… Puszták ölén, Etelköz hajnalán
A hét vezér szivén kigyúlt a láng,
Kigyúlt a láng, mint fényes égi szikra:
Egységben az erő nagy, ősi titka.
S e pillanatban, hogy pajzsra emelve
Honszerző Árpád népünk fejedelme,
Dicső királyok méltó őse lett,
E pillanatban – nemzet született.
Egységes öncél. Gránitszikla-vár.
Jöhet a századok viharja már,
Nem bír vele. Ha százszor sírba tették,
A halhatatlan Eszme, ősi Egység
Feltámadt újra…
Mily csodás való!
A nemzet öncél. Egybeforradó
Milljónyi szív, milljónyi akarat,
Idegen bálványt dőrén nem farag,
Saját nagysága, léte most a cél,
Hisz benne milljók dobogsága él;
Örök Tavasz, kibomlott Őserő.
S a zászlaját magasba emelő
Hősök a nemzet legjobb fiai:
István király ma, holnap Hunyadi,
Rákóczi később, lángszavú Kossuth,
És annyi más…
Hajh, vérvirágos út
Vezet, hazám egységed templomába:
Históriádnak minden könnye, gyásza.
Egy vagy ma is, akárhogy széttagoltak,
Mert oldalunkon küzdenek a holtak,
S ki harcaink elomló hőse volt,
Velünk örökre szent egységbe forrt:
A Multnak folytatása a jelen.
Amit ma élsz, az is történelem,
Magyar fajom, csak ébredj tudatára!
A nemzet-egység isteni sugára
Gyuljon ki benned, mint a hét vezérben,
Bármerre élsz, a munka műhelyében,
Hol zúgva-zengnek új gépóriások,
Ha bánya rejtett kincsét kell kiásnod,
A műteremben, szürke hivatalban,
Ha gyúrsz, teremtsz betűben, kőben, dalban,
A hatalomnak ormán, gazdagon,
Ha szántsz, ha vetsz töretlen ugaron,
Szabad polgárként túl az óceánon,
Vagy üldözött vadként a rab határon,
Véred dalolja, szíved zakatolja:
Magyar vagyok, az ősfolyam atomja,
S ha összeforrva egy célt követünk,
Nagy lesz s hatalmas újra nemzetünk!
Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése