Ady Endre (1877-1919): A Hadak Útja

 
Vörös jelek a Hadak Útján: 
Hunniában valami készül, 
Rongyos hadak, roppant hadak 
Seregelnek vígan, vitézül. 
  
Máma Tűz-ország Magyarország, 
Fagyott testét a láng befutja. 
Csoda esett. Földre esett, 
Benépesült a Hadak Útja. 
  
Százezernyi parittyás Dávid 
Készül bízón, dalolva rátok: 
Ejh, jó urak, dicső urak, 
Ilyen gyávák a Góliátok? 
  
E roppant nép nem Csaba népe, 
Melyről legenda szólott nektek. 
Más nép e nép, ez csak: a Nép, 
A fölkelt Nép. S ugye remegtek? 
  
Dobban a Föld s piros virágos, 
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük. 
És láng-folyó, szent láng-folyó 
Minden utca, ha mi elöntjük. 
  
Új hadsereg a Hadak Útján, 
Új legenda, új harcos ének: 
Ez a Jövő, a kész Jövő 
S pirkadása a magyar Égnek. 
  
Ez az ezer évig nyomorgók 
Százszor lesujtott, bús csapatja, 
De az erő, a friss Erő 
S vígságát a nagy Élet adja. 
  
Ágyú, gyilok, úri bitangság 
Nem fog a mi dús ereinken: 
Ha meghalunk, hát meghalunk 
S ha meghalunk, meghalt itt minden. 
  
Mi vagyunk: Jövő és Igazság, 
Engesztelés és nagy Itélet, 
És mi vagyunk, csak mi vagyunk 
Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet. 
  
Minden mienk, csak a tűrés nem 
S nincs hatalom, amely megingat 
És hangosan, nagy-hangosan 
Idézzük meg hóhérainkat. 
  
Ez az ország a mi országunk, 
Itt most már a mi kezünk épít. 
Tobzódtatok, tobzódtatok, 
Éppen elég volt ezer évig. 
  
Hír és dal ma riongva vág szét 
Városfalak közt, falvan, pusztán: 
Itt van a nép, megjött a Nép 
Vihar-irammal, Hadak Útján. 
  
Itt van a nép, trónt ülni fog most 
Ezer évig férge a rögnek, 
Itél a nép, itélni fog 
S ezerszer jaj a bűnösöknek. 

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 18.

Ady Endre (1877-1919): Vén diák üdvözlete

Zilahra menjen ez a félig-síró, 
Félig-vidor ének. 
Vén, kóbor diák küldi könnyek között 
Az ősi Schola fő-magisterének. 
  
Az ősi Schola már meg is ifjodott 
Gyönyörűn azóta. 
Csak minket csókolt öregre az idő, 
Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta. 
  
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm, 
Én, régi diákod. 
Én jó mesterem, jó görög tanítóm, 
Ma is átok még az ős görög átok. 
  
Homérosz s felhős görög tragédiák 
Vágnak a szívembe. 
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk, 
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne. 
  
Pedig Homérosz kék ege beborult. 
Istenek és hősök 
Hullnak azóta szivemből szüntelen, 
Hogy az élettel küzdök, kergetőzök. 
  
Anér, és andrósz a genitivusa, 
Én jó, bölcs tanárom? 
Beh elfeledtem görögül s férfiúl, 
Már csak a sorsot, a végzetet várom. 
  
Arcomon ma is áldott tekintetét 
Szemeidnek érzem. 
Mennyit biztattál és az élet-öröm 
Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem. 
  
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen 
S hogy higgyük: akartad. 
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok, 
Erőt és hitet prédikált az ajkad. 
  
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod, 
Hogy poéta lettem. 
Múltak az évek s én, verselő diák, 
Öreg mesterem, hozzád-öregedtem. 
Te állsz előttem, ha már-már nem birom, 
Mint az élet tússza, 
Szép, bölcs fejeddel, mely, hogyha akarod, 
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva. 
  
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul. 
Volt egy rózsa-ágad: 
Letépte a sors, a cudar és görög. 
Ugye hinni kell a mithosz-világnak? 
  
És úgy állok én, mint te: lombtalanul 
S még emlékem sincsen. 
Másokért élünk, mi mindig csak adunk: 
Így rendelte el ezt a Végzet-Isten. 
  
Nem baj: zöldellnek a zilahi hegyek, 
Vidám pince-katlan 
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést 
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan. 
  
És mégis-mégis koszorús fejedet, 
Ím, most sokan áldják. 
És mégis-mégis, ha nem is örömest, 
Szép megkísértni az élet talányát. 
  
És mégis-mégis, magam is itt vagyok 
Ünnep-kocsit tolni 
S én jó mesterem, szeretném a kezed 
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni. 

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 11.

Juhász Ferenc (1928-2015): Ady Endre utolsó fényképe

 
Emil Isac felvétele 1918-ból, Csucsa,  a Boncza-kastély (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengeni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénült szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó;
én most temetlek.

Magyar Népköztársaság - Budapest

Forrás: Igaz Szó XXV. évf. 10. sz. 1977.

Ady Endre: De ha mégis? (műelemzés)

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Ady Endre utolsó éveinek legmélyebben átélt költői élménye kétségtelen a háború hozta egyetemes pusztulás, a minden értéket veszélyeztető katasztrófa-érzés. A szörnyű felismerés: „Egész világ szőttje kibomlott.” Az életből magát kikényszerültnek érző költő utolsó verskötetét kilátástalanságot sejdítő sorokkal adja kézbe:

Jönnek mindenek,, jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek.

    Hol kozmikus látomásokkal, hol a hajdani krónikások ténytisztelő puritánságával döbbenti rá kortársait a „nagy tivornya” (a háborút nevezte így) világfordító rettenetére – azért, hogy meg lehessen őrizni az ember „szépbe szőtt” hitét.
    A közösségi és egyéi sorsnak ebben a válságos időszakában bontakozik ki a nem mindig harmonikus Csinszka-szerelem, születnek meg a társkeresés, egymásra találás bensőséges lírai vallomásai. Mert ez esetben is a művek fontosak és nem a mögöttük álló mindennapi élet esetlegességei.
    Érdemes visszapillantani. Mély sodrású héja-nász szerelem volt a Léda-szerelem, megnyugvást nem lelő, szüntelen belső küzdelem. Merészen őszinte, szenvedélyes és sokakat megbotránkoztató; a szimbolizmus és a nyelvi díszítettség lehetőségeivel gazdagon élő szerelmes versek voltak Léda asszony zsoltárai.
    Nem mindennapi a Csinszka ihlette szerelmi líra sem. Időnkénti feszültségektől, civódásoktól nem mentes az új szerelem sem.
    Mégis egészen más léthelyzetből fakad ez a szerelmi költészet. Végletes indulatok éltették az egyiket, a meghitt egymásra találás visszafogottabb boldogsága a másikat. A halál árnyékában kibontakozó szerelem inkább menedék, nyugvópont-keresés egy értemét vesztett világban, a meg-meghasonló lélek utolsó reménye. Perlekedés a pusztulással, az Életet fenyegető Halállal. És már nem annyira a szimbólumok nyelvén – közvetlenebbül, gondolatibb síkon.    
    Az Ady és Csinszka sorsát eldöntő 1914-es júniusi csucsai találkozás s a szentkirályi kirándulás „sodró szerelmének” idilljébe (amelynek emlékélt szép vers őrzi: A KALOTA PARTJÁN) csakhamar beleszól a történelem. „Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” – ez a sor zárta az előbbi költeményt hogy aztán a boldogságnak ezt a biztonságérzetét csakhamar „az összebúvó félelem órái” árnyékolják be, tegyék tragikussá.
    S közben a saját és az emberiség sorsát féltő gyötrődésben, a tépettségben újra és újra versbe kívánkozik a túlélés, a megmaradás szándéka.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
de a kezedet fogom
S őrizem a szemedet

- szállnak felénk a szerelemben védettségre, otthonra találó költő himnikusan áradó sorai a jól ismert költeményben (ŐRIZEM A SZEMED).
    Egy „hű, igaz élet” megszépítője ez a szerelem, a lélek szaggatásait kiegyenlítő: „Téged találtalak menekedve” (NÉZZ, DRÁGÁM, KINCSEIMRE). Mert a „Rettenetben is óvott / Örök dala a szívnek” – olvashatjuk egy másik elégikus hangvételű versében, az EGY HÁBORÚS VIRÁGÉNEK-ben.
    Jó mindezt emlékezetbe idéznünk, hisz választott versünk 1918 februárjában kerül ki Ady toll a alól. Az „állat-hős igék”-től megborzadó, testileg, lelkileg megtört, halálosan beteg költő megrázó művészi számvetése ez a különös szerelemi költemény. Az iménti háborús virágénekből kölcsönözve a szavakat: „Halál és Szépség násza.” A fiáért aggódó anya ráérzett a vers élményhátterére. „Nagyon meghatott, lelkem, Endrém verse (…) Úgy érzem, valami baj van” – vetette papírra sejtelmeit kisebbik fiának, Lajosnak küldött levelében, miután a költeményt a NYUGAT hasábjain elolvasta.
    A versnek – mint általában a lírai költeményeknek – már az indítása, az intonációja hangulatteremtő. Az iszonyat bizonyosságára érzelmileg feszült első strófa döbbent rá bennünket:

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos vad dulásban.

    Az értelemre és az érzelmekre egyszerre ható, szerkezetileg lekerekített, de zártságával is várakozást ébresztő versszak. Feszültséget, emberi próbatételt előlegező A képzeteknek ezek a kettősségei („drága, kicsi társam” – „a gyilkos, vad dulásban”), a meghittség és a pusztítás képei mintegy átszövik az egész költeményt. S a személyes énen túlnövő lírai én belső állapotát kiteljesítendő: a képek, poétikai formák a továbbiakban is kiemelt vershelyzetben – rendszerint egységek végén vagy elején – tűnnek fel.
    Az esztétikai hatáskeltésben különös szerepe van az ellentétezésnek, illetve az ismétlésnek. Az első sor („Gondoltam, drága, kicsi társam,”) még kétszer ismétlődik meg: először a számvetés tudatosságát nyomósítva („Gondoltam…”), aztán – módosulva – inkább érzelmi hangsúllyal, a meghasonlott én egyetlen menedékeként, a „véres ájulás” ellentéteként:

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Eben a véres ájulásban.

    A gondolatritmus, a szóismétlés és a szóhalmozás szintén szembetűnő esztétikai hatóerő a költeményben. Már a második versszaktól kezdődően:

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának vagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak, 
-    -    -    -    -    -
Tarts meg engem igérő Multnak.

    Valamikor a HOLNAP volt az emberi teljességet, az értékeket hordozó kifejezés Ady lírájában – most az egyre sűrűbben visszatérő tegnap válik azzá. A „tegnapi ember”, az ígérő múlt ebben a költeményben is a hajdani erkölcsi értékeket, szépségeket – pontosabban: azok áhítását, akarását – őrző embernek lesz a jelképe. Innen a kései Ady-versekben a „tegnapi tegnap” siratása. Az ilyen múltba fordulás: „Drága Tegnap, sebetlen homlok. (…) S minden Leendő összeomlott.” (VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL); „Óh, tegnapi-tegnap igéje, / Megrontásoddal megszépült varázs” (TEGNAPI TEGNAP SIRATÁSA).
    Érzelmet elmélyítő szerepe van a vers zeneiségének („tűnnek – bűnnek”, „hullnak – Multnak”), az alliterációknak („mégis megmaradni”, „Tarts meg tegnapnak, tanuságnak”). Ilyen irányba hat a ritmus kettőssége (átjátszhatósága az időmértékesből a hangsúlyosba) és az ismétléses versszerkesztés is.
    Igaz, ebből az önemésztő perlekedésből, ebből az önmegadó könyörgésből hiányzik az Adyra – még a „lemondásos hitű” Adyra is – oly jellemző dacos indulat; a mégis itt már nem a szembeszegülés, nem a lázadó szenvedély szava, mint annak idején tapasztalhattuk végletes indulatokat szembesítő versekben („Mégis győztes, mégis új…”; „Az Óceánt mégis elérem”).
    Egyfajta mégis csak jelen van most is. Ha lefokozottabban is.
    „De ha mégis?” – tűnik fel már a vers címében, ha kérdőjelesen is, a hinni akaró, hinni tudó költő jellegzetes kifejezése. Versünk egyfajta választ tehát a címben megfogalmazott kérdésre, hisz a belső és külső világ szorításában mégiscsak ott van a túlélni akarás vágya, a lehetséges jobbnak az igénye, az utolsó lehetőséghez való ragaszkodás:

De ha megyek, sorsom te vedd el,
-    -    -    -    -    -    
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Így lesz ez a mély emberi érzelmekből fakadó szerelem s a belőle kivirágzó szerelmi líra a halál árnyékában is megtartó erő. Menedék a megsemmisülésben, bizonyosságkeresés az elbizonytalanodásban.
    Ezért írhatta Ady – Csinszkához sólva – életének utolsó, A HALOTTAK ÉLÉN című kötetét berekesztő költeménye fölé címként:

„Akkor sincsen vége.”

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 2. sz. 1988.

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (műelemzés)

 
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen.
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
1914.

    Szükségünk van-e a költő életrajzi adataira versének megértéséhez? És ha igen, tényleg halhatatlanok-e a remekművek, vagy csak keletkezésük körülményeit, előzményeiket, hátterüket  ismerve, tehát olvasáskor saját korukban újra meg újra visszaképzelve őket, tulajdonítunk nekik örök életet? Egyszóval éppen olyan nagy vers lenne-e, mondjuk, az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET, ha mit sem tudnánk a benne kimondott beteljesüléséről. Vagy éppen annyira szíven ütne-e a BALÁZSOLÁS életért esdeklő hangja, ha nem sejlene fel mögötte a halálos beteg Babits utolsó csontra és bőrre soványodott embert mutató fényképe? Nem minden verset lehet ilyen magától értetődően kapcsolni az életrajzhoz, vannak távolságtartó költők, akik alig-alig árulnak el valamit is magukról műveikben, és az időben mélyebbre visszanyúlva, akadnak olyan magányos remeklések is, amelyeknek szerzőjéről semmit sem őrzött meg az írott vagy íratlan emlékezet. Mégis, ezeknek a szövegeknek is van bizonyos „konetxtusuk”, nemcsak fellelésük vagy megmaradásuk körülményei, hanem az az asszociációs kör, az a nyelvi háttér, amely olvasásukkor óhatatlanul megelevenedik bennünk. A mű nyelvének állapota, szókincse, régisége vagy újdonsága már elegendő ahhoz, hogy ne önmagában szemléjük, ne csak arra figyeljünk, amit kimond, de arra is, amit ismereteinktől függően felidéz bennünk. S mivel nincsen két egyforma, ugyanolyan ismeretekkel, ugyanolyan élet- és műveltségélménnyel rendelkező olvasó, nincsen két egyforma olvasat sem. Márpedig a halhatatlan műnek, úgy képzeljük, tartalmaznia kellene valami olyan állandóságot, ami nem függ a kortól, amikor olvassák, és nem függ a személytől, aki olvassa. Ilyen mű valószínűleg nincsen. Minden alkotás csak addig halhatatlan, amíg van, aki belemerüljön és megfejtse. A költő értéke nem kisebb és nagyobb, mint az olvasók értéke.  A költők csak addig halhatatlanok, amíg az olvasók is azok. Bizonyos, hogy amikor irodalomtörténeti tudásunkat megmozgatva egy-egy verset elhelyezünk az időben, és adatokkal, tényekkel, rokon szövegekkel bástyázzuk körül, tulajdonképpen eltávolítjuk magunktól, hiszen azt tudatosítjuk talán a kelleténél is jobban, hogy nem rólunk, nem hozzánk szól a vers, nem elünk történik, ami benne van. Ám kétértelmű távolságtartás ez mégis, mert ahogy mind pontosabban helyezzük el saját korában a s szöveget, úgy nyer egyre gazdagabb tartalmat, úgy bomlanak ki egyre dúsabban színei, utalásai, következtetései, úgy válik egyre – személyesebbé. Minél inkább próbáljuk történelemként kezelni, ezáltal látszólag eltávolítva magunktól, annál közelebb férkőzik hozzánk, mert önazonosságunkat egy percre sem feledve, annál közelebb kerülünk a költő látásmódjához, annál inkább a miénk lesz az a pillanat, amelyben a vers megfoganhatott. Nemhogy haszontalan lenne hát a filológusi aprómunka, amely látszólag elmúlt idők sarjába rántja vissza az onnan elszabadult művet, hanem éppenséggel a költői örök élet egyik nélkülözhetetlen táplálója. A remekművek örök élete különben sem jelent olümposzi sérthetetlenséget és változatlanságot. Szüntelenül mozgásban vannak, éppen időszerűbbnek vagy avultabbnak tűnnek, nyelvük egyre archaikusabb, szavaiknak egyre nagyobb súlya van, de az is lehet, hogy az irodalom gyors áramából holtágba sodródnak, ragyogásuk csökken, megkopnak, tengenek-lengenek, feledésbe merülnek, majd később újra feltűnnek a fősodorban. Van vers, amit aszúvá érlel az idő, van, ami élvezhetetlenné ecetesedik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy emberi fájdalmakat, a közös, általános, korokon és divatokon átívelő gondolatokat csak a személyes átéltség, éppen a saját korba való ágyazódás tudja igazán hitelesíteni. Alapvető ellentmondása ez, vagy talán nem is ellentmondása, csak termékeny kettőssége a művészetnek. Személyes és általános, korhű és elvonatkoztatott, időtlen és időszerű: közhellyé koptatott, de igazságukban meg nem kérdőjelezhető fogalompárok ezek. Ellentmondásos a művek halhatatlansága is: nap mint nap meghalnak és újjászületnek, nap mint nap más-más olvasatban élnek tovább. Úgy ahogy a sajátos kettősséget sugall az olvasás élménye is, az itt is, ott is, az én vagyok, és mégsem én semmit mással össze nem hasonlítható élményét. Egyszerre érzékeljük az olvasottak jelenvalóságát és távollétét, azt, hogy ránk is vonatkozik és nem is, amit olvasunk, egyazon pillanatban adjuk át magunkat egy képzeletbeli világnak és őrizzük meg kívülállásunkat. Nem igaz hát, hogy az olvasáskor csak a mű léteik, amely teljesen magával ragadja az olvasó személyiségét, mert hiszen mindvégig ott van mögötte a „kontextus” is, ismereteink szövevényes, dúsító, gazdagító háttere. Azt is mondhatnánk természetesen, hogy minél egyszerűbb „kontextusra”, minél kevesebb eligazító adatra van szükségünk a műélvezethez, annál önállóbb, teljesebb, szabadabb a vers. Csakhogy nem csupán a költő születési éve számít eligazító adatnak, hanem az előzmények végtelen sora az eladdig megírt művek garmadája, a korabeli szemlélet, erkölcs, világnézet, és nem utolsósorban: a mi szemléletünk, erkölcsünk, világnézetünk, tehát ráhangoltságunk is. Mi az, amit átvett, mi az, amit újított a költő. Mi az, ami egyéni, mi az, ami irányzatos vonás nála, esetleg utalás kortárs alkotókra. Nem valószínű, hogy könyvtárakat kellene átrágni egy-egy vers megértéséhez – riasztó perspektíva! –, de könyvtárakat átrágva bizonyosan nem unalmasabbá, éppen ellenkezőleg, izgalmasabbá válnak a költők remeklései is. Ha valóban remeklések! Hogyha nem azok, akkor a „kontextus” gazdagodásával párhuzamosan szegényednek, sorra-szerre kiderül, hogy ez sem új, az sem új, ezt is megírták már, azt is megírták már. Nincsen ebben semmi különös: egyszerűen arról van szó, hogy amiként, mondjuk, a bennünk élő elvont „virág” forgalom annál összetettebb, minél több valóságos virágot láttunk életünkben, úgy egy vers jelentésköre is a hozzá kapcsolható információk mennyiségével egyenes arányban tágítható. Ettől még öntörvény marad a vers, csak éppen el kell fogadnunk, hogy amiként a „virág” szó elolvasása is társításokra késztet, ugyanúgy a szöveg más rétegei, a szavak hangalakjai, a mondatszerkesztés vagy esetleg a költő életére való utalások is jelentést asszociálnak bennünk. Ez együtt: maga a mű jelentése, ami olvasónként és koronként változik, de alapvető mondanivalóját – „állagát” – mégis megőrzi.
    Ady Endre annyi hévvel, indulattal, szenvedéllyel, akkora célzatossággal szólt a világhoz, amelyben élt, annyira egy tőről fakadnak sokszor napi publicisztikái és versei, hogy mára már értetlenül kellene szemlélnünk őt. És mégsem. Életrajzának ismerete, megújító szerepének méltatása jelentésbővítő „kontextus” ugyan, iskolai tananyag ám élményadó maiságát ez csak gazdagíthatja, de nem helyettesítheti. Kíséreljük meg hát kétféleképpen megközelíteni az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ című verset. Először, feledve mindazt, amit Ady Endréről tudunk, próbáljunk csak a költeményből, az előttünk levő szövegből kiindulni és így körülírni mondanivalóját. Hasonlít ez a módszer a „műközpontú elemzéshez”, amikor a veres különböző jelentéssíkjait – hanganyagát, zenéjét, szókincsét, mondatszerkesztését, stílusalakzatait, a benne megjelenített látványt – sorra megvizsgálva jutunk el olyan, vagy esetleg egészen más konklúziókhoz, amilyeneket a kívülről, tehát járulékos információk segítségével történő megközelítés kínál. Beszéljen a mű! Ezt a mottót lehetne a módszer fölé írni. És tényleg általa ellenőrizhetjük magunkat, hogy csupán a mű beszél-e hozzánk, vagy belehalljuk azt is, amit már előre tudni velünk róla. Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ alaphelyzetét tulajdonképpen már a cím és az első két sor egyértelműen megadja: őrök vigyáznak az éjszakában, őket inti éberségre a költő, mert valamilyen veszély fenyeget. Az első strófa ezt az alaphelyzetet részletezi tovább, mesteri fogással egyesítve a leírásban a múltat és a jelent, amikor kélt évszakos („elmúlt nyarak” és „búcsúztató őszi Lidónak”) és két napszakot („Csillag-szórók és az éjszakák” és „hajnali / Párás, dísz-kócos tánci termen”) szembesít ugyanakkor, kisebb és nagyobb időegységben is érzékeltetve az elmúlást. A „strázsa” környezetét vázolva, egyúttal azt is felsorolja, hogy mik azok az értékek, amelyek „aggódva, árván" megőrzésre várnak. A felsorolás egyre általánosabb, és a második strófában már az összes részleteket egyetlen mondatba vonja össze a költő: »Az Élet él és élni akar.« Míg az előző versszak konkrét látványt, személetes leírást adott, itt az egyénített emléktöredékeken túllépve – vagy inkább azok hangulatára alapozva – már átfogó szimbólumokkal találkozunk. Az élet szépségével a »Véres és ostoba feneségeket« állítja szembe, az »embernek lenni” erkölcsi parancsával az „állat-hős igéket”, vagyis a "szomorú”, érző emberrel a frázisok embertelen morálját. A „csillag-szórós” ég képét, amely a szépséget és állandóságot szimbolizálja, két másik képpel erősíti fel, sokszorozza meg a költő („Szent-János bogarak a kertben”, és a „dísz-kócos tánci teremhez” is hozzáképzeljük kimondatlanul a csilláros mennyezetet). Ősz van, hajnal van, vége a táncnak, „emlékek” vannak csak, minden múlt idejű („elmúlt”, „búcsúztató”, „történt szépek, éltek és voltak”), minden távoli („Szívek távoli mosolya”). „Intés az őrzőkhöz”, harc a feledéssel, veszélyérzet, aggódás, értékmentés, kétségbeesett figyelmeztetés a költemény. Két legfontosabb sora nyilvánvalóan: „Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék”. Ezzel a két sorral ad távlatot nosztalgiájának, mert történelmi tapasztalatot sugall, az értékteremtő, szépségben hívő embert szembehelyezi a hamis „igék” nevében romboló „hősökkel”. Állásfoglalása nyilvánvalóan jogos és igaz, de vajon gondolatilag nem túlságosan áttetsző-e, nem túl sematikus-e ahhoz, kérdezhetnénk hogy csupán ennyiben foglaljuk össze a vers mondanivalóját. Nos, a vers mondanivalója: maga a vers. Mivel minden megfejtés valójában egyszerűsítés is, a lényeg az, hogy egy közhelyszerű gondolatot, amely önmagában nem mozgat meg minket, olyan hangulati erővel, olyan szuggesztíven igenel a költő, hogy ezzel érzelmileg is a maga oldalára állít minket, erkölcsi-érzelmi indítékot ad, hogy „strázsán” állóknak képzeljük magunkat. Már-már azt mondanám: arról győz meg, amit úgyis tudunk. De gy látszik, tudás és meggyőződés között különbség van. Nem mindegy egyetérteni valamivel vagy azonosulni is vele. A költészet csak kivételesen nyúlt bölcseleti újdonságokat nem is lehet ez a feladata, de mindig elhozza nekünk az egyetértés mellett az azonosulást is.
    Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ nyelvileg színes, érdekes, különös vers: bővelkedik alkalmi szóösszetételekben („csillag-szórók”, „dísz-kócos”, „állat-hős”, „Szépbe-szőtt”, hatásosan sűrítve egy-egy mellékmondatnyi közlést) és archaikus kifejezésekben vagy szóalakokban („strázsa”, „Flórenc”, „fenség”). A rapszodikusnak tetsző felsorolás szigorú szerkezetet takar, és ezt nemcsak a kétszer-kétszer strófanyitó és -záró sor mutatja, hanem az alapellentétet kifejező élet és halál többszöri, több alakban való előfordulása, vagy ahogy például az első versszak utolsó sorából az „aggódva, árván” a második versszak utolsó előtti sorában megváltozva visszatér: »őrzőn, árván«.
    Hogyha ismereteinket mozgósítva, kívülről közelítjük meg a verset, akkor talán azzal kezdhetnénk, hogy 1914-ben íródott, a háborús veszélyérzet ihlette a költőt, és kései konkrétabb, a látomásos megjelenítést valamennyire háttérbe szorító, „realistább” szimbolizmusának terméke. Rokoníthatnánk olyan remekműveivel, mint az EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA hiszen ugyanazon rettenet munkál mindkettőben, és elmondhatnánk azt is, hogy az archaizálás Ady Endre kedvelt módszere, nemcsak formai, hanem tartalmi jegy is: nagyon sokszor a múlt értékeire támaszkodva fordul szembe jelenével, és egy-egy archaikus kifejezés arra is jó, hogy a szó fogalmi jelentésén túl a költő már létező ismereteinkre apellálhasson, egy már bennünk élő hangulatra építhesse rá képeit. A hivatkozásokat még sokáig folytathatnánk, hiszen Ady Endre költői lénye, a költészetéből kirajzolódó szellemarc visszasugárzik minden egyes versére, nem tudhatjuk, hogy csak ennek a versnek a fényét látjuk-e, vagy a többitől is vett kölcsön néhány sugarat. A teljes átéléshez és megértéshez, úgy gondolom, mindként megközelítés szükséges, a vers keletkezési körülményeinek felvázolása épp úgy, mint a kortól és költőtől független, magányos műremek maiként való szemlélése. Nem feledhetjük, kihez szól, miért írta versét a költő. S el kell mindent felednünk, hogy egyszerre csak átélhessük: hozzánk szól a vers.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 12. sz. 1985.

Ady Endre (1877-1919): Imádság úrvacsora előtt

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy magyarul is szabad nézni,
Szabad szemekkel szabadon
Parádézni.

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy nem kell ám fenékig inni
S kelyhed szent borából elég
Egy korty: hinni.

Add nekem azt a szent hitet
Istenem,
Hogy holnapig, óh nem tovább, nem,
Bírom még bátor életem,
Ámen, ámen.

Ady Endre (1877-1919): A nagy cethalhoz

 
Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad.

Csuszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.

Sok félelmemet vedd el értük,
Melyek velőimbe befújnak.
Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén,
Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.

Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon,
Hogy a szívem ne verje mellem,
Hogy néha rámszálljon az álom.

Vagy dobj le egyszer s mindörökre
Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.
Nem bírom s holt csillagaid már
Nyúgodt fényük arcomra hintik.

Ady Endre Jászberényben

 

         A költő életútjának csaknem minden lépését felderítették már a lelkes kutatók. Alig egy-egy mozzanata van ennek a sokfelé kanyargó pályának, ahová ne villantott volna be a kortársak vagy az utódok érdeklődésének reflektorfénye, és amelyik ismeretlen lenne még Ady Endre életéből.

         Jászberényi kirándulása nem tartott sem a nagy élmények, sem a nagy események közé, bizonyára ez az oka annak, hogy egyetlen életrajzírója sem emlékezett meg róla. Mi, berényiek azonban, akik egy Petőfi- és egy Móricz-látogatást leszámítva alig-alig álltunk kapcsolatban a magyar irodalom nagyjaival, büszkén emlékszünk vissza, hogy Ady Endre egy-két napot a mi falaink között töltött, és talán nem végzünk hiábavaló munkát, ha ennek a kis időnek a történetét az utókor számára rögzíteni igyekszünk.

         Az első világháború kitörését megelőző esztendő őszén jutott el Ady Endre Jászberénybe. Egészségi állapota ekkor erősen javulóban volt. Ez év tavaszán megjárta Mariagrünt, néhány hónapot Kozmutza doktor városmajori szanatóriumában töltött, és több ízben időzött Érmindeszenten is, ahol az Édes gondos ápolása alatt egy kissé megpihent.

         A városmajori szanatóriumban ismerkedett meg Koller Klarisszal, Koller Kálmán táblabíró leányával, aki szintén ott kúrázott. Gyakori látogató volt itt Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Móricz Zsigmond, talán Bölöniék is, és csaknem mindennapos vendég volt a nótás Papp Viktor. A szanatórium bohém igazgatója, dr. Kozmutza Béla és dr. Gebhardt Ferenc egészítették ki Ady baráti körét. Ehhez a körhöz tartozott még a fiatal Koller Klarissz is, aki hosszabb időn keresztül asztaltársa volt Ady Endrének. A szép Klarissz és Gebhardt doktor között lassankint szerelmi szálak fonódtak, és e szálak mentén vezetett el Ady útja is Jászberénybe.

         Koller táblabíró felesége közel nyolc évtizedre terjedő életén át állandóan naplót vezetett. Bizonyára édesapjától, Gyárfás Istvántól, a neves jászkun történetírótól tanulhatta meg, hogy minden eseménynek lehet súlya és értéke, és minden kis apróság érdemes lehet a feljegyzésre. Ez a napló örökítette meg Ady jászberényi tartózkodását is.

         „1913. október 11-én érkezett meg Jászberénybe Ady Endre dr. Kozmutza Béla, a Városmajor-szanatórium igazgató-főorvosa és Gebhardt Ferenc egyetemi m. tanár társaságában. Az állomásról egyenesen hozzánk jöttek s nálunk tárasságban töltötték az estét” – írja a napló.

         Gebhardt Ferenc háztűznézőbe jött Jászberénybe, és erre az útjára hozta magával két kedves barátját, Adyt és Kozmutzát is. Biztosan mindketten örömmel vállalták a kíséretet, hiszen kedves pajtási viszony fűzte őket a kiszemelt menyasszonyhoz.

         A irodalom iránt érdeklődők ez időben már országszerte ismerték Ady nevét, de hírénél és – mondjuk ki őszintén – rossz hírénél egyéb még nemigen hatolt be a vidéki kúriákba. Éppen ezért meglepő, hogy Koller táblabíróné naplójában nem azt írja, hogy ekkor és ekkor Jászberénybe érkezett Gebhardt egyetemi tanár, ki a házikisasszony iránti érdeklődése folytán is fontosabb személy lehetett a háznál, mint Ady. Ennek ellenére is a költőt teszi meg első személynek, és úgy állítja be a dolgot, mintha a többiek annak csak kísérői lennének. Adynak ez az értékelése nem volt általános, mert részben a naplóból, részben a vacsora egykori résztvevőitől azt is megtudjuk, hogy az egyik család nem tett eleget a meghívásnak, a pesti „skriblert” ugyanis nem tartották olyan fontosnak, hogy miatta más programjukról lemondottak volna.

         A családtagokon kívül még vagy tíz-tizenkét vendég vett részt a vacsorán. Ady mellett az egyik oldalon a házikisasszony ült, a másik oldalon egy szép fiatalasszony, Koller Imréné foglalt helyet. A számára idegen társaságban Ady meglehetősen feszélyezetten érezte magát. Szótlan volt, és ha belé is elegyedett a társalgásba, keveset beszélt. Talán unta is egy kissé a merev társaságot, vagy talán zavarta a szokatlan helyzetet, hogy az orvosával és barátjával háztűznézőben van. A társaság helybeli tagjai, a vidéki úri társaság vezetői valami érthetetlen csodabogarat láttak benne, aki zsidókkal, meg „cucilistákkal” barátkozik, züllött életet él, a nőkről mint éhes kis csukákról emlékezik, forradalmi verseket ír, melyeket ugyan még sohasem olvastak, legfeljebb ha a címét hallották egyiknek-másiknak. Adyt leginkább azokból a cikkekből ismerték, melyekben Rákosi Jenő igyekezett őt a aradi középosztály házi újságja, a Budapesti Hírlap hasábjain kirekeszteni a magyar irodalomból.

         Koller Imréné fel is vetette neki a kérdést, hogy miért olyan érhetetlenek a versei. Ady ezen elmosolyodott, nem magyarázott, nem cáfolt semmit. Úgyis meddő dolog lett volna meggyőzni a kérdezőt, hogy a hiba nem a versekben, hanem az olvasókban van. Enyhe kézlegyintés kíséretében csak ennyit mondott: Majd meg fogják érteni, ha emléktábla hirdeti a nevemet, - talán éppen ezen a házon is.

         Szóba került a vőlegényjelöltnek, Gebhardtnak dedikált költeménye, a Föl, föl, uram. Ezt sem ismerték, és csak a házikisasszony hívta fel rá a figyelmet. Idézi is:

Néha-néha, úgy-úgy elszéled

Dölyföm, rangom, nevem, hitem

És semmiben,

Már-már semmiben

Sem bízok és szűnök valómban.

         Mély kétségbeesés csendül ki a költeményből, de a vendégtársak számára ezt is kínai nyelven íratott.

         - Majd Franyó megmagyarázza – vetett véget Ady a további beszélgetésnek (Franyó Gebhardtnak a becéző neve volt).

         A vacsora után csoportokra szakadt a társaság. Az idősebbek a cserépkályha köré húzódtak, hol vígan duruzsolt a tűz. Korán bekövetkeztek a hűvös, őszi napok, nyirkos is volt az idő, jól esett a meleg szoba. Eleinte Ady is az öregek közé ült. Itt hamarosan politikára fordult a szó. Az egyik vendég Tiszát szidta, akiről Adynak sem volt jó véleménye.

         A háziasszony a zongorán Chopint játszott. Adyt nem túlságosan érdekelte a lágy muzsika, és csak akkor lett figyelmesebb, amikor magyar nótákra került a sor. Béla papa – így hívták baráti körben Kozmutza Bélát – egyszer csak karon kapja Adyt, és átviszi a fiatalokhoz. Klarissz észreveszi, hogy Ady a zongora mellett van, és hogy kedveskedjék neki, eljátssza Papp Viktor kótájából Ady híres versét, Az én két asszonyom-at. A versnek alig volt valami hatása, de a muzsika megfogta a hallgatókat.

         Az egyik járásbíró, Marosy Endre elhozta a Lehel-kávéházból a cigányt. Homoki Aladár bandája híres-neves volt az egész Jászságban. Németországot is bejárta, és ez külön rangot adott nekik a környék többi cigányai között. De rá is szolgált Aladár erre a megkülönböztetésre.

         Hasztalan igyekezett a prímás kicsalni Adyból, hogy mi a kedves nótája, az csak hallgatta a cigányt, és hagyta játszani a maga kedve szerint. Egyszer csak valaki nótát rendelt: Befútta az utat a hó…

         Ady lassan felemeli a fejét, nagy barna szemeit Aladárra veti, és úgy hallgatja a szép, régi magyar nótát. Aztán szinte alig hallhatóan maga is belédúdol néhány szót: Céltalanul fut a fakó…

         Egy idő múlva Aladár jászsági nótákba kezd. Nagy élvezettel hallgatja a költő a sok ismeretlen melódiát, mintha valami ősázsiai emléket kutatna bennük. Különösen tetszik neki a hetyke jász nóta, hogy:

Én vagyok a jászsági fi,

Nem parancsol nékem senki.

Sem a Jászság, sem a Kunság,

Sem a szolnoki biróság.

         Hajnal felé oszladozni kezd a társaság. Ady, Kozmutza és Gebhardt hazakísérik Koller Imrééket. Nem kell nagy biztatgatás, ide is betérnek egy pohár itókára. Utánuk ballag a cigány is. A korábban kissé fáradt, bágyadt Ady itt ráparancsol a pírmásra: Húzd a legszebb magyar nótákat! Tudod-e Aladár azt a nótát a Gacsaky Pestáról?

 

         És már száll is a nóta Gacsaly Pestáról, aki nagy legény volt, s nadrágszíja hét likra szólt.

         A hangulat tovább emelkedik. Ady fesztelenjókedvében rágyújt Koller Imre öreg pipájára. Egy szippantás után félreteszi.

         Már erősen világosodott, amikor Adynak az az ötlete támadt, hogy kocsikázni kellene.

         Veres Gerzson bácsi, a mostani nyugalmazott börtönmester abban az időben Kollerék kocsisa volt. Jól emlékszik erre a kora reggeli kirándulásra. Gebhardt valahol levált a társaságtól, és a kocsiba már csak Ady és Kozmutza ült be.

         Gyerünk valahová ki a szabadba!

         Útjuk a Fő téren vezetett keresztül. Itt már gyülekezett a korán kelő piacozó nép. A két utas leszállt, megvásárolt egy nagy kosár almát, és úgy folytatták útjukat tovább Jászjákóhalma felé. Kihajtottak egészen a külső Tarna-hídig, de a község bejárata előtt visszafordították a hintót.

         Mire a városba értek, már javában állt a piac. Vasárnap reggel volt, és ünneplőbe öltözött gyerekek szállingóztak a Nagytemplom felé. Adyék leszálltak, és elkezdték a gyerekek közt osztogatni a szép piros almát. A nagy tülekedésben a fiatalság majd összetaposta egymást, alig lehetett rendet teremteni köztük. Veres Gerzsont csak faggatták a népek, ki ez a két bolond, akik korán reggel almát osztogat a piacon. Akkor még Gerzson bácsi se igen tudta, hogy kik a vendégek, annyit tudott csak róluk, hogy valami pesti urak, talán olyanok, akik az újságot csinálják.

         Kis időre benéztek még a Lehel-kávéházba.  A nagy ablak elé telepedtek, és onnan szemlélgették a vasárnapi kisvárost.

         Kilenc óra tájban vetődtek haza. Gyorsan ágyba bújtak, és alvással, meg lustálkodással töltötték el a napot.

         Délután egy csésze feketére összejött még Kolleréknál a család néhány jóbarátja. Ady álmos volt, fáradt volt, alig-alig vett részt a társalgásba. Közben el is vonult, állítólag levelet írt,amit még a délután folyamán a postára küldött. Úgy emlékeznek rá, hogy a Népszavának küldte.   

          Ady és Kozmutza az esti vonattal visszatértek Pestre. A vasútállomásnál egy kis diákgyerek ismerte fel a költőt. A kisdiák már látta Adynak Székely Aladár készítette fényképét, és olvasott is tőle néhány verset. Nem sokkal előbb kapta meg a Galilei-kör fennállásának ötödik évfordulójára kiadott kis sárga színű füzetet Ady három márciusi költeményével. Ezt a füzetet ma is kegyeletesen őrzi, ugyanúgy, mint a képet, melyet az állomás fakorlátjához támaszkodó Adyról vésett jó negyven évvel ezelőtt az emlékezetébe.

         Ady és Kozmutza az esti vonattal visszatértek Pestre. A vasútállomásnál egy maradt. ezzel véget is ért Ady jászberényi kirándulása, vagy ahogy ma mondanák, - berényi vikendje.

         1914 januárjában volt Klarissz és Gebhardt eljegyzése. Erre Ady a berényi látogatás epilógusaként az alábbi táviratot küldötte:

KOLLER TÁBLABÍRÓ JÁSZBERÉNY

KEDVES KLARISSZ ELJEGYZÉSÉHEZ FOGADJÁTOK, BÁTYÁM, ÖRÖMBEN FAKADT JÓKIVÁNSÁGOMAT. ÁLDÁS RÁTOK. MIND MEGÉRDEMLITEK. KÜLÖN HÓDOLAT MENYASSZONYKA ÉS ANYJÁNAK. ADY

         Az elsárgult táviratlapot egy dedikált fényképpel és egy kéziratban maradt verssel együtt ma is ereklyék között őrzi a közben Csehszlovákiába szakadt Koller-család.

 

Németh Ferenc

 

Forrás: Jászkunság III. évf. 5-6. sz. 1956. okt.-dec.

Ady Endre (1877-1919): Egy régi levél

 

         Magda gyászolta az anyját, akit sohase szeretett. Gyászolta azonban nem tettetett gyásszal. Sötéttel, különössel, éjszakaival. Mintha önmagáért ülné ezt a gyászt.

         Síró és szomorú asszony volt a Magda anyja. Magdának még a szépsége is más. Nem örökölt a síró és szomorú asszonytól vérében semmit. Hogy nőni kezdett, már az apja mellé állott. A szép és brutális férfiú mellé.

         És ketten harcoltak az asszony ellen. zabolátlan vidámságuk két kegyetlen szablya volt. Verte, sebezte a síró és szomorú asszonyt. Ágnes asszonyt, a Magda anyját.

         Magdát az apja adta férjhez. Lelkükhöz hasonló lelkű harmadikat kerestek. Léha, szép legényt, ki csalásra és megcsalatásra termett. Miután pedig most már hárman voltak Ágnes asszony ellen, a szép, hervadó, csöndes, bús asszony meghalt. Talán elég volt, hogy reágondoljon a halálra s már jött érte a halál. És talán csodálkozott is Ágnes asszony, hogy miért nem jutott ez hamarább az eszébe. Halála juttatta az első győzelemhez Ágnes asszonyt. Magda, az apja s a férje kínos vereséget  éreztek. Hiányzott nekik a síró és szomorú asszony. És egyszerre mardosni kezdte őket Ágnes asszony csöndes vértanúsága. Léha lelkeikben kísértve s csúfolódva keltek föl az emlékek. Világolni s csillogni kezdtek a csöndes asszony lenézett erényei. És jött lelkiismeretüket égetni a világ. Jöttek a rokonok és ismerősök. Jöttek s gonosz jósággal hajtogatták:

         - A legjobb asszony volt.

         - A legjobb feleség.

         - A legszeretőbb anya.

         - Szép és ártatlan volt.

         - Szent volt.

         Egy-egy izzó parázs minden mondás. És hullt a parázs hármuk szívére bőven.

         Ezért gyászolt igaz szívből Magda. Még az udvarlóit is elkergette. Gyászoltak mindhárman s gyűlölték a halottat.

         Magda sok éber éjszakán kutatott a maga lelkében. Érezte, hogy mellette van a halott asszony, ki neki anyja volt és idegen. Mit akar vele? Tőle kéri számon az életét? Hát tehet-e ő arról, ha az az asszony nem volt életre és örömre teremtve?

         Szeretett volna kibékülni a halottal. Fölajánlani az elmaradt gyöngédségeket.

         A síró és szomorú asszony azonban ott maradt. Első győzelme után most már fizetni akart élete vereségeiért. Magdának gyászolnia kellett. Sőt, néha imádkoznia is. Pedig most akart volna élni. Az élet szent és vad szabadságait éppen ez időre ígérgette magának. Ez időre tervezte, hogy már megunt, léha férjét elárulja egy kicsit. S az áhított botlást már csörtető készséggel sürgette a fölbiztatott médium. Csak egy szót írjon Magda s ő mindent megért és jön.

         De Magda fölött ezúttal az anyja őrködött. Életében hiába próbálta. Most erősen tartotta Magdát. Még a hangját is hallotta Magda. (Egy egész életen csak könnyeim voltak. Szép voltam és szomorú. Szeplőtlenül s boldogtalanul éltem. Keserű vértanúságom nevében kérek tőled kíméletet. Ne merj gyalázatos lenni.)

         Magda egyre fehérebb lett. Néha babonás szeretettel gondolt halott anyjára. Néha gyilkos gyűlölettel. De szabadulni nem tudott.

         Egy forró-hideg éjszakán Magda lázasan suttogott: (Nincs joga az életemet megrontani. És ő is asszony volt. Asszony asszony ellen: én fölveszem a harcot. Hogy ő mindig csak lemondott volna? Hogy őneki vágyak miatt sohase hullottak a könnyei?)

         Egy esős délutánon behúzódott Ágnes asszony szobájába Magda. Dacos szívvel fogadta, hogy el fogja űzni az árnyékot. Titkokat sejtett. Ő meg fogja tudni, hogy Ágnes asszony könnyei miért hullottak. Kivájja e titkot az ágyából. az imazsámolyából, a függönyeiből, az ékszereiből. Akárhonnan, de kivájja.

         És terítékre került egy levél. Még érzett rajta a régi parfüm. A tinta elhalványult. Címe nem volt. Ezt a levelet csak el akarták küldeni. Ez a levél egy visszatartott üzenet.

         Diadalmas kacagással olvasta három szavát Magda: „Jöjj. Várlak. Akarlak.”

         Hát csak gyáva volt az ő szent édes anyja. Kinek írta? Miért nem küldte el? És miért őrizte meg lepecsételve, cím nélkül?

         Magda gonosz, szép fejecskéjében egy ördög gondolata született. Brávó, nem is kell írnia az ő üzenetet váró férfiának. A régi papirost kivette. Beletette egy új borítékba, ráírta a címet s valami nagyon bús regénynek örökre rejtelmes három szavával, az édes anyja el nem küldött levelével meginvitálta az udvarlóját. A síró és szomorú asszony árnyéka pedig elszállt.

Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 11. sz. 1910. márc. 13.

Ady Endre (1877-1919): Vad Mária

 

         István pap plébániát kapott s gazdasszonyt keresett. Útjába akadt Gizella, kit éppen az napon dobott ki a szeretője. István és Gizella rövidesen megértették egymást. Így került Gizella a faluba. Így került Gizella a szent plébániára. Istenes ember volt ez az István. Mikor Gizellával találkozott, így beszélt:

         - Minden szobámban Mária-kép van, Gizella. Én nem vagyok a szabados papok közül való. Én téged Máriának foglak nevezni, Gizella.

         És István pap Máriának nevezte Gizellát és így hívta őt mindig szerelemre is.

         A faluban úgy találták, hogy kuzinnak nagyon is szép Gizella. A púpos harangozó pletykázott először. Bár ő nem is sejtette, hogy Gizella: Gizella.

         Aztán terjengett a csiklandozó hír. Beszélték a faluban, hogy István pap az igazi Máriánál is jobban szereti ezt a Máriát. Sok mindent beszéltek a faluban, amint az a faluban szokás. A plébánia udvarában azonban még az orgonafák is szebben nyíltak. Még télen is vidámság lakozott itt. Csak István pap szomorkodott néha, holott fiatal volt.

         Adatott ennek az István papnak, hogy kegyes legyen. Arról nem tehetett, hogy férfiúi ereje bő volt. Volt áhítata is és mikor akarta, el tudta feledni, hogy ő bűnös ember.

         Gizella-Mária pedig élt-élt a plébánián s vezette orránál fogva Istvánt. A plébánia jövedelme nagy volt. Gizella nagy murikat rendeztetett István pappal. E mulatságokra eljöttek a hatodik faluból is a mulatós urak. A Mária-képek pedig nem potyogtak le fölháborodásukban. Bizonyára azért, mert István pap minden istentelenség után böjtölt és vezekelve imádkozott.

         Jött azután az idő, mikor Istvánnak több áhítatosságra volt szüksége. A szeminárium szomjú és buzgó éjszakái kísértették. Eszébe jutott igen sűrűen, minő szent életre jegyezte el ő akkor magát. Szűz és nyugtalan látomásai visszajöttek. Kérdőjelekké alakultak s unos-untalan kérdezgették Istvánt, hogy mit keres itt Gizella-Mária.

         István pap sírt is ilyenkor, de válaszolt a látomásoknak. Hangosan beszélt, mintha mennyei bírái előtt állna:

          - Én bizony ez asszony üdvösségét akartam megmenteni. Biztosan elkárhozott volna e nő. Én megfogtam a kezét, hogy igaz ösvényre vezessem. Ez a Gizella már nem is Gizella. Kék szemeiben benne van a bűnbánat és a megigazodás. Én mellettem csak az Úr törvényei szerint élhet s pénteken mindig halat eszünk. Közel van a templom s Mária, ki Gizella volt, minden szentmisére eljön. Lelhet, hogy kissé vidám ez az asszony. De a vidámság kedves az Úrnak is. És én is gyönge ember vagyok: Isten együgyű szolgája. És itt falun a legtisztább leányok sem fürödnek.

         Ilyenféle módon védekezett István gyakorta.

         Gizella-Máriának pedig nagyon megtetszett a falu a maga különös, ős erkölcseivel. Ő egy szegény városi leány volt, kinek blúz és kenyér miatt már akkor szerelemre kellett gondolnia, mikor még a szerelmet nem szerette. Változatos vadházasságokat élt át igen fiatalon. Itt pedig íme, ő az úrnő. A Mária-képeket szelíd lenézéssel törülgettetheti. A templomban büszke szopránja szárnyán az egekig érhet. És úgy érezheti néha, hogy a falu üdvössége az ő fehér vállain is fekszik. Ő és István pap vigyáznak e szegény falu népére.

         István pedig, s ezt újra állítjuk: gyönge és szent hajlamú ember volt. Ez az asszonyi túlság, mely őt körülöntötte, megzavarta. Ezért is bukott bele könnyen lármás és boros éjszakákba. Ha tonzúrás feje mámorködben lógott, gyönyörűeket tudott elképzelni s végre is a szent élet se más, mint sikerült elképzelés.

         Úgy akarta István pap, hogy Gizella-Máriában szent nőt lásson. lelkének és belső békéjének ez kellett. Valami nagy, szent áltatás. Már csak azért is, mert tombolt Gizellában a vér. Még itt a falu csöndjében is. És ha csinos, úri, de férfiúi vendégek akadtak, bizony még szerelmi jelekkel is játszadozott az a hívságos asszonyi személy.

         Éppen az napon, mikor Istvánnak először lehettek sejtései arról, hogy őt az ő asszonya meg tudná csalni, nagy kitüntetésben részesült Gizella-Mária. Derűs, nyári kávés reggelinél lehunyta a szemeit István pap. Megsimogatta jobbjával Gizella-Mária selyemhaját s ezeket mondta:

         - Énekelj nekem egy Mária-éneket én Máriám.

         Mária énekelt s István úgy érezte, hogy hajlékának falai között maga Mária lakik.

         Képeket készíttetett a városban Gizelláról István pap. E képeken Gizella imára kulcsolja a kezeit. Kék szemeit imádkozóan nyitja ki s meríti el szent érzésekben. E képek is fölkerültek a falra a Mária-képek mellé. Szebbek voltak, mint a régi képek. Csak éppen valami vadság, nagy pajkosság honolt a nagy, kék szemekben. És mintha a kezeken meglátszott volna, hogy ölelni jobban tudnak, mint imádkozni.

         Mindegy: István pap megbékült. Nem látta Máriában Magdolnát avagy Gizellát. Amaz egy nő megtestesülését látta, kivel a szemináriumban foglalkozni szabad volt.

         Gizella-Máriát csak egy ideig mulattatta e nagy tisztesség. Cécók és murik estek ezután is. Tehát Gizella-Mária férfiút keresett.

         Ha férfiút akar az asszony, még az amazonok földjén is talál. István papot temetésre hívták egyszer. A hetedik faluba, mely falujának filiája volt. És váratlanul, éjszaka érkezett vissza István. amit látott, azon nem is csodálkozott el túlságosan. Nem kiabált a férfiú után, ki az ablakon kiugrott. Engedte, hogy az szaladjon és tűnjék el az orgonafák között.

         István pap bement a lakásba. Minden cókmókját összeszedette Gizella-Máriával. Aztán megfogta a nő kezét s kivezette az éjszakába. A nagy tornácon sóhajtott egyet István s elbocsátotta a Gizella kezét, szólván:

         - Áldjon meg téged az Úr, Mária.

         Gizella pedig mehetett és ment. Arcképei azonban ott maradtak a falakon és csak pár napig voltak elfordítva.

         Istenfélelem és szentség maradtak István pappal a plébánián. Istenfélelemben és szentségben indult az öregség felé István. Becsülte őt a nép. Okulásul beszélt ifjú papoknak róla a püspök. István pedig lelkét megosztotta a két Mária között. A képek előtt imádkozott naponként. Néha összeolvadt a két Mária alakja. A szűzé és a vadé. De néha szenvedett István pap. A pokol lángja kísértette. Mert, hajh, sokszor úgy érezte, hogy Gizella-Máriát jobban szerette a másiknál.

         De hol járt már akkor Gizella? Hol járt már akkor vad Mária?

 

Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 52. sz. 1909. dec. 26.