Bársony István (1855-1928): Szökik a gazda

 

AZ ÖREG Halápy már megint levelet kapott a „birtokról”. A botos ispánja írta, aki azt mondja: „Tessen már egy kicsit haza nézni, mert elsorvadunk itt végképpen, olyan nagy az aszály. Tessen gyünni – írta a derék ember sürgető nyomatékkal -, mert ha még egy darabig nem esik, kiég minden s valahány lábasjószágunk olyan böjtöt lát, hogy belepusztul. A tekintetes úron múlik, ha így talál következni…”

Halápy mordult egyest.

- Ez az! Rajtam múlik, no lám! – Ebadta bicskásai. – Tessen gyünni, de mindjárt!... lóhalálába! kutyafuttába! – Hogy a mennydörgős mennykő…

Nem folytatta. Távolról halk morgással hömpölygött errefelé egy égi mángorlónak a dübörgése. Mennydörgött valahol.

- Jó, jó – csendesedett az öreg úr. – Nem itt kellene; ott kellene – biztatta a mennydörgős hatalmakat és arrafelé intett, amerre a „birtok” lehetett, jó messzire.

A botos ispán levele ezek után magyarázatra szorul és így meg kell mondanom, hogy igen bolond és furcsa véletlennél fogva rendszerint megeredtek az ég csatornái, valahányszor Halápy tekintetes úr haza-nézett, ki, a „birtokra”. Esett olyankor: ha kellett, ha nem kellett; és ámbár némelykor kívánatosan történt, de úgy is fordult aztán, hogy Péter, a botos ispán, aki az ő ősi házi bátorságának kegyeletes jogán sok mindent megengedett magának, a gazdája elé toppant és így szónokolt: Most pedig tessen szépen felszedelőzködni és itt hagyni bennünket, mert ha még soká esik, mindnyájan kicsírázunk; nem tetszik látni, hogy itt az új özönvíz?

Egyéb se kellett Halápynak, mint efféle biztatás. Ha egyenes ivadéka lett volna is Dobzse Lászlónak, akkor sem mondhatta volna rá nagyobb lelki nyugalommal: „bánom is én!”

Szívesen szót fogadott és titkos örömmel vonult vissza a „birtokról” az ő városi otthonába, a megye székhelyére, ahol délelőtt tizenegy órakor mindig megtalálta a sörházban a maga kis pletykázó társaságát, estefelé pedig az úri kaszinóban a kaláber-partiját, ami mind a kettő tökéletesen hiányzott neki a „birtokon”. Ott legfeljebb a Péter felesége panaszkodott az urára, hogy veri s minthogy ilyen bizalmas beszélgetésre csak az ebéd ideje volt alkalmas, amikor Péterné tálalta fel a „tekintetes úrnak” a maga főztjét: tehát a kellemetlen vádaskodással el is rontotta némileg az amúgy sem túlságosan nagy ebédi élvezetet. Amikor pedig egyszer arra vetemedett Halápy, hogy esti unalmában „mariage”-t játsszék Péterrel, az, a gazember, még ebben az igen egyszerű játékban is annyira próbált csalni, hogy azt az öreg úr el nem viselhette. Ámbár Péter váltig állította, amikor rajtakapták a turpisságon, hogy csak a kártya kopott mivoltánál fogva tévesztette össze a tököt a zölddel.

Most olyan idő járt, hogy esőre lett volna nagy szükség s Péter minden reménykedését csakis a gazdája esővonzó bűbájosságába helyezte. Ennek volt hű kifejezése az a sürgetve hívó levél, amelynek szót kellett fogadni, különben minden kár és veszedelem a gazda nyakába zúdulhatott, nemcsak az oki összefüggés erkölcsi tekintetében, hanem ami ennél sokkalta fájdalmasabb lehetett: „zsebice” is, a „birtok” haszna és jövedelme komoly kérdésében.

- Megyek no – dörmögte. – Megyek, hogy a menny… Hamar abbahagyta. Eszébe jutott az iménti figyelmeztetés, onnan felülről. Végre is mért ne tenné meg ezt a szívességet saját magának, ha már csakugyan így kívánta a „birtok” érdeke.

Hajh! az a „birtok”, az a „birtok”!... Ahogyan erről csak beszélt is az öreg úr, olyan volt az, mintha tekintélyes majorátusról lett volna szó, amelyet nemcsak az értékeért, hanem a hozzá fűződő hagyományok miatt is tisztelni illik. A „Hagyomány” valahogy meg is volt, hisz a régi Halápy-vagyonból mindössze ez maradt meg; az öreg úr tehát tisztelte, annál inkább, mert az életének egyetlen alapja volt ez azon a szerény városi házon kívül, amelynek a felét maga lakta, a másik felét pedig kiadta bérbe, hogy ne legyen olyan huncutul egyedül.

De hát a „birtok”… Nos, az nem volt több az egész –megmondjam, ne mondjam? – nyolcvan holdnál; azaz két „teleknél”, amihez még vagy öt hold belsőség járult, „kastéllyal, parkkal”; a „parkban” persze gyümölcsössel és veteményeskerttel. Mi több, vagy félhold krumpli, félhold kukorica és másfél hold lucernás is gazdagította a változatosságát, ami mind igen praktikus intézkedése vala Péternek, a „bonorum direktornak”.

Maga Halápy bizony annyira nem értett efféléhez, hogy még azt sem tudta, vajon az a nyolcvan hold katasztrális-e, vagy pediglen „magyar”. Úgy maradt volt rá s ő bizony mérnököt sohasem hozatott a megállapítás végett; beérte azzal, hogy mindenki tudta, hogy kereken nyolcvan holdja van ott egy tagban a Halápy-nemzetségnek, amihez már igen régóta húsz holdnyi bérelt grófi csücsöklegelő járult, meg egy bakarasznyi akácerdő, a marhatenyésztés és juhlegeltetés céljaira. Mindössze egyszer vallott színt az öreg úr, amikor nagyban faggatták a részben: katasztrálisok-e hát azok a holdak, avagy „magyarok”; végül is büszkén és szittyaönérzettel feszítette ki a mellét, úgy dörögte: „No persze, hogy magyarok! Magyar biz’ az mind az utolsóig”.

Talán úgy értette, hogy ha már az ország maga magyar: hogy lehetne akkor másminő a rajta levő hold, ha mindjárt nyolcvan is, egymás mellett.

Ez volt – íme – az annyit emlegetett „birtok”. Összehúzódva meg lehetett belőle élni akkoriban, amikor még hittek az emberek a garabonciás diákokban s az ezekéhez hasonló esőhozó tulajdonságban.

- Megyek no – mondta az öreg úr immár harmadszor, vagy tán negyedszer is. És azon tűnődött, vajon megírja-e előbb. Mert hogy borzasztóan utálta a betűt, kivált az írottat. Csakis muszájból „karmolt” levelet; s azt is rendesen mindenféle összevonásokkal rövidítette meg; úgy hogy néha - kivált ha bosszús volt s a türelmet elfogyott – az egész írása egy ideges rándítás volt, végig a papiroson, amelyen fekete, gilisztaképű vonal jelezte a „levél” tartalmát.

Azon azután törhette a fejét Péter gazda, hogy ugyan mit jelent. Úgy könnyített magán, hogy aszerint magyarázta, ahogyan neki alkalmasabb volt. Megesett, hogy éppen ellenkezőképp, mint ahogy Halápy gondolta. Ilyenkor a rendesnél is jobban örültek egymásnak, amikor találkoztak.

- Hallja-e Péter, maga mégis csak nagy szamár. (Ez szokott lenni a bizalmas bevezetés.)

Péter féloldalt pislogott a „földesurára2, hogy vajon tréfa-e ez, avagy komoly beszéd. Aztán a legtöbbször vállat vont, úgy felelte: nekem mondja? Amiben méltatlankodás is lehetett, hogy ugyan hogy meri; de úgy is érthette, aki akarta, hogy ezt a régi dolgot kár annyit emlegetni.

- Mit írtam én kendnek? – kérdezte Halápy.

- Mit! Azt! – hangzott a bátran kivágott felelet.

- Azt, a fészkes csudát; dehogy is azt; egészen mást írtam.

Péter készen volt az ilyen eshetőségekre; sok tapasztalat alapján megőrizte az „úr” leveleit; előkotorászta a lajbija zsebéből s odatartotta a Halápy orra alá: tessen meggyőződni.

Az öreg úr elkapta az írást; forgatta-nézegette, kereste a nyitját; de sehogy sem bírt ráakadni. A saját írását sem tudta elolvasni. Végül is ráförmedt Péterre: mit okoskodik annyit, szamár; tudnia kellett volna.

Ez ellen nem volt apelláta; meg minek is lett volna. Péter röviden azt gondolta, amit a gazdája mondani szokott: „bánom is én!”

Úgy összeszoktak, hogy egyben-másban már hasonlítottak is egymáshoz. Ha Péter megharagudott, épp úgy köpte a tüzet, ahogy az öreg úr, az ő hasonló állapotában. De azzal még túl is szárnyalta a példaképét, hogy olyankor megdagadt a nyelve a szájában s nem forgott kellőképpen. Dadogott, hogyha haragudott.

Egyszer ilyen nekihevülten készült sürgős levelet írni a gazdájának, de megvágta a kezét, tehát a kántor diákfiának diktált, aki épp otthon vakációzott. A szegény kölyök valami hivatalos stílust sejtett az ismétlésekben s leírta azokat is.

„Meg-meg-megkövetem a te-te-tekintetes urat, meg-meg-megdöglött a me-me-merinói kosunk…” (s a többi).

Péter ezt így küldte el, olvasatlanul; minek lett volna az ellenőrzés, holott tudott a diák írni.

Halápy aztán leült és viszontmérgében így válaszolt: „a f. e. m. m. P. bánom is én!”

Péter már tudta, hogy ez mit jelent. Ezt ni: „a fene egye meg magát Péter”; a „bánom is én” csak a megszokott ráadás volt.

Így kedélyeskedtek és szidták egymást; néha levélben, néha szemtől-szemben. De azért elválhatatlanok voltak és maradtak. Sem Halápy nem kapott volna a „birtokra” más olyan jó bolondot, akinek a szabad lopáson kívül egyéb angária sem pénzben, sem terményben nem járt; sem Péter nem bírt volna megmaradni másutt, ahol dolgoznia kellett volna; s az is nagy kérdés, vajon sok furcsaságával együtt megtűrték volna-e valahol, ahol meg nem szokták.

Így rakódtak a vállaikra az évtizedek s eközben csodálatos állandósággal mindig esett az eső, valahányszor Halápy a városból haza ment. Ha előbb kánikulai szárazság volt is: akkor megjöttek a jótevő felhők és néha csak úgy szakadt. De még télen is, disznótor idején, fölengedett a fagy olyankor és ha havas eső esett is, de csak eső volt az.

Már ő maga is vakon hitt a babonájában s ha Péter ráírt, hogy nem lehet szántani, eső kellene, ezt felelte: viszek.

Összepakolta a pipáját s a dohányzacskóját és ment. Feláldozta megszokott városi kényelmét, nyugalmát; hisz a „haza” hívta.

Amióta vasút járt a „birtok” felé, sokkal könnyebb volt. azelőtt fél napig is elkocogott vele a poros utakon a lassú fuvaros; most ellenben beülhetett a személyvonat kocsijába (a gyors” csak fütyült neki), s mire egy jót szundított, már meg is érkezett az állomására.

A konduktor ismerte ét duta, hol kell felkelteni, figyelmeztetni. Egy szivarért szívesen megtette. De néha majd hogy bent nem felejtette s ilyenkor volt cihelődés-kapkodás; mint éppen most is, amikor zavaros álommámorában az ablakon keresztül akart kibújni a megijedt öreg úr.

Alig, hogy lent volt, megpillantotta Pétert, aki már várta a  „fogattal”. (Kis igás szekér volt az, két keféletlen gebével.) De még ilyennek sohasem látta a botos ispánját. Valami igen szokatlan volt az ábrázatán; keserű elégedetlenség és egyben kicsinylő félvállról vevés, a tiszteletlenségig. Még a köszönése is csak úgy ímmel-ámmal történt.

Halápy nagyot nézett s aközben a rendes gorombaságait is elfeledte.

-  Mi lelte kendet? – kérdezte meghökkenve.

- Engem ugyan semmi; hanem a ténsurat.

Halápy majd hogy fel nem szisszent. Hisz’ ez a „ténsúr” világosan sértő célzattal mondatott. Tudniillik ő szokta volt ezt a megkülönböztetést tenni azokkal, akiknek szerinte nem dukált igazán a teljes nyomatékos és megtisztelő tekintetes cím.

- Hallod-e? – replikázott Halápy és már emelte a tenyerét a folytatáshoz; de Péter még idejében hátralépett.

- Tessen odanézni – szólott végtelen csalódásnak a hanghordozásával, amiben mintha az lett volna: „vége! örökre vége!” S amikor azt mondta: „oda”, felmutatott az égre.

Halápy felpillantott. De rögtön behunyta a szemét. Abba a ragyogó fényes nap éppen belesütött. S ő elvégre sem volt sas, aki a napba nézhet.

Mindent kitálalt és megértett.

Bizony – nem esett az eső, pedig zuhognia kellett volna; hisz ő volt itt, ő! És még csak egy kis felhőcske sem úszott az égen, nemhogy esett volna.

Halápy maga is elképedt. Így még sohasem járt. Péter ott állott mellette, mint az élő szemrehányás. Beszélni kezdett, de így még sohasem dadogott.

- Hu-hu-huszonöt e-e-e-e-e…

- Jól van no, tudom már – vágott közbe Halápy röstelkedve. Emlékezett a Péter rendes szavajárására, hogy ő (mármint Péter) huszonöt esztendeje van itt, de ilyet nem tapasztalt.

Nem is szóltak többé egymáshoz, csak behajtottak a majorba. Ott is mindenki elhűlt, hogy: nini, itt a tekintetes úr és nem esik az eső.

Három keserves napot töltött otthon az öreg és csak annál kutyának valóbb szárazság lett.

Végül nem bírta már el a Péter szemrehányó tekintetét; befogatott és úgy elhajtatott a vasútra, hogy el sem búcsúzott a botos ispánjától.

Amikor a szekér végigzörgött a sövény mellett, Péter kitekintett, hogy ugyan ki lehet az. Látta, hogy szökik a gazdája; bólintott rá.

- Jól teszi, bánom is én – mormogta. Többet úgysem vehetjük itt hasznát.

**

Ezek után bátran sörözhetett a városban az öreg Halápy; az ördög sem háborgatta.

Amire meg ő mondta gondolatban, mégpedig jókedvűen:

- Bánom is én.

 

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 31.

Bársony István (1855-1928): Húsvéti emlék

 

 

A testvéreim közt én voltam a legidősebb és ezzel a szerencsés helyzetemmel sikerült előttük akkora tekintélyre szert tennem, hogy némely tekintetben szinte zsarnokilag uralkodtam rajtok. Mindenekelőtt a játék valamennyi fajtájában magamhoz ragadtam a vezető szerepet. Csak azt játszottuk, ami nekem tetszett, s ha valamelyik testvéremre megharagudtam valamiért, azt kirekesztettem a játékból mindaddig, amíg vagy szépen meg nem kért, vagy pedig olyan játékra nem került a sor, amiben a kiközösítettre is nélkülözhetetlen szükségem volt.

Minthogy hatan voltunk – négy leány és két fiú -, el lehet képzelni, milyen zajt bírtunk csapni a játék izgalmai közben. Az úgynevezett gyermekszobából időnkint oly rettenetes hangzavar süvített ki még a falon át is, hogy aki nem volt ösmerős a helyzettel, bátran hihette, hogy ott vad indiánok nyúznak valakit. Nagy udvarunkon és még nagyobb kertünkben pedig olyan száguldozást műveltünk néhanapján, hogy minden jólélek ijedten tért ki előlünk, nehogy lenyargaljuk.

Tőlem telhetőleg mindent elkövettem, hogy a leányokat is fiúsítsam. Épp oly jól labdáztak, mint magam; s ha négyesfogatot csináltam belőlök, csak olyan sikerülten rugdostak, akár az öcsém, aki valóságos fiú lévén, különös ambícióval adta a vad csikót, ha lovasdit játszottunk.

Ily körülmények közt el lehet képzelni, milyen lehetett nálunk a húsvét; azaz ennek a szép és magasztos ünnepnek másod- és harmadnapja.

A húsvétra különösen lestünk mindannyian. Igaz, hogy különböző érzelmekkel, de mégiscsak lestünk. akkor volt tudniillik az élvezetek élvezése, amikor orgiát szoktam rendezni: a locsolódás.

Gyerekek voltunk; annyira gyerekek, hogy magam se voltam még több tizennégy esztendősnél. A többi természetesen mind fiatalabb. A legkisebb húgom talán ha hét éveske lehetett az istenadta.

Drága anyámnak ez a legkisebb húgocskám volt a dédelgetettje, akit még a szellőtől is féltett. Sárikának hívták, - de minthogy ő maga-magát még picinykorában Lalalának keresztelte el, tehát rajta is maradt a Lalala név végig.

Amikor a gyönyörűséges húsvét elkövetkezett és anyuskám észrevette, hogy én már „készülődöm”: vészjósló tekintettel ráncolta össze a homlokát; Lalalát pedig közelebb húzta magához, védelmi ösztönében.

A „készülődésem” különféle régi orvosságos üvegeknek előkereséséből állott, amibe mindbe rózsavíz volt szerzendő. A rózsavizet hol ingyen, hol egy pár krajcárért szereztük a Jelinek-patikából. Ki volt kötve, hogy csakis fehér rózsavizet szabad használni, mert a piros megfesti a ruhát, amire rálocsolják.

Mondhatom, hogy a legritkább esetben bírtam annyi üveget összekajtatni, amennyit elégnek tartottam. Szerettem tudniillik, ha úgy el voltam látva rózsavízzel, hogy zavarba egyáltalában ne juthassak. Minden zsebembe dugtam tehát egyet. Hogy miért nem tölttettem meg inkább egy nagy üveget, ami bőven adta volna: annak is megvolt az oka. A szemem láttára történt ugyanis egyszer, hogy a barátom, Rába Laci egy olyan hét decis forma üveget kiszalajtott a kezéből a locsolódás hevében, s éppen a meglocsolandó néni fejéhez csapta. Ha még csak ez történt volna! De az üveg eltört, a rózsavíz mind szétfolyt s kárba veszett. Arról nem is szólva, hogy minő szíves szavakkal köszönte meg aztán az a néni a megtiszteltetést.

Így járni nem szerettem volna, megmaradtam tehát a sok kis üvegnél. Természetesen a rózsavízzel egy kicsit mégis takarékoskodni illett. Abból tehát a húgaimra nemigen pazaroltam. Családtagoknak jó volt a kútvíz is, amivel nem kellett „spórolni”. Az igazi locsolódás otthon ilyformán rendesen kútvízzel esett meg, korán reggel. A rózsavízre később került a sor, amikor körüljártam a várost és az ösmercsaládok leányaitól beszedtem a piros tojás adót.

Gyönyörű mulatság volt!

Már hajnalban felkeltem húsvét másodnapján és az első dolgom volt, hogy a szobaleányunkat egy kanna vízzel kiöntsem az ágyából, mint az ürgét. A leányzó sivalkodva ébredt fel és az öreg szakácsnénk, akivel a mogorvasága miatt semmiféle tréfát se lehetett elkövetni, dörmögve ijesztgetett, hogy rögtön rám borítja a dézsát, ha nem pusztulok a konyha tájékáról.

Tudtam, hogy megtenné (nem tisztelte az még a húsvéti jogot sem), eloldalogtam hát és lesbe álltam húgaim hálószobájának a környékén. Bejutni meg sem kíséreltem. Tudtam, hogy drága anyuskám riglivel és kulccsal zárta el előlem az az utat. Még az ablak elé is volt valami barikád építve, nehogy ha betörném, egykönnyen bejuthassak.

Pokoli eszmém támadt. Mialatt a szobaleány a nappali szobákat kezdte söpörgetni: hamar felkaptam magamra a cselédszobában talált szoknyáját, reklijét, a fejemet bekötöztem parasztos baboskendővel és a kötényem alatt (az is volt) egy üveg vízzel, odaálltam a hálószoba ajtaja elé; ott elkezdtem hadarni suttogó selypítéssel, vékony női hangon, ahogy a szobaleányunk beszél: „tessen kinyitni hamar! az úrfi most nincs itt; - az ablak felől próbálkozik.”

Mielőtt édesanyám meggyőződhetett volna a tényállásról, valamelyik kisasszonyka rést nyitott az ajtón és látván a „leányzót” odakint, engedte, hogy betolakodjam.

A következő percben azután vészsikoltások töltötték be a szobát, a házat, a… a mindenséget. A nagy üveg vízből csak úgy áradt a zápor a húgaimra, akik rémülten futkostak, mint a kotlótlan csirkék. Ki az ágy alá igyekezett, ki a szekrénybe bújt, ki meg csak forgott rémültében és sápítozott.

Jó anyám úgy jött a szomszéd szobából, mint a tigris. Lalalát védte a testével. Szegény kis Lalala akkor már csuromvíz volt. Én pedig a következmények elől sietve visszavonultam és menekültem.

Déltájban kerültem elő; minden zsebem tele volt piros tojással. Még a zsebkendőm is. Volt a sok közt egy kis hegyes gyöngytúktojás is, ami arról nevezetes, hogy sokkal erősebb a héja, mint a tyúktojásé. Ennek pedig nagy az értéke csoknyázáskor.

Hogy mi a „csoknyázás”? Az a hazárdjáték, hogy két fiú összeüt két piros tojást, s akié eltörik, az a vesztes, az a törött tojást tartozik annak adni, akinek a csoknyázó-tojása nem törött el. Az ilyen tört tojást azon hirtelenében meg is eszegettük. Gyöngytyúktojással csoknyázni ugyan nem illik, - ezt tiltja a gavallér-becsület; de én inkább nem voltam gavallér, hanem Roóz Samukától elnyertem csoknyázva hat piros tojást. Samukat bőgve ment haza, én meg szuszogni is alig bírtam, mire a hat kemény tojást lenyeltem. De azért lenyeltem. A húsvéti nagy ebédet azután meg is ehette miaam a püspök.

Ez történt húsvét másodnapján, amire természetesen húsvét harmadnapjának kellett következni. Húsvét harmadnapja pedig a leányoké. akkor ők locsolódnak. Visszaadják a kölcsönt a fiúknak. Aszerint bánnak velök, ahogy a fiúktól tapasztalták. Amilyen a mosdó, olyan  a törülköző: ez régi elv.

Nohát, el lehet képzelni, mi várt énrám húsvét harmadnapján.

Drága anyám maga állott az élén az ellenem összeesküvő hadnak. Lalalát meg kellett bosszulnia. Számomra nem maradt más, mint a furfang, hogy hogyan kerüljem ki a veszedelmet.

Mit tehettem mást? magam is bezárkóztam és eltorlaszoltam este az ajtómat. Fáradt voltam, tehát mélyen elaludtam. Arra ébredtem, hogy a szobaleány zörget és hí reggelizni, mert már késő van, mindenki reggelizett.

Jó, jó, tudtam én, hogy mit jelent ez a nagy érdeklődés a gyomrom iránt. Gyanús neszek voltak odakint, halk suttogás, vihogás. Bizonyos, hogy ha én ajtót nyitok, még az öreg szakácsné is nekem ront egy rocskával. Legalábbis hatan lestek rám odakint. Megborzongtam. Milyen özönvíz lesz itt, én Istenem!

Volt az anyuskámnak egy modell-babája, azt én előtte való es becsempésztem magamhoz. Most ráadtam az ingemet, kabátomat, a kalapomat és nagy zörgéssel nyitottam ki az ablakot, mintha arra akarnék kiszökni. Hanem a babát toltam előre magam helyett. A baba egy szempillantás alatt olyan lett, mintha a  tengerbe esett volna. Hogy ordítottam volna én az ő helyében! Így csak kacagtam; de kívülről vészlárma kerekedett erre. anyuskám előhívatta az inast, akinek az  volt a feladata, hogy másszon be a nyitott ablakon és nyissa ki az ajtót.

- János – rimánkodtam -, kap egy szivart, ha nem nyitja ki.

- János, nyissa ki, két szivart kap! – licitáltak rám kívülről.

Éreztem, hogy ebben a versengésben alól maradok. Az ágy alá menekültem. A következő percben mintha kannibálok törtek volna be, olyan sikogás, visítás támadt. A húgocskáim tele poharakkal s üvegekkel kerestek. Az ágy alól csakhamar kiöntöttek. Jajgatva ugrottam fel végső szorongattatásomban a vaskályha tetejére. Ott álltam, mint valami didergő szobor. Arról megfeledkeztem, hogy a legjobb céltábla épp ott leszek.

A rettentő örömzsivajba beleszólott a vizslánk is, amely nem tudta, mi a csoda van ott a kályhán, és szörnyen megugatott.

Anyuskám felemelte Lalalát, hogy jobban locsolhasson. Merész ötletem támadt. Gyors elszánással kiragadtam anyám kezéből a kis húgomat, és pajzsként tartottam magam elé.

A támadás egy pillanat alatt megszűnt. Mindenki ijedten hallgatott, csak a kis Lalala evickélt visítva a karomon.

Győztem!

Lalalát nem adtam vissza addig, amíg csak meg nem ígérte drága anyám, hogy nem lesz több bántódásom.

Ráadásul azt is megígértettem vele, hogy ma madártej lesz ozsonnára.

Megígérte. Mindent megígért volna Lalaláért.

És ami a legtöbbet érte: meg is tartotta az ígéretét.

Ez a furcsa kis húsvéti emlék jut most eszembe, hogy megint itt van a locsolódás napja.

Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 17. sz. 1908. ápr. 19.

Bársony István: A kis cserkészet

A nap nyugotra hajlott, s a fák közé aranysávokat rajzolt, amelyek keskeny, hosszú, rezgő tündérhidakként függtek a levegőben. A nyárfa mindenütt erősen hervadt már. Megsárgult, mint a napraforgó virága; a szellő legkisebb leheletére is el-elszabadultak az egyre ritkuló lomb halvány levele, s lihegve ereszkedtek le az avarra. A cserjék közt volt még olyan élénkzöld, mintha májusban lettünk volna; ellenben a bükk barnulni kezdett már, a vadgesztenyefának pedig csak száraz, rozsda-vöröses lombja volt még, az is szemmel láthatóan ritkult, kevesbedett.

Igazi ősz volt; csöndesen múló, pusztuló szépségeivel a természetnek. Egy régi cserkészúton mentünk; lassan, nagyon óvatosan, mintha közelünkben mélyen aludt volna valaki, akit nem volt szabad felébresztenünk.

Négyen voltunk. Két vadász s két vadúr. Mindenik vadász mellett egy vezető, aki a nagy erdőségben eligazítsa. Az erdő egyre sötétedő mélységgel terült előttünk, titkokat rejtő némasággal.

A dágványos sarkán egy szétágazó útnál megállott Simon, a cserháti vadúr, aki elől ment eddig. Amint hozzáértünk, odaszólt halkan a társának:

- Tódor, te erre megy (megmutatta az irányt, be a sűrűségbe), viszed a nagyságos urat a hármas kőrisfáig; onnan lefordulsz a vörös malomhoz, a magló-völgynek; ha vigyázol, biztosan lövetsz bakot.

Felragyogott a társam szeme. Megkínálta a vadőröket egy-egy jó szivarral ezért a biztatásért. Ő maga is sebtében rágyújtott, s indult Tódorral a magány hazájába.

Már a nyelvemen volt, hogy rászólok: hogy mersz most szivarozni? De Simon az ő különös tekintetével elhallgattatott. Bosszúság és káröröm volt a nézésben, meg jeladás arra, hogy hallgassak, ne mukkanjak

Amint azok eltűntek mellőlünk, Simon egészen felém fordult. Furcsán, hangtalanul nevetett. Vigyorgó ábrázata hasonlított a farkaséhoz; majdnem a füléig ért a szája e pillanatban.

- Látta – szólt suttogva. – Még szivaroznak is, he he! – Aztán elkomolyodva folytatta: - Nagy marha ez a Tódor. Komornyik volt egész életében, s most beállt erdőőrnek. Kutya legyek, ha még csak látnak is valamit ma.

Kedvem lett volna összeszidni. Végre is nem illett, hogy a barátom rovására így mulassak. De Simon megelőzött.

- Ne tessen haragudni – mondta -, de nagyon utálom ezt a Tódort, s nem tehetek róla, hogy örülök, ha ilyen szamárnak látom. Jobb a keze vonása, mint az enyém, az igaz, hát már most ő az első vadúr amiatt, mintha írni kéne tudni annak, aki vaddal bánik! Különben is – tette hozzá ravasz fordulattal – százat teszek egyre, hogy annak a szivarozásnak mi még köszönünk valamit ma. Onnan fúj a szél, őfelőlök.

Szél ugyan nem fújt; inkább úgy tetszett nekem, hogy most éppen nagyszerű szélcsend van. Megnyálaztam egy kicsit a mutatóujjam belső felét, s kerestem vele a levegőmozgás irányát. Csakugyan arról érzett hűvösebb, amerről Simon mondta.

Az önzés, a rút vadászönzés elhallgattatta velem a dorgatóriumot, amit Simonnak szántam. Hja, ha úgy van, hogy énrám hajtják a vadat a szivarjokkal, akkor Isten neki, hadd szivarozzanak.

Simon haptákba vágta magát, s intett, hogy menjek előre. Elindultam a régi cserkészúton, amelyen minden lépésre ügyelnünk kellett már, minthogy sok helyt beeste a hulló levél, pedig recsegő-ropogó, szöszmötölő járás dugába dönt itt mindent.

*

Csak a vérbeli vadász tudja megérteni ennek a csöndes, kígyószerű tovasiklásnak az örömét, izgalmát. Csak aki halálosan szerelmes az erdőségbe, s ahova a tekintete esik, mindenütt az imádottja felséges bájait lopja meg: az érezheti azt a nesztelen lopakodásban rejlő gyönyört, ami befészkelődik minden gondolatunkba, minden idegünkbe.

Semmi sem próbálja ki a vadászt annyira, mint ez a megfeszített figyelemmel, minden élességét munkában tartó szemel és füllel való barangolás, sokszor órák hosszat, oly helyeken, ahol egy pillanatra sem szabad ellankadni, ahol egyetlen egyszer sem szabad könnyelműen lépni, mert egy levél zizegése, avagy egy gally megreccsenése talán eddigi fáradalmunk legszebb jutalmától foszt meg bennünket.

A kora tavaszi havas hajnalon lopódzó fajvadász legalább olyankor vehet bátran lélegzetet, ha a remek madár szerelmi énekét dürrögi. De az ilyen elhanyagolt cserkésző úton elbandukolhatsz mérföldeken át, anélkül, hogy abban hagyhatnád a lábujjhegyelést a zörgő avar között.

S eben a nagy várakozásban, nagy reménykedésben kifinomodik a képzelődés, megnövekszik az illúziókra való hajlam; sőt, a hallucinálás sem nagy ritkaság. Elfojtjuk lélegzetünket, hogy a legparányibb gyanús neszt is tisztán hallhassuk. Szemünk csudás erővel furakodik be a lombok közé, s amikor jobbra nézünk, azért nem marad megfigyeletlenül semmi sem balfelől. Ilyenkor van az, hogy a cserbokor száraz gallyát bujkáló vén bak agancsának nézzük; s a csonka faderék vöröses kérgét látva, megesküszünk, hogy szarvas áll ott a sűrűségben. Aztán még így, kísérővel is, olyan hamisítatlan érzése tud megszállni bennünket az egyedüliségnek.

Simon a hátam mögött. Nem látom persze; de annál különösebb, hogy még csak nem is hallom. Mintha megszökött volna, s itt hagyott volna egymagamra. Egyszer meg is állok, s kíváncsian pislantok vissza egyet. Ott van bizony, alig három lépésnyire tőlem. Széles medvetalpát úgy teszegeti le, mint az is csak hulló falevél volna. Nincs az a balerina, aki ily könnyen lépjen.

Halk fütty!

Ez Simon. Az egyes fütty azt jelenti: „jobbra figyelj!”

Előre nyújtom a nyakamat: lövésre készen kúszom még néhány lépést. Jobbra kitárul előttem az erdőnyílás, ahol – lehetne valami. Simon már tudta, hogy ott következik a vágásban egy átmetszet, ahol jól lehetne látni a legelésző őzet.

Semmi sincs ott most.