Éj s szender
Alatt
Föld s ember,
A hab
Szép csendbe’
Kerengve
Le rendre
Halad.
Megnyilt tán a
Sir, a hant?
Nem a pára
Száll alant;
Méla csend ül
És a csendbül
Egy hang csendül
Mint a lant.
Rezegve törve
Dallal rokon,
A törpe körbe
Lejt s forog ott:
Vigság az elve
Szellőre kelve
Lejt énekelve
Hab-fodrokon.
Majd közelbre hangzó,
S mint halálra szánt
Rabnak a harangszó,
Ugy cseng; hangja bánt,
Mintha minden zugba
Száz hang szállna zúgva,
Halkabban, majd búgva
Ég-dörej gyanánt.
A dzsinnek! szörnyű módon
Zsibong a hangzavar:
Rejtőzzetek az ódon
Lépcsőkre föl hamar! –
a mécsfény lomha szárnya
Alatt a karfa árnya
Falon magasra szárnyal,
S a mit lel, eltakar.
És a dzsinnek serge roppant
Zaj-zsivajjal áthaladt;
Tölgy alattok, törve roppant
Mint a forgács láng alatt.
A had össze-vissza szálldal,
Mint gúnyos siket haláldal.
Mint az önvilláma által
Megtépett felhő-darab.
Itt vannak! fut az is, ki bátor,
Vadul keresztülront az ár.
Oh! hogy zsibong a zaj, a tábor
Vampyrt, sárkányt magába zár.
Mint a viharban a fürend, a
Tetőn ugy hajlong a gerenda;
A kapufélfa reng kereng, ah!
Dühök alatt törik az ár.
Pokoli zaj, zsivaj, jaj száll keresztül
Vihar szárnyán üvölt a vad sereg;
Ropog a fal, a talaj összerezdül,
S a zárkapocs a földre le pereg,
Betódul egy rajz, egygyig, csupa sátán,
A ház az hajlong jobbra, balra át, tán
Meg van bűvölve s a föld barna hátán,
Ugy reng mint szélben a falevelek.
Proféta! e pokoli hadtól
Ha megment isteni erőd,
Leborulok a porig akkor
Oltárod zsámolya előtt!
Oh! add e falat eleressze
E szélvész szálljon messze, messze!...
Oh! törd meg a követelőt. –
… S elröpült a szörnyű csorda,
Zajt, zsivajt tova ragadt:
Nem zörög, dörög, vicsorgat,
Nem dübög a falrakat.
S messze légbe lármát hint a
Lánczcsörej, harcz, s mint a hinta
Leng a tölgy s a kúszált inda
Nádtelepkint lángra kap.
A szárnyak csattogása
Halkabb, halkabb lesz és
A csönd sirjába ássa,
Míg végkép elenyész;
Amint holdvilágos éjnek
Csöndét ha tücsök-ének
Reszketve tördelé meg,
Ugy hangzik az egész.
Megszaggatva pusztán
Lopva szól, harang,
Mint az arab pusztán
Kürt vagy est-harang;
Mely a puszta tájon
Messze szállva fájón
Hangzik, mint az álom
Lágy ölén a hang.
A barna tábor
Hosszúra nyúl
Az éjbe, s háborg
Amint vonúl;
Lejt föl, le, föl, le,
A hab s a felleg
Moraja mellett
Láthatatlanul.
Messze túlnat
Zaj ered:
Csöpek hullnak,
S a sereg
Bút, gyászt ir a
Puszta sirra,
S rajta sirva
Kesereg.
Hej! hess! e
Hadat
Ég messze
Ragadd!
S éj-csendbe
Pihenve
Aludd ki
Magad…
Ifj. ÁBRÁNYI KORNÉL
Forrás: Nefelejts X.
évf. 5. szám, 1868. február 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése