Éppen ott kint ül az ambituson
nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik,
örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak
valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram
már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.
Mégpedig olyan csendbiztos,
kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba
is.
Van ám ott ész bőven, ha nem
néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember,
szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával
madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.
De az igénytelen külső dacára
is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak,
kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre őmiatta még a fölséges császár is
rászorult egy ízben.
Valami nagyon fontos és
tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik vala,
s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt
haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István
őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban
gúnyosan nevetett a markába:
– No ’iszen, ez fogja majd
kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos
utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására.
Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a
szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?
A rendőrfőnök, hogy tökéletes
legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is,
felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy
lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg
Bécset holtig.
De bizony, mikor enemű
rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e
szavakkal:
– Megvannak az ökrök, kollega!
– Ne bolondozzon az úr! Hogy
jött rá?
– Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt
ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat
viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt – a
haláluk után.
