A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. jún. 5.

Vasile Alexandri: Pohod na Sybir



A vers címe az eredetiben is orosz.
Magyarul: „Az út Szibéria felé”.
A költő „Legendák” c. gyűjteményéből
való.

A hómezőkre szürke ég
Ólomfelhője hull, pereg.
Alatta vánszorogva lép
A végtelen embersereg.
S a kéz, a kéz: bilincsben ég,
Csuklókra ráfagyott a jég.

Hat holdja már, hogy egyre jár,
Így láncraverve ez a nép,
Rév, nyugalom sehol se vár,
S amerre mennek, ott a vég.
Vihar fütyülve száll, vadul,
Míg egyik-másik odahull.

Észak szele, ostor nyele
Suhintja sápadt képüket,
Fehér a fény szemük egén,
S a fülük a szélben már süket.
Ahol a korbács bőrig ér:
Pirosan csurran ki a vér.

És jobbra, balra, itt, meg ott,
Kozákok lándzsahegye tép.
Vérszomjas mindenik. S halott,
Aki a sorból tán kilép.
Üvölt az ordas éhesen,
A hóba süllyedt vadlesen.

... Hát merre megy, hát hova tart,
E nyögve vánszorgó csapat?
E hontalan, e felkavart
Reménytelen rabláncú had?
Enyészet vár rá és komor
Karmával lesi a nyomor.

Szemük a múltba réved el,
Testükben hűl az élet...
Szerették ők hazájukat:
Ez itt a végítélet!
A sírba vitte igazát
Mind, ki szerette a hazát.

Ó, hányan estek el ezért,
E szó: - „szabadság”: - áldozat.
Ó, mennyi ontott büszke vért,
Ó, hányat ért a kárhozat!...
S megtette mind, mártír, ki sírt:
A Pohod na Sybirt!

Megáll a sor, az éj komor,
Dühöng tovább a szél,
A jéghideg csontig hatol,
Sóhajt fagyaszt a tél.
Az arcvonal most jobbra néz:
Remegve tiszteleg a kéz.

Egyenként most vonulnak el,
A hóvihar alatt...
Az ostornyélen a kozák:
Jelzi a holtakat.
Aztán keményen szól az „Állj!”
Utána néma lesz a száj.

Láncok között a rabcsapat
A jégmezőre hull,
Felhő szikrázva szétszakad,
Fehér hóvánkosul...
Sátor sehol, se takaró:
Csak hull, csak egyre hull a hó.

A test fáradtan elpihen,
Az álom fátyla int,
És jönnek régi kedvesek,
Itt vannak mind, megint.
A sóhaj lassan elapad:
Most álmodik a rabcsapat.

Az egyik anyját hallja tán,
Suttog csodamesét...
Karján ringatja a másik
A régi kedvesét.
Lehunyt, alvó, fáradt szemek;
A könnyű könnytől nedvesek.

Az álmuk mély, süvölt a szél,
A hó is sűrű-sok.
Az álmuk mély és már közel
Az éhes ordasok.
Csillag villan fenn az égen,
Tükre csillan át a jégen.

És egyre jobban nő a hó,
Árad, takar, befed.
Alatta csendes, álmodó
A fáradt rabsereg...
Az ébredő hajnalsugár
A hullavölgyre rátalál.

Voltak! De merre vannak ők?...
A hóban hűlt helyük...
Prédára szállva, mint a nyíl,
Jönnek a keselyűk...
Üvölt a farkas éhesen,
A hóba süllyedt vadlesen...

(Ford.: Fekete Tivadar)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 783-784. l.)

2011. nov. 13.

Kürenberg lovag: Több mint egy éven által



Több mint egy éven által szép sólyommadárt
neveltem én, szelíd lett, ha hívtam visszaszállt,
a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt,
s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.
Ujra láttam én most, átsuhant az égen,
a selymes lábzsinórt még lengeti szépen,
a szárnyain aranyszín csillogás remeg.
Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.

(Ford.: Radnóti Miklós)




Csángó Himnusz


Csángó magyar, csángó magyar,
Mivé lettél csángó magyar?
Ágról szakadt madár vagy te
Elvetedve, elfeledve?

Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél.
De se országod, se hazád,
Csak az Úr Isten gondol rád.

Idegen nyelv hóbortja nyom
Olasz papocskák nyakadon,
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem hová leszünk?
Gyermekeink s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek
Elpusztítják szép nyelvünket.

Halljuk mi ám Magyarország,
Úr Istenünk, Te is megáldd.
Hogy rajtunk könyörüljenek,
S elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk
Még Ázsiából szakadtunk.
Úr Isten sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd.