1. Giuseppe Garibaldihoz
1880. nov. 3.
- Giosuè Carducci –
A dittatore, bús hada elején,
Tünődve nyargal, egymaga, szótlanul.
Az ég, a lég hideg meg ólmos,
Szennyes a föld is, amerre járnak.
Hallszott, a ménje mint megy a sáron át;
Mögötte hallszott, átal az éjszakán,
A kis csapat lábdobbanása
S bajnoki szívbül eredt sohajjuk.
De sok göröngyből, hulla-sorok közül,
De sok bozótbul, mikrül a vér csepeg,
S mindünnen, ahol elesett van,
Olasz anyák! a ti szívetekből
Lángok lövelltek, csillag özönjeként,
Hangok fakadtak, himnusok árjaként,
Míg a háttérben Róma fénylett
S győzelem éneke zenge ilykép:
„Hol Péter s Casar összeölelkezett,
Mentána szülte hosszu gyalázatunk’:
Mentána síkján Garibaldi
Erre a frigyre csapott le vassal.
Jer, Aspromonte hősi rebellise,
Mentána büszke megboszulója te,
S Camillusnak Rómát s Palermót
A Capitóliumon beszéld el!”
Ez hangozott szét a honi légen át,
Mint szellemeknek ünnepi szózata,
Midőn szűkölt sok gyávalelkü,
Mint a kuvasz, ha közelg az ostor.
Hazád imád ma. Óh Garibaldi, te
Az új Rómának új Romulussa vagy,
Ki égbe száll majd! A te fődet
Sohse borítja a sír homálya!
Majd messzi túl a köznapi lelkeken
Téged magasba hívnak a századok,
Ahol tanácsülésbe gyűlnek
Szentjei ennek az ősi honnak.
Föllengsz és Dante Virgiliusra néz:
„Fenköltebb hérosz”, mond, „sose jött ide!”
„E férfi a históriáé!”
Szól oda Livius, „oh poéták!
Históriába tartozik e ligur
Szívós merészség, melynek a talpköve
A jog, s mely a magasba céloz,
Ahol a szent ideál sugárzik!”
Apánk! dicsőség néked! A te szived
Oroszlán szíve, etnai lángokat
És alpesi vihart teremtő
Szemben a barbar-, a zsarnokokkal.
De nyájas is tud lenni a te szived,
Minő a menny s az Ádria mosolya,
Minő a május, mely derűt szór
Hős fiainknak a sírkövére!
2. Két részlet „A caprerai éj” c. költeményből
- D’Annunzio –
Az út hazafelé
I.
Országot adva a megjött királynak,
Most elmegy a diktátor szótlanul
A szürkületben, néhányadmagával,
A partra, hol már vár rá a hajó.
S emlékezik novemberhó e reggjén,
Hogy amidőn indult Quartóbul, est volt,
Májusnak estje, csillaggal mosolygó.
Most nem lát csillagot: csupán mögötte
A nagy tetteknek fényes ragyogását,
Miket oly gyors iramban végbevitt.
Egy zsákot visz magával: benn’ vetőmag.
Ez a hajó az, amely nagytitokban
Világító toronytul szárd vizekre
Indúla segítségért, mielőtt
Megvítta Reggiót és a hegyeket,
Mielőttmeghódolt Soveria,
Midőn az új hadat rohamra vitte
Calabriának alsó szélire
S vezére volt a katonáinak,
Kátrányozója a hajófenéknek,
Meg ács, meg minden mesterség művésze,
Mosolygva kész akárminő dologra.
Országot adva a megjött királynak,
Caprera szirtjéhez tér vissza most
A diktátor. Tett, ami tőle tellett.
S egy zsákot visz magával: benn’ vetőmag.
II.
A város, mely szeptember szép havában
Felujjongott rajongó szeretettel
A hérosz megjelentén, aluszik még.
Még alszik a király a palotában,
Hol annyit reszketett volt Ferdinándnak
Sápadt örököse. Imádkozik
Bourbon Ferenc, bezárva Gaetába,
Szép szőkefürtű feleségivel,
A bajor sasfiókkal, aki szidja…
„Calatafimi! marsala!” Neven
Szólítja harci méneit a hős
A szürkületben: arab méneit,
Mik nyugtalan topognak az öbölt
Átjáró szélben. Végig tapogatja
Sörényüket, mely égettszagu most is,
Az orrcimpáik’, zablás szájukat,
Mikről miként hó hullott le a hab
A haldoklókra. S ő már látja őket
A messzeségben, féktül szabadon,
Vasas szinű sziklákon. S felkiált:
„Szabadság nektek is!” S a paripák,
Mik győzelmeknek hordják a nevét,
Hallják ez égi szót, s gyermek-szemekkel
Tekintenek reá és szót fogadnak.
Most kél a nap. Már útra kész a gálya.
S a viharok diktátora rivalg:
„Fel most a horgonyt!” S emlékében is,
Szivében is mikéntha újra élne
A feldúlt óceán hullám-robajja.
A oly mozdulattal, mely szentnek tünik fel
Az ájtatos csapat előtt, feloldja
Az utolsó hajókötél csomóját,
S már lelke szétterül a vizeken,
Miként a nap. S ismételi a szót,
Mely vígasztalta rongyos hőseit:
„Fiúk! Rómában ujra látjuk egymást!
Rómában!” És az új nap nem olyan szép,
Minő az országszerző fényes arca.
III.
És most halad Ligúria fia
Az ő tirrhéni árján. Messze kémlel
A csőrtelen hajó-orr éliről:
Nem látja-é már a felhők közűl
A kopár sziklát? Vagy sokáig ott ül
A maga zsákján és azon tűnődik,
Hogy mint fog vetni a sovány talajba
Salátafélét, hogy’ fog bujtani
S gyümölcsfát hogy’ nevel. S már gondolatban
Számlálja kisded nyáját az akolban
S értékeli a gyapjunak fehér
S fekete fürtjeit, mikhez nem ért még
Festő-buzér; mosolyg a születendő
Kis báránykákon, s a kavicsot irtva
Tágítja már a legelőjüket.
Mikor volt pásztor? Mikor vándorolt
Az ősapáknak nyomdokaiban
Törzsével a síkságra? Gulya mellett,
Pihenőt tartva tisztavizü érnél,
Mikor is gyujott pásztortüzet éjjel?
Szabadon vésztől issza most a szellőt.
A fodros szürke hullám fut feléje,
Mint kékellő gyepen fehér juhok,
S ő tudja, mily hang űzi őket egybe…
Emlékezik a régelmult időkre - -
Tegnap mi volt, az nincsen már eszében!
A természet kitárja karjait majd
Az ő jó gyermekének, hogy pihenjen
Mezitlen keblén, annyi vérözön
S élmény után. S ő is kitárja néki
Az ő malasztos gyermeki szivét.
IV.
De ím Caprera árnya. Ím a légben
A zord Gallura és a hegyi csúcsok.
S ím ott a gránit, hol pihenni fog majd,
Ím ott a sír, mint a víz ereje
Munkál ki majd. Az elhagyott sziget,
Mint szikla-tálcákon, sok mély üregben
Kinálja csöndjét, fáradt lélek írját.
Itt megbékülve, isteni igazában
Fog álmodhatni: el nem hagyja sohsem
E csönd a tenger moraja fölött…
Emlékezés a Róma körötti harcokra.
I.
Villa Corsina! Quattro-Venti-ház,
És füstös orra a viharba’ rengő
Vascello-épületnek! Óh nevek,
Magasztosak és ünnepélyesek,
Mint Marathon, Platea, Crémera!
Helyei egykor a semmittevésnek,
Múló pompának, dalnak és gyönyörnek;
Kertek, melyekre vak szobrok vigyáznak,
Melyeket tiszta csermelyek locsolnak,
S melyek egyszerre széditő, vörös
Poklokká váltak! Óh ki írja le,
Mi szépség kelt föl romotok közül
Az Urbs fölött, mint rémes üstökös!
Ki énekel nagy alkonytok felül?
Bősz volt a nap a tűz és vas fölött.
Meredek lépcsőn három, négy, öt izben
Ismétlődött meg a támadás,
És fokról-fokra, kőről-kőre szökve,
Vivták ki, elveszték, megint kivivták,
s megint elveszték az iszonyu bástyát.
Felhalmozódtak a holttetemek
Magyalfák, díszkorlátok, kerti szobrok
S urnák tövében; vér patakja lett
A lejtő, roncs tagok sötét gomolyja;
A légió lihegő harcosi,
A sápadt mennyhez küldve orditásuk,
Szomjtól, haragtól égve, a kezökben
Csonkult, szilánkká zúzott fegyverek,
Feketén füsttől s portul, iszonyúknak
S szépeknek tüntek föl, minők azok,
Kik lelköket kivetve, túljutottak
Az emberi erőn (ahogy a dárda
Túlszáll a célon) s keblök mélyiből
Egy lángoló csodának vágya tör fel…
Egy órjás hang most fölkiált: Előre!
A poklokból kijöttek ott tolongtak
A falak mellett. San Pancrazio
Meg a Vascello közt. És úgy pihegtek,
Mint erdő lángjától üzött vadak,
Fáradtan, torkuk szomjtul epedőn,
S nem volt mit inniok – csak vér s veríték.
Lehök száradt fogakkal fujtva vissza,
Készültek szót fogadni. „Csak előre!”,
Ismételé az óriási hang.
És a fehér köpeny mint lobogó
Hullámozott égő szemük előtt.
És a Vascello-ház felé sürűn
Hallszott az ellenségnek ágyuzása
A Corsinának sáncai közűl,
Miként erődből. Veszve a magaslat - -
Őrültség új rohamra készülődni.
A meredek üresre volt söpörve,
Kétes volt, csak feléig is elérni:
A pusztulás bizonyos volt. „Előre!”,
Kiáltja az az óriási hang
Az elszánt bajnokok feje fölött,
Oly tisztán, mint a kikeleti menny-ég.
S e csuda-hang parancs volt őnekik.
„Fel! Foglaljátok vissza, Dandolo,
Villa Corsinát! Fel! Rohanjatok,
Husz bátrak bátra! Fel, szuronyt szegezve!”
S kit ekkép szólit, annak szíve dobban,
A nevét hallván annak ajkiról,
Ki maga a Dicsőség. Elesett volt
A hágcsón és meghalt az édes öccse,
S most mégis szól: „Öcsém! megyek utánad!”
S nem késve, összegyüjti sebtiben
A halni készülőket. És megindult
A kurta falanx a végső rohamra.
S ekkor valami nagy láz reszketett
Az alkonyatban, szinte láthatón,
Mint amikor a sivatag fölött
A hő hulláma reszket át a légen.
s rémes kiáltás zúgott át az estén,
Minő a római keblekből szelte át
A levegőt s a repkedő madár-rajt,
amikor Scipiónak görbeorru,
Ötevezős-sorú hajója indult.
… De látszott, fekete holló-csapat
Kereng a gyászos Janiculuson,
Hol egykor a sasok szálltak le jóslón,
S a tűz s a vas-robaj közt bizonyos volt
Az új köztársaságnak fátuma.
A akik nekirohantak a halálnak,
Saját vérökben azt is halni látták…
De szólt valaki: „Majd fogunk mi győzni!”
II.
. . . . . . .
És most a San Pancrazio-kapúhoz
Elért a második lombard csapat,
Nem fujva trombitát. S a kapu táján
Im a saraglyk rémitő sora
És rajtuk haldoklók meg sebesültek.
. . . . . . .
Hanem a légió, előrohanva
A hérosz-kapuból, belép a harcba.
S fehéren, át a tűznek viharán,
Fehéren fürge paripája nyergén,
Mely szelidített tigrishez hasonló,
Jött, nem mint gyarló ember, hanem úgy
Mint sors meg emberek harcábul áradt
Mindenható erő: jött szembe vélök
A Szabadító. És egy szót sem ejtve,
Száguld tova mentén az ifju hadnak,
Mint szélvihar a kalászok fölött.
S a lelkek, amiket lehellete
Úgy látszott mintha földre hajtana,
A döbbenés után megsokszorozva
Látszottak éledezni. az a sok szem
Mind rámeredt, s ő egy tekintetével
Szivökre csap le, mint ezernyi habra
Lecsap egyetlenegy villámcsapás.
„Előre!” harsog az az óriási hang.
S mint gáttal elzárt hegyi csörgeteg,
Mit tajték föd: megáll egyszerre ménje,
S magasbnak látszott az a szőke dalja
S a Végzet biztosan jövő urának…
Sürűn fütyült körötte is a kartács,
De egy sem érte el. Rémes robajjal
Ütődtek a Vascello-ház falához,
Avagy a légióban, siketítőn,
Nyitottak egy-egy rést, amelybe némán
Bukott le egy-egy fő… Előrehajlott
S a holt fiúknak tiszta álmai
Zengtek szavában, melyben, aki élt,
Róma zengését vélte hallani.
„Fiúk, előre! Győzünk mostan is!”
Nem sarkantyúval, csak a nagy szivével
Késztette repülésre paripáját,
És útján reszketett fehér köpenyje,
Mint fehér szárnyai a Győzelem
Istennőjének. S a nyomnélküli
Nagy vágtatás mögött túlharsogá
Az ifjú daliáknak riadalma
A hegy dörejjét. És az alkonyatnak
Füstös legében, Rómának körötte,
Csak pusztulás, halál volt mindenütt.
De aki meghalt, győzve halt meg ott!
Olaszból fordította
RADÓ ANTAL
(* Az olasz nemzet mostanában számos emlékünnepen üli meg 50-ik évfordulóját annak a napnak (1882. június 2.), melyen szabadságharcainak legnagyobb hőse, Garibaldi, elköltözött. Ez évforduló alkalmából mi is megemlékezünk hazánk e nagy barátjáról, akit tudvalevőleg csak nála sokkal erősebb hatalmak tudtak eltéríteni attól a szándékától, hogy Magyarország segítségére siessen, visszavívni szabadságunkat, s aki nemcsak a csatatéren szerzett babérokat, hanem mint író is működött, verseket, két regényt, fölötte becses emlékiratokat téve közzé, s hadi kiáltványaiban, tüzes proklamációiban is mintaképeit adva ez írásnemnek.
A Garibaldiról olasz nyelven megjelent számos költemény két legszebbikét mutatom be: elsőnek Carducci alkáji strófákban írt ódáját, melynek címe: Giuseppe Garibaldihoz 1880. nov. 3. A kelet azt jelenti, hogy a költeményben annak a harcnak emlékét eleveníti föl a dalnok, melyre Garibaldi 1867-ben indult, hogy fölszabadítsa Rómát s melynek folyamán november 3-án, a Róma közelében levő Mentana mellett a pápai uralmat védő francia csapatokkal kellett megütköznie, hősi küzdelem után vereséget szenvedve. A csata után Garibaldi megfogyatkozott kis hada élén vissza tudott vonulni. Az ebben a harcban elesett vitézek emlékére 1880. nov. 3-án Milanóban szobrot lepleztek le, s erre a leleplező ünnepre írta Carducci e költeményt, melynek néhány sora a magyar olvasók számára egy kis magyarázatot igényel.
A mindjárt az első sorban előforduló dittatore (diktátor) arra vonatkozik, hogy Garibaldi 1860-ban,mielőtt átadta a meghódított nápolyi királyságot Viktor Emánuel királynak, valóban „a két Szicília diktátora” címet viselte. – Az 5. strófában a költő arról szól, hogy hajdan Mentanában szövetkezett Péter meg Caesar, értsd Szent Péter utóda és a római császárság ura; ez célzás arra, hogy 800-ban ezen a helyen erősítette meg Nagy Károly a Konstantin császártól a pápaságnak adott donációt, ezzel alapját vetve meg a pápaság világi hatalmának, mely ellen Garibaldi küzdött, s ugyancsak a mentanai síkon támadta meg fegyverrel a pápaság és a császárság közti e frigykötés következményét. A 6. strófa e kifejezése: „Oh Aspromonte hősi rebellise!” arra vonatkozik, hogy Garibaldi 1862-ben a calabriai Aspromonte helység mellet szállt partra, hogy Róma elfoglalására induljon, de akkor az olasz kormány ezt az akciót időszerűtlennek vélte, attól Garibaldit eltiltotta s őt meg csapatát mint rebelliseket kezelte. A következő sor: „Mentána büszke megboszulója te!” ironikusan érendő. Tudniillik Garibaldi „nemes boszúja” a franciákon, akik kétszer is meggátolták győzedelmét, abból állott, hogy 1870-ben olasz önkéntesekből álló sereggel sietett a poroszokkal háborúskodó franciák segítéségére. Az ugyanabban a strófában említett Camillus az a Caius Furius Camillus nevű római hadvezér, aki a gallusok elűzése után Róma második megalapítója lett. A költő azt kívánja, hogy Garibaldi ennek az ő elődjének mondja el a Capitoliumon, miket művelt Róma 1849-i védelmében és Palermónak 1860-i elfoglalásával.
A másik Garibaldi-költemény D’Annunzio A caprerai éj című munkája, melyből azonban nagy terjedelme miatt csak két részt kívánok bemutatni. Talán felesleges megjegyeznem, hogy a címben megnevezett Caprera az a Szardínia északkeleti partja mellett fekvő sziklás szigetecske, melyet Garibaldi 1854-ben, mikor hazatért Amerikából, megvásárolt, hogy ott gazdálkodjék. Innen távozott 1860-ban, hogy útra keljen a Génua melletti Quartóból, a híres „marsalai ezer”-rel a szicíliai és nápolyi királyság meghódítására, szárnysegédévé fogadván a mi nemes Türr Istvánunkat. A hódítás befejeztével átadta a „kardjával megszerzett” királyságot Viktor Emánuelnek és újra visszavonult az ő szigeti birtokára, vetni és aratni, és gondolkozni azon, amit a múltban elvégzett és ami még a jövőben vár rá. Erről a Nápolyból hazafelé vivő útjáról szól D’Annunzio költeményének az első része.
A második rész régebbi időről szól: Garibaldi a caprerai éjszakában visszagondol 1849-re, amikor a IX. Pius pápa menekülése után megalakult római forradalmi kormány hívására hősiesen védelmezte a várost a francia csapatok ellen. A harcok leghevesebben a San-Pancrazio kapu előtt folytak, mégpedig a Quattro Venti (négy szél) nevű épület és a Corsini-villa körül, melynek lépcsőzetesen emelkedő előterén sok olasz hős vérzett el, és egy ennek a két háznak közelében levő nagy épület előtt, melyet Vascello (gálya) néven ismertek a rómaiak, talán mert tényleg hajóformája volt. A versnek a Vascello néven alapuló képe („füstös orra a viharba’ rengő Vascello-épületnek”) a fordításban természetesen elveszett, minthogy a történelmi fontosságú Vascello elnevezést a fordításban is meg kellett tartani.
Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése