Magda gyászolta az anyját, akit sohase szeretett. Gyászolta azonban nem tettetett gyásszal. Sötéttel, különössel, éjszakaival. Mintha önmagáért ülné ezt a gyászt.
Síró és szomorú asszony volt a Magda anyja. Magdának még a szépsége is más. Nem örökölt a síró és szomorú asszonytól vérében semmit. Hogy nőni kezdett, már az apja mellé állott. A szép és brutális férfiú mellé.
És ketten harcoltak az asszony ellen. zabolátlan vidámságuk két kegyetlen szablya volt. Verte, sebezte a síró és szomorú asszonyt. Ágnes asszonyt, a Magda anyját.
Magdát az apja adta férjhez. Lelkükhöz hasonló lelkű harmadikat kerestek. Léha, szép legényt, ki csalásra és megcsalatásra termett. Miután pedig most már hárman voltak Ágnes asszony ellen, a szép, hervadó, csöndes, bús asszony meghalt. Talán elég volt, hogy reágondoljon a halálra s már jött érte a halál. És talán csodálkozott is Ágnes asszony, hogy miért nem jutott ez hamarább az eszébe. Halála juttatta az első győzelemhez Ágnes asszonyt. Magda, az apja s a férje kínos vereséget éreztek. Hiányzott nekik a síró és szomorú asszony. És egyszerre mardosni kezdte őket Ágnes asszony csöndes vértanúsága. Léha lelkeikben kísértve s csúfolódva keltek föl az emlékek. Világolni s csillogni kezdtek a csöndes asszony lenézett erényei. És jött lelkiismeretüket égetni a világ. Jöttek a rokonok és ismerősök. Jöttek s gonosz jósággal hajtogatták:
- A legjobb asszony volt.
- A legjobb feleség.
- A legszeretőbb anya.
- Szép és ártatlan volt.
- Szent volt.
Egy-egy izzó parázs minden mondás. És hullt a parázs hármuk szívére bőven.
Ezért gyászolt igaz szívből Magda. Még az udvarlóit is elkergette. Gyászoltak mindhárman s gyűlölték a halottat.
Magda sok éber éjszakán kutatott a maga lelkében. Érezte, hogy mellette van a halott asszony, ki neki anyja volt és idegen. Mit akar vele? Tőle kéri számon az életét? Hát tehet-e ő arról, ha az az asszony nem volt életre és örömre teremtve?
Szeretett volna kibékülni a halottal. Fölajánlani az elmaradt gyöngédségeket.
A síró és szomorú asszony azonban ott maradt. Első győzelme után most már fizetni akart élete vereségeiért. Magdának gyászolnia kellett. Sőt, néha imádkoznia is. Pedig most akart volna élni. Az élet szent és vad szabadságait éppen ez időre ígérgette magának. Ez időre tervezte, hogy már megunt, léha férjét elárulja egy kicsit. S az áhított botlást már csörtető készséggel sürgette a fölbiztatott médium. Csak egy szót írjon Magda s ő mindent megért és jön.
De Magda fölött ezúttal az anyja őrködött. Életében hiába próbálta. Most erősen tartotta Magdát. Még a hangját is hallotta Magda. (Egy egész életen csak könnyeim voltak. Szép voltam és szomorú. Szeplőtlenül s boldogtalanul éltem. Keserű vértanúságom nevében kérek tőled kíméletet. Ne merj gyalázatos lenni.)
Magda egyre fehérebb lett. Néha babonás szeretettel gondolt halott anyjára. Néha gyilkos gyűlölettel. De szabadulni nem tudott.
Egy forró-hideg éjszakán Magda lázasan suttogott: (Nincs joga az életemet megrontani. És ő is asszony volt. Asszony asszony ellen: én fölveszem a harcot. Hogy ő mindig csak lemondott volna? Hogy őneki vágyak miatt sohase hullottak a könnyei?)
Egy esős délutánon behúzódott Ágnes asszony szobájába Magda. Dacos szívvel fogadta, hogy el fogja űzni az árnyékot. Titkokat sejtett. Ő meg fogja tudni, hogy Ágnes asszony könnyei miért hullottak. Kivájja e titkot az ágyából. az imazsámolyából, a függönyeiből, az ékszereiből. Akárhonnan, de kivájja.
És terítékre került egy levél. Még érzett rajta a régi parfüm. A tinta elhalványult. Címe nem volt. Ezt a levelet csak el akarták küldeni. Ez a levél egy visszatartott üzenet.
Diadalmas kacagással olvasta három szavát Magda: „Jöjj. Várlak. Akarlak.”
Hát csak gyáva volt az ő szent édes anyja. Kinek írta? Miért nem küldte el? És miért őrizte meg lepecsételve, cím nélkül?
Magda gonosz, szép fejecskéjében egy ördög gondolata született. Brávó, nem is kell írnia az ő üzenetet váró férfiának. A régi papirost kivette. Beletette egy új borítékba, ráírta a címet s valami nagyon bús regénynek örökre rejtelmes három szavával, az édes anyja el nem küldött levelével meginvitálta az udvarlóját. A síró és szomorú asszony árnyéka pedig elszállt.
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 11. sz. 1910. márc. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése