Kalevala

A finn nép nemzeti eposza, a világ legjelesebb eposzaihoz tartozó alkotás. Elias Lönnrot (1802-1884) által évtizedekig gyűjtött folklórénekekből összeszerkesztett, 22 795 sorból álló mű, amely a finnek őstörténetét beszéli el.

A XIX. század első fele a nemzeti öntudatra ébredés időszaka északon is. A romantikus érdeklődés a fölklór felé fordult, és a népköltészeti alkotások történetiségében, művésziségében vélte megtalálni a nemzeti azonosságtudat forrásait. Lönnrot 1828-ban jelentette meg addigi néprajzi gyűjtésének eredményeit Kantele címmel. Későbbi, kelet-karjalai gyűjtőútján hatalmas anyagot, kiváló énekmondókat talált, s az 1835-ben napvilágot látott Vansa-Kalevala (Régi Kalevala) már 32 énekből állott. Újabb kutatásai tovább bővítették az énekek sorát, s Lönnrot kiegészítésével az 1849-ben megjelent Uusi-Kalevala (Új Kalevala) 50 énekből állt. A gyűjtő – a korai folklorisztika „szokásjoga” alapján – a különböző helyeken és különböző énekesektől hallott történeteket egybeszerkesztette, átírta, kiegészítette saját eszményei szerint.

Lönnrot a korabeli finn történettudomány elképzeléseit követve a Kalevala eseményeit a Fehér-tengertől délre helyezi. A hősénekeket történeti és etnográfiai forrásnak tekintve, az eposz a finnség ősi társadalmát és egy történelmi korszakát kívánja megformázni. Az eposzteremtés kívánalma szerint összekapcsolja az egyébként alig érintkező és az egyes hősökről szóló különálló énekeket, és egyetlen történetbe foglalja az eltérő korokat. A teremtéstörténet, a tűz eredetének meséje, az ércek, a föld megmunkálásának leírása a legrégebbi időket idézi. Ám a Kalevala tükrözi a társadalom életének alakulását, az erkölcsök, a szokások változásait is. Az egységesítő szándék eredménye a teremtő Isten alakja, de a monoteizmus szellemiségének ellentmondanak az Ukko környezetét benépesítő tündérek. A Kalevala szerkezete szilárd, a három legfőbb hősének, Vejnemöjnennek, Ilmarinennek és Lemminkejnennek a története a különböző epizódokban jól illeszkedik. Ez a tény is csábíthatta a kutatók egy részét, hogy az egyes alakokat konkrét történelmi személyiségekhez kössék, illetve egyazon történelmi korban helyezzék el. A tudományos kutatás számára azonban ezek a rekonstrukciók elfogadhatatlanok.

Az első kiadás címlapján ez állt: „Kalevala, avagy régi karjalai énekek a finn nép hajdani történetéről”. A „Kalevala” szó a Kalevala-nemzetség lakóhelyét nevezi meg, ám ez földrajzilag nehezen behatárolható. Valószínűleg a finnség déli szállásterületeit jelölhette, hisz a műben szereplő másik helyszín, Pohjola, Észak földje. Az eposz nagyobb része a két nép, illetve hőseinek viadalait, háborúit meséli el. A Kaleva-nemzetség legnagyobb alakja Vejnemöjnen, az énekmondó, varázsló. Misztikus hős, együtt született a Földdel, a mű más helyein pedig maga is a teremtés részese. Gyógyító és rontó hatalommal, emberfeletti képességekkel rendelkezik, ám a világ legkiválóbb énekese is. Neve többféle alakban (Vejnö, Oszmojnen) előfordul, ahogy a többi szereplői is. Ilmarinen, a kovács ugyanúgy természetfeletti erővel is rendelkező hős, hisz a teremtés kezdetén az egek kikalapálása az ő műve. S ő szerkesztette meg a Szampót, a bőséget őrlő csodamalmot. Lemminkejnen, akinek állandó jelzője a „Messzivágyó”, a „léha”, s aki még az alvilágba is leszáll, figurájával már más nemzedéket képvisel.

A Kalevalá-ban gyakran szerepelnek az istenek; néven nevezik őket a fohászok, vagy maguk is megjelennek, mint az az eposzokban szokásos. A teremtő legfőbb isten Ukko. A rontó varázslatokban és néhány jelenetben feltűnő, félelmetes Manala Manának, az alvilág istenének birodalma. Vellamo a vizek asszonya, békés hajózásért, halzsákmányért hozzá és lányaihoz fohászkodnak a Kaleva-beliek. Tapio az erdők ura, Tapiola jó és gonosz szelleme, segítő és rontó tündérei az ő és ányai fennhatósága alatt állnak. A legrettegettebb istenek Hiszi és Lempo, akiknek mind tulajdonságaik, mind hatalmuk ereje félelmetes.

A Kalevala folklór eredetű alkotás. Számtalan archaikus szokás, hiedelem mellett a népélet jeles alkalmairól is képet kap az olvasó. Ilmarinen lakodalmának leírásában ráismerhetünk a magyar folklór bizonyos elemeire is. Ám a műben összeálló agy töredékesen előforduló balladák egyes motívumai, a siratók elemei, a nehéz sorsokat panaszló dalok is hasonlóságot mutatnak olykor a magyar népköltészet egyik vagy másik műfajával, típusával.

Magyar nyelven Reguly Antal fordításában jelent meg először a Kalevala néhány részlete. A korábbi kezdeményezések után Vikár Béla bravúros, a legjobb átültetések között számon tartott Kalevalá-ja (1909) nagy hatással volt a magyar irodalomra is. Azóta két teljes fordítás jelent meg: Nagy Kálmáné 1975-ben és Rácz Istváné 1980-ban. Vikár, aki a magyar folklór egyik legkiválóbb gyűjtője is, Lönnrot nyomán végigjárta a helyszíneket. A Kalevala gondolatritmusra épülő verselését, a párhuzamok és alliterációk jellemezte kifejezésmódot fordítása pontosan visszaadta.

**

Élt hajdan egy szépséges szűz, akit a szelek megkívántak, s a tenger gyermekkel áldotta meg. Kicsinyét szülvén, egy réce hét tojást rakott a térdére. Az asszony a tojásokat lelökte, és a tojáshéj alsó feléből lett a Föld, felsőből az ég, a sárgájából a Nap. A vizek asszonya, amerre ért, f9ldet, szigeteket, szirteket teremtett. Így haladt a világ, amikor Ilmatárnak, az ég leányának méhében töltött harminc év után világra jött Vejnemöjnen, a híres hős. Földjén egy hatalmas tölgyfa nőtt, amivel maga nem tudott megbirkózni. Szavára apró emberke pattant ki a vízből, s a víz vitéze szétforgácsolta a tölgyet. Most már vethetett magot Vejnemöjnen, és a vadont mind kiirtotta, csak a nyírfának kegyelmezett, hogy a kakukk kakukkolhasson. Kedvére élt Kaleva földjén, énekeinek híre messze szállott. Meghallotta ezt Joukahajnen, a lapp legényke, s énekversenyre hívta a vén Vejnőt. A világ kezdetéről vallj! – szólt az öreg, s kezdődött a viadal. A dalt a fegyverek szava követte, majd a varázs bűvereje. Vejnemöjnen legyőzte Joukahajnent, s csak a legény ígéretére kegyelmezett, hogy szépséges húgát, Ajnót feleségül nekiadja. A lány azonban az alkut elutasította, nem akart vénember vigasztalója lenni. Szomorú sorsát siratván, tengerbe ölte magát. Elbúsulva Vejnemöjnen, kereste a vízi tündérek lakhelyét, de a Vellamo lányává lett Ajnót fel nem találta. Hagyja el a búbánatot, tanácsolta sírból felkelt édesanyja, és Északról hozzon feleséget, Pohjola legszebb lányát.

Útnak indult Vejnemöjnen, de Joukahajnen bosszúja elől nem tudott kitérni. Lova hátáról a tengerbe esett, s a víz messze sodorta. A habokból a menny madara, a sas mentette ki, s így került remegve, vacogva Pohjolába, a kietlen Északra. Louhi, Pohjola úrnője segítséget úgy ígért csak, ha az idegen a tarka tetős Szampót megszerkeszti. Nem ismerve annak titkát, Vejnemöjnen hazaindult Ilmarinenért, a kovácsért. Útja során Észak tündérlánya elkápráztatta, s az öreg kérte, legyen a kedvese. De a lány három feltételt szabott, s a harmadiknál a fejsze Vejnö húsába vágott. Egy öregember ismerte csak a vér varázsát, neki viszont nem jutott eszébe, hogy a vas hogyan született. Vejnemöjnen elmondta hát a három testvér, a tűz, a víz és a vas történetét, hogyan békítette össze őket Ilmarinen, s készített acélt. Megismervén a vas titkát, most már a varzásszóval, gyógykenőccsel az ősz ember elállította a vérzést. Hazajutva Oszmo földjére, Vejnemöjnen hosszasan kérlelte a pernyében született, eget is kikalapáló Ilmarinent, segítsen rajta, építse meg a Szampót. A kovácsok legkülönbje kohót épített, de csak negyedszerre született meg a csodamalom, mely egyik oldalon lisztet, a másikon sót, a harmadikon pénzt őrölt. Örült a malomnak Észak úrnője, s nyomban elrejtette kilenczáras kapu mögé, roppant rézhegy belsejébe. S kérte akkor Ilmarinen is a jutalmát, de Észak lánya nem hagyta el hajadonsorát.

Élt egy léha fiú, aki állandóan a lányok körül legyeskedett. Hallotta egyszer hírét Sziget szépének, Kühlinek, aki nem ment feleségül a Nap, a Hold, a csillag fiához sem, és minden kérőt kikosarazott. Könnyűkedvű Lemminkejnen elhatározta, megszerzi magának a lányt. Szép szóval nem boldogult, akkor elrabolta Kühlit, s hajlékába vitte. Erős esküt tettek egymásnak, hogy a fiú hadba nem megy, asszonyát pedig lányok léha tánca nem csábítja. Szavukat azonban nem tartották. Messzivágyó Lemminkejnen északra vágyott. Tartóztatná anyja, hisz rossz álmokat látott, de fia nem félve fegyvertől, rontástól haragosan mondta, akkor lelje vesztét, ha vér folyik a fésűből, a kefe vért habzik. Bűverővel magát elváltoztatva, megérkezett Ahti szülötte, de hiába, Észak úrnője nem adta oda lányát, csak ha a kérő elhozza Hiszi szarvasát. Űzte a szarvast Lemminkejnen Pokol szája előtt, Halál hajléka mögött, de sikertelenül. Fohászkodott most már Tapiola úrnőjéhez, akinek színarany a ruhája, ajándékhozó inget visel; s az erdők asszonya megszánta. Tapio tündérei felzavarták Hiszi szarvasát. Ám Louhi lányáért most újabb próbát állított: Hiszi csillaghomlokú ménjét kérte. A harmadik kívánsága pedig a szent hattyú volt. S ez lett Lemminkejnen veszte. Pohjola vén, vaksi pásztora, aki gyűlölte az idegent, ledöfte a Messzivágyót. Otthon anyja csak egyre várta fiát, s amikor vérharmat hullott a keféből, a fésűbúl, útnak eredt. Kereste, kutatta gyermekét, kérdezte a fákat, a Napot, a Holdat, Észak asszonyát. S kérte akkor Ilmarinent, készítsen egy rézgereblyét, s Manalának zuhatagjából azzal húzta ki fia kezét, lábát, húsát sorra. A vérerek tündére, Suonetér pedig összekötötte az ereket, csontokat, hártyákat. Így mentette meg az anya kalandvágyó fiát.

Vejnemöjnen bárkát akart barkácsolni, de nem jutott eszébe a varázsige. Csellel csalta Tuoni tömzsi lányát, de az a titkot nem adta, s az öregre álmot hintve, százszemű hálóba zárta. A vén Vejnőn azonban nem fogott ki, hisz alakját megváltoztatva vidraként surrant ki, s tűnt el a tengerben. Másodjára Vipunentől, a hatalmas hőstől, a varázserejű vénembertől akart szót szerezni. S Vejnemöjnen beleszédült az óriás szájába. Lecsúszott a gyomrába, a belek fodros alagútjába, kopogtatta babos veséjét. Szenvedett Vipunen, varázsszavakkal akarta kiparancsolni az idegent, de hiába. S ekkor elmondta ékes énekét, világnak eredetét, Napnak, Holdnak születését. Tudta már a titkot Vejnemöjnen, kiszökött az óriás száján. Bárkát ácsolt kés nélkül, bárd nélkül. Mikor százbordájú bíbor bárkája elkészült, útnak eredt Vejnemöjnen, hogy asszonyt hozzon Pohjolából. Látta ezt Anniki, ég leánya, Ilmarinen húga, s mondta a bátyjának, hajdan megkért szép menyasszonyát más akarja elszeretni. Szaunában megtisztulva, piros szánján Északra hajtott a kovács is, kedvelt szüzét megkérni.

Pohjola úrnője lányának az öreg Vejnőt ajánlotta, de az nem akart vénember támasza lenni. Kérte Ilmarinen is a lányt, de az anyja most sem adta, csak ha a kovács felszántja a mérges kígyók mezejét. Másodjára Tuoni medvéjét, Manala fene farkasát kívánta, mellyel emberfia meg nem birkózott. Kiállván a próbát, újabb munkát adott az asszony: Manala csukáját kellett megfognia háló nélkül. Mikor Ilmarinen mindhárom feladatnak megfelelt, Pohjola úrnője nekiadta lányát. Száriola földjén lakodalomra készültek. Finnek hatalmas bikáját levágták, sört főztek, Észak népét és Kaleva nagy nemzetségét mind meghívták a menyegzőre. Ott volt a vén Vejnemöjnen is, csak egyedül Lemminkejnen maradt hívatlanul. Nagy sereggel érkezett a násznép, éjszín paripán a vőlegény . Sürgött-forgott Észak népe, kedvébe jártak a híres vőnek. Amikor étküket, szomjukat csitították, a vén regöst szólították. S mikor már eleget daloltak, vigadoztak, hazafelé készülődtek. Sírva búcsúzott a menyasszony otthonától, rokonságától, lányságától. Anyja szelíd szóval oktatta, miképp viselje magát új otthonában. Szót fogadjon urának, anyósának, apósának, házuk tisztán ragyogjon. Fürgén járjon-keljen, szülőanyjáról meg ne feledkezzen. Utoljára vőurát kérte, kedvesével szépen bánjon, s oltalmazza asszonyát. Három hosszú nap utaztak, mire Ilmarinen új asszonyával hazaért. Anyja leste, várta fia kedvesét, szép szóval fogadta. Dúsan terített asztalhoz ültek, lakomáztak, énekeltek, a legények a házigazdák dicsőségét zengték. Majd ősi szokás szerint a násznagy és a násznép dicsérete következett. Végére érvén a lakodalomnak, a vendégek szétszéledtek. Hazaindult Vejnemöjnen is.

Könnyűkedvű Lemminkejnen, hallva a lagzi lármáját, hívatlanul is menni készült. Hiába óvta anyja, tűzhalált, mérges kígyókat, ordas farkast jósolva, fia a jó szóra nem hallgatott. Pedig igaz lett anyja látomása. A tüzes torkú sasmadarat még csak legyőzte, de a tüzes vermen már csak Ukko segítségével jutott keresztül. Észak kapujában százszemű kígyó hevert, ezer nyelvvel sziszegett, ám nevét, nemzetségét kimondva, a féreg elkotródott. Hogy erővel, varázsszóval megérkezett Pohjolába, a lakodalmas házhoz ment Lemminkejnen. Ott azonban nem fogadták szíves szóval. Szó szót követett, s a léha legény harcba hívta Pohjola gazdáját. Vívtak keményen, amikor Lemminkejnen hirtelen ellenfele nyakára vágott, s fejét leszakította. A karámban száz levágott fej volt már a karókon, s az egyetlen üres helyre a gazda feje került. Menekülésre fogta akkor Lemminkejnen, el a tizedik tengeren túlra. Útja során szüzek szigete mellett hajózott, s víg dalt hallva partra szállott. A léha fiú lányokat, asszonyokat, özvegyeket bolondított, meghódított. S amikor elunta jómódját, hazaindult. Szálláshelyükön csak üszköt talált, tanyájukat a bosszúéhes pohjolaiak eldúlták, anyját elüldözték. Hadba hívta régi barátait Lemminkejnen, de Észak szövetségesével, Fagy úrfival nem boldogultak.

Élt egyszer két viszálykodó testvér, Untamojnen és Kalervo. Untamo vad vitézeivel legyilkolta Kalervót és háza népét, csak egy várandós asszonynak kegyelmezett. A gyermek neve Kullervo lett, s már kora éveiben bosszút esküdött. Hiába akarták elpusztítani tűzzel, vassal, bitófán, hiába rendelték kegyetlen kemény munkára, Kullervón nem győzött az erőszak, nem lett belőle szorgos szolga. Végül Untamojnen szolgáját vásárra vitte, s eladta Ilmarinennek. Pásztornak rendelték az új rabot, a kovács marháit őrizni. A híres vasverő asszonya az állatokat nagy becsben tartotta, rontás, farkas ellen bűverővel, varázsszóval védte, a pásztort azonban nem szenvedhette. Pelyvából sütött pogácsát, rossz káposztát adott neki enni. Megátkozta Kullervo gazdasszonyát: farkas, medve szétszaggassa. Szörnyű halált halt az asszony, Kullervo pedig bűne elől menekült. Keseregve siratta sorsát, amikor útjában egy vénasszony elmesélte, Lappföldön él öreg édesanyja. Így találta meg szülőjét, s tudta meg családja sorsát, lánytestvére halálát, aki eltűnt a rengetegben. Mivel Kulervót nem nevelték férfiként, semmihez sem értett, munkához foga nem fűlött. Egy nap a vámot vitte, amikor szép száz szaladt vele szembe. Incselkedett vele Kullervo, s elcsábította. Reggeltájt, mikor a lány nevét kérdezte, derült csak ki, hajdan eltévedt testvérét szerette, maga vérét meggyalázta. Húga szégyenében mély vízbe vetette magát, Manalában nyugalmat lelve. Bűnét bánva Kullervo vezekelni hadba indult Untamojnen ellen. Rég fogadott bosszúját beteljesítve megtérhetne immár, de nincs hova, szülei, testvérei meghaltak. Bánatában, örök szégyenében életét megunta, és kardjába dőlt.

Ilmarinen sokáig siratta szép feleségét, helyét sehol nem találta. Kohóját befűttette, hogy szép aranyasszonyt, színezüst szüzet kalapáljon. Hiába formázta, alakra tökéletesítette, életre kelteni nem tudta. Felkerekedett hát, hogy megkérje Észak másik menyasszonyát. De az nem állott a szóra, nem vágyott halott testvére helyére. Kérte újra a kovács, s akkor szánkójába elragadta. Sírt-rítt a lány, jajongva sorsán, de mindhiába. Estére egy házhoz érve pihenni tértek. Ilmarinen fáradtan az ágyra dőlt, s míg ő mély álmát aludta, a lánnyal más legény játszott. Rájött a bajra reggel Ilmarinen, s szánta ostobaságát. Csalárd kedvesét vízimadárrá varázsolta.

Vejnemöjnen Pohjolába hívta Ilmarinent, szerezzék vissza a tarka tetős Szampót. A híres kovács gyémántos kardot kovácsolt Vejnőnek, s erős vértet magának. Útjukban egy szárazra került bárkára leltek. Azt vízre segítve, a vén regös hajósnépet bűvölt a hajóra, a lapátokat Ilmarinen húzta. Ahti földjén Lemminkejnen is társul szegődött. Siklott a hajó vízesések, kopár szirtek között, mígnem egy hatalmas hal hátán fennakadt. Próbálkozott Ilmarinen, Lemminkejnen, de a bárka csak nem mozdult. Akkor kardját kézre kapva, Vejnemöjnen hatalmas suhintással kettészelte a csukát, s így útjuk szabaddá vált. A hal csontjából kedvesen szóló kantelét készített. Mások kezében azonban ének nem zendült, csak mikor a vén dalos csapott a húrokba. Zengett a hangszer, ámulatára élőknek, holtaknak. Ifjak, lányok, legények, az erdő állatai, sziklák szirtjei, híres szép tündérek mind a kantele hangját hallgatták. Mikor a varázsversnek vége szakadt, továbbindultak hárman, Szampót visszaszerezni. Észak hatalmas malmából, rézhegy belsejéből kiszántotta Lemminkejnen a tarkatetőst, s bevonszolták a bárkába. Elhagyva már Louhi földjét, sikerrel megtérve, Lemminkejnen dalolni vágyott. Hiába intette öreg társa, harsány énekét Pohjolában is meghallották. Haragra gerjedt Észak úrnője, és hadinépét utánuk indította. Köd tündérét, tenger istenét is segítségül hívta, de mindhiába. Akkor óriási sassá változott, Szampót a körme közép kapta. Vívott vele Lemminkejnen, Vejnemöjnen, s a csodamalom darabokra hullott, gazdag vízi zsákmányt ígérve a halászoknak, bőséget Suomi szép földjére. Pohjolára ezután ínség köszöntött.

Gondolta egyszer Vejnemöjnen, kellene már dalolni egyet, de hangszerét nem találta. Kanteléje beleesett Vellamo vizébe. Kérte Ilmarinent, készítsen számára egy hatalmas vasgereblyét, hogy a vizeket megkotorva, kedves hárfáját megtalálja. Húzta a gerelyét, de a hangszernek nyomára nem akadt. Hazafele bandukolva, szomorú nyírfa akadt az útjába, aki szerencsétlen sorsát siratta. Megszánta az öreg dalos, s a nyírfából szép új kantelét készített. Amikor hangszerének húrja pengett, hegyek rengtek, adarak, vadak megültek, Kaleva asszonyai, férfiai mind gyönyörködve hallgatták.

Kaleva földje kivirágzott, a nemzetség jólétben élt. De Pohjola úrnője szörnyű irigységében rontást zúdított rájuk. Rákfenétől romlott a nép, bajok kínozták. Vejnemöjnen indult a vészes kórokkal csatázni. Felfűtötte szaunáját, Ukkót hívta segítségül, kínok asszonyához fohászkodott. Akkor Észak úrnője új veszedelmet hozva medvét küldött Kaleva barmait felfalni. Kalapált a kovács új dárdát, s az öreg Vejnö elindult a medve ellen, színarany sátrát széthányta – ledöfte. Fohászkodott az Erdei Emberhez, és vendégségbe hívta. Otthon tárt kapukkal várták, Híresnek, Vénembernek mondták a medvét, és húsából finom lakomát főztek, életéről éneket zengtek.

Tehetetlen dühében Louhi újra rontáshoz folyamodott. Elragadta a Holdat, a Napot, és sivár Pohjolába vitte. Sötétség borult Kalevára, éjszaka szállott az égre. Csodálkozott maga Ukko is, de a fényt nem találta. Tüzet csiholt, szikráját egy szép tündérre bízta. Szaladt a láng a kilenc ég mennyboltján, s lehullott a földre. Látta ezt Vejnemöjnen, s hívta Ilmarinent kikémlelni a tündöklő tűz titkát. Ilmatár, égi nők közül a legidősebb, elbeszélte a tűz történetét, mindent felégető erejét, és elárulta, hogy a szikra egy csuka hasában van. Nosza kerítőhálót kötött Vejnemöjnen, s végighúzták a tenger fenekét, de a csukát csak nem lelték. Vellamo parancsára kicsi vitéz szállt ki a vízből, s hálóba került a hal. Gyomrában egy lazac feküdt, s annak belében piros gombolyagban Ukko tüzének szikrája. Kaleva földjén azonban csak nem világosodott. Kalapált a kovács ezüstből Holdat, de az nem világolt, aranyból Napot, de az meleget nem adott. Akkor Vejnemöjnen vékony háncsból, forgácsból varázsjelet olvasott: a Nap Pohjola szirtjén, a rézhegy belsejében van elrejtve. El is indult Észak földjére Napot, Holdat visszaszerezni. Sziget szélén, kígyók, férgek börtönében meg is találta azokat, de a kapu reteszével nem boldogult. Szólította hát Ilmarinent, készítsen százféle szerszámot. Hírét vette a készülődésnek Louhi is, és a szirt alól kiengedte a Napot és a Holdat.

Marjatta, a szépséges szűz kényesen vigyázott magára, lányságát megtartotta. Egyszer azonban az erdőben bogyó csusszant a szájába, hasába, viselőssé vált tőle, s kilenc hónap múltán gyönyörű gyermeke született. Új hőse lett Karjalának, Holdnak, Napnak teremtője, aki Vejnemöjnennél is többet tudott. A vénséges Vejnö pedig hajóra szállt, lement az éj legaljára, csak a hárfáját hagyta hátra Suominak.

HORVÁTH BÉLA

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 432-441. old.  – 

Móra Könyvkiadó 1995.

Gottfried von Strassburg (XII. sz. második fele - XIII. sz. eleje): Trisztán és Izolda

Gottfried von Straßburg nach Deutschlands Minnesänger in Wort und Bild aus Illustrierte Literaturgeschichte, Autor Otto von Leixner, Leipzig 1880

Forrás: wikipedia.org

A közép-felnémet verses epikának erről a hasonlíthatatlan alakjáról nem őriz egyetlen életrajzi adatot sem az irodalomtudomány. Nem tudjuk, mikor született, mikor halt meg, a Gottfried nevet is csak epigonjai meg a Trisztán-eposz rajongói őrizték meg és kapcsolták a neki tulajdonítható majd 20 000 soros töredékhez. Mellékneve tanúsága szerint Strassburgban működhetett, talán ott is született. Minden egyéb csak következtetés.

Egyetlen ránk maradt művéből, a Trisztán és Izoldá-ból (Tristan und Isolt) a kor viszonyaihoz képest magas műveltségű, latin és francia kultúrájú egyéniség bontakozik ki előttünk, aki kiválóan jártas a keresztény teológiában, a görög-római és a kelta mitológiában. A maga századában – de tovább, egészen az érett reneszánszig – páratlan szabad szelleme, finom, ám mégis metsző iróniában megnyilatkozó pogány racionalizmusa, amellyel a hűbéri világ rendjét szabályozó etikai konvenciókat és a transzcendens világképet kezeli, már-már Voltaire-t juttatja eszébe az olvasónak. Nem véletlenül jegyzi meg Szerbe Antal: „Szinte érthetetlen, ez a költő mennyire kívül állt a középkori kötöttségeken… olvasásakor bele kell törődnünk, hogy a középkor sokkal komplikáltabb, mint ahogy a kézikönyvek alapján gondoljuk.”

Még valami zavarba ejt, ha a Trisztán költőjét a középkor sémáiba próbáljuk gyömöszölni. Gottfried sokat, szinte a realista regényt idézően sokat tud az emberről. Persze a kortársak, a német lovagi epika kitánő mesterei, Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach is tudtak egyet-mást az emberi személyiségről, a személyiség fejlődéséről. Azonban az ő hőseik, Erec vagy Iwein, de még a vágyaival és meghasonlásaival küszködő Parszifál fejlődése sem valódi lélektani síkon, hanem egy sajátosan ideologikus szférában zajlik. Ez még akkor is igaz, ha a személyiségfejlődésnek a lovagi eposzokban legáltalánosabban szereplő motívuma, a lovagi szerelem, a „minne” tart is valamilyen távoli rokonságot az általunk szerelemként ismert lelki jelenséggel, hiszen maga a minne is ideologikus képződmény, amelynek a jobb költőknél a lovagot – értsd: a hűbéri rend egészét – társadalmi hivatásának betöltésére kell ösztönöznie. Wolfram a Grál világának utópiájában rajzolja meg társadalomeszményét, Hartmann von Aue egy absztraktumot teremt, a „máze” fogalmát, amivel a személyiségnek a lovagi szerelemmel, a lovagság eszményével s végső soron Istennel való harmóniáját jelöli.

A máze elérése a német udvari epikában az öntökéletesítésnek az a folyamata, amelyben a lovag a nők, a gyengék és elesettek szolgálatában végrehajtott hősi tetteivel létrehozza a béke és igazságosság világát. Gottfried nem hisz ezekben az etikai konstrukciókban, a mégoly vonzó ideológiákban sem. Egész műve egy elegánsan fölényes gesztus, amellyel elutasítja az ezekre épülő, ítélete szerint üresnek bizonyuló társadalmi konvenciókat. Úgy tűnik, éles szeme az erkölcsi elvek ragyogásán át is láthatta a mindennapok ridegebb valóságát. Hősei bizonnyal ezért egyedüliek a lovagi epika alakjai között.

Trisztánja nem küldetéstudattól hajtott hérosz, nem rokon ő sem Iweinnel, sem Parszifállal, mint ahogy Izolda sem az a hölgy, akinek létét, lényegét kitöltené egy lovagi hódoló alázata. Trisztánnak nem lovagi becsületet hozó tett, csak jól választott eszköz a sárkányölő kaland, s a tornán kivívott győzelem sem több, mint bármelyik okos csel, amely közelebb viszi szerelmi szenvedélyének beteljesüléséhez. És Izolda sem a piedesztálra állított, szelíd szépségek, hódolóik fölött büszke fenséggel uralkodó hölgyek kortársa – s királynőként mintaképe -, hiszen a látszatot őrizve csalni, ölni képes.

Ebben a világban nem törvény a máze, itt nem kanonizált ideológiák vezérlik sémába szorított figurák tetteit. Itt hűs-vér emberek eleven vágya mozdít elmét és izmot. Izolda és Trisztán személyiségét egészében kitölti a szerelmi szenvedély, mégsem 3egysíkű jellemek, éppen mert tetteik ábrázolásában a szenvedély ébredése, kibomlása és tartós lobogása oly meglepően pontos és gazdag rajzot kapott. Meglepő, hisz a XIII. században vagyunk. Gottfried a szerelem és a középkor legkeményebb kötöttségének, a vazallusi hűségnek a konfliktusából nem a lehetséges tragédiát, hanem a szerelem lírai szépségét és embert alakító erejét bontotta ki.

Az is figyelemre méltó, hogy hősnőnk és hősünk olyan tulajdonságokat nyertek alkotójuktól, amelyekkel kor- és osztályos társaikat – nyilván az uralkodó értékrend szellemében – nem volt szokásban felruházni. Ilyen az okosság, tetteikben a hozzáértő alaposság, hogy ne mindjárt a szorgalmat mondjuk. Trisztán még lovagi párviadalait is mesteremberi körültekintéssel vívja. Olyan értékek ezek, amelyek távol esnek a hűbéri rend világától. Kockáztassuk hát meg a feltevést: Gottfried von Strassburg talán az első polgári értelmiségi lehetett a német irodalomban.

E feltevés után viszont szögezzük le azt az aligha vitatható tényt: Gottfried a nyelv kezelésének legnagyobb művésze a középkori német irodalomban. Briliáns rímeivel, a ritmus virtuozitásával Nietzschéig és Rilkéig talán csak Heine tudott hozzá hasonló zeneiséget elővarázsolni az egyébként kemény hangzású német nyelvből, s ez akkor is egyedülálló teljesítmény, ha tudjuk, hogy a közép-felnémet nyelvvel e tekintetben könnyebb dolga volt, mint az említett nyelvművészeknek a kopogósabb újfelnémettel. Stílusáról hadd idézzük újra csak Szerb Antalt: „Epikus és lírai elemeket oly szerencsésen elegyít, mint mestere, Ovidius, akihez elegáns frivolitásban is hasonlít kicsit. Párbeszédei természetesek, és valahogy úgy gördülnek, mintha egy középkori szalon beszélgetését hallgatnók ki.”

Szóljunk végezetül néhány szót a Trisztán-mondáról, a középkornak erről a sokszor feldolgozott történetéről. Eredete Gottfried korától messze nyúlik vissza az időben. Minden valószínűség szerint a szigetlakó kelták ősi mondái közül való, bár újabban nem tartják kizártnak, hogy egy perzsa eredetű históriának XI. századi anglonormann vagy ófrancia adaptációjával van dolgunk. A XII. század közepén mindenesetre volt már a mondának Estoire címmel egy azóta elveszett ófrancia feldolgozása. Ez volt a forrása mind a német Eilhart von Oberg egészében, mind az anglonormann Thomas von Bretagne töredékben ránk maradt, szintén XII. századi Trisztán-feldolgozásának. A vándor énekesek által is gyakran előadott sikamlós történetet Thomas trubadúr nemesítette udvari eposszá, s rajta keresztül vezetett a téma vándorútja újra francia, majd olasz, angol és cseh földre. Az ő műve szolgált Gottfried forrásául is, aki a kapott anyagból maradandó értéket formált. Töredékét Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg fejezte be. A verses történet francia földön nyert prózai formát, hogy aztán német népkönyvekben éljen tovább egész a XV., sőt Hans Sachs mester színpadi feldolgozásában a XVI. századig.

Hosszas lappangás után a romantika fedezi fel újra ezt az ízig-vérig neki való témát. 1855-ben Gottfried művét lefordították modern németre. Azóta számos feldolgozása született. Ezek közül a leghíresebb bizonnyal Wagner zenedrámája. A francia Joseph Bédier regényben élesztette újra a középkori szerelmespárt. A téma közvetlenül vagy közvetve jelen van a modern irodalomban is. Gondoljunk csak Thomas Mann Trisztán c. novellájára vagy a magyarok közül Illés Endre-Vas István három felvonásos Trisztán drámájára, Balázs Béla Trisztán hajóján című művére. S a mozikedvelőknek biztos nagy élményük marad Jean Cocteau szép filmje, az Örök visszatérés.

És nem csupán az irodalomban él tovább a két szerelmes; a wienhauseni kolostorban őriznek például egy Trisztán-szőnyeget a XIV-XV. század fordulójáról.

Sajnos Gottfried von Strassburggal is mostohán bánik a magyar műfordítás-irodalom. Mindössze Weöres Sándortól két epizód fordítása (ami több gyűjteményben megjelent) és egy Szabó Lőrinc fordította részlet olvasható magyarul az Örök barátaink c. antológiában.

TRISZTÁN ÉS IZOLDA

Élt Parmeniában egy ifjú fejedelem. Riwalin volt a neve, és lovagi erényének, férfiúi szépségének messze földre terjedt a híre. Ám az ifjú vágyott arra, hogy nevének fényét emelje, s a kormányzás gondját hű marsalljára, Rualra hagyva, fényes kísérettel Tintajolba, Marke király udvarába hajózott. Angolföld és Cornwall ura szívesen látta, s Riwalin az udvar legkedveltebb lovagjává vált. Rövidesen szerelem szövődött Marke király testvérhúga, a szépséges Blanscheflur és a deli ifjú között.

Louis Rhead (1858-1926): Trisztán és a szép Izolda elválása 

Forrás: wikipedia.org

Ámde kezdődő boldogságukat szétrombolta a háború. Írországi Morold támadt az országra, s a csatában Riwalin súlyosan megsebesült. Hosszan tartó betegsége nagyon meggyötörte a lovagjáért aggódó Blanscheflurt. Látni akarta szerelmét,  ezért javasasszonynak öltözve Riwalin betegágyához ment. Ekkor teljesedett be szerelmük, s fogant meg a gyermek, aki majd hőse lesz ennek a történetnek.

Alighogy Riwalin felgyógyult, követek érkeztek Parmeniából, hogy hazájába szólítsák urukat. Morgan hercege tört rá az országra, s Riwalin búcsúzni kényszerül Cornwalltól. Ekkor tudja meg, hogy Blanscheflur áldott állapotban van. Nem hagyhatja magára szerelmét az udvar szégyenéül, megszökteti hát hajóján a vészek övezte Parmeniába.

Hazájába visszatérve Riwalin csendben megtartotta esküvőjét Blanscheflurral, majd lovagjaival a harcmezőre vonult. Az ádáz tusa számos életet követelt. Elesett Riwalin is. A gyászhír megtörte Blansceflur szívét. Megszülte gyermekét, ám ő maga követte férjét a halálba. Raul és felesége, Floreate, hogy megmentsék a csecsemő trónörököst Morgan kezétől, elhíresztelték, hogy a fejedelemasszony halálával odaveszett az ország új ura is, és a gyermeket sajátjukként nevelték fel. A gyászról, mely születését kísérte, Trisztánnak keresztelték.

Amikor Trisztán serdülőkorba jutott, Raul az ország legbölcsebb emberét, Kurvenalt rendelte nevelőjéül. Idegen országokba küldte nyelveket tanulni, a bölcsesség könyvét olvasni. Megtaníttatta mindenféle hangszeren játszani, s a fegyverforgatásban is mesterré nevelte. A fiút kedvességéért, okosságáért, szépségéért mindenki szerette.

Történt egyszer, hogy norvég hajósok vetettek horgonyt Canoelban. Áruikat megszemlélni Raul is a hajóra ment fiaival. A hajósoknak feltűnt, hogy bármely nyelven is szóltak –Trisztánhoz, ő mindegyiken folyékonyan válaszolt nekik. Elhatározták, hogy elrabolják, és tolmácsként magukkal viszik. A nyílt tengeren nevelőjét, Kurvenalt egy csónakba tették, maguk pedig a kétségbeesett ifjúval továbbhajóztak Anglia felé. Nagy vihar támadt. A norvégok azt hitték, hogy Isten büntetése a vihar gonosz tettükért, s megfogadták, partra teszik a fiút, csak üljön el a fergeteg. A tenger színe elsimult, s ők teljesítették fogadalmukat.

Két zarándok igazította útba a fiút Tintajol felé. Közben vadászokra akadtak. Velük jutott az ifjú Marke király udvarába. Itt Trisztán – óvatosságból –l egy kereskedő hazulról megszökött fiának adta ki magát. Marke – hallva emberei előadását az ifjútól tanult nemes vadászszokásokról – azonnal megtette Trisztánt vadászmesterévé. Attól a naptól fogva Marke udvarához tartozott, s különleges képességeivel, a legkülönfélébb nyelveken előadott dalaival egyre-másra ejtette ámulatba környezetét. Rövid idő alatt a király első emberévé emelkedett.

Időközben Kurvenal partra vergődött csónakjával, s utolsó erejét összeszedve, Caneolba sietett, tudósítani Rault fogadott fia elrablásáról. A marsall azonnal hajóra szállt, hogy felkutassa urát. Négy évbe tellett, míg nyomára akadt. Azonnal Cornwallba hajózott, ahol felfedte Trisztán származásának titkát. Marke király boldogan avatta lovaggá unokaöccsét, ellátva őt fegyverrel s méltó kísérettel. A hazatérő Trisztán leszámolt apja ellenségével, Morgannal, aztán engedve Marke király hívó szavának, aki nőtlen lévén, őt akarta örököséül, visszatért Tintajolba. Parmenia urává Rault és fiait tette meg.

Akkoriban Cornwall adófizetője volt Írországnak. Egyik évben érccel, a másikban ezüsttel, a harmadikban arannyal, míg a negyedik esztendőben gyermekadóval tartozott. Harminc főrangú ifjút sirattak ilyenkor a sors sújtotta családok. Csak egy mód volt szabadulni a szörnyű sarctól: ha valaki párviadalban legyőzi az ír király sógorát, Moroldot. Cornwall előkelői között azonban egy sem akadt, aki szembe mert volna szállni vele. Az udvarhoz visszaérkező Trisztán nem tűrhette ezt a gyávaságot, s párviadalra hívta ki a herceget. A viadalban Morold, akiben négy ember ereje lakott, megsebezte Trisztánt, s megadásra szólította fel, mondván: kardja mérgezett, a seb halálos, s csak nővére, Izolda királyné ismeri a méreg ellenszerét. Ám Trisztán nem alkuszik, újra támad, s Morold halott. Trisztán kardjából azonban kitört egy szilánk, amely Morold koponyacsontjában maradt.

Morold holttestét az írek hazájukba vitték. Izolda királyné felfedezte a kard szilánkját, kiette a sebből, s ládájába tette . Morold sírja fölött megparancsolta a király: meg kell ölni valamennyi cornwallit, aki az írek földjére lép. Egész Cornwall Trisztánt ünnepelte, ám Morold igazat szólt: nem akadt orvos, aki segíthetett volna rajta. A méreg elterjedt testében, s olyannyira meggyötörte, hogy rá sem lehetett ismerni. Elhatározta hát – és ebben Marke segítette -, hogy Írországba megy gyógyulást keresni. A veszélyes hajóútra csak hárfáját vitte magával. Az ír partok mentén éjszaka ladikba tétette magát, s társait a hajóval visszaküldte.

Reggel az írek felfedeztek a habok hátán hánykódó csónakot. Csupán a hárfa hangjait hallották, s éneket. A csónakba tekintve látták meg csak a sebesült férfit, aki udari zenészből lett kereskedőnek adta ki magát. Az írek egy orvoshoz vitték, de az nem tudott segíteni rajta. A városban azonban híre ment, hogy egy halálosan beteg muzsikus érkezett, akinél csodálatosabban senki nem énekel. Eljutott a híre a királyi udvarba is. Izolda királyné magához vitette Tantriszt – ezen a néven mutatkozott be Trisztán -, és mert őt is meg leányát, a csodálatos szépségű aranyhajó Izoldát is elbűvölte játékával, gondjaiba vette a szép dalok tudóját. A gyógyításért azt kérte cserébe, hogy Tantrisz tanítsa leányát a lant művészetére és mindenféle tudományokra.

A tudós királyné balzsamai hatására hamarosan javult Trisztán állapota, s elkezdhette a szépséges Izolda tanítását. A királylány szorgalmas tanítványnak bizonyult, s egy fél év alatt olyan műveltté vált, hogy a királyt és királynét igen boldoggá tette. Amelyik férfi Izolda játékát, maga szerezte költeményeit hallgatta s szépségét látta, azt gyötörni kezdte a szerelmi kín. Eközben Trisztán teljesen felépült, s tartva a felismeréstől, elbocsátását kérte az udvartól. Bizony nehezen engedték. Amikor azonban hazaérhetett, egész Cornwallban hirdette megmentőjének, de még inkább leánya szépségének dicséretét.

Marke király és népe ünnepelte a visszatért Trisztánt. A főurak azonban, akik a legtöbbet köszönhették neki, befolyásukat féltve áskálódtak ellene. Rávették a királyt, nősüljön meg, vegye el az aranyhajú Izoldát, így megszabadulhatnak attól, hogy Marke halála után Trisztán legyen fölöttük az úr. A leánykérésre azonban, félve az írek bosszújától, egyikük sem akart vállalkozni. Hogy hűségét bizonyítsa, Trisztán indult a veszélyes útra.

Amikor Tantriszként járt Írországban, hallott egy szörnyű sárkányról s arról, eskü kötelezi a királyt, hogy lányát a sárkány legyőzőjének adja. A völgybe ment hát, ahol a tűzokádó szörny fészke volt. Megküzdött vele, és megölte. Bizonyítékként kimetszett nyelvét keblébe rejtette. Hanem útban visszafelé a mérges gázoktól, amelyek a nyelvből áradtak, elvesztette eszméletét. Volt a királynak egy gyáva asztalnoka, aki szemet vetett az aranyhajú Izoldára, s csalással akarta elnyerni kezét. Levágta a sárkány fejét, s elhíresztelte hőstettét. A királyné biztos volt benne, hogy az a gyáva férfi nem győzhette le a hatalmas sárkányt. Maga mellé vette hát Izoldát s néhány hű emberét, s az igazi hős keresésére indult. Egy ájult lovagra leltek, keblében a sárkány nyelvével, s Tantriszra ismertek benne. A palota egy félreeső helyén rejtették el az ifjút, amíg eljön az ideje a csalárd asztalnok leleplezésének.

Aranyhajú Izolda lopva gyakran elgyönyörködött Tantrisz szépségében. Egy alkalommal, amikor az a fürdőkádban ült, Izolda a lovag pompás fegyvereit nézegette, s kivonva a kardot, észrevette élén a csorbát Gyanút fogott. Elővette a Morold sebében lelt szilánkot, s az pontosan illeszkedett Tantrisz kardjához. Tantrisz hát Trisztán, gyúlt világosság Izolda agyában, s első indulatában a fürdőszobába rontott, hogy megölje nagybátyja legyőzőjét. A belépő királynő gátolta meg ebben. Amikor kiderült, Trisztán jövetelének célja, a király és királyné már készek voltak a kibékülésre Cornwall-lal. A csalárd asztalnok is lelepleződött, s Trisztán elnyerte ura számára az aranyhajú Izolda kezét.

Néhány nappal a cornwalli út előtt a királyné magához hívta Izolda unokatestvérét, Brangänét. Kérte, kísérje el lányát az idegen földre, s egy palackot adott át neki: ízre, színre bor, valójában titkos recept alapján készült szerelmi bájital volt az, amit a királyné Izoldának és Markénak szánt. Az a férfi és nő, aki ebből iszik, örökre egymást és csak egymást fogja szeretni.

Az úton gyakran volt együtt meghitt beszélgetésben Izolda és Trisztán. Egy alkalommal megszomjazván italt kértek, s a szolgáló mit sem sejtve Brangäne üvegéből töltött. A szerelem mérgét nyújtotta nekik, s ők mindketten ittak belőle. Kezdetben megkísérelték, hogy védekezzenek a rajtuk eluralkodó szerelem hatalma ellen. Trisztán alattvalói hűségét, Izolda a becsület parancsát próbálta érzelmei ellen fordítani. Mindhiába. Érezték, olyasvalami kényszeríti egymás karjába őket, ami hatalmasabb erő a hűségnél és a becsületnél. A hajó haladt, az új fogyott, s mindkettejüknek keserűség szorította szívét, ha arra gondolt, Izoldának rövidesen férje lesz, akit nem kíván, s Marke nem tudhatja meg soha, hogy Izolda immár Trisztán asszonya. Tervet eszeltek ki, miként téveszthetnék meg a királyt: a szűz Brangäne osztja majd meg Marke királlyal a nászi ágyat. Így is történt, s a király nem vette észre, hogy arany helyett neki csak réz jutott. Izolda azonban – aki továbbra is, amikor csak tehette, Trisztán karjaiban töltött sok szerelmes órát, és erről csak Brangäne tudott – rettegett attól, hogy hű rokona talán Markéba szeret, s elárulja neki a szerelmeseket s a nászéjszaka titkát. Elhatározta hát, hogy megöleti a lányt. Ám tettét keservesen megbánta, mert meggyőződött Brangäne hűségéről. Boldog volt, hogy parancsát nem hajtották végre.

Izoldát számos lovag imádta titkon az udvarnál. Közéjük tartozott Marjodo báró is, a király főasztalnoka. Amikor egy véletlen folytán felfedezte, hogy Trisztán éjszakánként be-besurran Izola hálókamrájába, bosszút forralt, s udvari szóbeszédre hivatkozva, fölébresztette Marke király féltékenységét. A király ettől kezdve Marjodo tanácsait követte, s cselvetéssel, hamis szóval igyekezett próba elé állítani feleségét, ám Izolda eszén és találékonyságán nem tudott kifogni. Bár a királynak nem sikerült kézzelfogható bizonyítékhoz jutnia, gyötrő kétsége felesége hűségében megmaradt. Az egyházfejedelmek elé terjesztette kételyeit, akik istenítéletet javasoltak. Amikor a püspök megkérdezte Izoldát, hajlandó-e kézbe venni a tüzes vasat, ő félelméből mit sem árult el, s bátran kimondta az igent.

Caerlon városában tartották az istenítéletet. Trisztán zarándoknak öltözve várta Caerlon kikötőjében a királyi pár hajóját, s Izolda ragaszkodott hozá, hogy e jámbor szerzetes vigye őt a vízen át a partra.

Eközben Isolt

Trisztán fülébe sugott,

hogy majd a földön

essen el rögtön,

és bukjanak együtt a földre.

No már akármi lesz belőle,

teljesíté e kívánságot,

s mihelyt szilárd talajra hágott,

elnyúlt az ájtatos zarándok,

lerogyott oly gyámoltalanul,

hogy a szép úrnő került alul,

s ő terpedt annak oldalán.

A templomban aztán Izolda megesküdött, hogy férjén kívül senki nem ölelte, csupán kit az imént láttak, az a szegény zarándok. Az Isten udvariasan igazolta a hölgy esküjét, s Izolda keze a tüzes vastól sértetlen maradt.

A király gyanakvása csak ideig-óráig csillapult, de mert megölni nem akarta, száműzte őket udvarából. A szerelemesek egy barlangban lelnek otthonra, amelyet egykor óriások vájtak pogány szerelmi szertartásaik számára. A boldogság ünnepét élték itt senkitől sem zavarva, s a szerelembarlang méltóbb lett nevére, mint valaha volt.

Történt egyszer, hogy a bánatba keseredett Marke király elűzni szomorú emlékeit vadászni indult. Egy fehér szarvas nyomán a szerelembarlanghoz jutott. Izolda és Trisztán pihenni tértek, de tartva a felfedeztetéstől, most nem szerelemben egyesülve feküdtek egymás mellett, sőt Trisztán még meztelen kardját is kettejük közé tette. A szikla tetejéről egy nyíláson át Marke látta a szerelmeseket és köztük a kardot. Megbánta, hogy száműzte őket, és megbocsátott.

A szerelembarlang boldogsága után az udvarhoz visszatérve, Izolda és Trisztán számára elviselhetetlenné vált egymást látni és egymástól elszakítva élni. Szenvedélyük legyőzte az óvatosságot. Trisztánnak, hogy mentse az életét, menekülnie kellett. Izoldát beteggé gyötörte az elválás, Trisztán harcokban kereste az értelmetlenné lett élettől megváltó halált. Így jutott el Arundelbe, ahol megszabadította ellenségeitől Jovalin herceget. A herceg lánya, fehérkezű Izolda csak még jobban felszítja benne a vágyat aranyhajú Izola után, ám hozzá is vonzódik, mert neve távoli kedvesét idézi. Fehérkezű Izolda szereti Trisztánt, de Trisztán csak a szerelmet, saját álmait a szerelemről. S a lelkét a távoli Cornwallba röpítő álmok most a fehérkezű Izoldához kötik.

Itt megszakad Gottfried elbeszélése. A cselekmény további menete más források alapján a következő:

Trisztán feleségül veszi fehérkezű Izoldát, de nem teszi asszonyává. Titokban, kalandos utakon vissza-visszatér Cornwallba örök szerelméhez. Egy kaland alkalmával mérgezett lándzsától kap sebet. Tudja, csak az ír királynő balzsama segíthet rajta, s annak titkát aranyhajú Izolda is ismeri. Érte küldi Kurvenalt Cornwallba. Meghagyja, hogy ha szerelmesével tér meg a hajó, fehér vitorlát vonjanak fel, ha nem, feketét. Már csak a remény tartja benne az életet, amikor a hajó fehér vitorlával feltűnik a tengeren. Ám a végleg reménytelenné váló szerelemtől feldúlt fehérkezű Izolda a gyászszínt hazudja Trisztánnak, akit ezzel megöl. A megtört szívű aranyhajú Izolda holtan borul kedvese ravatalára.

Marke király Cornwallba vitette holttestüket, s egymás mellé temettette őket. Izolda sírjára szőlőt, Trisztánéra rózsát ültettek. Indáik egybefonódva hirdetik a szerelem hatalmát.

STARK FERENC

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 178-188. old.  – Móra Könyvkiadó 1995.