2021. aug. 21.

Móra Ferenc (1879-1934)

 


         Mikor az ember a folytonos vendégeskedésből hazatér, az európai kényelem, stílusos bútor, tágas vendégszoba, libériás külön-szolga pompájából szegényes szobájába, megviselt íróasztala mellé, antracén-tintás üvege elé, valami leküzdhetetlen béke és megnyugvás, boldog otthon-érzés simogattatja vele végig minden értékes-értéktelen holmiját és a szeme azzal az élvezettel merül falon lógó képeinek megszokott tájékaiba, mint nyelve a rég nem ízlelt vízbe. Így vagyok én Móra verseivel is. Csak az imént jártam meg a váteszek világát, szálltam le Vörösmarty lelkének mélységeibe, kutattam Komjáthyval a boldogság útját, figyeltem Ady magasba húzó viharmadarát és lestem Harsányi Kálmán harangjának szavát, világának néma mozdulatlanságát – és csak mintha önmagamra, a földön járó emberre találtam volna, amikor Móra Ferenc költészetét lapozom. Itt járok vele a földön: hallgatom a költöző rigó sírását, a galamb és pintyőke szavát, nézem az Isten kőmíveseinek, a fecskéknek békés életét, behúzódom az erdőmélyre s hajtom le hervadó vadszegfűre fejemet… Itthon vagyok: a magyar szívben és magyar földön.

         Móra Ferenc költészete ennek a kettősségnek a hajtása: magyar földben fogant, magyar szív melege érlelte poézissé. A talaj a szegedi humusz, a szív egy korán őszülő, jóságos szemű, derék emberé.

„Szája mogorva, szeme csacska,

Önnön magától fáradtacska.

Szivében gyermek-ősz uracska,

- Ma vitte el nyarát a macska.”

dalolja XL. születésnapján önmagáról. De a tükör nem jól mutat: ajka fölött az a ránc nem mogorvaságnak, hanem a nyomorúság-hordozta gondnak, a gonddal járó szomorúságnak az ekecsapása. Az első látásra észre sem veszed, annyira a szem az uralkodó ezen az arcon. Mivel olyan uralkodó? Meglepő mélysége van és mégis oly nyugodt a felszíne, hogy fölsugározza mindazt a gyöngyöt, amivel szívének feneke van kirakva. Költészete is a szeretetnek ezeket a gyöngyszemeit fűzi könnyes könyvvé.

         Kevés alakja van ennek a költészetnek: az anya, aki annyira szereti Ferkó fiát, az apa, akihez a temetőbe látogat, felesége, akit egy mosolygós nyári alkonyaton ölelt örökre magához, meg Panka lánya, ez a bájos emlékekben megörökített boldogság-zálog. Aki egyéb még lantján dalhoz jut, az már nem egyes ember, hanem általában a szenvedő. Bár a szenvedés felhője ott van a családi házuk felett is, - és a költő szíve minden szenvedőt egy részvéttel tekint. A szíve tele van jósággal: azt sem bánja, ha áthull sövényén a gyümölcs, - „Tikkadt vándor lesz, ki felszedi.” Teljesen egyénivé ez a világ azzal válik, hogy minden gondolata szeretetből ered vagy szeretetkoronába borul, másrészt azzal, hogy semmi másról nem dalol, mint ami egész közvetlenül érdekli. Innen van, hogy verseinek jó része családi vers: családi nemcsak annyiban, hogy családjáról szól, hanem abban is, hogy látszólag nincs is családján túllépő igénye. Azt a verset, amit menyasszonyának, az öregeknek címez, valóban ezeknek is írta, - azok a dalok, amiknek Panka a hőse, csak az ő hármuknak készültek. És ezért a dalok végtelenül egyszerűek, mesterkéletlenek, őszinték. Nincs ezekben a versekben egyetlen nagy-mondás, keresett kép, távol fekvő hivatkozás: érzik rajtuk, hogy minden szavuk a szívből, nem elgondolásból fakadt. Ez a közvetlenség adja bájosan eredeti helyzetiségüket: teszi lehetővé, hogy Pankát annyi meghitt jelenetben lássuk; ez teszi meghitté őket, és meghitt voltuk egyszeriben fölmelegíti az olvasó szívét, mint mikor bájos családi kör irígyletes boldogságába szakad a vándor. Mert a családi körben minden nyomor ellenére is boldogság lakik: a kölcsönös szeretet boldogsága. Egymástól nem várnak mást, csupán szeretetet. Amikor menyasszonyát oltár elé vitte, nem festett elébe kőpalotát az ócska nádfödél helyett, nem kecsegtette világzajával, házat-élénkítő látogató néppel: csak kettőt ígért, dalt és jókedvet. Dal csak került, de a jókedvnek sok bajjal kellett megküzdenie; néha úgy elveszti, hogy nevetni is csaknem elfelejt, - de bízik mindig, hogy majd csak föltalálja, ha egyébütt nem, „Valahol, az Isten kertjében”.

         Az életet úgy veszi, ahogy van; abba próbálja beletalálni magát. Nem álmodozó: a legtöbb, amit óhajt, egy egyszerű, sajátjának mondható kertecske.

„Valahányszor éjnek éjszakáján

szántogatva a papírbarázdán.

A betű-magot vetem, vetem:

Mindig a kis kertünket ültetem.”

         Ez sem önmagának kellene: csak mert felesége arcán látja a reá vetődő fellegárnyat. Önmagát a szeretet mindig kedvesei mögé helyezi, - és érdekes, hogy ez a szeretet diktálta szerénység még ott is finom közvetettségre készteti, ahol egyenesen a maga szívét fedi fel. Nem panaszolja az elsírhatatlan könnyeket, amiket szemében érez, hanem kislánya őrzőangyalát becézi, hogy, ha borút s napfényt hoz is annak az égből, ne hozzon soha könnyet, mely el nem sírható. Mindössze abból a féltő gondból látjuk, hogy mennyire égették e könnyek a költőt, amellyel kislányát tőlük védeni szeretné. Mintha ott, ahol hármukról dalol, önmagának helyet is alig adna: a maga reménytelenségének egész szomorúságát csak az a szó pattantja ki, ami kislánya ajkáról a megszületéskor szállt el: Nem baj. Még emberszeretete is csak kis Pankáján keresztül sugárzik felénk, amikor az a bágyadt nézésű, fakó orcájú drótosnak kínálja fel gyöngyvirágos csészéje tartalmát.

         Mindez abból a meglepő családi érzésből ered, amellyel Móra kis otthonát tekinti, - még a fecskéket is, akik eresze alatt szoktak fészket verni. Családi érzésének nem adja magyarázatát: minek is? Az a gondoskodás, amit édesanyja még a halálos ágyon is mutat, az a könny, ami anyja halálának emlékébe-vésődését kíséri, az a boldogság, amit a Fodor utcai kis lakás már a hetedik hónapja is áraszt, amikor még csak messziről ragyog elő a gyermek reménye, és az az összeforrott élet, amit Panka imái erősítenek, Panka sóhajai felhőznek és pillangós papucsa tarkít, magában is elégséges a megértésére annak, hogy a költő otthon érzi jól magát és sehová se kívánkozik. De az élettapasztalat is ide űzi. A szív, mely mindenkinek megnyílik, hamar csalódik, - Móra, akiben annyi a szeretet, a világot, a künn zsivajgó életet nem szereti: „S ha közünk egymáshoz nem leszen, magamat tán újra meglelem.” Valami sajátos, humanitárius vallás fejlődik ki a lelkében, szemben a világ szeretetlenségével .Ez a vallás azt tanítja, hogy a szeretetlent még a végítélet trombitája sem ébreszti életre, mert az életüknek sohasem volt célja. Kettővel szemben üldözi ezt a szeretetlenséget: a gyermekkel és szegénnyel szemben.

„Amikor a földön gyermekek zokognak,

Az ég angyalai mind elszomorodnak,

- Amikor a földön gyermekek nevetnek,

Nagy az öröm kéklő mezején a mennynek.

Jó kedvü angyalkák le-lekukucskálnak,

Fellegek nyilásán csókokat dobálnak,

Szivárvány-szalagból csokrot kötögetnek…”

         Legszentebb parancsul Istentől azt hallotta: Szeresd a gyermeket. Szíve egyszeriben telve fájdalmas részvéttel, ha gyermekszem könnyét látja, sírását hallja, mint mikor az öreg néne viszi vásárra Gabót, Terkának és Janikának cirmos játszótársát. Ilyenkor egészen felhőbe borul világfelfogása: nem is hiszi, hogy el nem szunyókált a kis gyermek őrangyala, hogy „nem fogja meg parányi lábait a mélységtől, hol a halál lakik.” Ez adja a magyarázatát annak, hogy Móra Ferenc a gyermekeknek is költője: szomorkás gyermekeiből ez a nagy szeretet csillan elő (Janika kutyája, Aranyszöggel).

         A nyomor azonban nemcsak a gyermekben bántja:

„Sötét sejtések árnya rezdül:

Hogy mire felnő ez a szép gyerek,

Szépsége, kedvessége elpereg,

Kócos paraszt lesz, szilaj és komor,

Ember-barommá teszi a nyomor…”

         Ezt az elgondolást olyan riasztó erejűnek érzi, hogy „A didergő király”-t ez ébreszti öntudatra bájos meséjében. És ez a szomorúság soh’sem mondvacsinált. Hallelujátlan, virágtalan húsvét, koporsószagú, virágtalan szobájú, elhagyott, szenvedő, pusztuló hadiárva könnye, apját váró gyermek, fiát sirató anya kétségbeesése fakasztotta benne. A gyermek fáj neki itt is: a beszélgető árvák, akik hiába járnak ki a katona-vonathoz, az énekszóval hazatérő hadfiak elé; hiába várják az ígért „háborúfiát”, az aranyréten fogott ezüstszínű barikát, míg otthon édesanyjuknak

„Fekete lett fehér ruhája,

S fehér a fekete haja…

Ragyogni be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!...”

         Hogy vág a szívbe, hogy tép belé ezekben a versekben a hadiárva sorsa! De nemcsak a hadiárváé, minden szereteté! – Papdi Kis Veron megőrül a vesztésben, a Boldogságos ölén ott látja önfiát, a Pietá-ban és azután amint

„… egyre mélyebbre kandikál,

S két karját ölelőn terjeszti ki,

Magát a kút káváján átveti.

Az alvó víz magasra fellocsog:

ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok!”

         A családi érzés a haza szeretetét Mórában teljesen elfojtja: az emberszeretet a jajongó panasz miatt a honszerelem nemes lelkesedését nem hallja; nem hallotta már a háború keserves szenvedése előtt sem; már 1908-ban rámutat arra, hogy élni, mindenütt elél egy-szívesen, csak kenyeret adjon neki a föld, - hisz: „fa, madárdal, jószív mindenütt akad, merre Isten napja süt” – csak a sírját kívánja oda, ahol bölcsője sarjadott. Innen van, hogy kis kötetének, 1902-18 között keletkezett versei között nincs egy sem, amely honszeretetet dalolna. „Királyné köszöntője” is a keserű sorsú magyar embernek, de nem a honfinak szava. A háborút Móra csak siratni tudta, a hivatalos jelentések győzelem-híreiben sértő gúnyt érzett, keserűsége előbb reménytelten Istent idézett, végül – megszállások idején – keserű cinizmusba fúlt. A humánus érzés itt bizony csaknem disszonanciába vész.

         Móra költészete elsősorban azzal nyeri meg rokonszenvünket, hogy annyira emberi. Hatásának azonban vannak művészi eszközei is. Egyszerű közvetlenségére már utaltam; ehhez járul az érzés megjelenítésének sajátos művészete. Rendesen egy-egy történetkét vagy helyzetet vet elénk s azt egy-két sóhaj vagy közbeszövés révén úgy színezi, hogy az esemény hangulati ereje megkétszereződik. Egy-egy megszólaltatással vagy gesztussal megrajzolt alaknak érzelmi életet ad, amivel a költemény szuggesztív erőhöz jut. Nyelvének sajátos szépsége, megkapó tősgyökeressége van, amit az egyszerű, mesterkéletlen stílus sohasem tesz nagyvárosivá. Hangjának sajátos búgása van, zenéje, ami már magában intonálja a dalok melankóliáját. ennek megfelelő a ritmusa is, - látszik rajta, hogy Pósa volt a mestere, Dankó a cigánya. Pósánál érzésben mélyebb, művészetben keresetlenebb. Nagy előnye, hogy tudja tehetségének határait. Az elmélyedésre, reflexióra, nincs ereje, - vagy eltéved, vagy hidegen hagy, de ahol önmagának, családjának dalol, mindig megkap és meghódít. Szerényen, de találóan dalolta magáról:

„Vagyok nótázó emberecske,

Magam zugának méla tücske,

Nem hangszer, mely csodákat ont:

Mezőkön csendülő kolomp…”

         Szavában érzés és bájos dallamosság lakik.

 

Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest, 1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása

Sajó Sándor (1868-1933)

 


         A modern magyar lírának és regénynek naturalizmusa letépte a magyar emberről mindazt a fajiságot, amivel a századvég elmélete a többi faj képviselőitől megkülönböztetni kívánta. A magyar parasztot, a magyar fajnak ezt a legérintetlenebb megtestesítőjét, a naturalista írók olyan csupaszra vetkőztették, hogy közte és Zola La Terre-ének földmívese között alig látunk több eltérést, mint amennyit a szadizmus betegei között a patológia engedélyez. Az örök emberi csontváz az állati erotikum és ezen a csontvázon a föld-éhség az érző ideg és a mozgató izom. A magyar földnek sáraranya itt olyan, mint a ház körül settenkedő kuvasz, - legfeljebb abban emelkedik a kuvasz fölé, hogy még a kuvaszhűség sincs meg benne. Millet, a szerintük immár divatját múlta „idealista” festő,még arra törekedett, hogy képéről a paraszt munkájának egyszerűsége és vidámsága szóljon, hogy éreztesse a kútnak hűvösségét is, ami az innen vizet merítő nemzedékek arcát és megjelenését nemessé teszi – így írja Sensier-hez írt egyik levelében -, a modern naturalizmus ezt az egyszerű vidámságot törli le a képről és a hűsítő kút helyébe az érzékiség túlfűtött kemencéjét festi. Nem tudom, hogy van-e összefüggés a szociáldemokrata törekvéseknek azon iránya között, amely az iparral szemben a mezőgazdaságot lekicsinyli és a földmíves-osztálynak a között a megutáltatása között, amire az a modern irodalom törekszik, de érzem azt az üdítő felfrissülést, magyar lelket megnyugtató békét, ami éppen manap az ellenkező, a réginek szidott, a sablonosnak taksált irodalom magyarja nyomán az olvasót megszállja. Sajó Sándor költészetének aktualitását már ez a szempont is megvilágítja.

         A magyar lírában manap három társadalmi rétegnek a lelke szólal meg. Adyék a kisvárosból a nagyvárosba szakadt poéták, akik a nagyváros társadalmi problémái, a proletárnyomor előtt megdöbbenve vagy dühös gyűlöletre gyúlva állanak, a nagyváros könnyelmű életét, csak napról-napra gondolkodó gazdálkodását élik, se az igazi magyar éggel, se az igazi magyar lélekkel nem törődnek: amattól a gyárak füstje, emettől a gyárak nyomorgó népe vonja el a tekintetüket. Bárd Miklós a földjén, szántóin és pusztáján élő magyar gentry, aki ott él a magyar természet ölén, belehelyezkedve az állat- és növényvilág életébe, ugyanolyan megértéssel a puszta lova iránt, mint amilyen az ázsiai ősökben élhetett. Vargha Gyula és Sajó Sándor a város fiai, - de nem a nyomor tanyái felé, hanem a rendezett utcára néz az ablakuk; a nap szépen süt le íróasztalukra és a napsütéssel állandó vallásos megnyugvás tér a lelkükbe: ki-kimennek a zajba, de igazi magukat családjuk körében lelik meg, igazi életüket a maguk baráti körében élik.

         Sajó Sándor az Ipoly partjáról indult el az élet útjára; állomásai kisebb magyar városok voltak s amikor végre Pestre került, akkor se érezte a légkör erősebb megváltozását: csupán azon, hogy egyre több embert látott az utcán és egyre többször gondolt a szülőhelyére. Mintha a végzet is segítené ebben: előbb Óbudára került, azután Kőbányára, szóval mindig a város végére. A népszokás a falu végére teszi a temetőt, melléje pedig a frissen zöldellő legelőt. Az ember azt gondolná, hogy Sajó ablakából is ez a kép tárul elénk: annyira összefonódik a halál és az élet Sajó költészetének békés harmóniájában. sok e költeményekben a szomorúság, a bánat, de állandó a megnyugvás. Az életben több a gyász, mintsem hogy megsirassa, de van az életben szépség is annyi, hogy a végét nem kívánja.

„Ez az élet nem oly bus, hogy

Halni vágyjak minden áron,

Annyi fénye még sincsen, hogy

Válni tőle nagyon fájjon.”

         Ez a nyugodt béke, ami az élet és halál kérdésénél se borul viharba, Sajó költészetének legegyénibb sajátossága. És éppen ez magyar fajisága is: az a keleti vérre valló megnyugvás, amin búnak és örömnek semmi hatalma.

         Magyar faji jelleg Sajó költészetében a világszemlélet józansága is. Az ifjú eszményt keres magának, nagyot, hősit, megközelíthetetlent. Sajó a maga eszményét a közelben találja: az édesapjában. nem lát benne Napóleont, mint G. Hauptmann egyik hőse, - csupán egyszerű polgárembert. Ilyen akar ő is lenni: szókimondó, meg nem alázkodó, családját szerető. Apjának nem volt

„kincse, gazdagsága,

A szive mégis fénnyel volt tele;

Szeretett, küzdött, - nem élt hát hiába,

Rövid pályáját szépen élte le.”

         Íme, lelke egyensúlyának az alapja; lehet-e boldogtalan az, aki ennyire józan bölcsességgel néz már gyerekkorában az életre?... És apjának példájára hármas érzést növel a lelkében: önérzetes emberméltóságot, ami távolról sem gőg, nem is megalázkodás; nem értékeli túl magát, nem nagyítja hivatásának fontosságát s éppen ezért mindig őszinte, mindig nemes, mindig tiszteletre méltó. Növel bátor szókimondást, hiszen nem kell kétes jövőt féltegetnie, nem kell kegyes ajándékért hajlongania. És kivirágoztatja családias érzését, ami lírájának legvonzóbb sajátosságát, meghittségét biztosítja.

         Ha a nap süt túl erősen, vagy az utcán nagy a sár, beteszi ablakának fatábláit, családjának körébe telepszik. Sajó Sándor költői termésének jó egyharmada itt, családjának meghitt otthonában született. Előbb a hitvest váró és a hitvest ünneplő szerelem, azután a mézédes szívről tanúskodó bölcsődalok hangja száll felénk. Első kötetének (Fiatal szívvel, 1898)* (* Azóta 1904-ben Útközben (Lampel), 1910-ben Gordonka, 1920-ban Tegnaptól holnapig, 1925-ben Muzsikaszó jelent meg.) ezek a legkedvesebb melódiái. Büszke gonddal babusgatja őket, gondos szeretettel nézi fejlődésüket. Mennyi sajátos megnyilatkozása van ennek a gondnak, ennek a szeretetnek! Hogy elfogja a kedvetlenség, amikor a nagy, nehéz, népek és nemzedékek keserűségéről beszélő imákat hallja gyenge kis porontyainak ajkáról, hogy csitítja kettejük gondsajtolta könnyét, hogy a gyerekek idő előtt az élet kínjára rá ne ébredjenek! A legrokonszenvesebben azonban a fiú szeretete jut szóhoz anyja iránt. Mily megindítóan kedves az a jelenet, amikor a Szép öreg asszony-t vezeti karján az utca zsongó népe között! A régi magyar családi érzés melege csap felénk; az a család ez, ahol az asszony elsősorban gyermekeinek anyja, ahol az apa minden bút-örömöt feledni tud kis csöppségeinek mosolyán. És a férfi is célját érte, mert élete folytatódik, - de milyen nemes, milyen finom érzéssel tesz erről vallomást.

         Sajó Sándor érzése valami sajátosan mély, ma már szerinte ritka, igaz, emberies érzésből fakad. Költeményei érzések és hangulatok: nem gondolatok sorával teszi világfelfogásáról tanúságot. De ami ebből a világfelfogásból kibontakozik, az a józan, békés, alapjában vallásos polgárember életnézete. Ezt mindössze két vonás teszi egyénibb színűvé: a kötelességtudásnak az – öntudatlanul – Fichtevel egyező hangsúlyozása és az, hogy mindent az emberi szempontjából ítél meg. Az eszményt, a célt látja maga előtt; nem keresi a létrejöttét: „es wird mir etwas Zweck, weil ich so handeln soll!” Nem lázadoz semmi ellen; valami felsőbb gondviselést érez a világ fölött és ha keserűsége megkínozza – mint mikor a csecsemőhalál felett elmélkedik -, lelkének feszültsége egy fohászban teljesen felenged. A gondolat nála mindig a szívhez alkalmazkodik és a szívnek minden fájdalmát-borúját csendre ringatja a hit. Sajónak a hite egész lelkét beragyogja; magasra tette, szentnek tartja és semmivel sem meri megzavarni. Úgy tekint rá, mint a szántóvető a napra: ahhoz igazodik, de erejét, éltető melegét csak áldja, sohasem elemzi. Hiszi, arról sohse botlik kétségbe lába, hogy az élet folytatódik, - többet nem keres, ebben megnyugszik. Azt, hogy milyen lesz ez a folytatás, hogy mi lesz a síron túl, föl sem veti, - neki elégséges az a tudat, hogy „lágy ölbe ringat a halál az éghez”. És ha mégis ide, a véghez kötődik gondolata, akkor is csak az bántja, hogy nem okoz-e a halála fájdalmat másoknak. Aki ennyire emberi érzésen keresztül néz mindent, annak Szűz Mária ajkán is csak keserű szemrehányás szólhat, amikor a kereszt alatt áll.

         Sajó Sándor nevét hazafias költeményei tették ismertté. Két évtizede, hogy lantján a nemzet lelke szól és mégis mindig csodálatos hűséggel, igazsággal szól. Az oka ennek az, hogy mindazt a faji fogyatkozást, vétket, hibát, amit a nemzetben lát, önmagában is érzi, mindazt a sorscsapást, ami ezt a fajiságot sújtja, önmagán is tapasztalja. Sajó lelke a magyar fajisággal itt olvad a legbelsőbb kapcsolatba. Mivel a kapcsolat így teljes, szatírájának meleg a humora, szemrehányását fájó önvád enyhíti. A magyarság legnagyobb hibája, hogy csak a szíve után indul. A szív pedig sokszor lelkesedik olyanért, amit az értelem elvet, hibáztat. Itt van közismert lojalitása! – hányszor megbánta, hányszor megátkozta, de mégis hányszor megismételte, hogy: Vitam et sanguinem. Ez a magyar ember Sajó is: meghajlik a Habsburg uralkodó előtt és utóbb megsiratja a hajlongását. Másik hiába a dac, amivel egymást rágja a magyar. A szétvonásnak, a marakodásnak keserű szatírái folynak ajkáról, a leghatalmasabbak Sajó eddigi költészetében (Dacos magyarok, Nincs nekünk bajunk mással). Ez a haza sorsát féltő gond a legfájóbb teher költőnk lelkén; néha lázadoz az önnön szíve ellen: nem akar látni, nem akar tudni semmit a „rög omlásából, a nép romálsából2.Csöndország partjára szeretne lepihenni, hogy a fájdalom panaszából semmit, a boldogság szavából is csak halkult dallamod halljon; kikívánkozik a paraszthoz, aki csak egy életet figyel, a földje életét s nem kell látnia a nép haldoklását. Büszkén és fájón vallja magyarnak magát: tudja magyar voltának minden dicsőségét, minden gyászát, megérti és érzi a magyar átkot; a tavasz bimbóját, amit virágba fakadás előtt mindig letör a vihar! Két lüktető, hatalmas pátoszú költeménye van, amelyekben a büszkeség és a megtagadókra kiáltott átok tör ki: Magyarnak születtem, Magyarnak lenni. A történeti hagyományokból kifejlődött, törzséhez most is hű, újulást ebből a talajból remélő magyarságnak nyílt, komoly és keserű ódái ezek; felsebzik az olvasó szívét, magukkal ragadják a hallgatót. Magukkal ragadnak épp azért, mert pátoszukban semmi sablon, mert keserűségük égő fájás. Nem tud jajgatni: megveti a kesergőt; neki csak kemény ostora és tettre kész szíve van. A magyarsághoz nemcsak fajisága kapcsolja: a magyar emberben látja az egyetlen neki való embert! A tiszta érzés, becsület, munkaszeretet, egyenesség, önérzet, jószív, szabadságsóvárgás, földszeretet – ezek az érzések és tulajdonságok, amiket ma divat megtagadni a magyartól, közösek Sajóban és a magyar faji ideálban. A magyarsághoz való szeretete az ember eszménye után való sóvárgássá finomul benne: lehet lelkének a legmélyére, áthatja minden érzését, még a családit is.

         Sajátos meghasonlással fenyegeti ezt az emberi érzést Sajó háborús költészete. De csak fenyegeti! – Sajót is magával ragadja a lelkesedés, de ennek a lelkesedésnek mindig megvan a kapcsolata a magyar faj fölemelkedésének reményével. Amikor a bosszú átkait zúgták a poéták, Sajó lantján az öröm zendül, hogy a magyar végre kilép tétlenségéből; szeme nem is keletre, hanem nyugatra néz: „Nagy átkok izzó fergetegjét zúdítjuk ama sziklakőre, mely végzetünkül áll utunkban”. Lefordítja Lissauernek gyűlölettől izzó versét, de csak azért, mert Ausztriára gondol. Ez a hit, a felszabadulásba vetett hit, teljesen elvakítja; maga se hallja a saját jósszavát:

„Hegyek itt majd leomolnak,

Folyók itt majd kiapadnak –

Én már látom rémes képét

Ama végső iszonyatnak.”

(Én vagyok az idők jósa, 1913.)

         A parasztot nézi: a nekivadult életerőt megcsodálja, magába szívja a paraszt dalából a bús elszántságot és szent reménységet és ha szava megállásra készt, az még csak a figyelmeztetés: „csak aztán ne feledje senki, hogy ő a nemzet e hazán!” A régi magyar büszkeség ragadja el: a világ szemét érzi mirajtunk. Érzi, ameddig a napba tekintő szem újra látni nem tud. De amikor Sabác siratását hallja a somogyi nótában, amikor a szenvedő rokkantak döbbentő menete vetődik elébe: megnyílik a szem

„Most ember sorsa: sírni, sírni, sírni,

Siratni testvért, szeretőt, fiat”.

         Az öntudatra ébredés úgy megnyomja mellét, hogy hangján alig tud uralkodni.

„Gonosz az ember, vérengző vadállat,

S a lelkem búja félig már utálat!”

         Ez a legkomorabb akkord Sajó líráján. De ez a komorság a szeretet melegén fölenged: a végzetre hárítja a vérpazarlást s amikor a fájdalmas látvány tovább kínozza, kitárja a templomajtót és a keresztfához rogy. A szenvedő Isten lábánál költőnk is erőt merít: hinni kezd újra szent csodában; tudja, hogy a könny gyöngyszemeiből fűzött olvasó imája aq sújtó kart feltartóztatja.

         A háború következménye, a letiport magyarság sorsa a keserűség új panaszát fakasztja lantján. Önarcképét most így rajzolja meg:

„Nincs Magyarország! – zúgva harsogom.

Vagyok vészkongás omló partokon,

Vagyok tüzes vas, szeges ostor,

Fajom-káromló bús apostol!...”

         Szomorúságát csak fájóbbá, keserűbbé teszi a tudat, hogy evvel ma egyedül van. Néha kicsap a keserűsége: „Én Istenem, ne engedd, hogy megutáljam fajtámat!” – másutt leborul fajának lelkeformálta szobra előtt, azzal a vallomással, hogy „nincs más nép e kerek ég alatt, se nemesebb, se boldogtalanabb.” Átok és áldás között hányódik a lelke. Az olvasó ilyenkor megborzong a gyötrött szív vergődésén, mert úgy vonaglik fájdalmában, hogy a mi lelkünkre is reáfreccsen a vér, amelyet a kétségbeesés karmai fakasztottak. Fájdalma keresetlen kitörésében döbbenetes erejű, szívverést elállító. Jajkiáltása ott van az átok határán, csak a féltő szeretet zokogása nem engedi átokká keményülni. Ez a küszködő lelki tartalom teszi szavát költőivé: nem a porond szónoka ő, hanem önmagának síró ember; a hazafias líra pátoszából a vadonba bujdosó, bánatába merülő, megsebzett, megtépett magyar szív lázongása-jajongása lett, a lelkesítő dalok helyére a belső vívódás harcfoszlányai kerültek.

         Sajó hatásának titka érzéseinek általános, emberi volta. Hazaszeretete is ide rakja alapját, családi érzése is innen fakad. Szíve az emberi gyászt és az emberi szenvedést gyors érzékenységgel veszi magába és amint az a sajátjává vált, költőnk erővel és igaz megindultsággal tudja azt kifejezésre juttatni.

         De nagyban elősegíti a hatást kifejezésmódja is. Neki igazán a szíve parancsol:

„Ujmódi nótát nagy ritkán zenget,

Csak – ahogy érzi – hazát, szerelmet,

Cikázás nélkül, szivből, egyszerűn,

Ahogy tanulta, egy szál hegedűn…”

         Meglepő, hogy mennyire keresetlen, egyszerű, őszinte Sajónak a stílje. Megjárta Nápolyt, Olaszországot, de úti versében azt dalolja, hogy „világot látni ne menjen soha, kit hazahúz kis fészke mosolya.” A lelke mindig itthon időzik; ha képet keres, ha haza után kutat, sohase megy messzebb, mint amit a saját jelene vagy múltja tár elébe. Könnyed dallamosság van a szavában; akár szerelmet muzsikál, akár honfibút dalol, - az érzés szabja meg a nótáját, az szabja meg szavát, stíljét. Nem újmódi nótán énekel, de az ember észre sem veszi, annyira összeillik ez a lélek és ez a forma. Újságot nem keres; nem azért szól, hogy hallgassák, csak azért, mert az érzés vagy az indulat nem fér beléje. Ha nekilendül, nem törődik vele, hogy szónokiasságba csap: de legalább kimondta, amit mondani akart. Igazi magyar, aki oda-odaül a palackja mellé, nem számolgatja a poharat és nem bánja, ha szétporlik is a falhoz csapott serleg. Polgárember, aki nem bánja, ha ósdinak mondják, - ő már ilyen és nem dalolhat mást, mint ami a lelkében van. Benne még a régi polgárideál él: nem szégyenli, sőt büszke rá. A hangja régi: azt se bánja; jó volt Aranynak, Petőfinek és Vajdának, - ő is csak egyszerű magyar ember, hát jó neki is. megmosolyogják önérzetes magyarságát: ő biz büszke arra, hogy magyar; ha van mit szégyellnie, legfeljebb azt röstelli, hogy ilyen mosolygók is magyaroknak mondják magukat. De a düh még erre sem fogja el: hisz az Istenben, hogy el nem pusztul a magyar és hisz a magyarban, hogy kiveti a férget:

„Hej eb a lelkét! – el ne feledd,

Ki ellened volt, nincsen veled…”

(Tárogató)

Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest, 1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása

 

Kozma Andor (1861-1933)



         Ahogy a ma embere a XVIII. század fordulójának magyar nemesét Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor költészetéből tudja a leghívebben rekonstruálni, ahogy nekünk a két poéta önvallomásai az 1800 körüli idők tiszteletre méltó nemes emberét revelálják, olyan őszinte és beszédes forrás lesz a XIX. század fordulójáról az a költői termés, amelyet Kozma Andor kötetei foglalnak magukban. A világháború és a forradalmi okulások ezt a magunk-megélte századfordulót a történelem távlatába tolták: jelenünk ilyenné formálódásának okait és fázisait teljes világossággal látjuk benne, és mivel a nehéz napok önismeretre is megtanították, elfogódás és jobb vagy bal irányban való minden elfogultság nélkül tudjuk szemlélni, minden szemrehányás nélkül tudunk ítélni felette.

         De vajon nem igazságtalanság-e, ha egy poéta arcképének megrajzolásánál ilyen, alapjában művészeten kívül álló szempontból indulunk ki, ilyen társadalomtörténeti háttérbe próbáljuk helyezni az írót? – Vannak poéták, akik poézisükben csak a l’art pour l’art gyönyörködését szolgálják, akiknek nincs más céljuk, mint a maguk lelkének poézistartalmát művészeti formába jegecesíteni. A maguk korának ezek is önkéntelen megnyilatkoztatói: az elvont klasszicizmus hívei, Kazinczy vagy Stephan George épp úgy, mint a romantikus mesék álmodói, a Délsziget poétája vagy a Hinkel, Gockel und Gackileia mesélgetője. A művészeti program, akár tudatos, akár tudattalan, mindig hitvallás is, hiszen az embernek legmélyebb vallási problémájából, az egyén és a mindenség viszonyba állításából fakad ez is. Kozma Andor azonban – egyenesen a társadalmi-politikai kérdések visszhangoztatója: költő és politikus egy személyben. Alapjában egész költői pályáját híven intonálja első ismertebb kötetének bevezetése, amikor ezt vallja: „Nem mint költő, nem is mind politikai költő, hanem mint lantos államférfiú áll előttem; mint egy ritka eszű, ritka erejű ember, aki a magyar versalakot oly tökéllyel kezeli, mint az élő költők közül senki”.

„Valaki szenved, akit szeretek –

S komornak érzem én az életet,

Mint hogyha tornyos hullám tetejérül

Völgynek rohanna csolnakom:

Zuhan a kedvem rémülten, vakon –

Szívem vonaglik, elmém majd megőrül”

írja Hullám című versében magáról: valóban, költészete mindig ilyen erős érzelmi meghatódás alkalmiságából sarjad. Nem külső, csinált alkalmiságból: Kozma Andor a legszebb értelemben vett alkalmi költő, akinek emberszeretettel állandóan telített szíve a külső élet alkalmiságában csak a külső kifejeződés ihletének a megindulását nyeri. „A költő eszmés, néma báb, ha nincsen alkalom.” De csak olyan alkalomra ad rezonanciát, amely lelkének érzelmi tartalmával gyökerében kapcsolódik össze. Költészetének megértésénél tehát alapkötelességünk ezt az érzelmi tartalmat elemezni.

         Kozma Andor maga uralkodó tartalmul a szabadságszeretetet jelöli meg. Ez a szabadságszeretet még a múlt század negyvenes éveinek az öröksége, legközelebbről Eötvös József báró demokráciájának a rokona. A talaja tehát a humanitárius érzés, az az emberiesség, amely emberi jogot óhajt minden emberi teremtménynek. Emberiessége két irányban differenciálódik: a bénító kötelékek elleni harcban és a társas életre teremtett ember szabadságának a megbecsülésében. szeme a földi élet emberét látja csupán, gondolata a földi élet határán túl nem száll: szívének társadalomjavító törekvései itt a földön akarnak mindenkit kielégíteni. Első követelése tehát, hogy mindenki kapja meg a neki szükséges életfeltételeket. Ez az alapjában arisztokrata-lélek volt a század végén a munkások helyzetének legnemesebb siratója. Nincs költőnk, aki a Tiszák politikáját nagyobb hévvel ünnepelte, és mégis tele van a lelke keserűséggel, amikor a munkásságnak az élettel való vívódását látja. érzi és hirdeti, hogy a jövőnek fő problémája a szociális probléma lesz, a kenyér problémája, - gúnyos és komoly költemények hosszú során inti és figyelmezteti századát e kérdés józan és igazságos megoldására. Amikor kilép az assissii dómból és a jogért s kenyérért üvöltöző had felveri áhítatából, ráébred annak a meglátására, hogy a kenyérproblémát többé semmi hagyomány, semmi nemes hit vissza nem szorítja. igazat ad a nyomornak, amely öklöt ráz a szívtelen jómód kapujánál és odalép a kapuhoz, hogy döngetésével felriassza az önzésbe fulladt álmodozókat. Az igazságot követeli és keserűen látja a magyar úr szemén a százados hályogot, az öngyilkos nemtörődést. Legmelegebb könnye innen sarjad: a magyar úriság öngyilkosságának a megérzéséből. De éppen ezért messze elkülönül Kozma Andor szociális felfogása a programszerű szocializmustól. Az ő hitvallása az,

„hogy a szabadság nincs a sárban,

Nem az anyagnak durvaság,a

Nem nyers erővel prédaképen

Magánhaszonra elrabolt kincs –

Fenn magasan, ég s föld között van,

S mindenkié, ki felmagaslik,

Ki tisztább régiókba vágyva,

Emelkedik, javul, halad…”

         Az igazságérzet helyes ítéletén kívül a nemzeti érzés is eltávolítja a szocialistáktól:

„Magyarok ők is, - hát mit akarnak?

Mért emlegetnek osztályuralmat?

Mért a gúny minden nemzeti ellen?

Mért veti ezt meg az új korszellem!”

         Kozma Andor elsősorban a nemzet költője: az emberi problémák mind ebben a nemzeti vonatkozásukban érintik, kapják meg, foglalkoztatják. Magyar szíve az évezredes harcok büszkeségét és az évezredes sorscsapások keserűségét visszhangozza, költészete e két érzésből, a büszkeségből és keserűségből kapja sajátos színét.

„Egyszer volt egy nemzet… Itt volt s ma is itt van,

De ritkább a tündér a ritkult csalitban.

Erdőn sok az irtás, a puszták feltörve,

Kivágva, kiszántva ős mesefák törzse.

Fogytán a szépsége világszép nemzetnek,

Kenyerükért küzdők csak haszonra vetnek…

Ki még itt mesét mond, legyen mindig áldott,

Babért a fejére, útjára virágot!...”

         A mesemondó hivatás a magyar történelem legendáinak megújítására készti (A magyarok symphoniája, Heribald, A második fehér ló), őt is mesemondóvá teszi, de nemzeti érzése a jelen és múlt nagyjaiból is szobrot faragtat vele, hogy a példa neveljen, a nagyság bátorítson, a hit lelkesítsen. Férfieszménye az, „kinek az én szentsége nem cél, s nem ingatag, nem névhiú”. Benne a politikus éles szeme és a költő meleg szíve formálja ki a költeményt: ezért lett szatirikussá, s ez teszi a mának leghatalmasabb szavú ódaköltőjévé. A nagyság meglátása a nagyságra nevel, mert „hazánkat nagynak tartani: még semmi, - közös erővel naggyá is kell tenni!” Költészete ezen fáradozik. A századforduló magyarságának minden eltévelyedését, szűkszívűségét, hóbortját sorra veszi, a maga nemes egyszerűségében kikacagja és szavainak olyan meleg szugggesztiója van, hogy gyógyító ereje ellenállhatatlan. Ereje abban rejlik, hogy a saját ember-voltát olyan őszintén érezteti, hogy minden vádjának és szomorúságának nemes igazságát elhiteti. A tiszta közéletnek a sóvárgója és hogy nálunk mindig aktuálisan maradnak ezek az alkalmi politikai szatírák, annak szomorú oka a magyar átok: amely az örökös egymásgyalázást, önzést, lármát és cégérezést, törtetést és idegenmajmolást a vérünkbe itta. Vagy nem lesújtó végzetnek csapása az, hogy – gy példát említek – annyira a másnak szól ez a kilencvenes években született verse:

„Az Istenért! – hallgassatok ti

Országgyűlési apró emberek!

A nemzetet vérig bosszantja,

De meg nem menti fecsegésetek,

 

Fenségét veszti el a fórum,

És lesz belőle zöldséges piac,

Ha ott kofáknak nyelvelése

Hangzik fel egyre és nem elvi harc!”

         Szomorú pillanat lehet az, amelyben Kozma a maga politikai verseinek eredményét kémleli: mint a gazdáé, aki a felkapált földet maga mögött újra gazosnak, még gazosabbnak látja. Amit ő öntözött, a szív nemzetisége, a nemes buzgalom, a bölcs megfontolás, az ősi erény megbecsülése, a józan tanulékonyság, a szent eszmény kultusza, az ernyedés nélküli munka, - hol van ma mindez? És mi van ma mindennek a helyén?

         Kozma Andor, a magánember, ugyanolyan tiszteletre méltó vonásokból alakul ki költeményeiben előttünk, mint a nemzet dalosa. A Versek (1893) és a Magyar symphoniák darabjaiból szedhetném össze e színeket: az életvidám, de józan, örömet kereső, de mértéket tudó férfi színezőit. A legmelegebb köztük a családi élet békés boldogságának a dalhangja, ennek ez az alapmotívuma:

„Amíg a szívünk szép marad,

Szép mindig a világ.”

         Nem keresett elérhetetlen örömét, a Vágyak netovábbja a boldog, közel meghittség, az a kívánság, amely Kozma költészetében a legjobban emlékeztet Arany Jánosra, - de csak azért emlékeztet, mert egészséges magyar szíve az egészségben rokon vele. Van ennek némi ifjú könnyelmű része is („Ne hajhászd s ne kerüld az élvet – legfőbb a csók, dal és virág”), de korántsem epikúri program, hanem egy vidám, derűs lélek túláradása. Az Isten parancsául ő csak a becsületes élet megtartását hallja: az ezen túlmenő vallásosság, az Istenhez való közeledés, az Isten akarata szerint való tökéletesedés idegen neki. A századvég liberalizmusa jellemzi ebben, ahogy annak adott hangot a katolikus papság nekibuzdulásakor, amikor a polgári házasság törvénybe iktatása az aluszékony katolikus öntudatot felébresztette. Kozma Andor ezt a vallásos tökéletesedést, vallásos önnevelést, vallásos lelkületet nem érti; nem fordul vele szembe, de van egy mindenek fölött álló kikötése: „Az életedben báj legyen!” A vallásosság benne csak egy követelményt állít: a szépség megóvását.

„Hívő vagyok. A természet s művészet

Minden szépsége áhítatra késztet.

Ez is, az is az Istentől ered,

Csak az pogány, ki szépet nem szeret.

A természetnek Isten a művésze,

A művészet az ember égi része,

Csak ott, hol szépet alkotó komoly.

Megihletett művészi munka foly

S gyönyörüség a büszke műremek:

Ott élnek égi lelkű emberek.

Hol más se foly, csupán tülekedés,

Ott az anyagban az Isten kevés;

Hol szépet emberség is nem csinálhat:

Az élő ember csak – eleven állat.”

         A századforduló liberalizmusának ez a szépségvallása megmarad Isten-hitnek; felette a megközelíthetetlen messzeségben a mindenség létrehozójának hatalmas alakja ködként látszik, de poétánk nem is kontemplál rajta:

„Porszemnyi csak, vagy óriás,

Istent nem ér föl ember-elme!

Az maga tudja, de senki más,

Mi az igazság s mi az ő kegyelme.”

         Ezen a ködben hagyott Isten-fogalmon egy vonást sem tesz élesebbé sem az újszövetség Krisztusának Kozma poézisében való felvetődése (Krisztus a gyárban), sem az a néhány egyháztörténelmi motívum, melyet a magyar protestantizmus múltjából fűz össze. Kozma vallásának csak egy dogmája van: „Van Isten mindenütt”, - szépséget sóvárgó szívének tehát szinte fáj a görög világ Olympusának pusztulása (Hány az Isten?). Azt az erős kapcsot, amely az erkölcsöt a tételes vallás szerint való élettel fűzi egybe, költőnk nem látta, - és ha őszintén megfelelne egyszer arra a miért-re, mely életnevelő programjának csalódásából mered feléje, ezt az okot, a vallásos élet jelentségének, a vallásos erkölcs fontosságának figyelmen kívül hagyását kellene hangsúlyoznia. Az ok azonban mélyebb, mint a szemlélő gondolná: a magyar protestantizmusnak a magyar politikai élettel azonos jellege, a sérelmek politikájában való elfogódás adja a magyarázatot; ez a közös vonás adja a „magyar vallás” jellegét a protestantizmusnak, olyan jelleget, amely a politikában és erkölcsben uralkodván, Balthazárhoz vezetett. A „lelki protestantizmus” – amint ezt ma egy gárdájuk sürgeti – ezt a pusztító jelleget félreveti és a századvég liberalizmusából a vallásos nemesüléshez, Kozma Andor protestantizmusából Vargha Gyula protestáns lelkéhez vezet. Bárki olvassa ma Kozma Andor köteteit, a megélt tanulságok erre az útra igazítják.

         A tartalmi szépség negyedik birodalma a természet szépségországa. Kozma Andor lantján a természet szépségeinek ihlete ritkábban fakaszt önálló dalt, mint Bárd Miklósén, de a lelkük ebben mégis egyöntetűnek látszik. A természet tisztasága, őszintesége, mesterkéletlensége vonzza őket: Kozma Andor többször szomorkás hangulatba révül, de az állatvilágnak rokonérző megértése közös bennök. Kozma Andor természetszeretete egy-egy hangulat szubjektív melódiájában formálódik ki, míg Bárdnál maga a természeti élmény is önálló verssé szilárdul. Mert Kozma Andor költészetét a szív jellemzi, teszi egyénivé. Minden sora meleg, minden gondolata a szíven szűrődik át. A gondolatot éppen ez teszi poézissé! Ezért tudja elérni azt, hogy még tréfás, könnyen született Borsszem Jankó-i rögtönzéseiben is valami meleget érez az olvasó: a gúny és a tanítás az érzelmi erejével fér a hallgatóhoz. Elősegíti ezt áradó stílje: pompás verselőképessége, amely minden érzés-fokozathoz pompásan illeszkedő melódiát talál. Aki Kozma Andorban a művészt akarja megrajzolni, a szók, a stíl és a vers művészét kell, hogy megrajzolja. Hogy verselő- és stílus-képessége milyen tökéletes, azt egy-egy poéta stílusmegszólaltatásának a próbája igazolja: amikor Csokonairól, Lenauról, a Dante-fordító Szász Károlyról, meg Vörösmartyról, Arany Jánosról dalol. A művésznek munkához való szerszámkincse és kézügyessége azonban nem tesz művésszé: szükséges hozzá a külső és belső kincsek összhangja, a gazdag változatú formákba önthető aranyanyag. Kozma Andornak ez az anyaga szívében van, emberszerető magyar lelkében. Úgy érzem, a századforduló poétái közül ezt a jellegzetes (humanitárius, de magyar) lelket a legsimulóbb és ezért legteljesebb művészettel Kozma Andor fejezte ki.

Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest, 1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása