatatérig bejárt s legtöbbször feleségestül, vagy ami rosszabb, nejét ismerősöknél, jóbarátoknál, vagy Erdődön szüleinél el-elhagyogatva, egyedül. Az ilyen vándoréletbe, ma, a kényelem és a gyors forgalom korában is csak ritka nő törődik vele, hát még a 40-es években, amikor nagyon gyarló alkalmatosságok állottak az utazók rendelkezésére.
Petőfinek pénzforrása sem volt olyan, hogy abból csak tizedrészét is fedezze annak, amivel feleségét a szülői otthon ellátta, körülvette. Jókai feljegyezte, hogyan éltek Petőfiék Pesten az első időben, amikor ő is velük lakott egy háromszobás lakásban, amelyből egy szoba az övé, a középső közös étkező s csak a harmadik volt Petőfiék lakása, író-, háló-, elfogadószoba egyben, a legszerényebb butorzattal. Az ebédet Jókai – mivel Szendrey Júlia nem főzött – Petőfiékkel közösen hozatta s fogyasztotta el. Bort egyikük sem ivott. A vacsorát pótolta a teázás. Az egész háztartás havonta 30 forintnál nem került többe. Nem volt a háznál se zongora, se virág. Egyedüli mulatságuk a szinházbajárás volt, ha drámát adtak és benne Egressy játszott. Később még szegényesebben éltek.
Hát a vándor- s koldusélet fáradalma, keserve nem elég ok arra, hogy a nyugodt, zavartalan életű, jómódú szülők gyermekének ajka a legszeretőbb férj oldalán is néha panaszra nyíljék. De Szendrey Júlia nem panaszkodott. az eltitkolt fájdalmaknak – ha lettek volna ilyenek – az arczra vont árnyékát, redőjét nem látta volna-e meg, a napvilágra nem hozott érzelmeket vajjon nem érezte volna-e meg az a Petőfi, akinek lelkivilágában az előresejtés ritka tulajdonsága is annyira ki volt fejlődve?!
Petőfi nagyon boldog házaséletet élt. Felesége nemcsak szerette, hanem megértette az ő nagy szellemét. Nemcsak hitvese, hanem munkatársa lett a viharos idők mozgalmaiban. Együtt lelkesedtek a forradalmi eszmékért, szomorkodtak a haza sorsán s egyaránt türelmetlenek s izgatottak voltak, ha egy akcziójuk nem sikerült, együtt kovácsoltak uj terveket s beszélték meg a jövő eshetőségeit. A márcziusi események idejében maga Petőfi jegyezte fel, hogy míg ő az egyik asztalnál a Nemzeti dalt irta, felesége a másiknál nemzeti fejkötőt varrt magának, s hogy a márczius 15-ikére virradó éjjelt mindketten ébren töltötték azon tanácskozva, mit kell tenni. Férjét elkisérte a gyülésekre. A nők körében ő is mozgalmát inditott egy-egy eszméjének, igy pl. a nehéz, habos selyemből, magyar irók nejei által készült, ezüsttel himzett s rojtozott háromszinű nemzetőrségi zászló, amelyen a 2Szabadság, Egyenlőség, Béke” felirás tündökölt, Szendrey Júlia agitácziójának volt az eredménye. Debreczenben, míg férje távol volt, zászlót varrt, kötéseket csinált sebesültek számára, eljárt az országgyülésre s a magyar hölgyekhez a kormány hivatalos közlönyében proklamácziót irt. A forradalmi láz csak úgy hatalmába keritette őt, mint férjét.
S ez volt szerencsétlensége s Petőfié is.
Szendrey Júliának férjére ellenállhatatlan hatása volt. Petőfi vallja is ezt házasságának második évéből származó versében:
Lemondanék minden
Dicsőségről érted,
S megszereznék érted
Minden dicsőséget.
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom.
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogy ha te
Örömet lelsz benne.
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét.
Prózában is irja: „… imádott kis feleségem mindig buzditólag áll gondolataim mellett, mint a hadsereg előtt a magasra tartott zászló.” Csakhogy fájdalom, Júliában a szélsőséges tulajdonságok ebben az időben már annyira kifejlődtek, hogy a férjére gyakorolt hatás végzetes eredményeket szült. Fáj kimondanom, de a kortársaknak Petőfi életére vonatkozó feljegyzései mutatják, hogy ez az asszony férjét, öntudatlanul bár, lépésről-lépésre belesodorta a veszedelmekbe.
Ott van a szabadszállási követválasztás, ahonnan a falu határába érkező Petőfihez, a követjelölthöz jóakaró emberek rohanva hozták a riasztó hírt, hogy az ellenpárt által felbujtatott nép agyonütéssel fenyegeti, ha oda beteszi a lábát. Mindenki aggódott Petőfiért, csak felesége nem. Maga Petőfi el is dicsekszik ezzel, midőn megirta a csufos követválasztás történetét az akkori lapokban: „Mondám, hogy menjünk vissza, de ő (felesége) határozottan azt felelte, hogy nem megyünk, itt fogunk maradni, itt kell maradnunk, ha agyon akarnának bennünket verni; jól van, verjenek, hanem azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál. Igy szólt feleségem és én beleegyeztem.” pedig Szendrey Júliának ezt a könnyelműségét az enyhíti valamennyire, hogy a maga személyét is kitette a veszedelemnek.
Ha Szendrey Júlia lelke nem lett volna úgy teleitatva a forradalom eszméivel, úgy könnyen beláthatta volna, hogy Petőfi Sándor a szabadságharczból gyujtó harczi dalaival csak úgy kiveheti részét, mintha lant helyett kardot ragad s szenvedélyes temperamentumánál fogva nem rohan bele a biztos halálba. Talán nem lett volna nehéz Petőfit visszatartani a csatamező veszedelmétől. Más okból ugyan, de maga vonult vissza onnan Mezőberénybe, hol egyedül családjának él, mignem egy napon Bem tábornok egyik hadsegéde toppant be lakásukba, adván tudtul Petőfinek, hogy Bem tudakozódik utána. A költő nejéhez fordult s azt kérdezé:
- Nos Juliskám, mit szólsz ehhez, menjek?
Júlia pedig, kinek csecsemő gyermeke is volt már ekkor, azt felelte:
- A merre sorsod visz, követlek.
Erre Petőfi – nejét s gyermekét Tordán visszahagyva – elment meghalni.
Érheti ezért vád Szendrey Júliát, ha meggondoljuk, hogy Petőfi a maga lángoló szenvedélyével, radikális forradalmi elveivel maga szította fel nejében azt a tüzet, mely aztán abban a gyorsabban hevülő nőkebelben az övénél is magasabb lánggal csapott fel?! Törhetünk-e pálczát emléke fölött, ha számba vesszük, hogy Petőfi nemcsak Naplóját adta nyomdafesték alá, amikor is Jókai annak szerzőjét kétségkivül Petőfitől inspiráltatva az irodalom uj csillagaként mutatta be olvasóközönségének, hanem a nyilvánosságnak s eszméinek részesévé téve, nejét fokról-fokra maga vonta bele a külélet izgalmaiba?!
A név, melyet örököl utódom,
Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz,
Lehetne tán, lehetne tán nagy is.
Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,
Ha vélem együtt sikraszállnál.
Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a forradalom levegője, George Sand regényeiből kiáramló merész szózat, könnyen hozhatta exaltáczióba az egyéni vérmérsékleténél fogva is erre annyira hajló olyan lelket, minő Szendrey Júliáé volt.
Miért is találkozott ez egymást annyira megértő, de egyéni vérmérsékletük s jellemük túlhajtásainak közösségével egymásnak nem való, egymást elpusztitó, két szertelenül lángoló lelkület!
IV.
Petőfi halával meghalt az ő Juliskája is – mondja egy nő feljegyzésében, aki szemtanuja volt Szendrey Júlia gyászos özvegyi élete néhány hónapjának. Mert az ő Juliskája nem öltött magára férfi ruhát, nem hált a szabad ég alatt, nála a legmélyebb levertséget nem követte a legnagyobb könnyelmüség. Hogy vetemedett volna az borivásra s a legszilajabb mulatságra, nem törődve az asszonyi szájakkal, az egész világgal!
A közönséges lelkek a fájdalom nyilvánulását csak a könnypatakban ismerik el. Mert nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy lehetnek a szivnek olyan fájdalmai, melyek nem sirásra, hanem felkaczagásra késztetik a halandót. De csodálkozunk a költő legkomolyabb életrajziróján, aki évek multán, a tisztultabb levegőben is erre a felületes álláspontra helyezkedik, idézvén szóról-szóra annak a nőnek feljegyzése végén álló hamis konkluzióját.
Pedig akadt egy névtelen, ki alig hogy Dekaniné, VAdady Berta vádat tartalmazó sorai napvilágot láttak, a Fővárosi Lapok hasábjain bebizonyitotta, hogy nagyon kevés lélektani érzékkel birt az az asszony, akinek legfeljebb csak annyi érdeme van, hogy Petőfiné özvegyének szomorú idejéből megmentett egy-két részletet, de czéljával homlokegyenest, Szendrey Júlia megtört lelke mély kétségbeesésének igazolására s szenvedéseinek fokmérőjeül.
Eszünkbe jut – irja a névtelen – az észak-amerikai hajótöröttek nagy pőre, melynek vádlottai megették néhány társukat, hogy éhen ne haljanak. Az egyik vádlott a végtárgyaláson igy fakadt ki: „Biró úr, csak azt ne mondja: borzasztó! Én is azt mondanám, ha azokban a napokban oly nyugodtan és jól ebédeltem volna, mint a biró úr. Inkább adjon hálát a gondviselésnek, hogy a hajótörés nem kényszeritette vadállattá lenni, mert bizony biró úr, ön is elkövette volna azt a borzasztót!”
Hát a forradalom bukása nem volt-e valóságos hajótörés, amely az embereket kiforgatta sarkaiból. Egy előkelő biró, ki egész életében gyávaságnak tartotta az öngyilkosságot, itt a fővárosban, a fegyverletétel hirére, agyonlőtte magát. Egy költő, ki vagyonos ember s honát szerető hazafi volt, minden külső kényszerités nélkül kivándorolt az amerikai prairiekbe s ott halt meg a honvágytól. A csüggedés ily példáit, ma, midőn közállapotaink csak gondot okoznak, de kétségbe senkit sem ejtenek, hogyané érthetnők meg ama zord idők kerete nélkül? Ép oly kevéssé érthetnők meg az elcsüggedést néhány hónappal megelőző lelkesedés ama látványait, hogy uri nők, piros, zsinóros dolmányt varrattak maguknak, egy szemérmes, szép, előkelő leány elment a táborba a győztes tábornok lábához leborulni; egy fővárosi mágnás nő Budapestre először bevágtató közhuszárt a Kerepesi-uton ezrek szeme láttára csókolta össze-vissza. Békés időben ezek nőietlen tények, akkor a női lelkesedés nagyszerű megnyilatkozásai voltak.
Avagy Dekaniné és társai felfogják-e, hogy Arany János „Bolond Istók”-jában mily igaz és megható az a kétségbeesett szőllősgazda, kinek szép termését miután elveri a jég, fogja a dorongot, hogy maga verje le, ami még megmaradt, vad humorral kiáltva az Istennek: Lásd, mire megyünk ketten?!...
Szendrey Júlia alig egy évig viselte az özvegyi fátyolt. Levetette s ezzel természetesen kilépett a Petőfi-kultusz büvös köréből és magára zuditotta a közvélemény – első sorban a nők – mennyköveit. Az egykor bálványozott nő megkövezve! Hogy tudta magát erre a lépésre elszánni? MI vihette rá lelkét? Zavaros idők voltak akkor. Az ország valóságos temető, leveretés gyásza megdermesztette a lelkeket. Ki ért volna rá Petőfinével foglalkozni? Nem is maradt ránk semmiféle feljegyzés, ami valamelyes nyomra vezethetne. Egyedül Vachott Sándorné, Szendrey Júlia mindvégig jó barátnőjének Emlékirataira vagyunk utalva, akinek – az emlékirat szavai szerint- maga Júlia mondta el másodszor férjhezmenésének okait, közvetlen azután, hogy Horváth Árpád, egyetem tanár felesége lett.
- Midőn Erdélyben hónapokon át hasztalan vártam férjem érkezését Bem feloszlott táborából – beszélte Szendrey Júlia Vachottnénak – s a forradalom gyászos befejezését is megértük, anélkül, hogy Sándor holléte felől hir érkezett volna hozzám, végre elhagyám Erdélyt s atyám házánál keresek menhelyet, azon gondolatban, hogy Sándor, még ha életben van, bár honnan is ott foghat engem és kis fiát legtermészetesebben kereshetni.
- Hogy milyen napokat tölték atyám házánál, kitől Sándor ócsárlásánál egyebet alig hallottam, azt neked elbeszélni képtelen volnék. Mariska, az én szende, angyali jó, kis nővérem hasztalan veté magát közbe, atyám minden alkalmat felhasznált, hogy nekem keserüséget okozzon. „Szegény boldogult anyáddal jó előre megjósoltuk, hogy igy fogsz előbb-utóbb járni – kezdé, ha aggódni látott. – Nem az olyan vándor élethez szokott, nyugtalan természetü embernek való a házasélet, minő Petőfié volt. Itt van ni, most már a faképnél hagyott. Hisz éppen jó víz volt malmára a forradalom utáni zür-zavar; azt felhasználva odébb állt, meglehet valami kóbor komédiásné társával éli világát, te s kis fiad várhatjátok őt ítélet napjáit”. Ily beszédek annyira sértének, keseritének, hogy végre ott hagyám atyám házát, bár mennyire fájt is nővéremtől s kis Zoltánomtól megválni, kit Mariska gondviselésére otthon hagytam s beköltöztem a fővárosba.
- Alig kezdék Budapesten körültekinteni, miután kissé berendezém magam, midőn egyszerre csak azt veszem észre, hogy tolakodók vesznek körül, kik jó hirnevemtől, az egyetlen egytől, mivel még birtam a multak fénykorából, megfosztani fenyegetnek. Ez kétségbeejtett. Nem volt senkim a világon, kihez segélyért, vagy csak tanácsot kérni is fordulhattam volna. Öngyilkossági eszmék kezdének e szorongó helyzetemben elfoglalni s megirtam végrendeletemet, feljegyzém végóhajtásomat, midőn Horváth Árpád, Sándor e régi barátja megjelent s előtte feltárám, mi elsötétült bensőmben véghez ment.
- Menjen férjhez nagysád, - tanácsolá ő részvétteljesen, - hiszen, mint tudjuk, a legutóbb vett hirek szerint, fájdalom, kétségtelen, hogy Sándor, mint hőse nemzetének, elesett s igy bárki e haza határai között szerencsésnek fogja magát tartani, ha özvegyének ifjú életét megmentve, őt nőül birhatja.
- És ki lenne az az akárki? – kérdem csaknem gunyosan, mert beszédét képtelenségnek tartám.
- Akár én is – viszonzá ő lelkesülten, - ha nagyság férjeül elfogad.
- Igy történt férjhez menetelem. Menhely – vagy öngyilkosság? E kettő között kelle választanom. S mert Sándor fia miatt élni, ha lehetséges, kötelességemnek tartám s nevéhez méltóbbnak tetszék a férjhezmenetel, mint ha az elutasitott tolakodók jó hirnevemtől megfosztanak.
Ennyit mondott-e Szendrey Júlia, vagy többet is, ez volt-e másodszori férjhezmenésének valódi oka, vagy sem, ki tudná azt ma megállapitani? Kétségkivül joga volt hozzá. Elvégre sehol sincs az megirva, hogy miként az indusoknál a meghalt férjet a felesége is kövesse a hamvasztó máglyára, ha még oly fiatal volna is. Igazi tragikuma – úgy érzem – abban van, hogy azt hitte: a multak emlékeit, ha már nem tudott elpusztulni összeomltot tündérvilága romjain, kizárhatja szivéből a szegényes uj hajlék rakásával járó apró gondok s izgalmak közepette. Az anyai hivatás, a családi öröm, gyermekeiben való teljes felolvadás talán képessé teszi erre s a családi élet verőfényében még az ő elborult lelke is kitisztulhat. Azt remélte, hogy másnak az oldalán megszabadul attól a büvös hatalomtól, amely eddig éltette, de ami most gyötri, kinozza. Nem tudta, nem érezte, hogy a multtal annyira összeforrt, hogy a nagy halott tüneményes szelleme olyan óriási, melynek erejét a mind erősebbé váló Petőfi-kultusz is hatalmasan táplálta, hogy megbolygatja idegeit s nem mindennapi szenvedés után a korai sirba vonja le magához.
Állitásunk bizonysága Szendrey Júlia szomorú, gyászos költészete, amely elfojtott érzelmek, rejtegetett fájdalmak szaggatott feltörései, kétségbeesett küzdés az ébren-alva, ezer alakban kisértő emlékezettel, végre nyilt kesergés, s vigasztalhatatlan lélek sikoltása, elcsukló zokogása, a mult összeomlott világa felett.
Oh, dehogy lett hütlen Petőfihez!
Hiszen az volt átkos végzete, hogy ne tudjon hütlen lenni. Minden gondolata Petőfié volt. Ez a jelene, csak a mult szemfedője, örömkönnyei ha voltak is, koporsóra hulltak – zokogja verseiben. Halála előtt irt regéiben Petőfihez való szerelmét allegorizálja a nyelv csodálatos erejével. Halálos ágyán is Petőfi irásaival foglakozik s végrendeletileg Zoltán fiának hagyja azokat talismánul.
Ugy érezzük, hogy az emberi részvét itt sokkal inkább helyén van, mint a nagylelkü módon emlegetett – megbocsájtás.
V.
Petőfit elragadta a forradalom vihara. Az özvegy is, mindenkitől megkövezve és elfelejtve, a sors szeszélye folytán Petőfivel való házasságra lépés évforduló napján (1868. szept. 8.) zajtalanul követte a korai sirba. És Petőfi Zoltán, a költő házasságának egyetlen gyümölcse, fájdalom, idő előtt elfonnyadt, semmit sem váltva be azokból a reményekből, amelyekkel világrajöttét fogadták.
Pedig mennyi reménység szállt véle sirba. Petőfi azt hitte, hogy az ő halálán nem fognak bánkódni az emberek, hanem igy szólnak:
Meghalt; de nincs kára a hazának,
Nincs, mert lelke a fiában él.
Szendrey Júliának is mije volt ez a gyermek! „Három rózsabimbó” czimű versében mennyire találóan jellemzi.
- - -
Szerelmem virága,
Kihalt boldogságom
Egyetlen zöld ága.
Az eltépett multnak
Élő bizonysága,
A lehullott csillag
Fennmaradt sugára!
Még csak alig feslik
a pirosló kehely.
És illatja már is
Törzsét árulja el.
Leroskadt, letiport
Lelkem, ő reá hajlik.
Ha a vihar benne
Türhetlenül zajlik.
Petőfi Zoltán anyja halála után hirtelen oda hagyta az iskolát, szabadabb élet után vágyakozott s apja példájára szinész lett. A vidéki közönség az apja nevéért szerfelett elkényeztette s belesodorta az örökös tivornyázásba. A gyönge test nem birta el a dorbézolást, mely nappalokká tette az éjjelt s éjjelekké nappalt. Hervadni, sorvadni kezdett.
Nem maradhatott többé a szinháznál, a rokonok körében, majd külföldi gyógyfürdőkben üdülést, gyógyulást keresett. De javulása nem volt tartós. A fővárosban egyik bizalmas barátja házában halt meg 1870-ben, alig huszonkét éves korában.
Beszélik, - jegyezte fel róla Szana Tamás – hogy az élcz, utolsó perczig sem hagyta el. Halálos ágyán mosolyogva mondta környezetének: Ifjuságomban elértem azt, mit mások csak érett korukban szoktak elérni, meghalok – végelgyengülésben.
Igy végződött a Petőfi-család szomorú története.
Szendrey Júlia irodalmi munkássága
Egyrészt a Petőfi özvegye iránt tartozó kegyelet, másrészt a dolgozatok határozott irodalmi értéke késztetett arra, hogy a szerencsétlen életű és korán elhunyt költő- és irónő irodalmi munkásságának termékeit ne engedjem a 40-es, 50-es és 60-as éveknek a Nemzeti Muzeumban levő hirlapfoliansaiban elveszni, hanem kötetbe gyűjtve bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva átadjam az irodalomnak és az olvasóközönségnek.
Szendrey Júliának eredeti prózai és költői munkái vannak. Prózai munkáit két csoportba sorolhatom. Egyik csoportnak „Napló és naplófélék” nevet adhatnék, mig a többi prózai dolgokat „Beszélynemüek, mesék, regék” czimmel vonhatnám egy kalap alá. Költeménye mind eredeti. Fordított novellákat és Andersen meséiből egy önálló kötetet.
Irodalmi működése „Napló”-jával veszi kezdetét. Ez a Napló tudvalevőleg Petőfi iránt felébredt szerelmének a szülötte. A napló irója a lelkében végbemenő változások mesteri analizálója; képzelem gazdag teremtés, stilusa költői, képei megkapók, erőteljesek. Irodalmi érdekességét növeli a napló egyes helyeiből összeállitható, a negyvenes évek vidéki társadalmi életének kedves, vonzó rajza.
A „Naplótöredék” életrajzi tekintetben kiegészitője a „Napló”-nak, a győri „Hazánk”-ban 1847. október 31-én, tehát ugyanazon a napon jelent meg, amikor a „Napló”-t az „Életképek” közölni kezdi. Irodalmi tekintetben igy ujat nem nyújt.
Az „Ábránd” és a másik: „Halhatatlanság” czimű dolgozatában már kevés a közvetlenség. Az első még naplórészletnek is nevezhető, a fájdalomról és örömről szól, kiéreztetve a sorok közül a maga személyére való vonatkoztatást. Ez egykoru lehet.
Naplóval, míg a másik dolgozatára, - helyesen nevezte Szinyey elmefuttatásnak, - valószinübb az a feltevésem, hogy az leánykori dolgozata. Nem hihető az sem, hogy szerzőjének éppen a túlvilág édene ötlött szemébe akkor, amikor Petőfi szerelme által a földi paradicsom mézét élvezé.
Ebből az időszakból való dolgozatait kiegésziti az a felhivás, amelyet „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” czimmel az akkori idők hivatalos lapjában a Debreczenben megjelent „Közlöny”-ben adott át a nyilvánosságnak.
Elbeszélései az 50-es évek legelejéről és végéről valók. Mindössze hármat írt, melyek közül szorosabb értelemben vett novellának csak az első „A huszár boszuja” nevezhető. Ennek cselekménye alig van, nem valamiféle huszárbravurról szól, hanem közönséges szerelmi gyilkosságról s bár e gyenge mese végső csattanója hátborzongató, alig elképzelhető – a megcsalt huszár a hütlen leánynak szivét tépi ki, amint azt megesküvé – az egésznek elevensége, a részletek szinessége s azokban nyilvánvaló apró megfigyelések, a népies, zamatos stilus, különösen pedig mesteri festése a huszár s a leány lelkiállapotának a véres tetthez való készülődéskor határozottan értékessé teszi a dolgozatot. A kórházi jelenet czimű másik tárczaszerű munkája (Pesti Napló 1851: 246. szám január 2.) egy szegény anya megható története ez. Alapjában véve szintén hihetetlennek látszó esemény s itt is csak a részletek érnek valamit, mint például a kórházi csendet s a gyermeke mellett virrasztó anyát jellemző magvas leirások. Nemsokára azután irta e két dolgozatot, hogy Horváth Árpádné lett; felzaklatott kedélye nem csillapulhatott le még teljesen, innen fantáziájának szertelensége. Érdekes, hogy úgy „A huszár boszuja” czimű novellája, mint a „Kórházi jelenet” czimű tárczája a nevezett lapban Petőfi Júlia aláirással jelent meg, noha mint emlitém, a dolgozatok megjelenése idejében Szendrey Júlis már Horváth Árpádné volt.
A harmadik novellaféle dolgozat keletkezésének, mely a „Pesti Napló 61., 62. és 65. száma” czimet visel, története is van. E dolgozat megjelenését megelőző évben Szendrey Júlia leforditott Andersen meséiből egy néhány ívnyit.
Ugyanakkor jelent meg a könyvpiaczon Flóra költeménykötete is. Gyulai Pál a „Pesti Napló”-ban kritikai tollára vette ezt a két munkát, előzetesen azonban három számon keresztül (61-62. és 65. szám) általánosságban a nőírókról elmélkedve, pálczát tör fölöttük, kimondván azt a kegyetlen axiomát, hogy: a nő vagy azért ir, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ir! Erre válaszképen irta meg Szendrey Júlia azt a különös czimű munkáját, bár őt Gyulai egyénileg nem bántotta, mert amikor a nagy általánosságról forditásaira és Flóra költeményeire tér át (70., 92. sz.) csak elismerőleg méltatja mindkettő tehetségét. Arról szól e munka, hogy az a kemény, igazságtalan közlemény mint bolygatja s dulja fel egészen egy csöndes, elégedett házaspár családi békéjét, hol a nő, a köztiszteletben álló családanya, a példás háziasszony néha-néha a muzsáknak is szentel egy-két órácskát. Feldulja, mivel a férj megtagadva saját érzékeit, tapasztalatait, nejében hiszi azon ijesztő agyrémek megtestesülését, amelyek ellen a czikk irója felhevült képzelődésében forgatja fegyverét. Amig előbbi dolgozataiban csak értékes részleteket találunk, addig itt az egész gyönyörködtető, eleven. Nem más ez, mint a hitves, az anya legszebb, legigazibb mozaik festménye, melynek apró köveit csak azért tudta igy művésziesen egyberakni, mert nemcsak irónő, hanem maga is nő, hitves, anya is volt, aminek a lehetőségét az irónők részéről Gyulai nevezett czikksorozatában éppen tagadni igyekszik. Igy hát ennél az elbeszélésnél elmésebb czáfolatot nem kaphatott volna Gyulai, mely a végén különben hirtelen fordulatot vesz: az irónő elveti a mesei palástot, hogy a pesti Napló mérges tollú kritikusát, „ki minden irónő tollát főzőkanállá akarná átváltoztatni”, kiszolgáltassa társnői haragjának és gyülöletének persze kedves, tréfás modorban.
Andersen meséi egyrészének hazai nyelvünkbe való átültetésén kívül, melyről Gyulai Pál, mint emlitettük, elismerőleg szólt, kiemelve különösen affektácziótól és erőlködéstől ment magyaros szinezetét, irt több eredeti mesét is. Ezekből mindössze hármat sikerült megtalálnom, amelyek játszi tréfáival, Andersen modorában irva, különösebb figyelmet érdemelnek és Szendrey Júlia kitünő mesemondó tehetségét árulják el.
Prózai munkáinak legkiválóbbjai közül valók a „Regéi”. Ezek megirásakor pedig (1867-1868-ban) – életrajzirói egybehangzó feljegyzései szerint – a teljes lelki meghasonláson kívül, pusztitó kór is emésztette. Különválva férjétől és gyermekeitől, elzárkózva a világtól, élete nagy emlékének élt, teljes magányban, csak lelke furiáitól kinoztatva. S vajjon e regék kereteiből nem lebben-e elénk e szerencsélen nőnek silhouetje? Irodalmi tekintetben pedig egyike-másika a legmagasabb mértéket is kiállja. Szana Tamás a „Magyar Szalon” 1890. kötetében egyet közöl, én ezenkívül még háromra akadtam. Négy regéje közül „A fenyőfa és a vadrózsa” czimű nem is próza, hanem valóságos költemény, szimboluma Petőfi Sándornak, az erősnek, aki megvédte őt a gyengét. Szendrey Júlia nyelvének szine, ereje itt a legszebb, a legfejlettebb. A kihalni készülő életnek csodás fellángolása ez. A „Vasárnapi Ujság” 39. száma, amely ezt nemsokára Szendrey Júlia halála után közli, meg is jegyzi… A közelebb elhunyt irónő utolsó munkája.
Most pedig hadd szóljunk Szendrey Júlia költészetéről.
1857-ben jelentek meg első versei* (* Faylné „Magyar irónők” czimű könyvében Szendrey Júlia irott rövid életrajzában emliti, hogy másodszori férjhezmenetele évében őrálló kötetben jelentek meg versei. 1857-ben pedig második kötete látott napvilágot. Ezek az adatok tévesek. verseit sohasem szedte kötetbe, sőt – mint emlitém – csak 1857-ben adta ki első verseit.) Világos tehát, hogy csak akkor tett kisérletet a költészettel, amikor már Petőfi versei, a huzamos velük foglalkozás következtében ellenállhatatlan hatást tettek reá. E hitünkben megerősit Jánossi Gábor is, ki a Pesti Hirlap 1904-iki évfolyamának 265. számában egyet-mást mondván el néhai professzoráról, Horváth Árpádról, a következőket is említi: „Ő nem is igyekezett feledtetni – a feledhetetlent. Ellenkezőleg, házasságuk után való első hetekben, de még később is, míg a betegeskedő Szendrey Júlia külön nem vált – együtt emlékezett meg az uj férj és a költő özvegye Petőfiről, együtt olvasgatták annak verseit Petőfi irásaiból.”
Költeményei legelőször a „Napkelet”-ben jelentek meg. A szerkesztő Vachot Imre érezte, hogy az egykor ünnepelt nőt, amint az kilépett a Petőfi-kultusz büvös köréből, hamarosan elfeledték, azért megcsillagozza Szendrey Júlia nevét, hogy a vonal alatt pár magasztaló szó kiséretében ujból bemutathassa a nagyközönségnek.
Persze a költőnő nem mint „Petőfi volt neje” szomjúzza a dicsőséget s az elismerést. Erre czélzó megjegyzését a következő verse megjelenése alkalmával le is közli a „Napkelet” szerkesztője. „Ama igénytelen költeményemet illető dicsérő sorokat, melyeknek kegyed becses lapjában helyt adott, azon nagy név (Petőfi) varázshatásának tulajdonitom, mely miként az ellenséget kérhetetlen keserüségre, úgy a jóbarátot nagyon elnéző magasztalásokra ragadja.”
Szendrey Júlia a költészet szomorú, gyászos papnője.
Elfojtott érzelmek, rejtegetett fájdalmak szaggatott feltörései, kesergés a mult összeomlott, verőfényes világa fölött, vagy pedig kétségbeesett küzdés az ébren-alva, ezer alakban kisértő emlékezettel; hihetetlen erős vágyódás a halál után: képezi Szendrey Júlia költészetét. Nem tudja megvigasztalni semmi. A nap érlelő sugarai, a rügybontó tavasz csak annyiban hat reá, hogy eszébe juttatja kiégett szivét, hogy a virágzást a hervadás követi. A napok mulásában is élete fogyását, a nap lenyugtában vagy felkeltében sem a nagyszerű természeti tüneményt, hanem szive tüzének végző fellobbanását, utolsó szikráját látja csak. Sehol a megnyugvás, Istenben vetett bizalom, de mindenütt ott a melankólia, a kétségbeesett lélek sikoltása, minek természetesen erős tápot ád a test kinzó betegsége is. A remény csak nagyon ritkán lopódzhat be sötét lelkébe. Mindössze két költeményében csillámlik meg e gyenge sugár: „Kezd már tombolni” czimű versének a végső szakaszában:
Fölöttem is már őszi ég borong.
Lelkem zilálja őszi fergeteg…
Letép-e róla minden örömet,
Miként a fáról a levelet?
S a „Sejtelem” czimű költemény utolsó soraiban:
… még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedvéért a néhány virágkehelynek
Amit lelkemben még talál?
Örömperczeit, ha vannak is, nem meri élvezni, minthogy „Követi azt a gyötrelem örökkévalósága”. S ha szemeiben egyszer-egyszer felvillan az ifjuság tüze, csak „sirok fölött tánczoló lidércz az”. Keserű féktelen a haragja, ha a szerelemről szól, mert ez az érzelem számra csak kínt és gyötrelmet hozott, de örömét, édességeit sohasem élvezé. Másoknak élet az, mi neki halála volt.
Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében.
Kisértetként járok-kelek,
Keresve, mit nem lelhetek.
Hogy ilyenkor mennyi keserüség, vad harag halmozódik fel szivében, mutatja Fiatal leánynak czimű költeménye, melyben hugának mondja a következőket:
Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserüség van
Vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.
S ha szivéhez oly közel nem állana, kivánná: szakaszsza bimbóban a halál.
Csak viruló gyermekei láttára derül fel olykor, egy rövidke perczre. Lelke megbolygatott egyensulya mintha helyreállana. Elülnek bensejében a tusakodó szenvedélyek s megfeledkezik egy pillanatra az egész külvilágról s talán el is hihető annak a tulzásokra hajlandó, zaklatott életű asszonynak, hogy ilyenkor „az anyák legboldogabbiká”-nak érezte magát.
Különös, hogy második férjéről még csak rejtett vonatkozás sem található verseiben, hogy üldöztetésben biztos menhelyet, börtöj éjében fényes csillagát, inség-nyomorban hiven kitartó támaszát, áldás malasztját, még a vérpadon is gyermekében hiszi, tudja.
Szendrey Júlia kevés verset irt, de ennyi is elég arra, hogy benne ne csak a nyugalmat vesztett, megbomlott idegzetű s örvényes indulatu nőt lássuk, hanem a költőnőt is, ki talán szerencsésebb körülmények között nem könnyel-vérrel irta volna be nevét a költészet lapjaira, hanem szivének melegségével, lelkéből áradó napsugárral, verőfénynyel. Olvassuk csak el „Bölcső mellett” czimű költeményét. Akiben ennyi érzés, a szivnek ennyi melege van, azt nem a kétségbeesett fájdalom tette költővé, habár költeményeit – kevés kivétellel az szülte is.
Költészetének világa igen szük körre szoritkozik: a maga benső érzéseire, amik – mondhatni – az életuntságban, a halál utáni vágyódásban csucsosodnak ki. Az a költészet könnyen unalmassá válik, melynek ez a vezér- s egyedüli motivuma. De Szendrey Júlia költői tehetsége éppen abban nyilvánul, hogy nem merül ki ennek az egyedüli motivumnak sokféle módon való kombinálásában. Hangjának egyszerüsége, költői hasonlatainak, képeinek keresetlensége, jelzői, ellentétei, hirtelen fordulatai – mik különösen jellemző sajátsága költészetének – a lelkében viharzó szenvedélyek érzékitésére: az, ami elhiteti velünk, hogy azok a vészes lángok, mik minden oldalról körülcsapdossák, nem görögtűz, hogy az a pokol, égő, eleven kárhozat s e nő benne vergődik. Verselése egyszerű, formája elég változatos, dalszerű, némelyik szinte énekelhető. Különösen a kompoziczió külformáiban vehető észre Petőfi hatása. Egynémely költeményében, hol a szenvedély elementáris erővel lüktet, képei, kifejezései emlékeztetnek az izzó szavu dalnokéra.
Gyüjteményemben huszonhat vers van, míg Szana Tamás tizennyolcz évvel előbb kiadott életrajza függelékeül huszat közöl. Alkalmasint írt még többet is, de az akkori idők szépirodalmi s divatlapjai egyike-másika hiányos példányokban van csak meg, vagy egyáltalán nincs is meg. Szana Tamás nem kronologikus sorrendben vette fel a költeményeket, a megjelenés dátumát egyáltalán nem, a költemény megirása idejét egy-két versnek tette csak ki. Pedig Szendrey Júlia versei kronologikus sorrendbe szedve az életrajzirónak is érdekes adatokkal szolgál.
Nemcsak az tünik igy ki, hogy Szendrey Júlia nem volt termékeny verselő. Mert egy-egy évben öt verset irt, de aztán évekig nem irt, vagy legfeljebb egy-egy verssel adott életjelt magáról. Ennek az életrajziró nem igen veheti hasznát. De kitünik igy az is, hogy mikor mit irt. Hogy már 1856-ban irt versei (De kijutott nekem, Ne higyj nekem) csak oly sötét hangulatuak, mint a legkésőbb éveiben kiadottak. Egyiket, amelyben 1857 elején már a mult kisérti – „Mit annak az élet, kinek nincs jövője, kinek a jelen csak a mult szemfedője” – ki sem adta. holta után férje juttatta a „Fővárosi Lapok”-hoz. A másikat maga adta ki a Nővilágban, de 1863-ban, amikor már elzengte legkeservesebb dalait, amikor már nem remélt többé, amikor már érezte, hogy az a vigasztalan hangulat, ami versének szülője volt s a mi akkor csak tán rövid időre szállta meg, az most már teljesen befészkelődött lelkébe. Az 1857-ben megjelent három verse („Három rózsabimbó”, „Fiatal leánynak”, „Őszszel”) igazolja állitásunkat. Hitte, hogy a multak emlékeit kizárhatja szivéből, a családi öröm, gyermekeiben való teljes felolvadás talán képessé teszi erre. Az 1858-ban megjelent két verse („Zoltán fiamhoz”, a „Virrasztók”-hoz) és egy évi szünetelés után az 1860-ban megjelent hét költeménye („Kis fiamnak”. Szana tévesen Árpádnak irta. „Bölcső mellett”, „Kezd már tombolni”, „A beteg leány”, „Magyar gyermekek éneke”, „Öregségem”, „Hajnal-e, alkony-e?”) bizonyitja, hogy Szendrey Júliát a családi élet lekötötte és annak verőfényében az ő elborult lelke is kezdett kitisztulni. De fájdalom, a rövidéletű boldogságot az egyre fokozódó kétségbeesés követte. – Az 1861. év öt költeménye („Az emlékezet”, „Sejtelem”, „Keserü kin…”, „Sötét óra”, „El messze…”) és a szórványosan megjelent többi költeményei (1863. Bucsu az ifjuságtól, 1864. Halottak estéjén, 1865. Népdal és az 1868-ból való Az est czimű) már a teljes lemondás hangján zokogják el egy jobb sorsra érdemes élet keserveit.
Költemények
A KÖLTÉSZETHEZ
Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vallá, -
Senki, miként én, úgy nem érezé.
Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.
Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett,
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.
S midőn a percznyi üdvösség tüntével,
A fájdalomnak órája ütött, -
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött.
S mint forgó örvény vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait, -
S hogy szabaduljak égő kinaimtól,
Időelőtti, kora sirba hítt:
Oh ekkor – ekkor… az önnfentartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót:
Úgy téptem én ki – s jaj, hogy ezt cselekvém! –
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.
Csak egy maradt – egy szent kép birtokomban, -
Feldult egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl a magasba hivá,
Míg térdem le a porba roskadott.
A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely már káromlásra nyilt.
Te képed volt ez, oh költészet! – képed, -
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.
Oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, -
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek csupán!
TIZENHATODIK LAJOS
(Árpádnak.)
„Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele”,
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.
Tulajdonképen a vermet
Nem a jámbor ásta,
Csakhogy be nem huzatta, és
Ez volt elhibázva.
Mert ha annak idejében
Mindenható tolla,
„Nincs többé halálbüntetés!”
Imert irta volna,
Úgy felséges vállai közt
Most is ott vón’ nyaka;
És fölkent szentséges fejét
Le nem ütik vala.
Mert az istentelenségbe
Annyira nem esnek,
Hogy még királyaiknál is
Rosszabbak legyenek.
Nem volna-e jó egy kissé
Erről gondolkodni,
S ezt mielőtt késő lenne,
Bölcsen megfontolni?
Mert ez a vaksággal vert nép
Se’ nem hall, se’ nem lát,
Azt hiszi, mit neki főztek
Királyoknak sem árt!...
WILLMERSHEZ
(Pest, 1856. márczius 24.)
Oh jövel körünkbe, ne csald meg reményünk,
Mint a tavasz, úgy vár, úgy sóvárog lelkünk;
Hisz a merre te jársz, ott virul a tavasz,
Játékod meghozza, játékod maga az.
Ha a fagyos télnek kellő közepében,
Zendül meg zongorád bűbájos zenében,
És mi áhitattal hajtjuk le fejünket,
S mint buzgó imára kulcsoljuk kezünket,
Elmerengünk hosszan, minden mást feledvén,
Csak varázsjátékod hatalmát érezvén,
S fölmelegült szivünk ihlett dobogását,
Közbe-közbe örömkönnyeink hullását,…
Midőn igy eltelve égi boldogságtól,
- Ki fölemelt bennünk a földnek porából, -
Keressük a mestert, keressük a kezet,
Melynek érintése föltárta az eget:
Nem fázunk már ekkor a tél hidegétől,
Lángra gyuladt arczunk a kéj melegétől;
Nem találjuk sehol, nem látjuk a telet,
Zuzmarás ruháját levetnie kellett,
A napnak éltető tavaszi sugára,
Rásütött hófedte jégkoronájára,
S nyomban összeomlott, - elolvadt alakja, -
A léget eltölti virágok illatja…
És mikor a nyárnak égető hevében,
Az ember eltikkadt, elepedt egészen:
Hogyha ilyenkor hoz jó sorsunk körünkbe,
Mintha égi harmat hullana szivünkbe,
Felüdült kedélylyel szivjuk be a léget,
Mely körülfoly, hordván mennyei zenédet,
Mely nem egyéb patak csörgedezésénél,
Hófehér tajtékkal habzó vizesésnél,
Melyben megfürödnek a hév napsugarak,
S fölötte enyelegnek a dalos madarak,
Alatta a puha, örökzöld mezőben,
Méhek és pillangók virágok kelyhében,…
Oh ez a pihenés, ez enyhülés helye,
Ha kifárasztott a szenvedélyek heve!
Alkonyat és hajnal neve a világnak,
Mit áldott kezeid előttünk feltárnak;
Kisértetes éjfélt és perzselő delet,
E szelid hangokban találni nem lehet.
Lanyha, csendes esőt, a föld szomját oltván,
Nyári fergeteget a léget tisztitván,
És mindent áthatva, mindent fölülmulva,
Az égi madárka odafönn dalolva,
Áthasit a légen a tiszta hangrezgés,
Felhők közül hangzó pacsirta csicsergés,
Dala az életkedv harsány ujjongása,
Repeső sziveink örömrivalgása!
DE KIJUTOTT NEKEM…
(Pest, 1856. április 14.)
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak
A mult szemfedője!
Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim,
Koporsóra hullnak!
Mult idő! oh, miért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kisérteni?
Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végkép eltemetni!...
Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyja el a lélek;
Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sirodon halna el
Végső lélekzésem!
NE HIGYJ NEKEM…
(Pest, 1856. okt. 10.)
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyilni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.
Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.
HÁROM RÓZSABIMBÓ (1857)
Három rózsabimbó az én boldogságom,
Három rózsabimbó életem, világom!
El van osztva köztük három felé lelkem,
És mégis mindegyik birja azt egészen.
Nem tudom kivülök terem-e több virág,
Mit látni öröm, illetni boldogság?
Szemem nem is keres, nem is látna meg mást:
Hisz benök találtam feledést, kárpótlást!
Szivemből fakadtak, szivem a gyökerök:
Együtt hervadnék el, együtt halnék velök:
Hadd boruljak rájok, - merengjek el rajtok,
S eltelve örömmel, hadd beszéljek rólok:
Először is te rólad
Szerelmem virága,
Kihalt boldogságom
Egyetlen zöld ága.
Az eltépett multnak
Élő bizonysága,
A lehullott csillag
Fennmaradt sugára! –
Még csak alig feslik
A pirosló kehely,
És illatja már is
Törzsét árulja el;
Büszkén emeli föl
Magasra kis fejét,
Amidőn kiejti
Ragyogó, szép nevét.
A napnak sugári
Nem vakitják szemét,
Midőn a magasba
Küldi tekintetét.
Leroskadt, letiport
Lelkem ő rá hajlik,
Ha a vihar bnene
Tűrhetlenül zajlik.
Ártatlan kebelén
Kipihenem magam…
Jer ide, jer ide,
Legnagyobbik fiam.
*
Csak alig mer ajkam
Csókot lehelni rád,
Alig mer illetni,
Te kis fehér virág! –
Sokszor, ha elnézem,
Milyen gyönge, halvány,
Azt hiszem, nem élő:
Csak ábrándkép talán.
Fehér rózsabimbóm,
Borulj a szivemre,
Hadd dobogjon áldást
Szőke kis fejedre!
Hallod-e mit beszél?
Érzed-e mint szeret?
Kincsének, gyöngyének
Mint nevez tégedet?
Érzed-e mint áll meg
Egyszerre verése,
Ha arczod találja
Szellő lebbenése?
És mégis ki hinné,
E gyenge kis testben
Mily óriás lakik
Szivben, szeretetben!
Eltörpül mellette
Minden más szerelem,
E parányi szivben
Annyi az érzelem!
Szeress, szeress engem,
Második gyermekem,
Imádott kis fiam,
Felüdülő lelkem!
*
Ide, ide vele,
Parányi fiammal,
Evvel a harmadik
Kis rózsabimbóval!
Bimbónak is piczi,
Csak egy rózsalevél,
És birása mégis
Hét országgal felér!
Sugárzó kétszeme
Úgy ragyog rám éppen,
Hogy azt kell gondolnom,
Két nap süt az égen.
Hátha még ölelve
A nyakamba borul,
A nagy boldogságtól
Szivem is elszorul…
Ne félj, szivem, ne félj,
Légy már egyszer nyugodt,
A sors olajággal
Küldé e galambot.
Repülj az ölembe,
Szállj le kebelemre,
Ártatlan galambkám
Simulj a szivemre!...
Béke és nyugalom
Tölti el lelkemet,
Semmi ami fájhat,
Nem talál ott helyet.
S örömim közepett
Ily szókra fakadok:
Minden anya közt én
Legboldogabb vagyok!
FIATAL LEÁNYNAK (1857.)
(Mari testvéremnek.)
Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.
Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.
Zárt bimbó még kebled,
Csupa vágy, reménység,
Mivé változtatja majd a teljesülés,
Nem is sejtheted még.
Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserűség van vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.
Maradj a reménynél,
Nincs nagyobb boldogság,
Az egész életnek gyönyörei közt ily
Élvet egyik sem ád.
Hogyha én szivemhez
Ily közel nem állnál,
Mondanám: szakaszszon bimbóban a halál,
Hogy ne virágozzál.
Magaddal vihetnéd
Igy álomképeid,
A földnek szenyjétől még be nem piszkolva
Kebled szentségeit.
Igy csak azt kivánom,
Hogy adjon az élet
Olyan boldogságot és annyi örömet,
Mint én tőlem elvett!
ŐSZSZEL (1857.)
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Szerelmi dal nem hangzik már
Párját hivó madártól,
És zengicsélő kis tücsök
Nem lármáz a bokorból.
Minden oly csöndes, hallgatag,
Mint haldokló körében,
Csak egy-egy hosszú sohaj száll
S terül el a vidéken.
Melytől kórókká válnak át
A még virágzó ágak,
S mint omló könnyek, hullanak
Levelei a fáknak.
Máskor ily tájban elborult
Lelkem egész világa,
Ugy tetszett, részt kell vennem a
Természet halálába!
Minden levél fájt, mely lehullt,
S oly busan néztem rája,
Mintha egy öröm hagyna el,
Vagy szivem volna fája.
Midőn a boldog szerelem
Koszorut tett fejemre,
Az őszi köd fátyol gyanánt
Lengedezett körüle.
Még akkor is! – mi ez hát most
Először életemben,
Hogy a természet gyásza közt
Szivem ily érzéketlen?
Bár merre nézek, nem tudom
Mi ád okot örömre,
Mikéntha hétköznapjaim
Válnának ünnepélyre?
Körülem semmi változás,
Minden, miként volt régen,
Leáldozott napom helyett
Nem látok mást az égen.
És szivem mégis úgy örül,
Ugy ujjong örömében;
Ki fejti meg: élet, halál,
Vár a közel jövőben?
Az élet fényes napja ez
Vagy a sír méla holdja,
Mely lelkem hosszú éjjelét
Közelgtével fölgyujtja?
Akár élet, akár halál,
Kitárt karokkal várom,
Csak azt óhajtom, lenne bár
Inkább az örök álom.
Oh, mert tudom, a boldogság
Minden percze mily drága,
Követi azt a gyötrelem
Örökkévalósága!
ZOLTÁN FIAMNAK (1858.)
Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.
A világba! csak a szomszéd házra,
Honnan vissza már félve tekint,
És honnan az elhagyott fészekbe
Ujra-ujra visszatér megint.
Ámde amint felnől a madárka,
És anyjától lassan elszokik,
Mindig messzebb terjed röpülése,
Míg örökre végre távozik.
Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,
Lassankint igy hagysz el engemet,
És ki tudja, milyen messze tőlem
Rakod egykor saját fészkedet!
Most még fájó sebkint sajog lelked
Valahányszor tőlem elszakadsz,
És könnyforrás buzzog szemeidből
Mit szivedből válásunk fakaszt.
Mert még eddig egész kis világod
Keblemen és ölemben leléd,
Melynek szük, de napfényes határát
Ölelő karjaim képezék.
Oh, de majd ha kitárul előtted
Csábjaival a zajos világ,
És az élet habzó serlegéből
Téged is majd részesülni hágy;
S mint virágból a reggeli harmat
A hő naptól, ugy enyészik el
Az ártatlan gyermekkor emléke,
a férfi kor ugy emészti fel:
Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni
Hű anyádra, ki úgy szeretett?
Várhatja-e, hogy majd a távolból
Legalább sirját fölkeresed?
A „VIRRASZTÓK”-HOZ (1858.)
(Vajda János ily czimű versére.)
Halkabban szóljon az ének,
Még halkabban a panasz;
Hagyjátok a szendergőket,
Minek vón felverni őket,
Vajjon, mit használna az?
Vagy zavarni a mulatók
Kedvét, vajjon mit segit?
Mért venné ki kezeikből
A telt pohárt? hadd hajtsák föl
És üritsék fenékig!
Hejh, ki tudja, a halottért
Mennyi könnyűt sirtanak,
Ki tudja, mennyit szenvedtek,
Míg igy végkép kimerültek,
Akik mostan alszanak.
És a dőzsölők szemében
Ki sejti a könnyeket,
Miket a habzó serlegnek
Italával ők lenyelnek,
És szivökbe rejtenek.
Nem segit már itt az ének,
Nem segit ily nagy bajon;
Kik alusznak, meg nem hallják,
Kik mulatnak, tulkiáltják,
Hasztalan a siralom! - -
Messze, messze még a hajnal,
Talán meg sem éritek,
Hátha megölnek a rémek,
Mielőtt a hosszú éjnek
A nap véget vethetett:
A mikoron majd elválik,
Hogy ez annyit siratott,
Megért-e már a halálra,
Ütött-e már végórája,
Vagy pedig csak tetszhalott;
Elválik, hogy a harangszó
Temetkezést hirdet-e,
Vagy pedig föltámadásra,
Hálaadó imádságra
Hijja-e a népeket?
KIS FIAM (1860.)
Megérdemelve vagy ártatlanul
Száműzetésben hogyha bolyganék,
Ha megtagadna az egész világ,
S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég:
Egy menhelyem maradna énnekem,
S ez a te szived, drága gyermekem!
Megérdemelve vagy ártatlanul
Véginséget ha a sors mérne rám,
S a koldusbotnak s mi még sulyosabb,
Alamizsnának terhét hordanám:
Egy támaszom maradna énnekem,
És ez te volnál, drága gyermekem!
Megérdemelve vagy ártatlanul
Sötét börtönben, hogyha sinyleném,
s nem hatna által egyetlen sugár
Rabságom örök-hosszú éjjelén:
Egy fényes csillag ott is vón velem,
s ez a te szived, drága gyermekem!
Megérdmelve vagy ártalanul
Vérpad, ha volna a halálos ágy,
Melyen kimulnék s átok, kárhozat
Maradna fejfám, míg áll a világ:
Egy akkor is csak áldaná nevem,
És ez te volnál, drága gyermekem!
Üldöztetésben biztos menhelyem,
Börtön éjében fényes csillagom.
Inség, nyomorban hiven támaszom,
Áldás malasztja átkos vérpadon:
Mindezt megadta a sors énnekem,
Mindezt szivedben, drága gyermekem!
BÖLCSŐ MELLETT (1860.)
Mondják: iszonytató vihar dúl
Mennydörgés, villám oda kinn,
Hogy a felhők, mint sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem májusnak verőfénye,
Viharról én mit sem tudok!
Mondják: két ellenséges tábor
Egymással véres harczra kelt,
S nem hallani mást a világon
Mint csatazajt, fegyverzörejt…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem a béke olajága,
Csatákról én mit sem tudok!
Mondják: gyülölség és gonoszság
S bűnök tanyája ez a föld,
Hogy szerelem, barátság álarcz,
Mit az önzés magára ölt…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem a szeretet oltára,
Gyülölségről mit sem tudok!
Szentély e hely, sarut leoldva
Lépek csak által küszöbén,
S e bölcső mellett, mint oltárnál
Szent áhitattal állok én:
Feledve minden e világon
Míg e kis bölcsőt ringatom,
Míg égi dalként gyermekemnek
Halk pihegését hallgatom.
KEZD MÁR TOMBOLNI… (1860.)
Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megczibálja a fák üstökét,
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztitó keze leszakit.
Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtok valamennyi ág,
Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz,
Mint haldoklóé, vonul rajtok át.
Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.
Fölöttem is már őszi ég borong,
S lelkem zilálja őszi fergeteg…
Letép-e róla minden örömet,
Miként a fáról a leveleket? - -
A BETEG LÁNY (1860.)
Megvan az én szivem sértve,
Halálosan sebesitve,
Azért vagyok ilyen beteg,
Azért tovább nem élhetek.
Halálos az én nyavalyám,
Készitsd a szemfedőt anyám,
Fonj koszorút rozmarinból,
És szomorúfűz ágából.
Temess a kert szélébe,
A kerités közelébe,
Oda, a hol akkor álltam,
Mikor út utólszor láttam.
A hol megszakadt a szivem,
Ott nyugodjék a holt testem.
Oda hullasd könnyeidet,
Hová én az enyéimet.
MAGYAR GYERMEKEK ÉNEKE (1860.)
(Zoltán fiamnak)
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!
S ha egykor kinőttek szárnyaim,
S észszel, erővel munkálni tudok,
Minden tettem egy áldozat legyen
Oltárodon, mit javadért hozok.
Míg csak az észnek egy szikrája ég
Fejemben, mint az éji fénybogár,
Hazámnak égjen, oltárzsámolyán,
Hiven virrasztó szerény mécssugár.
És míg erővel győzi két karom,
- Mint szegény hangya morzsalékait –
Kőt kőre hordok és igy emelem
Szentegyházadnak ékes falait.
S te élni fogsz, hazám, igy élni fogsz,
Hű gyermekid ápolnak tégedet,
Kik, mint apáik, készek javadért
Örömmel adni vért és életet!
ÖREGSÉGEM (1860.)
Alig várom öregségem!
Könnyű nekem várni;
Ha elmondom, hogy mi okból,
Ki tudná csodálni?
Ez az én kis szőke fiam
Fog engem ápolni,
S öregségem napjaiban
Rólam gondoskodni.
„Ne félj anyám, - igy szól hozzám –
Hogyha megöregszel,
Úgy viselem majd gondodat,
Tudom megelégszel.
- Ott a meleg kályha mellett
Puha, lágy karszék áll,
Ott üldögélsz s én zsámolyon
Mindig lábaidnál.
- Nem is kell, hogy magad fáraszd
Beszéddel, intéssel,
Megtanulom arczvonásid
Olvasni szivemmel.
- Az lesz nekem az örömem,
Ha téged szolgállak,
S megelőzvén vágyaidat,
Mosolyogni látlak.
- Kis asztalka lesz melletted,
Megrakva mindennel,
Amit szeretsz; czukrocskákkal,
Virággal, könyvekkel.
- S ha kisüt a tavaszi nap
Éltető sugára,
Karonfogva kivezetlek
Üditő sétára.
- Vagy ha járni nem lesz kedved,
Szép kocsit hozatok,
Abba okos, szórahajtó
Lovakat fogatok.
- Kedves öreg tagjaidat
Takarom köpenybe,
S ne hogy meghütsd, lábaidat
Jó meleg czipőkbe.
- Csak úgy szép lassú lépésben
A lovakat hajtom,
Hogy a kocsi dörögése
Világért se rázzon.
- S haza érve, szép csendesen
Karomba ölellek,
S hogy kipihenhessed magad,
Ágyadba fektetlek.
- S ott térdelve ágyad mellett
Csókolgatom kezed,
És őrködve álmod felett,
Várom ébredésed!”
Őszüljetek hajszálaim,
Őszüljetek hamar,
Testem, lelkem öregedni,
Öregedni akar.
Mennyország lesz öregségem
Fiam hajlokában,
Édes szunnyadás halálom
Ölelő karjában.
HAJNAL-E, ALKONY-E? (1860.)
Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?
Köröskörül sötét
Csillagtalan éjjel,
Csak e tüz világot
Ott ijjesztő fénynyel.
Hogyha ez hajnala
A támadó napnak,
Ha feljön, tüzétől
Világok olvadnak.
Ha pedig alkonyat,
Jaj volt ott a földnek,
Ahová e napnak
Sugári sütöttek!
Hogyha északi fény
Az elnevezése,
Úgy az egy meggyilkolt
Világ elvérzése.
Sem hajnal, sem alkony,
Sem az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén:
Az egy kiégett sziv
Végfellobbanása,
Elhamvadt tüzének
Utolsó szikrája!
AZ EMLÉKEZET (1861.)
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állitjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sirjából feljáró lélek
A multból az emlékezet?
Csakhogy nem vár éjféli órát,
Mely föltárja zárt koporsóját,
Hogy rémes utját kezdje meg;
És nem is űzi el a hajnal
Mikoron a kakas megszólal
Sirjába e kisértetet.
S nincs imádság, nincs vezeklés, mely
Megszentesitő erejével
Elűzze vagy elfojtsa azt;
Ellenben egy hang, hely vagy illat,
Kisértetképen felriaszthat,
Felidézvén a multakat.
Meglátogat ezer alakban,
Vagy inkább szüntelen velünk van,
Csak elrejtőzik olykoron,
Meg-megszólal, beszélget hozzánk,
Midőn azt legkevésbbé várnánk,
Régen nem hallott hangokon.
Mikor kaczaj, vig tréfa közben
Szavunk eláll, szivünk megrezzen,
Elsötétülnek szemeink:
Ilyenkor elmult szenvedésnek
Kinzó szelleme látogat meg,
S feltépi régi sebeink.
S midőn kinpaddá lőn az élet,
Melyre balsorsunk felfeszitett,
Ajkunkon honnan e mosoly?
Egy-egy boldog óra eméke,
Mely gyötrődésünk közepette
Föltámadt halottaiból.
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állitjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sirjából feljáró lélek,
A multból az emlékezet?
SEJTELEM (1861.)
Tavasz van és a szabadbanh járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kisértetes rezgéseit.
Talán azért van igy, mert nem sokára
Nyugodni ott lenn fogok én,
Keblem kihülve és szemem bezárva
A sir mélységes fenekén.
Nem háboritva semmi földi zajtól
Megsemmisülve porlani,
Megmentve végre az élet bajától
Ködpáraként eloszlani.
Jól sejtek-e?... vagy tán csalódom ismét,
Miként csalódtam annyiszor:
Hasztalan várva, hogy az élet terhét
Itt hagyni rám került a sor.
Igy lesz-e ismét?... s még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedveért a nehány virágkehelynek
A mit lelkemben még talál?
KESERŰ KIN ÉS GYÖTRELEM… (1861.)
Keserű kin és gyötrelem
Volt én nekem a szerelem,
Ami másnak életet ad
Az hozza rám halálomat.
Meghaltam én régesrégen,
De nem nyughatom békében,
Kisértetként járok-kelek
Keresve mit nem lelhetek.
Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok;
Mi messziről annak látszik,
Árny, mint én, mely vélem játszik.
Hogyha közelébe érek,
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba,
Uj kinoktól ostorozva.
S rám vonom a bubánatszőtt
Gyászos halotti lepedőt,
S várom, hogy az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.
SÖTÉT ÓRA (1861.)
Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.
S igy lesz kietlen pusztaság, hol
Előbb virágos kert vala,
Hol úgy megdalolt, fütyürészett
Az életkedvnek madara.
S lesz temető a sziv, hol nyugszik
Annyi szép és ifju halott,
Kiket az élet csak gyilkolni
De feledtetni nem tudott.
Holttesteinken ott élődnek
- S gyötrelmeinket ez növeli –
Az emlékezet telhetetlen,
Szüntelen éhes férgei.
És e keservtől, gyötrelemtől,
Mit mi életnek nevezünk,
Nincs szabadulás, nincs menekvés,
Míg a földben nem pihenünk.
Oh, örök álom, miért késel,
Mért nem fogod be szemeim?
Nem róttam még le tartozásom,
Vannak még sirni könyeim?
EL, MESSZE INNEN! (1861.)
El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyülölet, sem szerelem!
A hol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem teheték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetetlen játékszer levék.
Háborgó tenger ez az élet,
Kis sajka én rajta csupán,
Mit a sors, miként kénye-kedve,
Majd erre, majd amarra hány.
Oh miként vágynám megpihenni
Csendes kis sziget partjain!
Hűs árnyai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.
De hasztalan, de mind hiába,
Tovább, tovább, egyre tovább!
Örök küzdés nekem az élet,
Nyugtot csak a sir mélye ád.
Szeretni kell s gyülölni addig,
És várni a pillanatot,
Melyben kialszik majd az élet,
S véle minden kin elhagyott.
BUCSU AZ IFJUSÁGTÓL (1863.)
Isten veled hát tünő ifjuságom,
Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!
Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,
Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.
Mit vesztek véled, mit viszesz magaddal,
Mit az élet még el nem ragadott;
Álarczod csak, mi most lefoszlik rólam
Lényed, valód már régen elhagyott.
Miért sima homlok ott, hol már a szivben
Mély barázdákat vont a szenvedés?
S az égő szem, kihalt, sötét kebellel,
Nem sirok fölött tánczoló lidércz?
Mért viruljon még rózsapir az arczon,
Ha sötét gyászba burkolt a kedély,
És a mosoly mit jelent ott az ajkon,
Hol a sziv többé nem hisz, nem remél? –
Ez ősz hajszálak barna fürteim közt,
Miként hópelyhek téli föld felett,
Hadd sűrűdjenek! rég megilletik már
Pihenni vágyó, fáradt fejemet.
A kikeletnek, nyárnak elteltével,
Hervadni látjuk a természetet,
Melyet az ősznek muló percze
Téli sirjához közelebb vezet.
S én üdvözöllek, oh ősz, üdvözöllek,
Rég várt vendégem vagy te énnekem,
Te az enyészet, mulandóság képe,
Hadd elaludnom csendes kebleden!
HALOTTAK ESTÉJÉN (1864.)
Ti boldogok ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
Oh, mert ki nem fogy az inségnek árja,
S az üldöző sors soha sem pihen,
Egyik csapása a másikat éri,
S ki tudja, mennyit bir még el szivem.
Ha el nem vérzett, nem szakadt meg eddig,
Mi van még hátra, mi fog jönni még?
Mi lesz, s milyen lesz az az utolsó csepp
Mikor megtörve igy szól majd: elég!
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik már nyugosztok, kiszenvedtetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Mikor leszek már én is köztetek?
NÉPDAL
(Pest, 1865. június)
Oly szép szemem hogyha volna énnekem,
Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,
Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,
Csak az egyre, kit igazán szeretnék.
Messze van a csillaga a tó vizétől,
Még messzebb én gyönyörű két szemedtől,
Mégis mint a csillag a tó vizében,
Tükröződik tekinteted szivemben.
Ez a két szem lesz még az én halálom,
Isten neki! hadd öljön meg, nem bánom,
Hadd álmodjam e két szemről végtelen,
S ne költhessen föl álmomból senki sem.
AZ EST (1868.)
(Chamisso után.)
Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.
Dalaid mért dalolni nékem?
E hangokat nem értem én. –
Miről beszéltél, szerelemről?
E szót én rég elfeledém.
Emlékezvén régmult időkre,
Azt hiszem, édes szó lehet;
De most folytatnom kell az utat,
Mely mindenkit haza vezet.
Az én utam már lefelé tart,
Fáradt lábam alig viszen.
A régi tűz kiégett immár,
Óránként inkább érezem.
Jegyzetek
I. A költeményekhez
A költészethez: Először Hilahy K. Hölgyek Lantjában 1865-ben jelent meg. Ujból közli Szana Tamás: Petőfiné, Szendrey Júlia czimű könyvében 1891-ben. Kutatásaim közben sem lapban, sem könyvben másutt, mint itt nem találkoztam e költeménynyel. Ha itt is látott volna először napvilágot, lehetetlen, hogy akkor irta volna, hiszen 1860-dik évtől kezdve költeményeinek roppant sötét a hangulata. 1862-ből pedig egyetlenegy költeménye sincs, 63-64-65. évekből is csak egy-egy, s azok is mennyire lemondók. A többi költemények közé beosztani nem tudván, miután még hozzávetőleg sem lehet megállapitani keletkezési idejét, a költemények legelejére tettem.
Tizenhatodik Lajos: Valószinű, hogy a történelem lapozgatása közben iródott s férjének Horváth Árpádnak ajánlva (1820-1894), ki életében egyetemi tanár, kélsőbb az egyetemi könyvtár őre, ritka szorgalmú és nagy tudományú férfi volt. Kutatásaim közben e verset sehol se találtam. Valószinüleg Szana közli először, minden kommentár nélkül, mint általában a többi költeményeket is. Ezt is a költemények elébe tettem.
Willmershez: Willmers Rudolf dán születésű, a császári udvarban élő, az akkori idők egyik kiváló zongoraművésze, ki Hunnia czimü symphoniájáról is nevezetes, mely 1861-ben adatott először Pesten, az országgyülés megnyitásának ünnepén; ez által fejezte ki a nagy művész nemzetünk iránt érzett meleg rokonszenvét, aminek következményeként Willmerst, cs. és kir. kamara művész létére is, az udvari intrikusok következetesen kizárták az udvari hangversenyekből. Csak a 60-as évek végén kerülhetett ismét az udvar elé, ahol aztán a legkedveltebb zenészek közé tartozott. Ezt a verset Sz. J., ki maga is értett a zongorához, még 1856. márczius 24-én irta, amikor Willmers először járt Budapesten. S amikor a művész 1869-ben ujból ellátogatott hozzánk a Magyarország és a Nagyvilág 10-ik számában a czim alatti dátummal, alkalmasnak találta a költőnő e magasztaló, poétikus versét – honnét, honnét nem – leközölni
De kijutott nekem: Először a Fővárosi Lapokban, 1868. II. 216. sz., a költőnő hagyományából a czim alatti dátummal. Másodszor Magyar Szalon 1890. Harmadszor Szana Tamás, Petőfiné Szendrey Júlia czimű könyvében 1891. Budapest, Grill-féle kiadás.
Ne higyj nekem: Először Nővilág 1863. 7. sz., a czim alatti dátummal. Másodszor Zilahy Károly, Hölgyek Lantja czimű 1865-ben megjelent könyvében. Harmadszor Paylné, Hentaller Mariska az 1889-ben kiadott Magyar irónőkről czimű könyvében. Végül Szana Tamás a már emlitett könyvében. – Itt jegyezzük meg, hogy a rövidség okáért, ahol ezentúl csak Zilahy, Faylné s Szana nevét irjuk, mindenütt a könyvük értendő.
Három rózsabimbó: Három gyermeke: Zoltán (szül. 1848. deczember 15., megh. 1870. november 5.) Petőfi Sándortól, Attila (1851. szeptember 6., - meghalt a 70-es évek elején), Árpád (1855-1894) morphium áldozata lett, fia Tibor, Ilona nagynénjénél Machek Gusztáv őrnagy feleségénél itt él Budapesten. E két utóbbi Horváth Árpád gyermeke. – Először Napkelet 1857. 38. sz., szeptember 27. Ujból közli: Farkas Albert, nemzeti Hárfa 1862-ben megjelent könyvében, továbbá Zilhay és Szana.
Fiatal leánynak: Ifjabb testvérének szól, ki később Gyulai Pál nejévé lőn, meghalt 1866-ban. – Először Napkelet 1857. 43. sz. november 1. Ujból közli Farkas, Zilahy, Magyar Szalon 1890-ben és Szana.
Őszszel: Napkelet 1857. 47. sz., november 29. Ujból: Farkas, Zilahy, Magyar Szaloné s Szana.
Zoltán fiamnak: Napkelet 1858. 3. sz., január 17. Ujból Farkas és Szana.
A „Virrasztók”-hoz: Nővilág 1858. 14. szám. Megirására az alkalmat Vajda Jánosnak a Szépirodalmi Közlönyben (1857. 23. sz.) megjelent következő verse szolgáltatta:
A VIRRASZTÓK.
(Emlékül egy barátomnak, kivel Erdélyben sok halottat virrasztottam.)
Itt a nagy halott előttünk,
Kiteritve, mereven;
A hideg, a hosszú éjben,
Csillagoltó sötétségben,
Mi vagyunk még éberen.
A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon;
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem, mert a torban, éhen
Rágódunk a csontokon.
A csontokon sem rágódnánk,
De hát – ez a kenyerünk;
Nem maradt ránk dús örökség,
Fizet minket a nemzetség,
Ha sirunk, énekelünk.
Már maholnap ez se kell majd;
- „Elég volt a gyász, a dal!
Ami megholt, föl nem támad,
Haszontalan minden bánat,
Haj rá é tel, haj ital!”
Ilyen szelet hallunk is már;
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve,
Ott van a holt eltemetve,
És eladva az a föld.
Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérükön,
Azt is, amin ők mulatnak –
Idegenek jól aratnak
Vértől ázott térükön.
Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk,
Ők alusznak s nem álmodnak,
Mi, virrasztunk ébren, haj! csak
Ébren is mi álmodunk.
Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani,
A holt szeme félig nyitva,
Hátha még nem volna halva
S lehetne még valami?!...
A nagy tenger éjszakában
Ki-ki nézünk olykoron;
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon.
Jó reménynyel, vak reménynyel
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S a mit látunk, az se csillag –
Bolygó fény, vagy fénybogár!
- És csak csöndes ne volna!
De ez ugy fojt, ugy ijeszt!
Dalunk is már egyre fáradt,
Alig ad még bátorságot –
Egen, földön semmi neszt!
Pilláink is csuklanak már,
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden,
Mozdulhat a tetszhalott!...
Sz. J. verse persze nem közeliti meg Vajda költeményét s inkább indokolni akarja a halott alvó és mulató rokonainak cselekedeteit. Ujból közli Ferenczy Zoltán, Petőfi-Muzeum 1890., Magyar Szalon és Szana.
Kis fiam: Szilágyi István és P. Szathmári Károly által 1860-ban kiadott Szigeti-Albumban; ujból közli: Farkas, Zilahy (Attila fiam czimen) és Szana T. (hasonlóan).
Bölcső mellett: Ilona, egyetlen leánya születésével, úgy látszik egy időre a teljes nyugalom költözik lelkébe. Ez a leánya Machek Gusztáv honvédőrnagynak felesége s itt él Budapesten. E munka kiadása is az ő szives beleegyezésével történt. Először Napkelet 1850. 41. sz. okt. 7. Ujból közli: Zilahy és Szana.
Kezd már tombolni: Emilia által 1861-iki évre szerkesztett Magyar nők évkönyvében; ujból közli: Zilahy, Magyar Szalon és Szana.
A beteg leány: Először u. o.; másodszor Faylné.
Magyar gyermekek éneke: Először u. o.
Öregségem: Anyák hetilapja 1861. 1. számában (ápr. 6.) látott napvilágot, de az 1861-iki versek sötét hangulatába sehogy se illik bele, valószinűbb, hogy e költemény előbb iródott.
Hajnal-e, alkony-e: Fővárosi Lapok 1868. 282. sz., a költőnő hagyományából az évszám megjelölésével együtt; ujból közli Magyar Szalon, Szana.
Az emlékezet: Családi kör 1861. 7. sz.; ujból Farkas, Zilahy, Hory Béla a Petőfi-Muzeum 1889. évf.-ban, Magyar Szalon és Szana.
Sejtelem: Családi kör 1861. 17. sz. Zilahy és Szana.
Keserű kín és gyötrelem: Emilia által 1862-dik évre szerkesztett Magyar nők évkönyvében; ujból közli Zilahy és Szana.
Sötét óra: Először u. u. Közli még: Zilahy, Faylné, Magyar Szalon, Szana.
El messze innen: Először u. o. Közli még Zilahy és Szana.
Bucsu az ifjuságtól: Gyulai P. által 1863-ban szerkesztett Részvét könyvé-ben; Zilahy, Szana.
Halottak estéjén 1864-ben: Divat szépirodalmi része, 1868. 25. sz., a költőnő hagyományából.
Népdal: Nefelejts 1868. 39. sz., szintén a költőnő hagyományából. Közli még Magyar Szalon, Szana.
Az est: Magyarország és a Nagyvilág 1868. 39. sz. Szerkesztői megjegyzés: A korán elhunyt költőnő utolsó költeménye. Meghalt 1868. szept. 8. évfordulóján Petőfivel való megismerkedésének s mennyegzőjének.
(folytatás következik)
Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán VII. füzet 1909. – Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói. Összegyűjtötte és bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Bihari Mór. – Szendrey Júlia arczképével. Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
