I.
Kiűztek a paradicsomból:
Lelkem nyugalma elveszett;
Zúg a vihar künn… zordonabb az,
Mely egyre dúlja keblemet.
Mindegyre hánykolódik elmém
Az élet és a sír között:
A sír rideg, s mit ér az élet,
Ha kedv, öröm elköltözött?!
Mik voltak éveim idáig?
Harc, küzdel’, s kínok sora;
Alig pihent olykor fölöttem
A haragos ég ostora…
A szenvedés közt jelszavam volt:
Remélni, hinni szüntelen,
Míg e földön tart bujdosásom,
Míg a végóra megjelen!
Mondám: bizalmamat megőrzöm,
Megőrzöm végleheletig…
S ha száz ember megcsalt, hívém, hogy
Nem csal meg a százegyedik.
Hittem, reméltem és csalódtam
Sors-, emberekben egyaránt;
Az én meleg szívemmel a hit
Kemény játékot űzve bánt!...
Kincset: tapasztalást szereztem,
S mit ér már e tapasztalás,
Ha megtörött szívem, ha a sok
Csalatkozás sírhantot ás?
Jobb is síromnak éjjelében,
Jobb is pihenni csöndesen,
Míg végre embergyűlölésbe –
Mint annyi hő szív – nem esem!
II.
Óhajtom én a csendes éjszakát,
Kérem, hogy nyissa meg nekem lakát,
Altassa kínomat örökre
el,
Melyet borongva hordoz e kebel.
S az éjkirálynő végre könyörül,
Szememről minden könnyet letörül.
Kitárva csillagos, szelídlakát,
Szegény szívemnek menedéket ád.
És lelkem a hold enyhe fényinél,
Bilincseit lerázva szárnyra kél,
Melyek reánehezültek nagyon,
Kínokhoz nyűgözék egész napon…
S mit kell megint szememnek látnia!
Hajnal közelg – ez a vad fúria;
Kezében üldöző fáklya lobog…
Kín, újra kín!... ah, még szívem dobog!
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 3. szám. Pest, 1866. jan. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése