2024. ápr. 12.

Lenau Nicolaus (1802-1850) - Havas István (1873-1952): Hangok a mélyből

 


- Lenau négy szonettje –

 

A gyermek hangja

(Stimme des Kindes.)

 

Az alvó gyermek! Üde arcvonása

Paradicsomról tár képet eléd,

Mosolyg, tán hallgat angyali zenét,

Ajaka körül ott leng muzsikája.

 

Némuljon el a világ csalfasága,

Álomvalóság szól, íme, felénk!

Hadd hallja lényem áloménekét,

Formáljon át ártatlan tisztasága!

 

S ő, nem is sejtve, mint rajongok érte,

Komoly hangokkal tölti meg szivem,

Jobban, mint fák, zúgó erdőiken.

 

Mélységek vágya tölt el, halk zenére,

Mint mikor eső hull csendpusztaságon,

S megcsendül a hegyek harangja távol.

 

Kolompok hangja

(Stimme der Glocken)

 

A sima tó vízfodra rezdületlen;

A hegyorom, a fenyők, szirtfalak,

A gleccser, melyre felhő ül le csak,

Benn tükröződnek fényes vértezetben.

 

Fák lombja hull, hull hangos zizzenettel,

S a szakadékba pár kövecsdarab;

Vadász-üldözte gyors zergecsapat

Görgette alá vészes menetelben.

 

Kolompok hangja szól a messzeségbe’,

Felkelti búm, de megbékít legott:

Alpok tehéncsordája legel ott.

 

Halk intelem kongatja: béke, béke,

Mely a földről az első alkalommal

Tűnt el örökre, a Paradicsomban.

 

A szél hangja

(Stimme des Windes)

 

Sötét az erdő, alszik szenderegve;

Illattal szállni rest a lomha lég,

Levelet se mozdít. Nem szól a szép

Madárdal s a tóban a béka verse.

 

A szentjánosbogarak szikrateste

Kigyujtja az alvó ágak szemét,

S csendittas szívem tündérkertbe lép,

Magafeledten, álomrajba esve.

 

De felzúg a fa, nagy meglepetésre,

Komor hangon szól a közel s a távol

És visszaszédít az álomcsodából.

 

A riadt lélek felfigyel a szélre:

Atyai szóra, aki gyermekét

Meginti: Jöjj, a játékból elég!

 

Az eső hangja

(Stimme des Regens)

 

Hever a szél a fülledt pusztaságon;

Kővé meredt tán a bogáncs hada,

Alig mozdul meg szára, mikor a

Köpönyegével hozzá ér a vándor.

 

Az ég s föld összeolvadt béketábor,

A ködtömegben nincs határfala;

Mint két barát, ha egy lett bánata,

Feledte, mit adott bú-vagyonából.

 

De ni, bókol a kóró, ing, remeg!

Eső csapott le, duhaj förgeteg,

Mint halk kérdésre hangos üzenet.

 

S a vándor, látva a pálfordulást,

A szélpaskolta bógáncs-tarolást,

Szivét szorongó érzés tölti meg.

 

Lenau után, németből

HAVAS ISTVÁN

 

Forrás: Budapesti Szemle 1934. 234. kötet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése