Szathmáry István (1877-1944): Teleki Pál ravatalánál

 

Örök magyar sors, büszke végzetünk:

Ma megfeszítnek, sírba tétetünk,

De síron és halálon győz fajunk,

S harmadnapon mindig feltámadunk.

Nem bírt velünk sem börtön, sem bitó,

Sem gőgös cézár, sem a hódító

Népeknek árja, és a századok

Ködén át zászlónk szeplőtlen ragyog.

Bús, büszke végzet, hogy magyarnak lenni

Annyit jelent, mint vállainkra venni

Krisztus keresztjét, hogy sírba omolnak

Mártir-halállal ép a legnagyobbak.

 

Örök nagypéntek: ma Teleki Pált

Siratja népünk, az égre kiált

Kiomlott vére… Hős, nemes lovag,

A vér és vas korában áldozat

A becsület oltárán… Nemzetének

Nagy époszában egy új, gyászos ének.

Kemény tusák verhetlen bajvívója,

Hisz olyan fegyvert tán Achilles óta

Nem adtak senkinek az istenek,

Mint őneki, csak így nyerhette meg

Döntő csatáit a harcok során,

E csillogó fegyver: a tudomány.

És szertefoszlott Trianonnak átka,

Harangok zúgtak a feltámadásra,

Magyar lett újra sok-sok ősi oltár,

Ma kuruc Kassa és holnap Kolozsvár.

Amiért küzdött, elérte a szent célt:

Erdély szülöttje visszavívta Erdélyt.

 

S küzdött tovább… És készült új csatákra,

Míg nemzetének váltig magyarázta,

Hogy a magyar csak szent egységbe forrva

Lehet méltó a várva-várt szebb korra,

Hogy a viharban célt csak akkor ér,

Ha tettre váltja: mindent a honért.

Hiába volt, mert hitvány, törpe lelkek

Útjába mindig új gátat emeltek.

Idegen eszmék bálványát faragva

Sarat dobáltak minden hű magyarra.

És egyre nőtt, dagadt a szennyes ár,

És lápvirágot termett a mocsár.

Hogy állja meg a nemzet így helyét?

Szívét e gond gyötörte, tépte szét.

És mert magyar volt minden porcikája,

És mert hazáját már-már veszni látta,

És mert úgy hitte, hogy botor, sötét

Bűnétől így megváltja nemzetét,

A hős bajvívó feladta a harcot:

Egy dörrenés… s már lelke átviharzott

A magyar pantheon szent csarnokába,

Hol nagyjaink testvéri csókja várta!

 

Örök memento legyen a halála,

Sírját övezze a nemzeti hála.

Szavát fogadva szent egységbe forrva

Álljunk hazánkért küzdő csatasorba.

Sujtson le öklünk minden cselszövőre,

S aztán előre, mindig csak előre!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.

Szathmáry István (1877-1944): A nemzet egy

 

… Puszták ölén, Etelköz hajnalán

A hét vezér szivén kigyúlt a láng,

Kigyúlt a láng, mint fényes égi szikra:

Egységben az erő nagy, ősi titka.

S e pillanatban, hogy pajzsra emelve

Honszerző Árpád népünk fejedelme,

Dicső királyok méltó őse lett,

E pillanatban – nemzet született.

Egységes öncél. Gránitszikla-vár.

Jöhet a századok viharja már,

Nem bír vele. Ha százszor sírba tették,

A halhatatlan Eszme, ősi Egység

Feltámadt újra…

Mily csodás való!

A nemzet öncél. Egybeforradó

Milljónyi szív, milljónyi akarat,

Idegen bálványt dőrén nem farag,

Saját nagysága, léte most a cél,

Hisz benne milljók dobogsága él;

Örök Tavasz, kibomlott Őserő.

S a  zászlaját magasba emelő

Hősök a nemzet legjobb fiai:

István király ma, holnap Hunyadi,

Rákóczi később, lángszavú Kossuth,

És annyi más…

Hajh, vérvirágos út

Vezet, hazám egységed templomába:

Históriádnak minden könnye, gyásza.

Egy vagy ma is, akárhogy széttagoltak,

Mert oldalunkon küzdenek a holtak,

S ki harcaink elomló hőse volt,

Velünk örökre szent egységbe forrt:

A Multnak folytatása a jelen.

Amit ma élsz, az is történelem,

Magyar fajom, csak ébredj tudatára!

A nemzet-egység isteni sugára

Gyuljon ki benned, mint a hét vezérben,

Bármerre élsz, a munka műhelyében,

Hol zúgva-zengnek új gépóriások,

Ha bánya rejtett kincsét kell kiásnod,

A műteremben, szürke hivatalban,

Ha gyúrsz, teremtsz betűben, kőben, dalban,

A hatalomnak ormán, gazdagon,

Ha szántsz, ha vetsz töretlen ugaron,

Szabad polgárként túl az óceánon,

Vagy üldözött vadként a rab határon,

Véred dalolja, szíved zakatolja:

Magyar vagyok, az ősfolyam atomja,

S ha összeforrva egy célt követünk,

Nagy lesz s hatalmas újra nemzetünk!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet

Szathmáry Zoltán (1877-1944): Modern párbeszéd

 

A férfi.

Lelkem kincsét szétszórtam régen

És lássa! Többé azt sem érzem,

Hogy volt virágja, csakhogy elhullt,

Nem bánt,ami van, jön vagy elmult.

Nincs mosolyom és nincsen könnyem,

El is mennék én nagyon könnyen,

Mert a haláltól már nem félek

S mert mit sem ér az ilyen élet.

Naponta egy-egy dalt feledni,

Mint valami elnyuzott verkli,

Pénzen szerzett mámorba futni

És amit tudtam, azt sem tudni.

Fonnyadt ajakkal csókot adni,

S a csók tüzétől jéggé fagyni,

Czéltalanul csak kelni-járni,

Nem remélni: jöjjön akármi!

Mondja!? Élet az ilyen élet?!

Ugy-e nem?! Én már nem is élek,

Csak vagyok, mint testetlen árnyék,

Hogy az élettől bármit várnék.

Jobb is lenne, ha hivó szómra,

Rám kondulna a végső óra,

S én szépen, lassan ugy elmulnék,

Mint elhangzott dal, kirezgett fény,

… S ha máskép’ nem… a sárba fulnék.

A nő

Nagyon kérem, hogy vessen véget

Ez érthetetlen sok beszédnek.

Édes barátom! Önt nem értem,

De tudja mit?! Tegye meg értem:

Szerezzen hát egy jó napot:

S vegye meg édes lelkem, nékem

Azt a kéktollas kalapot…

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.

Szathmáry István: Trianont ledöntjük!

Árpád büszke népe, sohase feledd:

Csonka, rab hazádban élned nem lehet,

Szégyen lenne sorsod, becstelen halál,

Hogyha szolganépként láncot hordanál.

Ellenség tiporja most a szent rögöt,

Melyet hős apáid vére öntözött,

Hős apáid vére nem hiába hullt:

Nagy, szabad hazáról szól a drága mult.

Szép turul, feszitsd ki végre szárnyadat,

Hosszú téli éjben is jő virradat,

Hajnal fénye vár már, nem sötét boru,

Kárpátok hegyorma, égi koszoru!

Uj munkába kezdjen milliónyi kar,

Uj, nagy eskü zengjen, mint a szélvihar,

Hisz velünk az Isten és az ősi jog:

Trianont ledöntjük, zászlónk győzi fog!

(Megzenésítette Balázs Árpád)

Forrás: Gyakorlati pedagógia 1-2. sz.1939.