- Erdélyi János fölolvasásai után -
Írta: H. Nagy Lajos
Moliére
azon egyetlen lángész, kire a francia büszke, mint nemzetének dicsőségére, mert
Moliére-je egy nemzetnek sincs. Helyesen jegyzi meg róla Arago, miszerint az
egyetlen Moliére bir azon kiváltsággal minden nemzet írói között, hogy
versenytársa nincs; elsőségét egyhangúlag ismeri el s hirdeti az egész
civilizált világ. Franciaország, mint tudjuk, gazdag volt s mai napig is az
tudósokban, költőkben egyaránt; ott van Descartes, Pascal, Corneille, Racine,
Voltaire, Laplace stb. neve,megannyi fénypontok a világirodalomban, de a
nemzeteknek természettől van vérökbe oltva a szellemi felsőbbség fölött
versenyezni s az elsorolt nagy nevekre válaszul: Baco, Galilei, Newton,
Leibnitz, Kepler, s a költészet terén: Dante, Shakespeare, Milton, Tasso,
Ariosto, Petrarca stb. nevei felelnek; mindenik névnek van versenyzője,
mindenik mellett fölragyog egy újabb nagyság, de a Moliére-é páratlanul marad.
Boileau,
La-Fontaine, Voltaire stb. mind ilyennek ösmerik el őt. Boileau a költő XIV.
Lajos e kérdésére: „ki legnagyobb írója századunknak?” tétova nélkül feleli:
„Moliére.” La-Fontaine pedig ezt írja sírkövére:
Sous ce tombeau gisent Plaute et Térence,
Et cependant le seul Moliére y git.
Voltaire
merészen a jövő fölött is rendelkezik, midőn így kiált föl. „Moliére! azt
jóslom neked, hgoy Moliére-ünk nem lesz soha!” La-Harpe „isteni ember”-nek
nevezi. Moivre a matematikus azt mondja: „inkább szeretnék Moliére lenni, mint
Newton!” A francia akadémia pedig maga elösmeri, miszerint: „Moliére végpont,
hova az emberi szellem fokonkint emelkedik s honnan csak alászállni lehet!”
Moliére
e nagysága vígjátékaiban áll, azon mesterművekben, melyekben a szerkezet mély
és merész, a rajzolatok élethűk s igazak. Nem is kell többet mondani, csakhogy
ő a Misanthrope, Tartuffe, Femmes Savantes
és Avare szerzője. E művekben Moliére oly nagyság,mely nem mérkőzik
semmivel s amellyel nem mérkőzik senki.
Talán
nem lesz itt érdektelen néhány rövid vonással életrajzát adni.
Moliére
1622. január 12-én Párizsban született. Atyja királyi szolgálatban élt, mint
komornik. Gyermekéveiben atyja Poquelin nevét viselte a költő, mit később
Moliére-re változtatott át. A jezsuitáknál tanult s különösen az egzakt
tudományok búvárlását a híres Gassendi alatt kezdte. Majd író és színész lett.
1662-ben színtársulatot alakított s Lionban adott egy darabot magától –
„Etourdi” (bamba) címmel. Ekkor kezdett először a francia színház nagyobb
fölvirágzásnak örvendeni. „Addig, sőt még ekkor is, azután is egész komolyan
hitte a világ – mondá Arago -, hogy a színészi pálya lealacsonyít. Nyilvános
helyen a felsőség engedelmével s jelenlétében adni elő valamit, saját műveit
bár, kárhozatra méltó bűnnek tartatott.” Moliére megveté ez idétlen
balítéletet, író és színész lett; s jóllehet iskolai körülményei és elismert
képessége egy királyi herceg titkárává könnyen tehették volna őt, így felelt:
„inkább szeretek tűrhető színész lenni, mint rossz titkár!”
1673-ban
„Malade imaginiere” – képzelgő beteg
– darabja előadása előtt rosszul lett.
Neje kéré: maradjon, ne lépjen ma föl. „Mit csinálnak majd azok a szegény
ördögök – mondá színésztársaira vonatkozólag -, ha elhagyom őket.” A színpadon
megerőltette magát, s február 17-én emiatt meghalt. Halálakor a párizsi érsek
nem engedé meg, hogy a temetőbe temettessék, „mert – úgymond – komédiás volt!”
– azonban XIV. Lajos közbelépésével mégis a Sz. József nevű temetőben nyert
nyughelyet. A francia forradalom kitörvén, egy század múlva a köztemetőbe
tétetett át. A francia akadémia 1778-ban mellképét vette. Ennek ő nem volt
tagja soha, de hiszen Rousseau, Beranger stb. mind nem voltak azok, sőt azon
derék francia bölcsész sem, ki halála előtt ezt hagyta sírkövére íratni: „itt
nyugszik ……. aki semmi sem volt, még
akadémiai tag sem.” Az akadémia mégis fényes elégtételt igyekezett adni
Moliérenek, s midőn mellképét vette, így nyilatkozott: „Moliérenek semmi sem
hiányzott, de akadémiánkban hiányzott Moliére!” 1844. január 15-én nemzeti
aláírás útján szobrot emeltek emlékére, amikor a nemzeti aláírási bizottmány
alelnöke a jeles tudós és asztrológ Arago Ferenc tartott a szobor-leleplezési
ünnepélynél rövid, de mély és szép emlékbeszédet.
Tartuffe,
először „L’imposteur” – a csaló –
soká kerülhetett színpadra s magának a költő hatalmas kegyurának, XIV. Lajosnak
sem kis fáradságába került ezt kieszközölni. 1664-ben csupán három fölvonása
volt még bevégezve, mikor a versaillesi ünnepélyen a többiek után ez is, habár
bevégezetlen, színre került. Az előadásnak, bár ez az udvar körében történt,
híre elfutott; a királyi színészek elveték a kockát. A mű már az első
előadással nagy zajt ütött. Franciaország hemzsegett e korban az
álszenteskedőktől. Moliére pedig éppen ezeket, vagyis a hipokrízist tette e
művében nevetségessé. Van eset rá, sőt, igen sokszor a szó többet ér, mint a
tett; a szellemnek igen erős fegyvere ez. Moliére ennek volt eszköze. A francia
nép igen mozgalmas természetű levén, egy élc az ily népnél rögtön keresztülfut,
tovaterjed, mint a tűz, ha szél segíti. A versaillesi előadás tehát nagy zajt
ütött; nem volt csoda, sokan ösmertek magukra benne: egy rész nevetett, a
nagyobb fölbőszült. „A képmutatók – mondja Moliére – nem értettek tréfát s
bámultak, hogy szenteskedő fintoraiakat színre hozni bátorkodám, s egy
üzletnek, amellyel annyi tisztességes ember foglalkozott, hitelét megrontani
akartam. Dicséretes szokás szerint: Isten ügye alá palástolták önérdekeiket, s
Tartuffe szerintök a hitbuzgalmat bántalmazó darab: elejétől végig tele van
undokságokkal s minden igéje tűzre érdemes, minden szótag benne istentelen, még
a tagjárás is.”
Így
történt, hogy XIV. Lajosnak föl kelle függeszteni az előadást. Öt év múlva
–mely öt év Moliére-re a dicsőség és kárhozat korszaka volt -, került csak
ismét színpadra a mű, amikor a közönség lelkesült elragadtatása három hónapon
át ismételtette a darabot. De a fölzaklatott félnem ösmert többé irgalmat s
valamint „Tartuffe”-nek, úgy szerzőjének is kérlelhetelen üldözőjévé vált.
Párizsban egy pap nyílt háborút kezdett mindkettő ellen; szószékből és a sajtó
terén egyaránt lövöldözte nyilait „az emberi alakba bújt ördög és megégetésre
méltó komédiás” ellen. A párizsi érsek átkot mondott arra, aki Tartuffe-öt
nézni vagy olvasni merészkedik. Nyilvános kikelések, röpiratok, sajtó és
szószék annyira vitték az ügyet, hogy 1673. február 21-kén, midőn már a költő
halva volt, a nép tömegekben vonult a helyre, hogy tudatlanul,fanatizáltan
Tartuffe szerzőjének alig hűlt hamvait megszentségtelenítse. De a fejedelem
védelme nem hiányzott, s ez tette lehetővé, hogy a költő üldözői nyilai alatt
nemcsak hogy el nem bukott, de sőt, egy alkalmat sem szalasztott el most a
színpad, majd a társadalmi élet s végül a sajtó terén is a bántalmazásokért
többé-kevésbé elégtételt venni.
Tartuffe
Moliére-nek egyik legkiválóbb, legjelesebb vígjátéka.
Magva
a képmutató Tartuffe, kinek személyében igen sokan ösmerhetnek önmagukra. Nem
kérdés: van-e, nincs-e ilyen a világon. Moliére megteremté, s mert világcsaló,
képmutató: büntetésül nevetségessé tevé. Íme, itt a cél, a vígjáték legfőbb
célja: hogy valamit azáltal nevetségessé tegyünk. Tartuffe bűne a hipokrízis, s
ez a legveszedelmesebb bűn, úgy látszik: legkevésbé arra való; ily gonoszságot
nem kis föladatba kerül oly helyzetekbe hozni, hogy nevetségessé váljék;
esztétikai s erkölcsi érdeknek eleget tenni, meg a bűnt is kinevettetni –
Moliére megfejté, mint lehet.
Tartuffe
karakter- jellem – vígjáték.
Olvassuk,
hogy Moliére, Shakespeare, Goethe, stb. a karakterre néztek. Vannak, kik a
jellemet, ismét, akik a cselekményt mondják főbbnek. A mai francia dráma
cselekvényt néz, ebből kell kitalálni, hogy minő a jellem. Egy francia kritikus
helyesen jegyzi meg, hogy a drámának időnkben Franciaországban valóságos
betegsége ez. A francia színpadon diadallal ütött sátort a realizmus, különösen
újabb időkben. Ez a legvastagabb valódiságot is színpadra hozza, anélkül, hogy
mérséklené vagy átalakítaná. Morálja is nagyon sajátságos és a legrosszabb: a
dolgokat nem jóságuk és rosszaságukhoz képest bocsátja meg s ítéli el, hanem
hasznos vagy ártalmas voltuk szempontjából, s így az erkölcsön erőszakot követ
el. A valóságot lehet ügyességgel s elevenséggel másolni, rajzolni nagyobb
föladat: de ha a másolásnál még közönyösek is maradunk: fölkapunk valamit
megválasztás és mérlegelés nélkül, mi nyújtja itt a jellemet? Egészséges
jellemet várni sem lehet oly rendszertől, minő a realizmusé; ez fölmenti az
írót attól, hogy gondolkozzék; itt nem kell képzelem, sem föltalálás, csak egy
epizódot kell átírni a mindennapi életből, azután színpadra hozni, ennyi az
egész. Ily színművekben a személyek s cselekvények jórészt ösmeretlenek
maradnak, jellemeszményítésről pedig szó sem lehet. Ez a mai francia
drámairodalomnak legnagyobb betegsége, hogy a jellem helyett cselekvényt néz, s
ebből kell kitalálni, hogy minő a jellem; pedig a cselekvény a jelemet nem
festi soha tökéletesen, de nem is festheti. Cselekvény sohasem állapíthatja meg
a jellemeket, de megfordítva jellemek által lesz maga a cselekvény is igazi
nagysággá.
Ha
a fölvett műben a jellem eszményítését tekintjük, azt valóban nagyszerűen
sikerültnek látjuk. Moliére e tekintetben nagy mester. – Jellem-, társadalmi és
erkölcsi vígjáték ez, olyan, amely megragadja az olvasót s mulattatja a nézőt.
Nincs egy személy benne, amely teljes, kerek egész ne lenne. Jellemei
festésében mindenütt ott van a merész igazság, a mély vizsgálódás, mely nem
hagyja rideg mindennapiságukban a cselekvényeket, az életet; nem másol, de a
valót az ideálig emeli. Ecsetje alatt az igazság természethű, a kifejezés naiv,
de erős és szabatos végiglen, s mindenütt elég van téve a művészet legszigorúbb
kötelességeinek.
S
mindez a legegyszerűbb eszközökkel, összekuszált bonyodalom, üres motívumok és
fölösleges cselekvények nélkül van kivíve. Semmi sincs, ami a mű egységét
zavarná. Magából és magáért fejlődik itt minden; a főtárgyért s annak érdekében
megy végbe minden. A kép egységes. Jelenetek és fölvonások nem következnek
egymásra, - egymásból jönnek s ez a költészet művészete Gazdag költői ér vonul
át az egészen, olyan, amely nem lankad sehol, nem apad ki csak pillanatra sem,
de sőt emelkedik. A cselekvény nem haboz, nem csapong ide s tova; fejlik, halad
szökdelés nélkül, s rohan, amikor céljához közel ért, míg azt eléri.
A
vígjátéknak szebb példánya nincs Tartuffe-nél.
Van
eben minden, ami egy drámai műben kell: pátosz, tragikum és komikum; s ez az,
mi a képet teljes, bevégzett egésszé és művészivé teszi. Sírunk és nevetünk
rajta; az érzetek árnyalása s az alakok változatossága mindez egységes képben
olvad össze. A költő öntudatosan kezeli művészetét, és sikerülten oldja meg a
nehéz, de lángészhez méltó föladatot. Az álnok szenteskedés költészete
emelkedik ki a képből; nem másolás ez, de a bűnnek ideálig emelése, úgy, hogy
az iszonyatot a nevetségessé tétel mérsékli. Moliére érezte, tudta, hogy ha
csupán nevetségessé teszi hősét, nem lesz művének az a hatása, amire célzott. Ő
nem csupán vígjátékot akart írni, de támadó állást vett korának egyik
szertelenül uralgó bűnével, a szenteskedéssel szemben. Orvosa akart lenni a
betegségnek. A nézőnek utálattal kell elfordulni, meg kell borzadni azon
bűntől, melyet Tartuffe képvisel. Ő az a személy, akitől rettegünk, akinek
tehát, mint a vígjáték tárgyának, nevetségessé kell válnia.
Moliére
a cselekvényeket egymásból, a nevetséges pedig a jellemből fejti ki: íme a
vígjáték, valamint a drámának is fő kellékei. Ez az, miben Tartuffe a legszebb
vígjátékpéldány.
Az
ilyen vígjáték éles, mar és csíp. A vígjáték a szabadság költészete, de meg
kell jegyezni jól, hogy a szabadságnak itt is korlátai vannak, s ha ezeken az
író keresztül tört, művét bajosan keresztelhetjük vígjátéknak. A vígjáték
ideális, benne mi sem gátolja a költőt; csakhogy célját elérhesse, elkövet
mindent. Bűnt vagy gyengeséget egyaránt kigúnyolhat, de a nevetségessé tétel
által. E tekintetben a vígjáték a negativitásnak, azaz annak, mi némelyek előtt
semmi, mások előtt pedig minden – ábrázolása. Egy fösvény például a pénzt
mindennek, üdvösségének tekinti; hogy ezt a vígjátékíró kigúnyolhassa, kell,
hogy az ellenkezőre szánja fejét. A világ vígjátékot játszik. Egy vénasszony,
ki magát szereti örökké fiatalítani, rózsásan, cifrán öltözik; - egy ifjú, ki
ha új ruhát ölt, hiszi: minden szem őreá néz, és számtalan efféle ferdeségek
mind tárgyai a vígjátéknak, ezeket lehet, sőt kell is kigúnyolni, s az ilyen
gúny nem ront senkit, semmit. A vígjáték tárgya tehát mindig a nevetséges, de a
nevetséges nem olyan itt, amit bottal kellene ütni, hanem amin csupán nevetni
kell.
A
tréfa igen sokszor többet ér, mint a vad és dühös szavakkal egybekötött
szigorúság.
A
vígjátékírónak legelső kötelessége az életben széjjelnézni, hogy az emberek
balgaságait, gyöngeségeit ostromolhassa. Evégre embert és erkölcsöt kell
tanulmányoznia, tudnia kell, milyen a képmutató, milyen a kegyes. Ezt tette
Moliére. Ő embert akart rajzolni, s valóban rajzolt is. Nem habozott, nem
kapkodott mindenüvé.
Lássuk
most e vígjáték egyes szépségeit különösen:
Az
első felvonásban mindjárt tisztában van előttünk, hogy a szereplő egyének
ellentétben állanak egymással, s tulajdonképp ez okozza, hogy mindnyájan
komikai alakokká lesznek. Pernelle asszony, Orgon édesanyja szenteskedő aggnő,
konok és beszédes, aki mindenkit megfedd kímélet nélkül; kimondja, amit
meggondolt, kereken. Előtte csak Tartuffe a valóságos derékember, akinek tiszta
jelleméről még jótállni is kész, ő az, akit kellő időben küldött a mindenható
mindannyiok eltévedt szellemét jó útra hozni, amelyet – az agg nő így gondolja,
így látja -, elhagyott egész háza népe. Sokat zsörtölődik alaptalanul, ok
nélkül. Nem csoda! az öregek rendesen nagyon hajlandók a vallásosságra,
fiatalabbaktól igen könnyen vesznek mindent készpénz gyanánt, még amit nem
kellene is.
Orgon,
a gazdag, tehetős háziúr, a jószívű, de könnyen hívő ember vakon szereti
Tartuffe-öt, őt mint afféle papi embert házához fogadja és mint a nyelves
Dorina, mondja Kleantnak:
„Testvére” – ekként híja út – becsesb
Előtte százszor mint egész családja.
Rábizza minden titkát egyedül;
Csókolja, falja; azt hiszem, szerelmesb
Még kedvesébe sem lehetne senki.
Asztalhoz első helyre ülteti:
Örvend ha látja enni hat helyett,
És a legízesb falat mind övé.
Midőn
Orgon először föllép, már akkor észrevéteti, hogy csakugyan belebolondult
Tartuffe-jébe; feledi ezért nejét, egész családját; feled mindenkit s
megérkezésekor minden szava, minden kérdése csak: „s Tartuffe?” – I. fölv. 4.
jel. – Ő maga egy szóval sem mondja, hogy szereti Tartuffe-öt, s éppen ez a
szép. Hogy szereti azt, kit a többiek rendre gyűlölnek, - az itt nem szóval, de
mozdulattal, cselekvéssel van kitüntetve, értésünkre adva, s többek közt éppen
ebben áll a dráma egyik művészi föladata.
Tartuffe
a mű hőse, egy szegény ördög, midőn Orgon házához kerül. Neki gonosz célja van:
jóltevője nejét akarja bírni. Ez aljasságot még ki sem sejti a háznál, midőn a
szájas Dorina Pernelle asszonynak már ezzel áll elébe – I. fölv. I. jel. – Damis
a család fia, Kleant s a többiek efelől még mit sem tudnak, s az egész csak a
harmadik fölvonásban – amikor Tartuffe először lép föl – tárul eléjök.
Az első fölvonás tehát teljesen
megismerteti velünk a tért, melyen a vígjáték mozog, s tisztába hozza a
szereplő személyek jellemeit. Az alakok teljes befejezettségben jelennek meg
előttünk. A költő minden vonása hűség- és élénkséggel kap meg. Tartuffe-öt, még
meg sem jelent előttünk, látjuk. Mintegy előre el vagyunk készülve mindenre,
ami jönni fog, nem lep meg semmi, s ez teszi azt, hogy a következő fölvonás az
első után nem következik, de mintegy
művészi szükségességnél fogva abból fejlik
ki.
Ha
az első fölvonás – mint Voltaire nagy igazán megjegyző – magában véve is egy
egész kis dráma, a másodikról még jogosabban állíthatni ezt. Az atya és leánya
akaratát merően látjuk itt összeütközni: ez az, ami a drámában collisiot szül. Orgon elragadtatása
Tartuffe iránt annyira ment már, hogy leányát, Marianát erővel ennek nejévé
akarja tenni. A szelíd Mariana elrémül atyja e váratlan násztervére.
A
2. jelenet megragadó elevenséggel tárja ezt előnkbe azon rövid, egyes szavakból
álló kérdésekben, melyeket atya és leány kölcsönösen egymáshoz intéznek. Orgon
hajthatatlan, Marianát a félelem annyira elfogja, hogy többé szólani sem képes
atyjához s helyette komornája, a kotnyeles Dorina – ki észrevétlen lopózott be
– kezdi meg a szót. Dorina egészséges vígjátéki alak, kinek cselekvésén,
mozdulatain és sűrű beszédjén legtöbbet nevetünk. Valódi érdekkel viseltetik a
ház, de leginkább Mariana sorsa iránt. Szívéből gyűlöli Tartuffe-öt. Föllép
Orgon eljárása ellen, s föllépésével e vígmű egyik legérdekesebb jelenetét
okozza.
Mariana
szívét Valér bírja, ez Dorina előtt nem titok, jó úrnőjéért azonban el kell
követnie mindent: egyelőre tehát ellenszegül Orgonnak, s ez, bár
fenyegetőzéseivel eltiltja, hogy amaz szólhasson, - dühbe jön a szobaleány
nyelvelésén, s magára hagyja leányát. Most újabb csata következik be Mariana és
Dorina között, melyet az utóbbi azért indít, hogy úrnője atyja előtt félénk és
hallgatag vala, s a szegény leánynak ugyan meg kell lakolni, különösen azért,
mert nem szegült nyílt daccal ellene atyja akaratának. Mariana nem gondol
egyébre, mint meghalni, hogyha atyja megmarad a tudva levő terv mellett s Dorinát
– ezt hallva elfojtja a méreg. E jelenetben ismét kitűnő a szereplők komikai
helyzete. A bosszús Dorina keserű gúnnyal mondja:
Oh, mentsen Isten! semmit nem kívánok.
Látom, hogy ég ön Tartuffe úr kezéért,
S én vétenék, ha jól elgondolom,
E szép viszonyról lebeszélni önt.
Mi a manónak vívnék szíve ellen?
E parthie, mindent egybevetve pompás.
Tartuffe úr? oh, ez több a semminél!
Jól meglatolva, Tartuffe úr nem oly
Ágról szakadt, mint látszik,és az ő
Életfelévé lenni nem csekélység.
Bámulva néz föl már is a világ rá;
Nagy származású, ott a hol; díszes
Legény, piros fül – s rózsálló pofával…
Be boldog is lesz ily férj karjai köztön!
(II. felv. 3. jel.)
Kérlelhetetlennek
látszik a szegény Marianna iránt. Ez esdekelve, kétségbeesetten kéri, hagyjon
föl mindezzel s tanácsolja inkább mittevő legyen. Dorina hajthatatlan:
Nem! hadd legyen megtartűffőzve ön!
mondja, s csak végül, mikor a szegény leány
már távozni akar, lesz egyszerre engedékeny.
A
következő jelenet Valér és Mariana érdekes összezördülését tünteti előnkbe.
Valér megütődve hallja, hogy Mariana maga sem tudja, mit határozott atyja
akarata ellenében. Szóból szó jön ki. Az ifjú tanácsolja kedvesének, hogy
fogadjon szót atyjának. Mariana ezt egyszerre valónak veszi. Az egymástól
eltávolodás, a kölcsönös szemrehányások, majd Dorina közbelépése az erre
következő kiengesztelődés, mind oly szép mozzanatai e jelenetnek, s az egész
képen annyi naivság, s annyi természetesség ömlik el.
A harmadik fölvonásban Tartuffe föllépésével a
cselekvényt sietni s drámai erőben emelkedni látjuk. A gonosz szenteskedő amint
kilép, hajszálig igazolja mindazt, amit felőle tudunk; hogy álnok, hogy rút
önérdek a rugója minden tettének. Örökké az égre forgatja szemeit. Valódi típusa
amaz átkozatos fajnak, melyről a józan Kleant az első fölvonás 5. jelenetében
oly jellemzőleg beszél. Kilépve arctalan szeméremmel botránkozik meg Dorina
öltözetén, zsebkendőjét nyújtja annak, és szól:
Takarja el mellét; szemem
Nem állaná ki. Lelket sebz az ily tárgy
És bűnös eszmét idéz benne föl.
Íme,
ez a Tartuffe, aki itt beszél.
Elmira,
Orgon neje magához kéreti Tartuffe-öt; mostohaleánya Mariana sorsa felől akar
tisztába jönni. Igaz-e, hogy férje Valérnak adott szavát visszavonni, s
Marianát nejévé tenni szándékozik. Tartuffe bevallja, hogy Orogon ilyesmit
említett előtte; de nem ezen szerencse az, amelyért ő sóvárog, máshol mosolyg ő
elébe az üdv bűbája, amely után szíve annyira eped.
Elmira
nem az, ami Orgon; ő leleményes, mint a nők szoktak lenni. Sajátszerűen
jellemzi a nőket általában az, hogy a szerelemben – e viszonyában a szívnak a
szívhez -, míg a férfiak csak okoskodnak, tapogatnak: a nők már tudnak. A nők tapintata éles, érzékeny,
mint a csigáé. Elmirának emberismerete és finom tapintata van.
Tartuffe
hatalmas dictióval lép föl előtte, azután már, midőn kevéssel több szabadságot
is látszik venni, mint mennyit az illem korlátai ily finom tapintatú és gyöngéd
nővel szemben megengednek. Megjegyezzük itt: oly jellemes nővel szemközt, mint
Elmira az álszenteskedő efféle modora csak nevetséges lehet, de illemsértő vagy
éppen megbotránkoztató alig.
Említők,
miszerint Moliére e vígjátékában Tartuffe-nek büntetése az, hogy nevetségessé
váljék. Íme egy lépés a költő részéről e célhoz, éspedig igen jelentékeny, ha
idevesszük, hogy minden mennyire jól állt egy afféle szent embernek,m int
amilyen Tartuffe.
Akár
mint filozófnak, akár mint költőnek Moliére-nek egyiránt gyönyörű és hatalmas
dictiója az, mit Tartuffe szájába itt vallomásképpen ad; íme:
A szeretet, mely minket az örök
Szépség felé vonz, el nem fojtja bennünk
A földi bájakét; érzékeinkre
Varázshatása van minden tökélyes
Műnek, mit a menny alkotott. Az ő
Szépsége fénylik vissza mindazon, ki
Önhöz hasonló: ámde legmagasztosb
Bűbájit Önre árasztotta el.
Arczára tündérkellemet varázsolt
Szemet vakitót s szivet hóditót
S nem láthatám Önt a nélkül hogy Önben
Kecses teremtés, a Mindenhatót ne
Csodáljam, és a legszebb kép iránt
Melyben magát másolta, keblemet
Forró szerelmi láng ne kapja meg.
(III. felv. 3. jel.)
Valóban
ezek nem üres szavakba öntött cifra áradozások, nem érthetetlen nyelvzagyvalék
vagy pöffedt szépelgések, de sőt a legszebb, legnagyszerűbb kifejezései amaz
ismert szenvedély által áthatott kebelnek, amely szenvedélyt szerelemnek
hívnak. Moliére nagysága itt a tartalom és alakegységében, szépsége pedig azon
eszményiességben nyilvánul, mely az egészet sajátszerűen lengi és hatja át.
Elmirát költő nem dicsérhette volna meg jobban és szebben, mint ahogy Moliére
megdicséri itt Tartuffe szavaiban.
Tartuffe
hajlamát Elmira nem viszonozza, mint olyan nő, aki női méltóságának önérzetére
jutott, - de nem is üt zajt, hanem a szenteskedő iránt kíméletesnek ígéri
magát, amiért viszont igényli, hogy Tartuffe nyíltan és őszintén sürgesse
férje, Orgon előtt Valér és Mariana egybekelését, s hogy tegyen le azon hatalma
bal használatáról, mely saját reményeit mások javával akarja gazdagítani.
Az
eszes Elmira úgy látszik, még többet is kívánna Tartuffe-től, ha e pillanatban
Damis a lobogó ifjú, egy háttéri cabinetből kiugorva gyorsan közöttök nem
terem, s mostohája beszédét félbe nem szakítja.
Damis
tüzes francia ifjú. Amit szól, amit tesz, mind Tartuffe ellen van. Véréből
utálja a szenteskedőt. Nem csoda! az ifjak nem tartják tiszteletben az
álszenteskedést. Damist semmivel nem lehetne arra bírni vagy kényszeríteni,
hogy az imposztornak jó emberévé váljék, - föllázad vére, ha látja annak
tetteit: ő mindenáron előbb-utóbb rútul akar összetűzni a bitanggal. (I. fölv.
1. jel.) – Oka van rá. Valér az ő nővérének a Valér nővére pedig neki kedvese.
Tartuffe útjokban áll.
Azáltal,
hogy e fölvonás elején Dorina minden lebeszélése dacára a kabinetben vonja meg
magát, hogy hallgatózzék, s majd a fönnebbi jelenet végén onnan kitör: új
bonyodalmat ad a mesének. Tartuffe bukása e percben menthetetlenül bekövetkezni
látszik, nem csak Damis, de Elmira is így reméli, így látja ezt. Tartuffe
azonban, mint aki jól tudja hányadán van a dolog Orgonnal, s nem hagyja magát
sodrából kikapatni, óvatos ravaszkodásával ezt még inkább elvakítja; ez az oka,
hogy éppen ellenkezője történik annak, amit Elmira és Damis bízvást
reménylettek: Orgon ugyanis, hogy Tartuffe-nek elégtételt adjon, fiát elűzi,
kitagadja és megátkozza, sőt többet tesz: fölhíja a gonoszt, hogy legyen minél
gyakrabban egyedül nejével, s hogy a szent emberért családján megbosszulja
magát, örökösévé teszi, törvényszerűleg átruházza rá minden vagyonát, s végre
Marianát határozottan neki ígéri.
A negyedik fölvonás még az előbbinél is
mozgalmasabb. Tartuffe kész megbocsátani Damisnak, de azért semmivé akarja
tenni, nem a bosszúvágy – mert szíve nem ismeri ezt -, de saját becsülete miatt
kénytelen vele. Ő elfogadta Orgon birtokát, de erre nem az önérdek bírta,
csekély becsűnek tart ő minden földi jót; de tette azért, mert félt, hogy rossz
kezekre száll majd a birtok, ővele ellentétben gonosz világi célokra
fordíthatják azt, míg ő, amint szentül föltette, az úr dicséretére s
embertársai javára akarja azt fordítani.
Tehát
a cél szent s az eszközök, melyek arra vezetnek, aljasak; de a cél megszenteli
az eszközöket: íme, a gonosz mennyire vallja az ismeretes jezsuita elvet.
Tartuffe
e fölvonásában érintkezni, egymás mellett lenni látjuk a tragikumot a
komikummal, anélkül, hogy úgy egyik, mint másik előállítására vagy
beillesztésére a költő erőltetett helyzeteket s mellékes cselekvényeket vett
volna foganatba. Minden természetesen mesterkéletlenül foly le.
Orgon
makacsul megmarad föltétele mellett, leányát Tartuffe-höz adni nőül; midőn
leányával tudatja szándokát, a kevés idő múlva bekövetkező jegyváltást, a
szegény Mariana térdére omlik atyja előtt, esdése oly megható, megindító:
szavaiban a kétségbeesés szólal föl. E jelenet egy eleven tragikai kép, s az
apai szigor és föltétlen akarat alatt kétségbeesésig sújtott ártatlan leány
helyzete, Moliére költői ecsetének becsületére válik. A komikai hangulat, mely
e víg művön keresztül vonul és sokszor tetőpontot ér, itt mintegy megszakad, de
a költő öntudatosan kezeli tárgyát s nem engedi magát saját hevületétől itt sem
elkapatni. Ha a kétségbeesett leány szavai kiragadnak is bennünket a komikai
hangulatból, újra visszadob abba Orgon válasza.
Dorina
szólna. Kleant itt sem késnék józan megfontolt tanácsot adni Orgonnak, de az
elvakult és ingerült férfi elhallgattatja mindnyájukat. Ugyanezt tenné
Elmirával is, de az asszony okos: befonja őt is, mint később Tartuffe-öt.
Elmiráról
ismételjük, hogy ő egyike Moliére legnemesebb nőjellemeinek. Okos asszony, aki
nagy emberismerettel s finom tapintattal bír. Láttuk, mily mértékben
tanúsította mindezt a harmadik fölvonás 3., 4. és 5. jeleneteiben Tartuffe,
Damis és Orgon előtt. Ismeri az álszentnek minden ravaszságát, legkivált gonosz
gerjedelmét, de tudja ezeken kívül azt is, hogy az minden szavában, minden
mozdulatában óvatos és furfangoskodó. Tudja jól, hogy Orgonon többé mi sem
segít egyéb, mint ha szem- és fültanújává teszi az álnok aljasságának. Hogy
tehát mostohaleányát megmentse, elszánja magát arra, hogy a kacért játssza.
Elmira az a józan nő, ki csupán mosolyogni szokta, ha mások rögtön zajt ütnek,
heves lángra gyúlnak akkor, midőn tiltott szerelmi vallomást halottak, s
becsületsértésük föllobban. Elve a közöny, mely megtagad, de kímél, és határok
közé utasít.
Elmira
– Orgon jelenlétében akarja leálarcoznia gonoszt, kézzel foghatólag győzni meg
férjét mindarról, ami való, ami igaz, s a mit a háznép okosabbjai egytől-egyik
látnak, csupán ő nem akar tudni. Hogy is tudhatná azt egy Orgon, hogy Tartuffe
egészen más, mint aminek látszik, hogy valóságos erkölcsileg megromlott, elvetemült
gazember. Orgonnak olyannak kell lenni, mint amilyen; ha el van vakítva, legyen
az álszent iránti hitében állhatatos s legyen minden más iránt hitetlen. Orgon
következetes jellem, tántoríthatatlan mindenkor abban, amit tud, amit fülével
hallott, szemével látott; - az mindegy: jól-e vagy rosszul. Elmira ismeri férje
gyengéjét, tudja, hogy annak látnia, hallania kell az ellenkezőt, kézzelfogható
bizonyságot kell vennie az álszenteskedő álcáskodásáról. Elmira nagy
emberismerő.
A negyedik fölvonás 5. jelenete amily szép,
annyira érdekfeszítő is. Elmira okos nő, ügyességével fonja be Tartuffe-öt. A
gonosz egész mezetlenségében ép föl előttünk. Először meglepetve hallja a nő
nyilatkozatát, majd némi kételkedéssel fogadja szerencséjét; tisztes fogásnak véli
szavait, melyekkel rá akarja bírni, hogy nászáról lemondjon, s mindent
kitárjon, amit gondol; oda céloz, hogy ő elvette volna a leányt, de az asszony
útjában áll. Kevés tehát neki Elmira kín és pirulás közötti vallomása, nem elég
a kegy, minél a szív többet nem adhat; föl akarja élni mindazt, amit a szív
adhat. Neki tények kellenek; a szó magában mit sem ér. Íme, az ész ránehezül a
szívre. Valódi szerelemben ez nem megy. Szeretni okoskodással, ésszel,
haszontalanság: szeretni szív kell. Az álnok eme követeléseiben és a tények
sürgetésében mutatja ki igazán, hogy vonzalma nem az, aminek vélhetnők.
Elmira
eszesen küzd a szenteskedő vágyai ellen. Moliére oly mesteri szavakat ad itt
mindenik személy szájába, hogy a szót, a beszédet az álokoskodásokkal – sofismákkal
– egészen más oldalra térítse, - aminőket csak ő, az egyetlen tudott teremteni.
Tartuffe erősen zaklatja a nőt. Elmira felel:
De hogy tehessem meg kívánatát
Vétség nélkül az ég parancsai ellen,
Mit Ön szünetben ajkain visel?
Íme
az ég, amellyel a gonosz mindig kacérkodik. A nő e beszédében hatalmas komikai
fordulat van, s ez a szemrehányásban is kitűnik. Tartuffe előtt azonban most az
ég semmi, szebbnél szebb beszédekkel lép föl, mint csak egy írástudó –
doctrinaire – képes, akinek feje jó, de szíve gonosz. Jezsuita, kinél fő a jó
szándék, s a cselekvény bűnét egyensúlyozni tudja a cél tisztaságával.
Alkudozik az éggel, s itt veti le álarcát, beleesik saját vermébe. Előbb
kimenekült a mások által vetett kelepcéből, itt maga fogatja meg magát,
mégpedig akkor, midőn már-már teljesen diadalmasnak érzi magát.
Midőn
a gonosz álarcát elveti, úgy tűnik föl, miként egy szörnyeteg, mely minden
gondolható gonoszságra képes. Most fenyegetőzve lép föl, s e fenyegetőzése
átmenő fonalat képez a következő, utolsó fölvonáshoz. Várva várjuk a dolgok
kifejlődését.
A
mű hatása emelkedik, s a bonyodalom érdekfeszítőbbé lesz egy tárca által,
melyet Orgonnál Argas, szívből fájlalt jó barátja tett le, midőn szökni
kényszerült. E tárca képezi közvetlen átmenő fonalat a következő, utolsó
fölvonáshoz; oly iratokat rejt ez, melyektől a megmenekült barát fejének és
birtokának sorsa egyiránt függ s most ez is Tartuffe kezében van. A gonosz
mindent elkövethet Orgon ellen: minden legcsekélyebb körülményt, titkot, szót
fölhasználhat, hogy a talpig becsületes, de hiszékeny ember, a cselfogásért és
az ég aljas megsértéseért megbosszulva legyen. Orgonnak tehát van oka félni.
A
következő 3. jelenetben Pernelle asszony lép föl, először azóta, mióta az első
fölv. 1. jelenetében fia házától távozott. E jelenet a költői
igazságszolgáltatás legművészibb képét tárja előnkbe. Egész sora van itt a
költői és filozófiai maximáknak, melyek a karakter-vígjátékok valóságos
gyöngyei s gyémántjai. A vén nőnek nem fér fejébe, hogy Tartuffe oly csínt
szándokolt, s elfogultságában filozófiai maximákhoz folyamodik; ezekkel
csapdossa nyakon fiát. Ezek teszik kitűnő széppé az egész jelenetet; például Pernelle asszony mondja:
Irigység üldöz jót s nemest.
Orgon:
Ugyan hogy értsem ezt, anyám?
Pernelle asszony:
Tenálad
Sok holmi nincsen úgy mint kellene,
S mindenki tudja, mily szemet szúr ő itt.
Orgon:
E gyűlöletnek, kérem, mi köze
Ahhoz, mi történt?
Pernelle asszony:
Hányszor mondogattam
Gyermekkorodban, hogy bősz üldözés
Sujtolja folyvást e világon a rényt,
S az irigy meghal, az irigység soha.
Orgon:
De e dologgal mit függ össze ez?
Pernele asszony:
Tele beszélték fejedet mesékkel…
Orgon:
Már mondtam Önnek: szemtanú valék.
Pernelle asszony:
A rágalom képzelhetlen gonosz.
Orgon:
Anyám, megüttet a gutával. Mondám:
Saját szememmel láttam a merényt.
Pernelle asszony:
Kész a gonosz nyelv mérget szórni mindig,
S nincs földi tárgy, mit fertőzetlenül hagy, stb.
Íme
a valódi költői igazságszolgáltatás! Ha Orgon nem gyűlölné is annyira most már
Tartuffe-öt, mégis majd megpukkan az agg nő e szavaira mérgében. Jól meg kell
azonban jegyezni, miszerint az itt fölmutatott s még következő tételek nem
egészen filozófiaiak, hanem csak költőiek. Különbség van a költői és filozófiai
maximák közt.
Az
ily mondatokat tehát, valamint általában a költők mondását nem kell mindig
készpénz gyanánt venni, mert legtöbbször ilyet a körülmény mondat velök. Ezek
nem matematikai vagy pedig filozófiai igazságok, nem olyanok, amelyek általános
érvényűek volnának, de költői igazságok, melyek a helyzethez szabva savát,
borsát adják meg a műnek.
Pernelle
asszony e mondásaival a költői igazságszolgáltatás fontos szerepét végzi;
ugyanazt teljesíti Dorina is, amikor Orgon panaszlására Tartuffe ellen,
szánalmasan, de elég gúnnyal így szól: „Az Istenadta!” – V. felv. 3. jel. –
mellyel Orgonnak saját szavait – I. fölv. 4. jel. – hányja szemére. Nemkülönben ezt teljesíti,
vagyis a nemezis szerepét ölti föl akkor is, midőn Orgon mérgelőzéseire így szól:
Méltó jutalmat nyer. Uram, ki-ki:
Nem hitt Ön és ím nem talál hitelt.
Moliére
látszik, hogy valódi érdeket kölcsönöz Dorina szerepének. Nem haszontalan
ürességek azok, amiket e csacska és eleven komorna szól vagy tesz, sőt inkább
fűszerező, élénkítő mozzanatai a vígjátéknak: olyanok, amelyek egyúttal jellemeznek
is. Ő mindenkire rászól, mindenkivel szemközt mer, így midőn Loyalnak azt
mondja:
Egy oly termetes hát
Fölé, Loyal úr, mint öné, biz’ Isten
Egy jó sor ütleg szinte illenék.
Vagy
mikor még előbb Loyalt félve, nevében így hazudtolja meg:
Be illoyalis úr ez a Loyal úr!
mindkét
esetben azt mondja, hogy Loyal ütnivaló gonosz ember, aki egyúttal gyáva
is,mert zsebre rak mindent.
Tartuffe
csakugyan minden követ megmozdít Orgon ellen. Először Loyallal küldeti meg neki
a birtokból kiutasító parancsot, majd a kérdéses tárca irományait,mely egy
felségsértő bűnös hagyatéka volt, a fejedelemnek bemutatva, rendeletet eszközöl
ki a szegényember személye ellen. E dolgokat s Valér mentő szerepét tüntetik föl
a 4., 5., 6. jelenetek igen élénken, a moliére-i és shakespeare-i drámai művek
szép sajátsága szerint: a cselekvényt minden egyes jelenettel előbbre tolva.
Moliére
e vígjátéka ellen formailag a kifejlésre nézve kifogást tesznek. Ellene vetik,
hogy benne a hatalomszó dönt; ez eszközli hibásan a kifejlést. Az ötödik
fölvonás 7. jelenetében a rendőrnek Tartuffe-höz intézett ezen szavaival:
„Kövessen a
Börtönbe rögtön!”
a
hatalomszó egyszerre, indokolatlanul jön, s Tartuffe azonnal, egy pillanat
alatt van leleplezve. ez az a fordulás, amelyet Moliére-nél sehol sem látunk, s
amely eléggé motiválva, igazolva sincs. Azt tudjuk, hogy Tartuffe kifejérített
gonosz, de a rendőrségnek, úgy látszik, erről eddig még semmi tudomása nincs.
Tehát nem az örök igazságot hagyja a költő láttatni, hanem a királyt szövi be
egyszerre. Vígjátékban nem megy, hogy a fejedelem jöjjön le igazságosztó
gyanánt. Így a költő ember kezébe adván a költői igazságszolgáltatás kiosztását,
a cselekvény elveszti idealizmusát, s ez az, ami bánt. Szebb volna, ha a király
nem jönne le, mint deus ex machina.
Ez mindenesetre gyöngéje itt Moliére-nek.
Orgonnak
minden gondolata, tette egyedül Tartuffe-ért van mindaddig, míg a neje és e közötti
találkozás föl nem nyitja szemeit. De ezután tapasztaljuk, hogy Orgon Tartuffe
iránt a legnagyobb gyűlölettel viseltetik; sógorának így panaszkodik:
Ki hitte volna, hogy szép hüvelye
Mögött e szívhez szóló buzgalomnak
Ily csalfa lélek s rút jellem lakozzék!
S én, aki őt mint koldust semmi nélkül…
Úgy lesz! ezentúl többé nem talál
Egy ájtatos sem irgalmat szememben:
Kerülni rémes dögvészként fogom,
S gonoszb leszek, mint egy sátán irántok!
(V. felv. 1. jel.)
E
gyűlöletet a következő jelenetekben még inkább fokozódni látjuk, éppen úgy,
mint azelőtt a szeretet; tehát Orgon Tartuffe iránt a legnagyobb szeretet és a
legnagyobb gyűlölet. Orgonnak a gyűlölet és szeretet két ellentétes fogalma van
lelkébe zárva: ez teszi őt egész emberré, bevégzett karakterré. Minden az
ellentét, a végletek által tűnik ki legjobban, minden így lesz legvilágosb. A
színeket akkor ösmerjük meg, ha előszámláljuk: mily színváltozatok esnek a
fehér és fekete szín közé. E két utóbbi szín képezi az ellentéteket. Egész csak
a végletek eleven kitüntetésével állhat elő. Orgon teljes egész ember,
egyikvéglettől a másikig. Ilyen Tartuffe-ben minden személy.
Moliére-nek
azt is szemére vetik, hogy személyei nem változnak, maradnak azok, amikül
először fölléptek. Nem is szükség, hogy a személyek változzanak, csak mindenik
végezze következetesen a maga útját.
Éltek-e
Moliére személyei, vagy nem? – mindegy. Vígjátékkal van dolgunk, hol nincs
kötve a költő soha. Másként áll a dolog a históriai tragödiában, másként ismét
a vígjátékban. Amabban a költő bizonyos korlátok miatt nem mozoghat szabadon, a
vígjátékban igen, még akkor is, ha történelmi az. A vígjáték ideális, tárgya a
nevetséges, célja a nevetségessé tétel, minél nincs nehezebb dolog, keservesebb
állapot a világon. Ezért mondja Heine: „a nagyok, a hatalmasok dölyfétől semmi
sem menthet meg bennünket, csupán csak az Isten
és a szatíra.” Az ilyen szatíra a
költők kezében valóságos fegyver.
Moliére-nek
mint vígjáték-költőnek sokat köszönhet a francia társadalom. Költészete nem
csupán vigasztalója a halandóknak, de egyszersmind orvosa tömérdek társadalmi
ferdeségnek. Elve és egyetlen célja volt használni. És használt is.
Forrás: Nefelejts X. évf. 6., 7., 8. szám, 1868. február 9.,
16., 23.